Egy délután Ďuroval

Az utcán véletlenül összefutottam Ďuroval. A Szlovák Irodalomtudományi Intézet felé vettük utunkat, majd továbbmentünk – Ďuri betétet szeretett volna venni töltőtollához. Mint mindig, most is szívesen meghallgattam.
Nagyon morgott Valér Mikulára (azért, mert a Fragmentban az ő egyik elmarasztaló mondatát idézve becsmérlőén írt Dubčekról). Azt mondta, ez nagyon elszomorította, s a barátját emlegette, akit álmában ért a halál, s aki minderről nem is tudhatott. Éppen az Artfórum könyvesbolt elé értünk; a kocsimmal ott parkoltam, azért felajánlottam, hogy hazaviszem.
Ďuro a zsidó hitközség házára mutatott. – Étterme is van – mondta, s megkérdezte tőlem, nem ebédelnék-e vele. Örömmel igent mondtam.
Szerényen berendezett étterembe léptünk, mindenütt székek és asztalok. Miközben feltettük fejünkre a sábeszdeklit, tekintetével az ott ebédelőkre mutatott: ezen a nácik kísérleteket hajtottak végre, sterilizálták; amaz, aki egykor futballista volt, ma már járni is alig bír; a bennünket felszolgáló nő férje rabbi volt, s Huaku címmel még könyvet is írt. Ha jól jegyeztem meg, ez a kifejezés a Jahve szó egyik olvasataként értelmezhető.
Mózes szerint Isten maga a létezés.
Ez pedig az emberben munkál.
A helyiség éppoly megható volt, mint a benne levő emberek. Egy kifeszített spárgáról izraeli zászlócskák lógtak lefelé, közöttük régen leeresztett színes léggömbökkel, melyekből nem csupán a levegő, de talán a lélek is régen elszállt. Ďuro arról beszélt, miért akart zsidó lenni: azért, mert ő mindig azok oldalán szeretett állni, akiket üldöztek (egyetlen eset kivételével, mondta, s ezzel talán az ő kommunista korszakára gondolt).
Az ebéd elfogyasztása után a hitközség irodahelyiségébe mentünk. A titkár szerint Pozsonyban mintegy 600 zsidó vallású ember él, rajtuk kívül még néhányan titkolják vallásukat; Szlovákiában a zsidók száma háromezerre tehető. Ďuro elmosolyodott, s azt mondta: „Véget ért a zsidók vendégszereplése Európában.”
Az irodahelyiség falain berámázott régi dokumentumok voltak: többek között a király rendelete arról, hogy a zsidók éppolyan emberek, mint a többiek (ha jól emlékszem, ez a rendelet a 16. századból származott).
Ďuro még az ebéd elfogyasztása előtt elmondta, hogy Csehszlovákiából több mint 300 ezer zsidót deportáltak, ebből Szlovákiából 65 ezret, csakhogy az első százezer zsidót Csehországból nem a németek, hanem a Vlajka nevű cseh fasiszta szervezet. Az egész Csehszlovákiából a zsidók több mint 80%-át deportálták, Szlovákiából az itt élő zsidók valamivel több mint 70%-át, ám az egész Csehszlovákiából deportált zsidók 80%-át később Szlovákia számlájára írták – és ez így is maradt.
Elmondta, hogy a novákyi kényszermunkatáborban egy futballcsapatra való kiváló zsidó futballista volt, s a legkegyetlenebb őrök a Zohor környékiek voltak.
Beszélt a szlovák nemzeti felkelésről is – arról, hogy maguk a partizánok is öltek és raboltak: sokan közülük még ma is élnek, de vajon van-e értelme néven nevezni őket, beszélni tetteikről, beleköpni abba a vízbe, amelyből ő maga is ivott.
Beszélt az oroszokról, akiket repülőgépekről dobtak át hozzánk, mindig 22 főt, s ha csak egyikük is felpanaszolta valamelyikük rossz viselkedését (megerőszakolták a nőket), a társaik az illetőt, akár egy kémet, elítélték, és másnap agyon is lőtték.
Két házat mutatott nekem a Podjavorinska (régen Edl) utcában: ott volt a Gestapo központja; a németek (a felkelés leverése után) ott gyilkolták az embereket.
Elmesélte azt a történetet, amikor az egyik orosz katona, két súlyos és két könnyű sebesüléssel (két vörös és két sárga szalag az uniformisán) mindenáron a Carlton Szállóban akart megszállni, jóllehet nem volt századosi rangban (az ottani elszállásoláshoz ez mindenképpen szükségeltetett). Ďurora pisztolyt szegezett, mivel ő nem volt hajlandó kivételt tenni. A többiek az oroszra vetették magukat, s végül Ďuro elszállásolta az oroszt – otthon, saját lakásában. Egy jöhet, mondta, de nem egy egész hadsereg.
Arról is beszélt, hogy a zsidók Szlovákiában lassan kihalnak: kevesen vannak, s Izraellel semmilyen kapcsolatuk nincsen.
Arról is beszélt, hogy amikor lent járt a tengernél, a szélben érezte a három nagy világvallást: a zsidót, a keresztényt és az iszlámot.
Azt mondta: „A zsidók hazája a könyv.”
Hazavittem.
Amikor kiszállt a kocsiból, még egyszer elmosolyodott: „Köszönöm, hogy megmentetted az életemet, hogy nem fordítottál fel.”