Emlékezés egy harcos filozófusra

Ďuro Špitzert a zólyomi gimnáziumban ismertem meg. Zólyom abban az időben még kisváros volt és mi, hasonló korú diákok, mind ismertük egymást, ha másként nem, hát látásból. A megismerkedésre valóban sok alkalom kínálkozott. A legalkalmasabb helyszínek az iskola folyosói, a sportpályák, a hepehupás városi utcácskák voltak, no meg a hosszú, jól áttekinthető zólyomi korzó, egyik végében a főtérrel. Aztán hosszú évekig nem találkoztunk. Akkor bukkant elő újra emlékezetemben, amikor a felszabadulás után visszatért Pozsonyba. Először a rádióban és az újságokban találkoztam a nevével, mint olyan személyiségével, aki bekapcsolódott a politikai- és közéletbe. Habár akkor még nem publicistaként és nem is irodalomtudósként tartották számon, hanem mint az Antifasiszta Szövetség funkcionáriusát. Emlékszem első személyes találkozásunkra is, valamikor háború utáni pozsonyi tartózkodásunk első hónapjaiban. Tudom, hogy Štefan testvéremmel mentem egy eléggé forgalmas utcán, valahol a Roland szökőkút környékén, amikor egy szembejövő, fiatalemberekből álló csoportban megpillantottam Ďurot. Štefannak nem is szóltam, mert úgy gondoltam, hogy már biztosan nem emlékezik rá, és arról is meg voltam győződve, hogy ő sem ismerhet meg bennünket, hiszen amióta nem láttuk egymást, mindhárman legalább fél métert nőttünk. Annál jobban meglepett aztán, amikor Ďuro barátságos hangon köszöntött bennünket és mindkettőnket a keresztnevünkön szólított meg. Aki hallotta, azt hihette, legfeljebb egy hete találkozhattunk.
Emlékezem 1954 nyarára. Akkoriban városi epidemiológusként dolgoztam. Ezt a nyarat, a dunai árvízen kívül, egy elsősorban gyerekeket sújtó járvány tett emlékezetessé. Szerencsétlenségemre azon a nyáron magam is megbetegedtem. Mindkét térdem feldagadt – az oka ismeretlen volt. Ilyen esetekben az orvostudomány a térdizület kezelését írja elő, és az orvosok – két kitűnő szakember – valóban fekvést rendeltek el, sőt, azt is mérlegelték, hogy begipszelik a térdemet. A városi elöljáróság berezelt a két természeti csapástól. Azokban az időkben az volt a divat, hogy mindenáron bűnbakot kellett találni. A pozsonyi városháza elvtársai újjal mutogattak rám és a betegségemet szabotázsnak titulálták... Azzal fenyegettek, hogy feljelentenek, amiért a város fenyegetettségének idején merészeltem megbetegedni és betegállományba vonulni.
Most amikor már más politikai klímában élünk és bizonyos tapasztalatokkal rendelkezünk, elmosolyodunk és megcsóváljuk a fejünket, ha ilyen beteges gondolkodásmóddal találkozunk. De azokban az időkben a főváros vezető politikusai részéről elhangzó súlyos vádakat egyáltalán nem lehetett félvállról venni. Éppen egy kivizsgálásról sántikáltam hazafelé, amikor nem messze a kórháztól találkoztam Juraj Špitzerrel. Rámnézett, aztán a görbebotra, amire támaszkodtam, és megkérdezte, mi lelt. Beszámoltam neki a betegséggel járó vesződségekről és a városházán támadt nehézségeimről. A történet iránt különleges érdeklődést mutatott. Ez már abban az időben történt, amikor Ďuro Špitzer meggyőződött a törvénysértésekről, és – éppen az ehhez hasonló praktikák és visszaélések miatt – minden politikai tisztségétől megvált.
Antifasiszta érdemeire való tekintettel az elvtársak akkor még eltűrték ezt neki, sőt, Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága ellenőrzési osztályának vezetőjével olyan egyességet kötött, hogy beszámol minden igazságtalanságról és törvénytelenségről, amiről értesül. Azt hiszem, kapóra jött neki, hogy összetalálkoztunk. Miután végighallgatott, rögtön ott az utcán rövid levelet írt az említett pártfunkcionáriusnak, és azt tanácsolta, minél hamarább keressen fel. Megfogadtam a tanácsot és – Ďuronak köszönhetően – így aztán valóban semmi kellemetlenség nem ért.
Attól kezdve már csak a kultúrában lehetett találkozni a nevével. Csodáltam és különösen a Kultúrny život főszerkesztőjeként értékeltem nagyra. Abban az időben magam is a lap külső munkatársává váltam. 1989 novembere után gyakrabban találkoztunk. Szerettünk volna kiadni két vagy három képeskönyvet, melyeknek elsősorban Pozsony lett volna a témájuk. Ő írt volna szöveget a fotóimhoz. Meglehetősen sok időt és energiát fordítottunk tervünk megvalósítására. Mivel nem találtunk szponzort, végül – „mintha csak épp idejében” – letettünk tervünk megvalósításáról. Álmodozók voltunk, akik túlbecsülték erejüket és lebecsülték a gazdaság lehetőségeit, de már a „bársonyos forradalom” utáni első hazugságok ráébresztettek bennünket, hogy egyhamar nem válik uralkodóvá nálunk a türelem, a bölcsesség és az igazságosság, sem a jólét. Csendben és minden felesleges szívóskodás nélkül feladtuk inkább közös tervünket és ez irányú ambícióinkat.