„...mindent elrendező, nagy szívű mágnes...”

Szabados Árpád barlangrajza, ahogy azt 1994-es stuttgarti katalógusa állítja, akrillal készült. Kilenc különálló lapból áll – amíg nem láttam azokat együtt, egyes lapokból álló képeknek hittem. Holott megszoktam már, Szabadosnak egyre több termetes munkája van, emlékezzenek csak a budapesti Vigadó Galériában kiállított, vagy negyven méter hosszú papírtekercsre készült – persze: több éven át készült – kifestőkönyvre, vagy a Firkafal-naplóra; úgyhogy ez a barlangrajz mégcsak nem is a legnagyobb. Mindenesetre sok szabadosságot példáz; a műfaji keretek szétfeszítését, a kitüntetett nézetek eltűnését, a figurák és jelek és grafikai elemek térhálózatát, az állandóságokhoz való ragaszkodást vagy például a műfajok egymásba való átjátszhatását. Mert a mostani barlangrajz; már litográfia. Ugyanaz, ami akrilként volt, de már más is.

És mesterünk kiállítása most éppen ezekről a finom átcsúszásokról, szerepváltozatokról, teremtéses színjátszásról szól.

Szabados Árpádnak – akinek neve világhíresedésével együtt Árpáddá fogyott – már volt kiállítása Veszprémben, a Kisgalériában mutatkozott be 1983-ban, s azt a krétára alapozott anyagot azóta is sokan emlegetik. Akkor Multifiltert szívott, nagyon sok kést rajzolt, itt-ott talán Nagy Lászlóra hivatkozott, mindenféle gyújtogatásra utaló tüzek szerepeltek a lapjain, meg szép kék rombuszok, lilás véraláfutások, egyszerűbb formák különös színekbe öltözötten, no és volt néhány grafittal, színes ceruzával megdolgozott pausz is. Mindez korábbi munkáihoz képest változást jelentett. Akkor sokan azon voltak meghökkenve, hogy mesterünk gyerek-mód felszabadultan és –látszólag – tudatkontroll nélkül csinálja meg a munkáit, a precízkedése is olyasmi, harsabbá-agresszívebbé váló jelei is, miközben ő már személyében jóságos manónak látszott, aki nem csak éli-élvezi, de teremti is a világot.

Szabados Veszprémmel való kapcsolata azóta sem szűnt meg. Talán tíz éve többedmagával áttervezte a Buhim völgyet is – pályanyertes munkájuknak még csak a dokumentációját sem őrizte meg városunk, nemhogy abból valamit is megvalósítottak volna. Magam is adósa vagyok neki egy Vár ucca albummal – legalább három éve ott szerepel a kiadványok borítóján az előzetes hír: készül a Szabados-album. Persze, mert az kész, csupán a kiadására nincs adakozó kedv.

Summa summárum: Szabados mostmár annyi mindent nem kapott tőlünk, hogy bízvást veszpréminek tekinthetjük.

Szabados világa a nyolcvanas évek végére egyre erősebben az emberi érzékelés feldolgozásához, az érzékiséghez és az erotikához kötődik –vagyis azokhoz az ember nembéli tulajdonságokhoz, amelyen keresztül a legintenzívebb a világ befogadása – no és a világ alakítása! Közben egyre egyszerűbbek s mégis árnyaltabbak, áttételesebbek és több és még több jelentésűek lesznek a jelei, s mindezzel a radikális minimalizálódással, tisztázással együtt egyre éteribben filozofikusabb, ártatlanabb és képkimondóbb a világa. Szabados központi figurája lesz a saját műveinek is: triviális, valószerűtlenül hétköznapi és apró életdolgok állnak figyelme központjában, s onnan átkerülnek a grafikákba, festményekbe, fotókba, videóba, a határműfajú munkákba, hogy hamarosan új alakváltozatuk éljen-működjön tovább, immár egy másik, egy még újabb eljárásban és alkotásban.

Szabados egyre felszabadultabban tobzódik – a kis pauszoknak nevezett kettős rajzokat, a színes nagy pauszokat, a firkás kifestőkönyvet, a naplóként is funkcionáló tekercseket csinálja, a krétarajzokat, a barna római, a halovány rózsaszín pasztelljeit és akriljait, a nyomatokat és a ceruzarajzokat. Annyi mindent végigpróbál, annyi eredménye lesz, hogy szinte hihetetlen, hogy végig egyetlen dologról beszél: azt pedig életnek szokás mondani.

E mostani kiállításon azonban itt az új meglepetés – talán még azoknak is az, akik a télvégi Körmendi-galériában bemutatott aktjait, aktrészleteit, hölgybemutatóját láthatták. Mesterünk – persze a maga módján – összegezni kezdett és szinte sorozatonként, ciklusonként – most éppen: termenként – váltogatva vissza-visszatérnek a korábbi korszakokból ismerős tapasztalatok, motívumok, eljárások. S mindez talán az elmúlt évben, de talán inkább fél évben történt.

Az életmű szakaszok összejátszása ugyanazt az érzékletes merészséget mutatja, mint ami mindig is benne volt bármelyik Szabados-munkában; akkor, amikor a motívumokat vonalkákkal, foltokkal, sávokkal, színekkel nem csupán körbehatárolja, hanem egy nagyobb képi egységbe, vonatkozási közegbe is behelyezi. Szabadosnak a létezés használati tárgy, s eljárásai vannak a vizuális többértelműségre – ugye, minderre mutatott már régebbről a gyermeki rajzokkal való kapcsolattartása is, de ide illeszkedik a személyiség szokások és tabuk és tiltások által kontúrozott felületének leradírozása s az alatta érzékenyen remegő hús és történet kirajzolása is. Az egyben létező többnek, a mostban ott kuporgó másnak a lehetséges változatait Szabados eddig is tanulmányozta. Például akkor, amikor egy-egy képét pausszal megkettőzi – először még 1985 táján – úgy, hogy a felesleges részeket lebontja-lefeszegeti, a maradvány lényeget pedig máris elmozdítja: s így kelt történetet és időérzetet (s így lesz rokona a modern zenei, filmi és költészeti eljárásokkal élő művészeknek), no és így absztrahál, így szervezi meg képi terét, s többek között így szereli szét radikálisan a hagyományos kompozíciókat.

Ezt a korábban megtalált eljárását láthatjuk ismét, megújulva, amikor néhány kis méretű, színgazdag, sötétes világú kép mellett ott függ egy-egy másik is, amely már csak egy motívumot emel ki, azt csúsztatja át a nagy, fehér papirosra, azt vázlatolja tovább gyors mozdulatokkal s pasztellesen meg is árnyalja. S mindig van valami isten a részletben, amitől a csapfej, a szög, a balta, a sokjelentésű, homokóra-derekú forma nemcsak jelszerűségével tud kapcsolódni a korábban létrejött képhez: ezek a képközti eljárások működésükben, hatásukban éppen olyanok, mint a magányosan álló grafikákon belül egy-egy jel képileg is megcsinált viszonya az egész grafikához! Szabadost láthatólag ez a tudása állítja a reneszánsz grafikát művelő művészek mellé, s ezért jó azt kimondani, ő nagyon hagyománytisztelő.

Amint saját magát idézi és alakítja máris tovább a fekete-akrilos munkáiban is, ahol az akt a papír határait feszegeti szét és szüntelen új nézőpontot kerestet magának. És sok időt kötnek össze a litográfiák, az aktok, a jelösszegzések is.

Mintha elérkezett volna az idő, amikortól Szabados Árpádról csak jóféle művészi pletykákkal lehetne szólni. Mintha a tökéletesen önfelszabadítottnak látszó festési és rajzolási módja is ezt követelné. Azt a képi-színi-formai létet, amiben már semmi történeti nincs, csak egy erős helyzet, mindent elrendező, nagy szívű mágnes. Szabadoshoz lassan csupán költőként lehet közelíteni, olyannyira érzékeny műszerezettségűek a rajzai, olyan változatosak és olyan brutálisan törékenyek.

És ez mégsem így igaz.

Ugyanis Szabados jóval több annál, minthogy csupán grafikus és festő lenne.