Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. október – Juraj Špitzer-emlékszám / Egymásba nyíló szobák

Egymásba nyíló szobák

Egy évvel ezelőtt temettük Juraj Špitzert, aki régóta élő legenda volt már. A „legendás” hatvanas évek egyik hőse, a bátor, szókimondó szlovák hetilap, a Kultúrny život főszerkesztője, Alexander Dubček barátja. A hatalom nagyon megtorolta rajta azt, hogy volt bátorsága, ízlése, nagy műveltsége és hát főként jelleme. 1989-ig nem engedte publikálni.

Személyesen 1989 novemberében ismertem meg Gyurit. Aztán amikor a Kalligramot elindítottuk, mind gyakrabban találkoztunk. Hol a szerkesztőségben, hol a közeli Lyceum kávéházban. Kéziratainak gondozását, kiadását ránk bízta, egy pozsonyi magyar kiadóra, s ez már önmagában merész gesztus volt. Hiszen kéziratainak kiadására bőven akadt volna vevő a szlovák kiadók között is. Gyurival nagyokat lehetett filozofálni, beszélgetni irodalomról, sportról, nőkről, bármilyen témáról. Megszégyenítően jól ismerte, például, a régi magyar irodalmat: Balassit, Rimayt, Gyöngyösit, Koháryt. Talán kevesen tudják, hogy ez a nagy műveltségű ember korponai lokálpatrióta is volt, aki nagyon sokat tudott szűkebb pátriája történelméről és hagyományairól. De szívesen elemezte Kosztolányit, Karinthyt, sőt a kortársak műveit, Mészöly Miklóséit, Konrád Györgyéit, Esterházy Péter prózáját. A Saulust nagyon jelentős műnek tartotta, kedve lett volna szlovákra fordítani, s csak azért riadt vissza a feladattól, mert úgy vélte, a magyar nyelvet mégsem ismeri olyan jól, hogy belefogjon ebbe a munkába. És persze sokat politizáltunk is. Ebben az országban nem lehet nem politizálni, mert itt a polgárt ma is szívesen kezelik alattvalóként.

Életének utolsó két esztendejében nem múlt el hét, hogy be ne csöngetett volna szerkesztőségünkbe. Társaságában az ember magaslati levegőt szippantott. Gyurinak abszolút hallása volt, nagyon tudta, mitől jó a jó irodalom. Nem tartozott a doktriner értelmiségiek közé, üdítő szkepszise megóvta őt ettől. Sokan szerették, még az ellenfelei is. Mészölyről azt mondta egyszer: de jó ennek az embernek a kortársa lenni. Akárcsak, teszem hozzá már én, jó volt ennek a nagyszerű embernek, Juraj Špitzernek a kortársa lenni. Mivel alkalmasabb dologgal nem tudok tisztelegni az emléke előtt, az alább következő novellát ajánlom neki. Megkésve, de szeretettel és barátsággal. Hátha odaát is érdekli még az irodalom.

                   

                             

Barátom, akiről egész mostanáig azt hittem, hogy ismerem, négy világnyelven ír, olvas és beszél folyékonyan, magyar beszédébe azonban egyre gyakrabban kever régies szavakat és latin kifejezéseket, mintha időutazásra készülne a múltba vagy a távoli jövőbe. Lenyűgöző műveltségét apjától örökölt könyvtárának kiapadhatatlan forrása táplálja. A könyveket többre becsüli az életnél, s magánya bélyegét önérzetesen viseli, mert a magányt saját akaratából választotta. Én vagyok az egyetlen idegen, akit beenged a lakásába, bár sosem árulta el, mivel érdemeltem ki a rokonszenvét. Talán az igazi barátság okát sem könnyebb kideríteni, mint a szerelemét. Amiből keletkezik, beláthatatlan és megfoghatatlan. De jó, hogy van, ha nem lenne, hiányozna. Így amikor nagy ritkán, mint éhes-szomjas hajótörött, elvetődöm a szülővárosomba, nem kell szállodai szobát bérelnem, hanem nála lakhatom, mintha otthon lennék.

Aki ezek alapján barátomat afféle morózus agglegénynek képzeli el, mégis téved. Lényéből szakadatlan derű és kiegyensúlyozottság sugárzik, alighanem azért, mert egész életében a törvényt szolgálta, s az Igazzal, a Jóval, a Tisztával közelebbi és tartósabb ismeretséget kötött, mint én, aki betegnek érzi magát, ha tíz percig nem csúfolódhat szentnek tartott dolgokon. Esténként elfogyaszt hét deci száraz vörösbort, hogy szebbnek lássa a világot. Mostani látogatásom alkalmával is mókás kedvében találtam, de viccelődése, szellemes szójátékai és sziporkái ezúttal inkább bosszantottak, mint szórakoztattak. Temetésről jöttem. Ellenérzéseimet tapintatosan tudtára is adtam. Ő is ismerte az elhunytat, de a halála nem rázta meg, és a temetésére sem ment el.

– A legtöbben már sok évvel vagy évtizeddel a fizikai haláluk előtt eltávoznak közülünk – mondta kissé ünnepélyesen. – A legtöbb ember érzelmei már jóval a haláluk napja előtt kihűlnek. Jelenlétük közöttünk ilyenkor már csak árnyékszerű.

Esteledett. Barátom villany helyett gyertyát gyújtott, mert azt tartotta, a vörösbort gyertyafény mellett illik fogyasztani. Csak a gyertya vagy a mécses lángja képes előcsalni azt a mágikus hangulatot, amely megsokszorozza a vörösbor ízének élvezetét. S csak ebben a hangulatban tudja az ember igazán szabadjára engedni a gondolatait.

– Emlékszel a Pintér-fiú halálára? – kérdezte.

– Homályosan. Még gyerek voltam.

– Megkerült a gyilkosa – mondta a barátom.

Előrebocsátom, hogy e sorok tisztelt s a mai élet sokféle nyomorúságától amúgy is bizonyára megviselt olvasóját nem kívánom holmi alpári rémtörténettel ijesztgetni. Arra a való élet sokkal alkalmasabb az irodalomnál. De néhány részletet el kell mondanom. A Pintér-fiút két nappal az esküvője előtt ölték meg egy átjáróház udvarán, késő este, néhány perccel azután, hogy a menyasszonyától elbúcsúzott. A gyilkosság hosszú ideig lázban tartotta a város lakosait, mert a gyilkos kilétére sosem derült fény, és az emberölés abban az időben még eseményszámba ment, nem úgy, mint manapság. Statisztikai adatok bizonyítják, hogy a háborút követő években országszerte kevesebb gyilkosságot követtek el, mint korábban vagy azóta. A Pintér-fiút megkéselték, de a gyilkos fegyver nem került elő. A szóbeszéd, mely oly szabadon közlekedik az utcán, mint a szél, de még az estére kulcsra zárt otthonok falai közé is akadálytalanul belopakodik, hol rablógyilkosságot, hol szerelmi gyilkosságot emlegetett. Aztán, ahogy lenni szokott, a szóbeszédnek lassan fölébe kerekedett a feledés. A rendőrség lezárta az ügyet. Paula, a Pintér-fiú menyasszonya a gyászév letelte után hamarosan férjhez ment egy mérnökhöz, akit a városban Vörös Rémként emlegettek. Csúfnevét nem a kommunista párttagsága, hanem a vörös haja miatt érdemelte ki. Én csendes és jóravaló, ámbár zárkózott, szinte félénk embernek ismertem, aki a csúfnevére a legkevésbé sem szolgált rá.

– Hogy érted azt, hogy megkerült? – kérdeztem a barátomtól. – Úgy emlegeted, mint valami tárgyat, amely elkallódott, és egyszer csak, sok év után, előkerül valamelyik fiókból.

– Így is van – erősködött a barátom. – Néha elbeszélgettem vele, kedveltem is, fogalmam sem volt róla, hogy ez az ember gyilkos. Nem látszott gonosznak.

– Na és hogy került meg?

– Feladta magát.

Azon a vasárnapi napon barátom szórakozott, figyelmetlen és levert volt, de minden ok nélkül. Hiába temetkezett bele a kedvenc könyveibe, rosszkedvét az olvasás sem gyógyította. Az ebéd sem ízlett neki úgy, mint máskor. Délután kirándulni indult a halastavakhoz, mert a természet színei és illatai mindig megnyugtatták a kedélyét, de valamilyen sugallatra a félútról visszafordult. Sosem szokta megváltoztatni a döntéseit, ha elhatározott egyszer valamit, ahhoz igyekezett következetesen tartani magát. Ám alighogy a félbeszakított kirándulásáról hazatért, már szaladt is volna el otthonról. De nem volt kihez és nem volt hová mennie. Szégyellte, hogy nem tud mit kezdeni magával. Ekkor csöngetett be hozzá a Vörös Rémnek csúfolt mérnök. Barátom kitörő örömmel fogadta, mint aki valami súlyos gond terhét vette le a válláról.

– De jó, hogy jöttél – mondta. – Vannak napok, amikor tíz-húsz évvel öregebbnek érzem magam a koromnál. Pedig amúgy is elég öreg vagyok már.

A mérnök, aki egy vagy két évvel idősebb volt nála, s az utolsó kanyarba érve már látta elővillanni a hatvanadik életévét beharangozó figyelmeztető táblát, ünnepélyesen bólintott. Régimódi sötétkék ünneplőruha volt rajta, s valami különös zavartság bujkált a tekintetében. De ebben sem lett volna semmi szokatlan, a mérnököt mindig valamilyen szemérmes tartózkodás burka vette körül, mintha röstelkedne amiatt, hogy még mindig nem érdemelte ki jelenlétét a világban.

– Kérsz valami italt? – kérdezte a barátom.

– Nem iszom – mondta a mérnök. – Elvonókúrán voltam.

Tehát igaz, gondolta a barátom. A rossz nyelvek az utóbbi években nem kímélték a mérnököt. Főként a szeszek mértéktelen élvezetét rótták föl neki, de barátom, aki kiváló emberismerő, bizonyosra vette, hogy a pletykáknak és rágalmaknak a fele sem igaz. A mérnök különcségét és zárkózottságát torolják meg azzal, hogy rossz hírét keltik. Tüntető viszolygása a társasági élettől és önmegtartóztatása sokak szemében tűnhetett fennhéjázásnak vagy gőgnek. Barátom egyszer meglátogatta őt a lakásán, s bár jó hangulatban beszélgettek, feltűnt neki, hogy a mérnök felesége és egyetemista fia lábujjhegyen közlekednek körülöttük, mintha albérlők lennének, akiket a tulajdonos bármikor kitehet az utcára. Barátom annak a pletykának sem adott hitelt, hogy a mérnök minden kézfogás után titokban kezet mos, s meg volt róla győződve, hogy ez a titokzatos, barátságtalan, zárkózott férfi sosem lépte át a tisztesség határait.

– Leülhetek? – kérdezte a mérnök.

– Bocsáss meg – mentegetődzött a barátom. – Udvariatlan vagyok és szórakozott.

A mérnök barátom kedvenc karosszékébe telepedett le, oda, ahol e pillanatban ő ült. Ez a karosszék volt a lakás legrégibb bútordarabja, huzatát barátom nemrégiben újította fel. Bűvös széknek nevezte ezt a fotelt, Karinthyra utalva, akinek a humorát, szikrázó tehetségét mindig nagyra becsülte.

– Ahogy ismerlek, komoly oka lehet a jövetelednek – mondta a barátom. A mérnök zavartan beletúrt ritkuló hajába, melynek hajdani színe szürkésbarnára fakult, aztán összekulcsolta ölében a kezét, s kissé görcsösen kiegyenesítette a derekát.

– Megöltem egy embert – mondta halkan.

Barátom, aki a bűnök felderítésébe és üldözésébe sosem fáradt bele, aki a bűnöket egy életen át osztályozta, rangsorolta, lajstromozta, mint valami kimeríthetetlen rovargyűjteményt, akinek dörgő vádbeszéde alatt egyszer a vádlott szívinfarktust kapott, akit sunyi tolvajok, börtönbe való kétes múltú közhivatalnokok, öreg prostituáltak, rablógyilkosok tanoncai és kocsmai verekedők (az ő szavával élve) mind-mind megsüvegeltek, most megszólalni sem tudott.

– Ejnye, no! Miket beszélsz? – mondta a hosszúra nyúlt hallgatást megtörve. Azt hitte, a mérnök megzavarodott, vagy rosszat álmodott, és nem képes az álmait a valóságtól megkülönböztetni.

– Az igaz, hogy nem tegnap, hanem nagyon régen – mondta a mérnök. – Sohasem derült ki, hogy embert öltem, mégis ráment az egész életem. Nem akartam ölni, csak olyan sokáig dédelgettem a gyilkosság tervét, hogy amikor elszántam rá magam, már nem is tartottam olyan szörnyűnek. Megbarátkoztam a gondolatával. Te ügyész vagy, tudod, hogy az ember vagy hirtelen haragjában öl, vagy kiterveli a gyilkosságot, vagy szeretne ölni, de nem meri még csak fontolóra venni sem a dolgot. Én is sokáig reméltem, hogy nem fog kelleni ölnöm. Te tudod, hogy a mi időnkben sokkal tovább jártak jegyben a párok, mint manapság, s nemegyszer megtörtént, hogy a jegyességet felbontották, amikor rájöttek, hogy mégsem olyan erősek az érzelmeik, mint azt kezdetben gondolták. Én is ebben bíztam, és egészen az utolsó napokig nem adtam föl a reményt. Amikor pedig megtörtént a dolog, nem éreztem magamat bűnösnek. Egyetlen pillanatig sem. Vagy ő, vagy én, így gondolkodtam akkor. Ha ők egybekelnek, azt én nem élem túl. Akkor ők öltek meg engem, persze nem késsel vagy más fegyverrel, de ez egyre megy, s még csak nem is tudják, hogy mit tettek. Boldogan fognak élni, abban a tudatban, hogy rászolgáltak a boldogságra. De hát mivel szolgáltak rá? Mit tettek azért, hogy boldogok legyenek? Nem inkább én vagyok az, aki megérdemli a boldogságot, mivel ezért a legsúlyosabb áldozatot hoztam?

Barátom a leghatározottabban visszautasította a mérnök gondolatmenetének beteges logikáját, s gyanakodva kérdezte meg:

– Ilyen őszinte vallomásra önként csak halálosan beteg ember szánja el magát. Igazam van?

– Nincs – mondta a mérnök. – Nincs róla tudomásom, hogy halálosan beteg lennék.

– Különös – jegyezte meg a barátom.

– Nem is annyira – felelte a mérnök. – Ha emlékszel még rá, Paula alig várta, hogy leteljen a gyászév. Jól sejtettem, hogy nem olyan kitartó és állhatatos a vőlegénye iránti szerelmében, mint mutatta, s mint a látszat alapján sokan hitték. Még azt az állítást is megkockáztatnám, hogy a gyilkossággal egy rossz házasság gyötrelmétől szabadítottam meg. Közös életünk első időszakában teljes odaadással szerettem őt, és érzelmeim nem maradtak viszonzatlanul. A gyermekneveléssel járó gondok nem hogy elválasztottak volna bennünket, mint azt oly sok családban láthatod, hanem ha lehet, még jobban összeforrasztottak. Boldogok voltunk. Egy boldog sziget a sok veszedelem közepette. Hiszen, emlékezz csak, miféle időket éltünk! Emlékezz a terrorra, a kiszolgáltatottságra, a sok hazugságra, amellyel a nap minden órájában tömtek bennünket. A félelemre a titkosrendőrségtől, amely szétroncsolta az idegrendszerünket, megtörte a jellemünket, megalázott a méltóságunkban és önbecsülésünkben. A bezártságra, hogy nem utazhattál oda, ahová szerettél volna. Hogy a legjobb barátodról sem tudhattad, nem jelent-e föl holnap, ha valamivel megharagítottad. A rettegésre, hogy bármikor kilakoltathatnak vagy kitehetnek az állásodból. Meg hogy ez az egész mintha az örökkévalóságra rendezkedett volna be. És ezt mind el lehetett viselni, ha otthon rendben voltak a dolgok.

– De milyen áron? – vetette közbe a barátom. – Erre nem gondoltál?

– Dehogynem – felelte – a mérnök. – Csak eleinte nem éreztem annyira a súlyát. Még nem tudtam, hogy a szerelem ugyanolyan alattomosan, tünetmentesen, hosszadalmasan múlik el, ahogy egy súlyos, gyógyíthatatlan betegség kezdődik. Amikor ráébredsz a valóságra, késő van már. Mi jól megvoltunk, sosem veszekedtünk, a gyereknek megadtunk mindent, ami a lehetőségeinkből tellett. Az élet csúfságainak láttán behunytuk a szemünket. De egyre jobban kezdett hiányozni a változatosság az életünkből.

Változtatni az életünkön pedig nem állt módunkban. Hogy ne tisztes szegénységben kelljen leélni az egész életünket, a feleségem is munkát vállalt. Ettől kezdve alig maradt időnk egymásra. Úgy elsuhantak a legszebb éveink, hogy mára csak emlék maradt belőlük, amely ráadásul nemhogy megszépítené a múltat, inkább azzal gyötör, hogy a boldog házasságnál valami fontosabbat szalasztottunk el. Hogy talán sokkal többre lettél volna hivatott annál, amit az életben elértél. Hogy nincs időgép, amely visszaröpítene a rajtvonalra. Hogy lett volna számtalan lehetőséged, például kiszökni nyugatra, de te ezeket nem vetted észre, mert elvakított a szenvedély, mert az ösztöneid, az állati éned rabja voltál. Hát igen. Egy napon be kellett vallanom, amit régen sejtettem már, csak nem volt merszem kimondani. Azt, hogy már nem szeretem a feleségemet. Hogy soha többé nem is fogom. Hogy enélkül viszont csak egy gyilkos vagyok, s nincs többé mentség arra a bűnre, amelyet fiatalon elkövettem.

Hosszú és sikerekben gazdag pályafutása során barátom beismerő vallomások százait hallgatta végig, köztük agyafúrt, elvetemült bűnözők gyónását is. Förtelmes lelkek barlangjárataiba nyílott bepillantása, mint csak nagyon keveseknek, papoknak és pszichiátereknek, látnokoknak s néhány kiválasztottnak, a legtisztábbaknak, akik a legmagányosabbak is egyben. A mérnök vallomásával mégsem tudott mit kezdeni. Ezt kertelés nélkül meg is mondta neki.

– Azonkívül – folytatta – semmi nem bizonyítja, hogy amit elmondtál, az úgy is történt. Nincs rá se szemtanú, se tárgyi bizonyíték. Enélkül a vallomásod fabatkát sem ér.

– Jól tettem, hogy felmentettem őt? – fordult hozzám a barátom.

– Erre csak te tudhatod a helyes választ – feleltem.

Barátomat még sosem kaptam rajta azon, hogy nem mond igazat, s nehezemre esett leplezni a megrendültségemet, ahogy mondatról mondatra föltárta előttem élete igazi titkát, amelyet nem akart a nagy útra magával vinni, s amely titok maradt továbbra is. Zárkózottsága, kompromisszumokat nem ismerő igazságszeretete, elvonulása a magányba más fényben tűnt fel most. Tudhatta, hogy én is tudom, a mérnök nem látogathatta meg, mert már nem élt. Barátom meséje ennélfogva bőven adott okot a találgatásokra. Történetében az ragadott meg, hogy az mások más történeteibe nyílik, mint egy nagy ház egymásba nyíló szobái. Ezen a helyen az időt is egymásba nyíló szobáknak láttam, s amióta rám hagyta a lakását tömérdek könyvével együtt, s én évente néhányszor visszatérek ide kiszellőztetni és portalanítani, mindig úgy érzem, barátom csupán átment a szomszédba, s mindjárt visszajön a megbocsátás és az irgalom vértezetében. Ilyenkor nem tudom, tegnap halt-e meg, egy vagy több évvel ezelőtt, sőt abban sem vagyok biztos, hogy meghalt. Talán csak elment valahová. Én pedig az idő szobáiban bolyongok, egyre otthonosabban, amióta már nem keresek válaszokat megválaszolhatatlan kérdésekre. Emlékeim sterilizálásán szakavatott kezek dolgoznak.