„Csak az a virág teljes virág...”

Amikor 1995. október 11-én megérkeztem Kassáról, ahol egy Kalligram-esten vettem részt, szomorú hír fogadott. Szomorú, bár – sajnos – nem egészen váratlan hír: elhunyt munkatársunk, szerzőnk, barátunk – apánk helyett apánk: Juraj Špitzer.

Másnap a szerkesztőségi számítógép képernyőjén egy titokzatos téglalap fekete körvonala jelent meg az éppen gépelés alatt álló Špitzer-esszé szövegében, és minden erőfeszítésünk ellenére a temetésig ott is maradt. A temetés napján tűnt el váratlanul, minden külső beavatkozás nélkül. Ezt az esszét az akkor szerkesztett decemberi lapszámba szántam, persze, amikor gépelésre átadtam, még nem sejtettem, hogy a szerző neve a számítógép memóriájából váratlanul felbukkant téglalap-kontúrhoz hasonló keretbe kerül. És ez a fekete keret már sohasem tűnik el.

És megmarad a fekete kalap is, amit a temetésre vettem és azóta is hűségesen hordok – és Juraj Špitzer Emlékkalapnak nevezek; habár őt magát sohasem láttam kalapban, hajadonfőtt járt, meggyérült ősz haja messziről világított. Mi meg, Kalligramos férfiúk, fekete fejfedőben, ketten vadonatúj, ez alkalomból vásárolt kalapban, s én – kitéve magam a fulladás veszélyének – még a fehér ingem legfelsőbb gombját is begomboltam, és a villamoson, a zsidó temető felé zötykölődvén arra gondoltam, micsoda profi kisebbségi vagyok – ha kell, akár néger is tudnék lenni szolidaritásból.

Aztán megpillantottuk a fekete bársonylepellel letakart testet és felcsendült a rabbi éneke. Kezdetét vette a rövid, rusztikus szertartás. Senki sem sírt. Kevésnek, felületesnek, méltatlannak tűnt az eksztatikus érzelmi kitörés. A fájdalmat be kell tudni osztani. Nem szabad elkótyavetyélni, könnyen túladni rajta. S nem is őt sirattuk ezzel a határozott és végsőkig feszített nem-sírással, hanem az űrt, amit maga után hagyott, ami elmélyült, a létezés hiábavalóságának tompa fájdalmaként sajgó bölcs szomorúsága helyén támadt. A vegytiszta, testetlen szomorúságot gyászoltuk, ami derűs, huncutkás pillantásain is átütött, ami mindig szembogara körül lobogott. Filozófust temettünk. Egy közép-európai zsidó bölcselőt, akinek megadatott, hogy a mindenkori tűzvonalban szerezzen tapasztalatokat a korról, amelyben – a kései Füst Milán szavaival – „...üszőkké vált minden, aminek sudárrá kellé szöknie...”

Hihetetlen, hogy mindez immár egy évvel ezelőtt történt, hihetetlen, hogy már egy éve nincs közöttünk – bár ezen utóbbi állítás csupán fizikai értelemben igaz: mindennél jobban példázza ezt ez a Juraj Špitzer-emlékszám.

Nem emlékszem már, kinek a fejében született meg a gondolat, hogy halálának első évfordulóján egy egész lapszámot áldozzunk emlékének. Annyi bizonyos, az elhatározás még a temetés előtti napokban megszületett, s olyan természetesnek hatott, annyira magától értetődőnek tartottam, hogy amíg nem figyelmeztettek, fel sem merült bennem, hogy ez a megkülönböztetett figyelem némi magyarázatra szorul.

Hogy mi köze a Kalligramnak és olvasóinak Juraj Špitzerhez? Csupán annyi a közünk hozzá, mint a kisebbségi létezéshez. Annak legalább egyik formájához pedig bizonyára mindnyájunknak több köze van, mint szeretné. Nehezen tudom másképp elképzelni folyóiratunk hűséges olvasóközönségét.

Juraj Špitzer többszörösen kisebbségi volt, szinte már tobzódott a kisebbségiségben.

A legnyilvánvalóbb a kisebbségi etnikumhoz való tartozása: zsidó volt. Még ha – utalva könyve címére – nem is akart az lenni. Legalábbis nem szeretett. Vannak korok és térségek, amikor másnak lenni sem kifejezett élvezet.

Ráadásul ízig-vérig szlovák volt. Aki valamely európai nemzet tagjaként legalább annyira ismeri saját nemzetének kultúráját – annyira otthonosan mozog benne és annyira mélyről érzi –, mint ő a szlovákot, látnia kell, maga is van annyira zsidó, mint ő szlovák. (Persze, az azért már eléggé nyakatekert freudizmus lenne, ha ennek okán az antiszemitizmus megnyilvánulásait az anyakomlexus vagy a mazochizmus számlájára írnánk.)

Miközben zsidó-szlovák volt (így, kötőjelezve, ami a legutóbbi szlovák függetlenségi küzdelem kötőjel-háborúbeli első nagy csatanyerésének a tapasztalata szerint az egyenrangúsodás fontos stádiuma), még tőrülmetszett értelmiségi is volt. Ami sem a föntebb (zárójelben) jelzett csatározások idején, sem korábban, és egyáltalán: térségünkben – néhány történelmi pillanattól eltekintve – sohasem számított valami elegáns, megbecsült és veszélytelen státusznak. Aki képes magazinok helyett egy ilyen folyóiratot vásárol, az valamilyen mértékben saját maga is megtapasztalhatta ezt.

De Juraj Špitzer az értelmiségiek azon kisebbségéhez tartozott, akik – azonkívül, hogy befogadják – „művelik” is a műveltséget: alkotnak.

Sőt, ezen „művelők” közül is azokhoz, akik a kultúra számos területén egyszerre gyümölcsöztetik kreativitásukat: a polihisztorokhoz.

De ez még mind semmi! Juraj Špitzer nem csak „művelte” a művészeteket és a tudományokat, nem csak „művelő” volt és nem csak „művelt”, hanem – bölcs is. Egy mikrokisebbség tagja. Persze, senki sem születik eleve bölcsnek. A kétségtelenül szükséges képességek mellett a szerzett tulajdonságok szerepe sem elhanyagolható. Ehhez pedig a külső körülmények „szerencsés” összjátékára is szükség van. Hamvas Béla írja: „Tibetben azt mondják, hogy a szellem olyan, mint a teve. Ha meg akarják fékezni, egyszerre tíz irányba tör ki, de ha békében hagyják, meg se mozdul.” Juraj Špitzert sohasem hagyták békében, hiszen – ahogy ő maga mondta: egy epizód kivételével – mindig a gyengébbekhez, a kiszolgáltatottakhoz tartozott.

Az a bizonyos epizód az ötvenes évek legelejére tehető, arra az időszakra, amikor világszerte sok fiatal értelmiségi hódolt a kommunizmus eszméjének. Csakhogy a legtöbben úgy is maradtak. Ő azonban rendkívül hamar felmérte a helyzetet, s ráadásul nem elégedett meg azzal, hogy a hallgatag többséghez csatlakozzon. Fokozatosan ellenzéki státuszba sodródott. De nézeteivel az ellenzék körében is kisebbségben maradt. „Kevesen értenek az öregedéshez.” (La Rochefoucauld) Ő nagyon értett hozzá. Én már akkor ismertem meg, amikor ezt a képességét is mélyen kiaknázta.

És itt van Juraj Špitzer közép-európaisága: sajátos multikulturalitása. Az egyén többkultúrájúsága mindig lelki szintézisen, párhuzamos szimpátián alapul. A közeg többkultúrájúsága viszont nem jelenti automatikusan a benne jelenlévő kultúrák szerves együttélését – kölcsönös egymásra hatását, keveredését – s egy új minőség kialakulását. A közeg csak a többkultúrájú egyének révén válhat multikulturális jellegűvé. Juraj Špitzer többkultúrájú volt, de az idők során egyneművé vált a társadalmi közeg, amelyben élt. S ezzel egy újabb törpekisebbség tagjává vált.

És sorolhatnám tovább... Az okok számosak...

„Csak az a virág teljes virág, amely hullani kezd” – mondta egy japán. Az ő virága lehullt. És mégis teljes maradt. Szellemi öröksége él és minden újabb pillanatban hullani kezd: teljes és örök. A „špitzerizmus” – ahogyan a szlovák nacionalista körök találóan megnevezték az általa képviselt és mind szélesebb körben teret nyerő szellemi irányzatot – megkérdőjelezhetetlen tényekre, nehezen cáfolható argumentumokra épülő, s mégis rugalmas és minden ésszerű javaslatot beépítő, mérhetetlenül nyitott és áttekinthető, humánus és higgadt gondolkodásmódot jelent. Egy tipikusan kisebbségi szellemi magatartásformát.

Amikor Juraj Špitzer Križkova utcai (hajdani Aulich utca – Mándy Iván is az Aulich utcában lakott Pesten és öt nappal előtte távozott el közülünk; a vértanúk napjának környékén nem jó Aulich utcákban lakni!) – amikor a volt Aulich utcai lakásából kiindulva nyakába vette a várost, ezt a gondolkodásmódot hirdette szóban és puszta jelenlétével is, szomorú pillantásaival, keserédes mosolyával, és nemigen hitte, hogy műve és személye valakinek hiányozni fog.

Kényszer és ellenállás című esszéje előtt talán ezért is idézte Heine versét:

                                „Sem misét nem mondanak majd,

                               sem kadist a csendes órán,

                               imát nem mond ez sem, az sem,

                               halálom évfordulóján.”

Aki továbblapoz, láthatja, Juraj Špitzer ebben nagyot tévedett.