Évszakok – négy énekben
Bettes István fordításai
A költő igazat mond:
Mindent legyőz a szerelem
– nélküle üresek az egek
az élet csak sivatag
Hosszú életemből egy évet
adtak szerelemre a Hórák
egy év alatt átéltem
minden változatát
Hogyha szobrász lennék
hű képmásaikat
márványba faragnám
különleges kőbe
Egyszerű ember vagyok
reszketeg szavakban hagyok majd csak nyomot
mint a rossz oktató
ki önmaga nem okult
Délről érkezett meg
madarak húztak utána
ég felé zengett kórusuk
össze-összevesztek
vagy a pacsirta volt
vagy a fülemüle
Tűzforró testünknek minden zegzugában
félve érintkeztünk – kéj fehér volt a tó
kettéhasadt a föl – és megállt az Ister
Ékszerként tündökölt – mintha fűbe vetve
én felhőket néztem őriztem az álmát
rövidül a nappal – most nyugszik le a nap
Az égbolton pukhas gomolyogok úsztak
dűlői csordaként dobogott a szívünk
így ölelte egymást hajdan Ámor s Psyché
Hideg márvány alatt tűzfény szít fénytüzet
amíg emésztődik – hogy lehetsz féltékeny?
mindhiába és szél – mind reménytelenség
Vitézi erényem vesztettem tavasszal
ám zöld ölelésben – mást vall a kedvesem:
A katona vasszörny – akkor vagy haduram
hogyha meztelen vagy
pattan a tojáshéj – világon a sirály
kíváncsian kémlel – szeretne szállani
hírlelik már a hírt százfelé az indák
– szeder galagonya: erdőisten őrzött
avarban őzikét – és a fuvoláján
pajzán dalokat fújt – s ami a fejében...
az maga a fertő
A parton megannyi fa
vessző és sok sás van
mint a rajtaütés – csaptak a világra
mindegyik levelén a te arcod fénylik
szivárványszínekkel – harmatcseppen játszik
Sírváros honában nem ismersz ősmindenkit
kifakította már az őserdő dagálya
– hogy éltek-e vagy sem s vajon hőstetteik
történtek-e vagy sem?
Sosemvolt folyóján – tehéncsorda legel
– álmom éjet keres
nyarunkat keresi
A távolság nem mérték; most óceán – sivatag?
a szerelem érintés – hogyha nem élsz vele
akkor neki annyi
Ilyen gyöngéd nyár már – nem lesz már sohasem
– de lesznek majd másak – más nyarakban sok más –
ne sírj! – hiszen sok-sok igen büszke falból
is csak a rom marad
Himnusz leng a folyón
az életet élteti
Felsóhajt földanya
szülés után a nő
– Ki szülte ősmagzatát –
így szenderül el ő
Faun fuvolát rejtve
amphorájához nyúl
neme nemzéséhez
nagyot húz a borbul
Hullnak a levelek – csókolják a földet
szétfolynak az ősznek színe özönében
Köd bolyongó széllel burkolja a folyót
és az összes madár inkább délebbre húz
nap után – fagyállás
Mielőtt rájuk hagysz
itt a földön ölelj