Nem akartam zsidó lenni

„Halálra lettünk teremtve, a halálnak nemzettük utódainkat is, és azok sem szabadulhatnak tőle, akik boldogságban élnek.”

Flavius Josephus: A zsidó háború

A szekér lekanyarodott egy földútra. Az útelágazásnál egy deszkafészer állt, átrakóhelyféle lehetett, mert itt ért végett a keskenynyomtávú vasút, ami a földút mellett húzódott.

– Nemsokára ott vagyunk – mondta Kálmán.

Akkor még nem sejtettem, milyen félelmetes jelentés fűződik majd ehhez a helyhez, ehhez a közönséges szóhoz: átrakóhely.

A földút enyhe emelkedőben folytatódott. Körben a tavaszi eső áztatta rétek. Hajnali pára fedte a tájat.

A magas szögesdrót kerítésbe ágyazott deszkakapu előtt megállt a szekér. Az életnek sehol semmi jele. A suhanc leugrott a szekérről és elkiáltotta magát.

– Gárdista urak, alszanak?

A kapu mögött egyszemélyes katonai őrbódé állt. Egy vállán puskát tartó gárdista sötét alakja bukkant elő belőle. Fekete, gumiborítású kabát, fekete csizma, katonásan szabott fekete egyenruha, hosszú, a térd alatt himbálódzó fekete gumibot. Csupa fekete a tejfehér ködben.

Kinyitotta a kaput, különösebb érdeklődés nélkül pillantott a szekérre és ránk. Intett a suhancnak, hogy bejöhet. Szögletes parasztarc.

A suhanc suhintott egyet az ostorral, a szekér megnyikordult és áthaladt a tábor kapuján. A ló magától megállt egy hosszú, földszintes barakk előtt. A csendőr megigazította az egyenruháját a hivatalos aktus előtt. Leszálltunk, a nedves földre lepakoltuk a batyut és a bőröndöt, elbúcsúztunk a hirtelenszőke kocsistól. A gárdista egész idő alatt a nyitott kapuban állt. Csak akkor tűnt el a ködben, amikor a szekér kiment a kapun. Amabból a világból egy ideig még idehallatszott a szekérzörgés. Aztán már az sem.

A törvény szolgája mogorván körbenézett, a gárdista neki sem szentelt nagyobb figyelmet. Az ilyen csendőröcskék bizonyára gyakran megfordultak itt. A csendőr, aki mindeddig csendes és közömbös embernek mutatkozott, egyszerre ránk emelte a hangját.

– Itt várnak! Megértették?

Mintha valahol máshol is várhattunk volna.

Nem beszélgettünk. Nem volt miről. Féltünk, nehogy olyasmit tegyünk, ami nem illik. Lehet, hogy a gárdista figyel az őrbódéból, vagy valaki más.

Egy idő múlva kiléptek a barakkból az álmos gárdisták és a mi csendőrünk. Leálltak előttünk és szemrevételeztek.

A legmagasabbikuk egészen közel lépett és szigorúan a szemünkbe nézett. Ezt már megismertem a hadseregben. Próbálta, milyen férfiak vagyunk. Azt hihette, hogy semmi jót nem nézek ki belőle – pedig semmit sem gondoltam róla –, mert felidegesedett.

– No?

Úgy álltam, mint akkor Gross Bobuľský előtt. Nem tudtam, mit akar. Kézfejjel vágott az arcomba. Csontos kézfejjel kellemetlenebb, mint tenyérrel. Valóban nem tudtam, mit akar.

– No?

Talán nem volt elég tiszteletteljes a tekintetem. Más hiba, azonkívül, hogy zsidó vagyok, itt nem lehetett. Hiszen éppen e miatt kerültem ide.

– Sapkát le!

– Nincs rajtam sapka.

– A zsidónak akkor is le kell kapnia a fejéről a sapkát, ha nincs feje.

A gárdisták és a csendőr, akik a pedagógiai jelentőséggel bíró fogadtatási ceremóniát figyelték, felröhögtek. Tárgyi ismeretekről volt szó, hogy az újonc felfogja, hova került.

– Mért nincs rajtad csillag?

– Nemrég szereltem le és mindjárt idehoztak.

Nem szerettem volna még egyet kapni. Mozdulatlanul álltam, pontosan a katonai előírás szerint. Lehet, hogy ez tett rá jó benyomást. Amit az előbb kevélységnek látott, katonás tartás volt. Engedékenyebb hangon folytatta.

– Itt nem lesz szükséged a csillagra. Itt minden csillagot egyszerre fogsz látni. Megértetted?

A csillagos vicc valamivel jobban sült el, mint a sapkás. Nem válaszoltam, a gárdista nem is várt feleletet.

A tábor belseje felé vezetett bennünket, ahol fokozatosan hosszú, földszintes barakkok tűntek elő.

Egy üres helységben ki kellett szórnunk minden holminkat. Úgy turkált közöttük a gumibottal, mint valami csáppal. Ringwaldtól elvette az öngyújtóját; a dohányzás tilos volt. Elvett tőle egy kis üveg gyorsforralóba való alkoholt is és a nyakkendőjét. És azon is felháborodott, hogy sok felesleges zoknija van. Tőlem nem vett el semmit, nem volt mit. Még csak azt sem kérdezte meg, van-e cigarettám. Lehet, hogy az üdvözlésemre megeresztett ütést akarta mostani érdektelenségével kiegyenlíteni.

Összekapkodtuk megmaradt holminkat és egy füves térségen átvágva egy hosszú barakkhoz jutottunk. A barakk mellett egy gárdista posztolt, vállán puskával. Kinyitotta az egyik szoba ajtaját és intett, hogy lépjünk be.

– Szobafelelős, gondoskodjon a szaporulatról! – ordított fel a gárdista, aki ezzel végrehajtotta a fogadtatási ceremóniát.

– Igenis, parancsnok úr! – ordított vissza egy hibátlan vigyázzban álló zsidó. Az ajtó becsukódott mögöttünk. A szobában olyan bűz volt, mint a túlzsúfolt katonai szállásokon vagy mint egy rég ki nem szellőztetett tornateremben.

– Ezzel átestek a beavatáson. Az én nevem Fleischer. Azt a gárdistát, aki fogadta magukat, Nagy V.-nek hívják, mert van egy Kis V. is. Ezt jól jegyezzék meg és kerüljék, ahol csak lehet! Maradt valami cigarettájuk?

Mosolygós arcán egy csipetnyit sem láttam a pánikból, amely engem hatalmába kerített.

Első látásra megszerettem.

Egy környékünkről származó gárdistának köszönhetően sikerült néhány levelet eljuttatnom a szüleimnek. Ugyanilyen úton-módon kaptam csomagot is, élelmiszerekkel, és életjelet, hogy még otthon vannak, hogy egészségesek és várnak. Gárdista földijeim vigyáztak, nehogy egy szigorúbb társuk gyanút fogjon. Lakomát rendeztünk. Az igazságos Fleischer ügyelt rá, hogy mindenki annyit kapjon, amennyit megérdemel. Fleischernek csodálatos képessége volt az erkölcsök megőrzésére, tapintatos mosolyával és határozottságával ért el mindent. Sajnáltam, hogy később áthelyezték a családjához, a szeredi táborba.

Villanyoltás előtt még letörtem egy darab szalámit és élvezettel rágcsáltam, pedig már a szemhéjam le-lecsukódott. Apám levelének azt a tömör mondatát ismételgettem, amelyben arról tudósít, hogy egészségesek és hazavárnak. A sötétben magam előtt láttam őket, ahogy az üres lakásban szerény poggyászukon ülnek és várnak.

Nem jegyeztem meg minden fogolytársamat, aki nyomot hagyott bennem. Az emlékezet rövid és ugyanolyan rövid az emlékezés is. Alighogy ismeretséget kötöttünk, elvitték őket. Pontosabban az emlékezetembe vésődtek a beszélgetések, amelyek – más elfoglaltság híján – késő éjszakáig folytak. A mozdulatlanság lett a létformánk, de annál gyakrabban bukkantak a felszínre fantasztikus gondolatok annak okairól, sorsunkról, Istenről, a nemzetről, a jövőről, mindenről, ami nyomasztott.

A vége-hossza nincs beszélgetések, a legkülönfélébb emberek – műveltek, vallásosak, városiak, falusiak, kisiparosok, kereskedők – legkülönfélébb nézetei okozták, hogy a fejemben kétségek rajzottak ki egész addigi életemet és világlátásomat illetően. Elsősorban az iskolában szerzett ismereteimre támaszkodtam. És most úgy hevertek előttem a dolgok és a fogalmak, mint egy karóra, amit apró darabokra szedett szét az órás és most nem tud összerakni. Elkeseredett, otthonukból és családuk köréből erőszakkal elhurcolt emberek beszélgettek itt. Féltek a sorsuktól, ezért aztán igazságtalanok voltak – vagy hitük ragadta őket messzire. A részvét félelemmel párosult, a düh tehetetlenség érzettel, helyzetünk nem tette lehetővé a józan mérlegelést. Aki tehetetlen, azon nem segít sem a harag, sem az önsajnálat.

Az én otthoni nevelőim nemes érzésű emberek voltak. Előnyben részesítették a műveltséget a tudatlansággal, a szabadelvűséget a maradisággal, a jót a rosszal szemben. De a helyszín és a kor, amelyből az eszmények és a magasabb rendű célok felé kellett volna elindulnom, bizonytalan volt. Rendszeresen a tudomásomra hozták, hogy nekem nem illik úgy beszélnem erről az országról, mint egy nemzetéhez hű hazafinak, hogy az én őseim elvesztették hazájukat és nem találtak újat, hogy magyarszimpatizánsok, hogy közelebb érzik magukat a németekhez és a csehekhez, mint a szlovákokhoz, hogy nem szeretnek dolgozni, csak kereskedni, hogy tíz kocsmáros közül kilenc zsidó, hogy száz zsidóból nincs egy, aki földműves vagy munkás lenne, hogy száz szlovák között egy kereskedő vagy kocsmáros sincs. Tudtam, hogy zsidó vagyok, hogy nekem nem illendő hazafias eszmefuttatásba bocsátkoznom – de milyen zsidó is voltam én?

A hittanra – nem volt kötelező – csak akkor mentem el, ha délután volt a tornaóra is. Egy óra hittan miatt nem érte meg estig Zólyomban maradni. Apám különben sem hitte volna el, hogy vallási meggyőződésből maradtam az iskolában, habár szívesen hallgattam Frieder rabbi előadásait a zsidó kultúráról és az őshazáról, a Pireneusi-félsziget és Bizánc fejlett zsidóközösségeiről. A szereplők és a művek egzotikus nevei és címei izgalomba hoztak, pedig gyakran nem is tudtam, mit jelentenek, miről szólnak.

Mért is kellett volna asszimilálnom és miként? Mi módon lehet asszimilálódni? Színlelni, hogy nem vagyok zsidó, miközben állandóan emlékeztetnek rá, úgy tenni, mintha nem hallanám, amikor a zsidókat szidják? Szerettem gyermekkorom és iskoláséveim tájait, az ott használt nyelv volt az éltető elemem, más nyelvet nem ismertem. Ezen a nyelven tanultam megismerni a világot és megnevezni a dolgokat, kifejezni a gondolataimat és az érzéseimet. Gyakran gondoltam tanáraimra és arra is, miként segítettek meglelni helyemet térben és időben.

Az irodalomtanárunknak sikerült mindnyájunkat elidegeníteni az irodalomtól. Kilométeres verseket és életrajzokat kellett bemagolnunk. Talán ezt a módszert tartotta a leghatásosabbnak, de az is meglehet, hogy mást nem is ismert. Ha később olyan helyzetbe kerültem, amikor az ember az imádságban keres menedéket és lelkierőt, hálás voltam neki. Verseket szavaltam, mert imádkozni nem tudtam. Számomra a vers töltötte be az imádság szerepét. A fizikatanárunk édeskeveset tanított meg velünk a fizikából, de belénk oltotta a háború iránti ellenszenvet, megszerettette velünk Švejket és a prágai flaszter humorát. Földim, a történelemtanár Martin Hranko kevés tiszteletet mutatott a történelem iránt. A történelmi eseményekről és személyiségekről tiszteletlen véleménye volt. A történelmi folyamatokat nem fejlődésként, nem a tökéletlentől a tökéletes felé ívelő történéssorként magyarázta. A múltnál jobban szerette a gyerekeket és meseírói ambíciói voltak.

A földrajztanárunk öngyilkos lett. A Csehszlovák Köztársaság felbomlása után lelőtte két gyerekét, aztán magával is végzett. Az ember nem élhet úgy, mint az állat – mondogatta előszeretettel a latintanárunk, és idézte valamelyik antik filozófus vagy költő legkifejezőbb néhány sorát. Tévedett. Ha ismerte volna a nyitranováki tábor életét, biztosan másként vélekedik. Vannak pillanatok, amikor az ember az állatokat is méltán irigyli. Az antik kort erkölcsileg értelmezte, a római erények számára aktuális útmutatásul szolgáltak. Arról győzködött, hogy ő ezek örököse. Gondolkodásmódjában, viselkedésében, gesztusaiban és szónoklataiban. A fordulat évének őszén egyszer éppen az autójavító műhelyből ballagtam hazafelé nyakig olajosan. A téren, a középkori pestisoszlopnál megint egy felvonulást tartottak. A menetelők között, az első sorban, megpillantottam az én latintanáromat. Biztosan megértette, hogy az antik erények már időszerűtlenek. Az antik kultúrából számára csak a római díszlépés és a magasra nyújtott jobb kéz maradt. Nem az erényes Cato idejét éltük, hanem Alarichét.

Túlságosan fiatalok voltunk, hogy a történelmi események hátterét és minden politikai összefüggését megértsük, de éreztük, hogy ezekkel a tüntetésekkel valami romba dől, véget ér. A kultúra, a lelki és erkölcsi értékek és a vasalt csizmában való menetelés között aligha van valami kapcsolat.

Tudtam, hogy a zsidók kollektív bűnösségének hirdetése a propaganda része, de nehezen viseltem el, ha elismert és felmagasztalt írók műveiben zsidó kocsmároskirályokról, uzsorásokról, hazátlan ahasvérusokról, dölyfös földbirtokosokról és ravasz, a szegények vagyonkáját könyörtelenül dobra verő ügyvédekről olvastam vagy hallottam az irodalomórákon. Elfogadtam ezt a nézetet is, noha sejtettem, hogy valami igazságtalanság hatja át, hogy több benne az elfogultság, mint az objektív igazság. A politikai szónokok és az újságírók az írók nemzeti-hazafias műveire hivatkoztak és zsidóellenes kitételeket idéztek belőlük. A környezetem nem igazolta ezeket a nézeteket.

Bebizonyosodott, hogy az ország déli részén a zsidó földbirtokosok a magyarokkal tartottak, hogy a zsidó családok magyarul és németül beszélnek, hogy a zsidók társadalmi összetétele különbözik a szlovákságétól. De ki volt kíváncsi az okokra? Valószínűleg csak azok, akik a történelem értelmét és törvényszerűségeit keresik és a szabályos időközökben ismétlődő és a társadalmat mélyen megrázó katasztrófák okait kutatják. Ha az emberek kiválaszthatnák születésük helyét és a társadalmi környezetet, amelybe beleszületnek, aligha választana bárki is egy közép-európai zsidócsaládot, és különösen nem a huszadik század közepén.

Éreztem, hogy a kollektív bűnösség elve igazságtalan. Mindenkit én sem tehetek felelőssé azért, hogy idejutottam, ebbe a szögesdrót karámba, ebbe a fakátránnyal bemázolt barakkba, elszállításra ítélve, mint a barmok. Hogyan élhetek együtt ezekkel az emberekkel, ha túlélem ezeket az időket? A kollektív bűnökkel való gyanúsítgatás eltereli a figyelmet a saját bűnökről. Nem minden földbirtokost, bankárt és kereskedőt űztek el otthonából, csak a zsidókat. A zsinagógák lángokban álltak, szétlopkodták az ezüst gyertyatartókat, könyveket égettek és az írást őrző tekercseket. A holtakat sem hagyták békében nyugodni, ledöntötték és szétzúzták a sírköveket. Elűzték a kisiparosokat, a munkásokat, a diákokat, az öregeket és a gyerekeket is. Nem azért büntették meg őket, mert a szlovák néptől jobb helyzetben voltak, hanem azért, mert zsidók. A jövedelmező helyekre az arizáltak és az igazgatósági tanácsok tagjai ültek be. A szlovák népnek semmivel sem lett jobb a helyzete. A rablás nem válhat büntetéssé. A meglopott emberek elhurcolása – hogy az áldozat ne legyen szem előtt –: bűncselekmény. Raszkolnyikov megölt egy semmire sem jó öregasszonyt és a tőle elrabolt pénzt nemes célokra akarta fordítani. A bűntett nem lehet a nemes cél elérésének az eszköze, mert egyetlen ember sem fölösleges.

Sok igazságtalan megjegyzés is elhangzott. Idő volt elég: az egész hosszú nappal és az egész éjszaka. Mindenki magával hozta a saját tapasztalatát, a saját szomorú történetét. A szálak összesodródtak és egyetlen problémaköteggé gombolyodtak össze.

Ki volt a fasiszta?

Ha az ismerőseim között vagy azok között az emberek között keresem, akik ártottak nekem, nem találom. Legfeljebb egy töredékét testesítették meg annak, ami még hosszú évek múlva is szörnyű pestisként terebélyesedik el a tudaton. Már akkor – s az évek múltával egyre inkább – kíváncsi voltam az események szereplőire, többel közülük párbeszédet folytattam. Úgy viselkedtek, mint a színészek egy sikertelen előadás után: ők mindnyájan csak a saját szerepüket játszották. Miután a színielőadás befejeződött, nem törődtek vele, tudni sem akartak róla. Mindenről a rendező tehetett. A rendező a szerzőre hárította át a felelősséget. A szerző megvédte a színdarab koncepcióját, amit, szerinte, a rendező és a színészek torzítottak el. De amíg a színjáték tartott, mindnyájan beleadtak mindent, hogy elnyerjék a közönség, és főleg a színidirektor tetszését.

Hogy csak akkor kezdtem a zsidósorsról elmélkedni, amikor határozottan a tudtomra adták, hogy nem tartozom a nemzethez? Mintha csak az embernek – azonkívül, hogy embernek született – tartoznia kéne még valahová. A véletlen műve volt, hogy éppen Szlovákiában és éppen zsidónak születtem. Ugyanúgy születhettem volna Japánban vagy Peruban, vagy bárhol a világon. Az emberek a törvény szerint születnek, de a hely és a kor véletlenszerű. Nem elég, hogy valaki ember apától és ember anyától született? A kiválasztottakhoz vagy az alacsonyabb rendűekhez – fajhoz, nemzethez is tartoznia kell?

– Én büszke vagyok a zsidóságomra.

– Akkor is zsidó maradsz, ha nem leszel rá büszke.

Gyenge vigasz volt, hogy az egész földgolyó az ember hazája. A szögesdrót mögött, a hajdani lőszerraktár néhány nézetméteres szobájába zsúfolt húsz fogoly között az ilyen vélemények inkább abszurdok voltak, mint vígasztalóak. A mi otthonunk semmivel sem különb, mint a földgolyó ellentétes oldalán elhelyezkedő terület. Az egész föld az ember hazája – ahol emberek születnek, az az emberek hazája. Ezen semmi sem változtat, még az az uniformizált gárdista sem amott, aki erőszakkal elhurcol bennünket a határon túlra. Milyen jogon szabják meg az embernek a hazáját? Senkitől sem lehet elvenni a hazáját és senkire sem lehet ráerőltetni egy hazát. A haza ott van, ahol az ember élni szeretne, ahová örömmel tér vissza, nem ott, ahol bujdosnia kell, ahol nem veszik emberszámba, ahonnan menekülnie kell, ha életben akar maradni. Az embernek jogában áll olyan hazát választani, ami védelmet nyújt. Milyen haza az, amely nem védelmezi, sőt elűzi a saját állampolgárait? Ha az emberek az egész földet a hazájuknak éreznék, nem csak a sajátjukat, hanem minden ember szülőföldjét és otthonát tiszteletben tartanák. Békében élnének egymással a fajok.

Ki szórta szét a világban és aztán ki szorította elszigeteltségbe a zsidókat? Nem lenne jobb lemondani múltunkról, történelmünkről, kultúránkról és vallásunkról? Ha a zsidók munkások és parasztok volnának, biztosan gyengülne az antiszemitizmus, ha kevesebb lenne a zsidó értelmiségi, a zsidó kereskedő és kocsmáros, megszűnne a zsidógyűlölet. Asszimilációt hirdetnek, de nem engedik meg. Az a régimódi szakállas zsidó biztosabb volt a maga belső száműzetésében, mint maguk. Megszokta a pogromot és nem lepte meg.

Nincs-e igazuk, hogy idegen elemek vagyunk itt? Nem fogadjuk el a képet, amit ránkerőltetnek? Nem fordultam-e el én is az utcán a szakállas zsidótól, nehogy engem – az asszimilánst – azonosítsanak vele? Nem szerettem volna, ha összefüggésbe hoznak a konok fanatizmusnak és a kiválasztottság hitének ezzel a szimbólumával. Védekeztem, nehogy én is a pozsonyi Zsidó utca gettójába kerüljek. Nem akartam zsidó lenni. Azt gondoltam: ha nem lettek volna ezek a szakállasok és az ő csökönyös elszigetelődésük, nem váltam volna száműzötté saját hazámban.

Szegény bolond! Le kell fütyülni, hogy ki mit gondol rólunk! Hányszor hallottam ezt a mondatot: Ha minden zsidó olyan lenne, mint te, nem lenne zsidógyűlölet! Ezt a mondatot legalább egy zsidónak minden nem zsidó elmondta. Ebben az a legrosszabb, hogy több olyan ember él a földön, akit nem ismerünk, mint olyan, akit ismerünk. A tudatlanság a gaztetteket igazoló hitté alakult át. A vakhit hajlik a demagógiára, ebben kap életre a pogromok csírája. És nem csak a zsidók elleni pogromoké. A pogrom olyan eszköz, mellyel a hatalmasok védekeznek azon félelmük ellen, hogy hatalmuk veszélybe került, hogy elveszthetik. Minden hatalomnak szüksége van kegyvesztettekre, hogy az ő példájukon mutathassa be a többieknek, hogy mi vár rájuk, ha a hatalom ellen fordulnak. A kegyvesztettekre a lakosság megfélemlítése céljából van szükség. A zsidók és a cigányok e célra kiválóan megfelelnek, mert senki sem kel a védelmükre. Ha nincsenek zsidók, el lehet képzeltetni is őket. Eleinte a keresztények is száműzettettek a zsidók és a rómaiak által, a középkorban meg ráadásul eretnek szekták is léteztek. A kiközösítettékkel mindig és mindenhol úgy bánnak el, mint általában a védtelen és sebezhető emberi lényekkel.

Mentsék fel az egyént a tetteiért vállalandó felellőség alól és ruházzák át ezt a felelősséget a Vezérre, Istenre és a Nemzetre, aztán már az emberrel könnyen elfogadtatható, hogy a kampós orr és a szakáll az ellenség ismertetőjegyei, akit meg kell semmisíteni. Az ellenségnek tulajdonítható bárminemű rossz, amit csak ki tudnak találni. A visszataszító szakállú ember igájába akarja hajtani a faji tökéletesség csúcsának kikiáltott világosszőke férfit. Borzalom! Míg a tiszta nordikus rassz színe-virága eközben úgy néz ki, mint a sületlen zsömle, és csak bámul, mint budiban a pók!

Az asszimilációnak ára van. Szerények, igénytelenek voltak? Azt mondják: izolálódtak. Érvényesülni akartak? Azt mondják: előretolakodtak. Divatosan öltözködtek és engedtek a hiúságnak? Azt mondják: összelopta. Szegényesen öltözködtek? Azt mondják: színleli, rejtegeti a pénzét. Ha a zsidók között kerestek barátokat, azt mondják: elkülönülnek tőlünk. Ha közéjük keveredtek, akkor lökték el maguktól egy sértéssel, amikor legkevésbé várták. Asszimilálódni, felzárkózni hozzájuk és elkeveredni velük lehetetlen volt, a szándék hiábavaló. Nem zsidó környezetben a zsidó számára érvényes a filozófus keserű felismerése: Ha szeretnénk együttműködni és együttélni a többiekkel, kénytelenek vagyunk egy bizonyos adag mazochizmussal viseltetni irántuk és eltűrni az igazságtalanságokat. Nincs más lehetőség. Így volt és így lesz mindig.

– Mért rám veszekednek, mért nekem magyarázzák ezt? Menjenek és mondják el Hitlernek és Tisonak.

A szoba elcsendesedett, de mindig csak egy pillanatra. A csend rosszabb volt, mint a civakodás. Ha véletlenül túléljük ezeket az időket, mindez rettenetes élményként marad meg bennünk. Arra fognak törekedni, hogy mindent elfelejtsenek, nehogy valakiben véletlenül lelkiismeret-furdalást idézzenek elő, mert a nyomában járó harag megint maguk ellen fordulna. De ezek a szögesdrótok megmaradnak magukban. Amikor azt fogják gondolni, hogy már mindent elfelejtettek és hogy az emberek tanultak a történtekből, eszükbe juttatják, kik maguk. És azok, akik sajnálkozni fognak, utálatosak lesznek a maguk szemében, mert a tehetetlenség semmit sem visel el nehezebben, mint az együttérzést. Gyorsan megbocsátanak annak a sötét latornak is, aki itt megkeseríti az életünket. Mindent könnyedén elfelejtenek. Ilyen volt a kor. Mit tehettünk volna? Az erőszak olyan, mint a gyönyör – könnyen feledésbe merül. Maguk majd elillannak előlük az utcán, mert ugyanolyan tehetetlenek lesznek, mint most. Az a fekete gárdista végeredményben közülük való és maguk idegenek. A zsidó nem tud bosszút állni. Kiken és hányukon kéne bosszút állnia? A gárdista mindig közelebb áll majd a civilhez, mint a zsidó a nem zsidóhoz.

Nem fogják már a csizmájukat vagy az összerondított éjjeli edényüket tisztítani, de magányosak és félreállítottak lesznek. Az előtérben álló zsidó nem veszi jól ki magát. Nem büntetésből lettünk rabokká, hanem egy átgondolt bűntett részeként, és mégis bűntudatunk van. A rabszolgatartóknak mindig az állt érdekükben, hogy a rabszolga megszokja a rabszolgaerkölcsöt. Egész életükben – ha egyáltalán életben maradnak – arra fognak törekedni, hogy kiszabaduljanak ennek az erkölcsnek a bűvköréből. Ha ezt közülük valakinek elárulják, azt mondja maguknak: zsidó túlérzékenységben szenvedsz. És arról fogja magát győzködni, neki soha eszébe sem jutott, hogy a zsidóknak valami másságot, idegenséget tulajdonítson. Igaza lesz neki, mert senki sem abszolút antiszemita, még azok a gárdisták sem ott az udvaron. Az abszolútnak mindegyikük csak egy töredéke, de mi az egész jelenlétét érzékeljük.

Az isten szerelmére, lehet, hogy mindez másképp van – gondoltam. Nem érthettem egyet ezekkel a sötét eszmefuttatásokkal, mert olyanok voltak, mintha az én lelkemből fakadtak volna, mintha csak a saját szavaimat, a saját kétségeimet hallgattam volna. Mindez nem lehetett igaz, mert ismerősen hangzott és közeli volt számomra. Mintha csak egyvalaki beszélt volná mindnyájunk helyett – de hát mi kizökkentünk a kerékvágásból, a mi gondolkodásunkat a tehetetlenség és a jövőtől való félelem határozta meg.

így és másképp, és megint így és megint másképp folyt a beszélgetés a szobánkban és a többi szobákban. Szenvedélyesen vitatkoztunk, mintha a vita végeredményétől függött volna a sorsunk. Az érveket a történelemből és a személyes tapasztalatokból merítettük – ki-ki a maga ismereteinek szintjén. Vita alakult ki a Bibliáról – szent könyv-e vajon? A vita néha már dühkitöréssel fenyegetett. Több harag szabadult fel így, mint a gárdistákkal szemben. A gárdista a maga korlátoltságával és engedelmességével csupán báb. De megbocsáthatja-e egy zsidó egy másik zsidónak az ellenvéleményt?

Kirándulások a történelembe, a legkülönbözőbb nézetek és jóslatok – mindez elkeveredett az emlékekkel, melyekből nekem akkor még nem volt valami sok.

A leggyakoribb téma ez volt: asszimilálnunk kellett volna vagy kitelepülni Palesztinába.

– Keverednünk kellett volna a nem zsidókkal, régen be kellett volna olvadnunk.

– Miért?

– Hogy legalább az utódainknak ne kellett volna szenvedniük. Félzsidókká, negyedzsidókká váltak volna; a negyedzsidó tulajdonképpen már nem is zsidó.

– Ezek szerint a zsidó fiúnak nem lenne szabad beleszeretnie egy zsidó lányba. Így gondolja?

– Nem akar megérteni.

– De hiszen a keveredést nem csak a gojok, a zsidók is elítélték.

– Semmit sem ítélek el. Előírni a keveredést ugyanolyan ostobaság, mint elítélni. Nem hallott még a szabad választásról?

– Eddig még csak a kényszerrel találkoztam.

A hívő zsidók nem vettek részt ezekben a vitákban. A történésekben a szeretetteljes érdeklődés megnyilvánulását látták: az Úristen próbára teszi az ő kiválasztott népét. Nyugodt, kiegyensúlyozott fatalizmusukban volt valami szorongató és leverő, de vonzó és imponáló is. Kedvesek voltak egymáshoz, mintha valami titkos, felfoghatatlan erő tartotta volna őket össze. Gyakran imádkoztak. Becsukták a szemüket, hintáztatták a felsőtestüket és mormolták a szavakat, amelyeket talán nem is értettek. Monoton, ismétlődő mondókájukban és egyhangú mozgásukban volt valami, ami a konkrét világ határain túlra emelte őket, valahová messzire, ahová egyetlen gárdista sem juthatott el, egy olyan szférába, amely magasan fölötte állt a mi földi nyomorunknak, a megaláztatásoknak, az éhségnek és az ütéseknek.

– Az idő mindent megold. A történelem fejlődést mutat.

– Semmi se fejlődik, az idő emberi találmány, az idő nem létezik – mondták a hithűek.

A jelen történéseire úgy tekintettek, mint a bibliai történetek folytatására. Azonosultak a legendákkal és jelen időben élték meg őket. Az üldöztetést természetesnek fogták fel. A zsidók üldözöttek, mert szereti őket az Úristen. Az Úristen azért bünteti őket, mert hűtlenné váltak, mert megfeledkeznek a törvényről és őseik vallásáról. A cionisták, a szocialisták, az asszimilánsok miatt kapják a büntetést. Csak a büntetés vezeti vissza őket az Ő akaratának elfogadásához. A büntetéssel fogadja vissza őket kegyelmébe. Ott voltunk az ember és a világ teremtésénél, ott leszünk a pusztulásánál is. Ennek a tanúságtételnek az ára a szenvedés.

Semmi se fejlődik. Év végén még emlékeznek, mi történt az egyes hónapokban, de ha távolabbi múltra gondolnak, igencsak nagy erőfeszítésükbe kerül felidézni, mi melyik évben történt. Még úgy-ahogy emlékszik a közeli évszázadokra, de a távolabbiakat könnyen összetéveszti és úgy dobálódzik velük, mint a hónapokkal vagy a hetekkel. A Bibliában minden el lett mondva az emberről, minden más csak ismétlése annak, ami a Bibliában leírattatott. Mindenre volt egy bibliai történetük, amely olyan volt, mintha csak tegnap játszódott volna le és mintha ők maguk is résztvevői lettek volna. A múlt arra való, hogy az ember megtanulhassa belőle, hogy mi a jó és mi a rossz. Az időt az élő ember éli. Hogy némely napok vagy akár egész évszázadok halottak? – azon semmi se múlik. A föld a világegyetemnek egyetlen morzsája, a világegyetem az Istennek egyetlen morzsája, és Isten a Bibliában van.

– Ne rontsák el! – szólalt meg valaki a védelmemre kelve. – Fiatal még.

– Minden zsidó öreg – válaszolták a hívők.

Az ember nehezen fogadja el, amit később a tapasztalatai igazolnak. Mindig azt hittem, hogy az ember egyenletesen, mint egész serdül fel és öregszik meg. Akkor még nem sejtettem, hogy létének és lényének egy-egy részecskéje sokkal hamarább is megöregedhet. Arra tanítottak, hogy a megismeréshez komplex módon jut el az ember. Valószínűleg ez nem így van; egyáltalán nincs így.

A monoton imádkozás egy meg-megszakadó vízesést idézett. Fölemelkedtek és leereszkedtek. Az egyhangúságot élesen előtörő, szinte felkiáltásoknak ható szavak, súlyos sóhajok törték meg. Olyan erővel tartották csukva ima közben a szemüket, mintha már soha többé nem akarnák látni ezt a világot.

Minden nemzet ismeri a katonai díszlépést. A menetelés talán azoknak az időknek a távoli emlékét idézi fel az emberben, amikor vademberként a fatörzsön való ütemes dobolásból merített bátorságot. A katonai díszlépés felidézi az emberben az alvó vadállatot. A zsidó zsoltár és elégia, a zsidó sírás – teljesen természetesnek hat. A zsidó katonai menet valami egészen elképzelhetetlen. A bennünket foglyul ejtő európai nagyhatalmak feszes díszlépésével szemben a zsoltár – ezt egészen haszontalan dolognak tartottam. Ugyanúgy imádkoztak, mint a bibliai időkben. Imáik túlélték a római légiók trombitáit és az Úristen nagyobb dicsőségére felhangzó kardalokat. Az üldöző hamarabb elfárad, mint az üldözött – hát talán ezért.

– Ilyen nagy nemzet! – mondta valaki, és a németekre gondolt, a történelmükre és a kultúrájukra.

– Nagy?! Csak a lélekszám tekintetében – mondta lakonikusan az egyik hívő zsidó.

Minden viszálynak és konfliktusnak, minden ökölcsapásnak vagy háborúnak megvan a maga oka, csak a zsidók elleni harcot nem indokolja semmi. Nem sokkal a szeparatista mozgalom győzelme után, 1938 őszén az újságok első oldalán megjelent egy szalagcím: És mi lesz a zsidókkal? A cikk arról szólt, hogy a zsidók között rendet kell teremteni. Hogy milyen rendet és miért, arról a cikkben egy szó sem esett. Az antiszemitáknak és a zsidóknak is világos volt: azért kell a zsidók között rendet teremteni, mert zsidók. Franciaországban germanofilek voltak, a Szovjetunióban lengyel, Lengyelországban orosz kémek, Szlovákiában a magyar irredenták malmára hajtották a vizet. Németországban megtalálták a dolgok gyökerét: A zsidók világuralomra törnek. Később a szlovák újságok is leközöltek erre vonatkozó dokumentumokat. 1940 májusában a Slovák című lapban megjelentették a Pünkösdi elmélkedés című írást, amelyben azt a megállapítást találjuk, hogy az első és a jelenlegi világháborúért is a zsidók a felelősek. Az elmúlt kétszáz évben 1620 forradalmat szítottak a világban. Egy évre nyolc forradalom esett. Tiszteletreméltó teljesítmény! Ha ehhez hozzászámítjuk a tradicionális bűnöket, például, hogy keresztre feszítették Krisztust, hogy ők okozták a pestis- és a kolerajárványt, hogy rituális gyilkosságokat követtek el és egyéb képtelenségeket, nincs mit csodálkozni, hogy most is rendet kell teremteni a zsidók között.

Nehéz megmondani, hogy a Pünkösdi elmélkedés szerzői hittek-e saját agyszüleményeikben. Aligha. Az utóbbi kétszáz év minden évében nyolc forradalom – ez aztán hazugság a javából és nem számítási hiba vagy történészi tévedés. Az uralkodókat a hatalom elvesztésétől való rettegés üldözi, az üldözési mánia egyként sújtja az üldözöttet és az üldözőt. És a nagyzási hóbort. A hatalmas győzőnek hatalmas ellenségre van szüksége. Van ebben valami infantilis, a gyerekek szoktak így rémeket kitalálni, néha nevet is adnak nekik és aztán rettegnek tőlük. Az elővigyázatos diktátor össze tudja kapcsolni a hatalomgyakorlás művészetét a tömegtől való rettegéssel: olyan ellenséget talál ki magának, aki képtelen megvédeni magát és akit senki sem vesz védelmébe. Minél keményebben sújtja őket haragja, annál inkább megfélemlíti lehetséges és tényleges ellenségeit, és saját nemzetét is.

A vallásos zsidókat nem gyötörték ezek a gyanúsítgatások, fölöslegesnek tartották a megcáfolásukkal foglalkozni. A vádaktól azok a zsidók szenvedtek, akik a kiválasztott néphez való tartozásukat csak akkor tudatosították, amikor rákényszerítették őket.

Az őshazába való visszatérés hívei azt hirdették, hogy csak akkor szűnik meg a zsidógyűlölet, ha már minden zsidó visszaköltözött az ősök földjére és a saját országában él, mint a többi nemzetek. A számkivetettségben maradt zsidók is érezni fogják – mint a többi földi lény – maguk mögött hazájukat, saját országukat – mint hátországot.

A történelmi igazságtalanság orvoslása csábított. Néha-néha szinte már a Földközi- és a Holt-tenger partján láttam magamat, láttam a sivatagot és a felújított öntözőrendszereket, a virágzó narancsligeteket, hallottam a karavánok vezetőinek monoton énekét, az ősöreg zsoltárokat és a betelepültek dalainak szilaj ritmusát. Hatalmába kerített az elhatározás, hogy összekössem a szétszaggatott, Vespasianus és Hadrianus légióinak kardjai által széttépett történelmet. Minél jobban elhatalmasodtak rajtam, e látomások, annál kevésbé kívántam a visszatérést. A gótikus városkában töltött gondtalan gyermekkor emlékei bukkantak elő, a török idők erődítményei alatt átélt kalandjaim, a vakációk fenyőillata.

Az embert nem csak ellenségek veszik körül, vannak hozzá közeli ismerősei, akik éppen itt, ebben a városban, ebben a faluban, ennél a folyónál, ennél a fánál és ebben az élményben váltak létének elidegeníthetetlen alkotóelemeivé. Örökre elszakadva ettől a darabka földtől nem tudtam elképzelni jövendő életemet. Erőszakkal el lehet venni az embertől a hazáját és rá lehet erőltetni egy másikat, de a tudatából nem lehet kitépni az otthonát. Egy szlovák számára hétköznapi, magától értetődő volt, hogy van hazája, engem az elvesztése fenyegetett.

Semmit sem hallgatok el a barakkunkban lezajlott beszélgetésekből.

Valóban a zsidók lelkén szárad, hogy megölték a keresztény Istent? Badarság, hiszen Jézus zsidó volt, nem keresztény. A nem zsidók fölháborodnak azon, hogy valamilyen zsidók keresztre feszítettek egy zsidót – ugyan már! A zsidók vétkesek abban, hogy olyan istent adtak a nem zsidóknak, amilyen mindaddig nem volt. Minden korábbi istennel ki lehetett egyezni. Áldozatot mutattak be neki, levágtak egy bárányt vagy terménnyel és borral kedveskedtek neki, és a vétkesnek megbocsátotta a bűnét. A görög és a római istenek az emberek között jártak-keltek, együtt lakomáztak és ittak velük, nem is beszélve a szerelmi afférokról és a számtalan törvénytelen gyerekről, akiket a hatalmas Zeusz nemzett. És akkor valami szakállas zsidó azt kezdi hirdetni, hogy az ő istene az egyedüli, hogy nincsenek más istenek az ő istenén kívül, aki mindent lát, mindenütt jelen van, hogy nem lehet elbújni, semmit sem lehet eltitkolni előle, hogy engesztelhetetlen és megvesztegethetetlen, és éppen azokat a dolgokat tiltja meg az embernek, amikben az a leginkább a kedvét leli. Rabolni, ölni, felebarátja feleségét elvenni, ami emberemlékezet óta az erősebbnek, a győztesnek joga, a gyengébbnek, a vesztesnek természetes büntetése volt. Krisztus már nem volt engesztelhetetlen. Kompromisszumot kötött, lehetővé tette a vezeklést. Azt akarta, hogy az embert az Isten iránti szeretet vezesse a törvények betartására – s ne a félelem. Ezt rosszul tette, mert a félelem az emberi szenvedély és ösztön féken tartásának hatásosabb eszköze, mint a szeretet. Az ember vétkezik, aztán mindent megbán, hogy megint vétkezhessen. A gyónás csak megkönnyebbülés a vétkezés után, de az újabb vétkek elkövetésének vágya megmarad. A gyónás nagyszerű találmány, csakhogy az Isten egyedül akkor bocsát meg, ha a gyónó semmit sem titkol el.

– Ezek apostoli szavak. De akkor mért van annyi bűnös a zsidók között is? Senki sem nevetett fel.

Talán azért, mert a pogányság és a hithű vallásosság közötti határ nem a vallások és az egyházak között húzódik, hanem a különböző felekezetekhez tartozó emberek között. Egy zsidó is lehet pogány.

A fasizmus egyszerre kezdett kampányba a zsidók és a kommunisták ellen. A zsidóüldözéssel az emberek hozzászoktak a jogtalansághoz, ami ezek után bárkit sújthatott. A kommunizmus népszerű volt a fiatalok körében, egyenjogúságot hirdetett és nem követelte, hogy a zsidók hagyják el hazájukat. A palesztinai élet látomása helyett az egyenjogú élet és a közös hazában élő emberek testvériségének látomását kínálta.

A kommunisták érvei meggyőzőek voltak, főleg az az állításuk, hogy a vagyoni és szociális különbségek felszámolása az antiszemitizmus megszüntetésének alapja lehet. Öntudatosak voltak, hittek a forradalomban és a nemzetközi testvériségben. Minden kétséget előre átgondolt, kristálytiszta érvekkel, saját igazságukba vetett hitük fölényével cáfoltak meg. A szenvedélyes vitatkozókat ez felháborította.

– Éppen minket hívnak majd, ha kitör a világforradalom.

– Nem vagyunk egységes nemzet, a zsidókérdés megoldása a szocializmus felépítésének része.

– Csakhogy ezt senki nem ismeri el. Kényszerítettek, hogy egy nemzetté váljunk. Magukat is kényszerítették, hogy zsidók legyenek.

– Szocializmusban fognak élni azok is, akik nem akarnak.

– Köszönöm szépen.

A hithűek keserűen elmosolyodtak és az írást idézték.

– Mert sem a bölcs, sem a balga emléke nem marad fenn örökké, mert ami ma van, az eljövendő napokban feledésbe merül. A bölcs és a balga egyként meghal.

Barakkunkban a vitatkozás és a gúnyolódás volt a szabadság utolsó maradványa. A cionisták hittek a zsidó nép jövőjében, a zsidó államban, ahol egyenjogú életet élhetnek a többi nemzetekkel, a kommunisták a forradalom jövőjében hittek, a forradalomban, amely a népek és nemzetek békés egymás mellett élésének minden akadályát megszünteti, minden faji, nemzetiségi és osztálykülönbséget felszámol. Mindkét fél az egyenjogúságra esküdött, de ki nem állhatták egymást.

A mi barakkunkban kevés cionista és kommunista lakott, mégis képesek voltak mindnyájunkat bevonni a civakodásba. Meg akartak békülni az életükkel, s meg akarták találni az értelmét, szerettek volna feleletet kapni azokra a kérdésekre, amelyeket mindeddig sem a történelem, sem őseink nem tudtak megválaszolni. Ezeket a kérdéseket senki sem kerülhette meg, nagyon konkrét formában és kitartóan éledtek újjá megint és megint, például 1939 nyarának egyik éjszakáján a pozsonyi Zsidó utcabeli pogrom alkalmával.

Nem állhattam meg, hogy meg ne nézzem. Úgy vonzott a pogrom, mint a megbűvölt békát vagy egeret a kígyó. Legyőztem a félelmemet, a kíváncsiság erősebb volt, mint afeletti aggodalmam, hogy magam is áldozatul eshetek. A pogrom szó bizonyára összefügg a „pohroma” (szerencsétlenség, csapás – a ford. megj.) szóval. A levegőben lógott. Majdnem mindennap az utcákon meneteltek a barna vagy a fekete egyenruhások, néha egymás mellett is, hogy barátságukat bizonyítsák.

Magasan a város felett, a Kuzmány utcában laktam, és a Récsei útra jártam munkába. A Schindler és a Jedlín malomban, ahol zsákoltam, pozsonyi németek és magyarok, és báhonyi, bazíni, cíferi szlovákok dolgoztak. Mindnyájan tudták, hogy zsidó vagyok, de barátságosan viselkedtek velem. A raktárból a malomba, a malomból a raktárba és a tehervagonokba cipeltem a zsákokat. Később kocsikísérő lettem egy teherautón, ami lisztet hordott szét a pékségekbe és az üzletekbe. Így aztán megismerhettem minden utcát és utcácskát, minden péket, cukrászt és boltost.

Én voltam a legfiatalabb, ezért aztán nekem mindenki számára kellett lopnom. Kevés volt a zsák, a pékek és a kereskedők minden teli zsák fejében egy üresét kellett, hogy adjanak. Ezeket az üres zsákokat általában magunk szedtük össze a pékségekben és a raktárakban, és ez jó alkalom volt, hogy néhány kalácsot, kiflit vagy legalább egy közönséges kenyeret összecsomagoljunk. A vegyeskereskedésekben nagyobb volt a választék. Egyszer sikerült egy üres zsákba két rúd szalámit becsavarnom, amivel némi tekintélyt szereztem. Mindent elloptunk, ami a kezünk ügyébe került. Szardíniát, lekvárt, befőttet, konzerveket – mindent. Nem számított, kitől, egy arizálttól-e vagy egy zsidó tulajdonostól, magyartól, némettől vagy szlováktól. Úgy loptunk, mint a szarkák, és a zsákmányt szétosztottuk vagy közös lakomát rendeztünk. E téren tökéletes testvériség volt közöttünk, nem ismertünk különbségeket, sem előítéleteket.

Egy napon az egyik német munkás, maga is szervezett ordnér, figyelmeztetett, este maradjak otthon, hogy ne menjek a belvárosba és különösen a zsidó utca környékére, mert valami készül a zsidók ellen. Figyelmeztetése az ellenkező hatást tette rám.

A Zsidó utca egészen különleges hely volt. A Duna felől emelkedett a vár alatt egészen a város központjáig és apró boltocskái, sőt a boltok pultjai is a legkülönbözőbb tárgyak találkozásának csodálatos helyszínei voltak. Túlszárnyalták a legmeglepőbb, a legtávolabbi jelenségeket és szavakat összekapcsoló költői képeket is. Ószeresboltok tucatjai voltak itt. A tulajdonosok nagyrészt zsidók voltak. A Zsidó utcában képet alkothatott az ember a gettóról. Öreg, piszkos és rozoga házfalak, a házak kívülről földszintesek, belülről háromszintesek, sötét, földbe fúrt udvarok, körben, a szárítóköteleken szüntelenül fehérnemű szárad, lenn az udvarban gyereksereg. A Zsidó utcában és annak közvetlen környékén gyűltek össze a zsidók, a cigányok és a város szegényei – a nyomor enklávéja. A pozsonyi Zsidó utca zsidói élő példái voltak az asszimiláció pillanatnyi állásának. Ezekben az időkben a házfalakon gyakran lehetett találkozni az ő portréjukkal. Szakállas emberek kis, kerek sapkácskákkal a fejük búbján, alattuk a felirat: Zsidó – az ördög testvére és barátja! Mindennap ilyen feliratok mellett mentem el munkába menet és hazafelé jövet.

A Zsidó utcát mindkét végéről, a Hal tértől és a Kapucinus utca felől is könnyen le lehetett zárni. A zsidók tudomást szerezhettek a készülő pogromról, mert ezen az estén üresen kongott az utca. Csupán itt-ott jelent meg egy-egy nem ide tartozó járókelő.

Az ordnérok többsége civil ruhában volt, de uniformist viselők is akadtak köztük. Láttam barna inges, fekete nadrágos németeket és tiszta feketében gárdistákat. Az utca mindkét végéről jöttek, és lezárták az innen nyíló utcácskákat. Éktelen haragra gyulladtak, hogy a rajtaütés időpontja kitudódott, és szisztematikusan, az utca mindkét oldalán belefogtak az apró ószeresboltok szétverésébe, a legkülönbözőbb tárgyakat dobálták ki az utcára, majd betörtek a lakásokba. Ha férfiakra leltek, dorongokkal és fapálcákkal verték meg őket, ha nem, kihajigálták az utcára a konyhai felszerelést, az üvegtárgyakat, az edényeket, mindent, ami a kezükbe került. Az utca magasabban fekvő részén, a várrom közelében volt a zsidó szegénykonyha. Azt lerombolták.

A pogromisták garázdálkodását abból az átjáróból figyeltem, ami egy kevésbé ismert szentről, Szóródról (Svorad) elnevezett egyetemi kollégiumhoz vezetett. Ezt a kollégiumot a szlovák Alcazarnak nevezték, utalva ezzel a madridi Alcazarra, amelyben a spanyol polgárháború kezdetén egy maroknyi fasiszta barikádozta el magát a köztársaságpártiak támadása elől. Az ő küzdelmüket mutatta be az Alcazar hősei című film. Azt beszélik, valamikor a fordulat éveiben ebből a kollégiumból a csendőrökre lőttek. A kollégium néhány puskalövéssel érdemelte ki a szlovák szabadság megteremtéséhez való hozzájárulás dicsőségét és az Alcazar megnevezést.

A Svoradban elsősorban olyan diákok laktak, akik megfeleltek azoknak a követelményeknek, amit a kollégium vezetése támasztott. Néhány olyan egyetemista is lakott itt, akik középiskolai évfolyamtársaim voltak. Néhányuk a fennálló rezsimet támogatta ugyan, de ennek ellenére szívesen kikölcsönözték számomra a szemináriumi könyvtárból Hegel, Kropotkin, Freud és Marx műveit.

A pogrom kezdetét láttam, de aztán rosszul lettem és visszatértem a Kuzmány utcába, ahol laktam. Fölkapaszkodtam a lapos tetőre és késő éjszakáig hallgattam az üvegcsörömpölést és az edények tompa koppanását a macskaköveken, az időnként felhangzó dühös kiáltásokat és az utánuk következő keserves jajveszékelést.

Másnap megkértem a raktárvezetőt, hogy arra a teherautóra osszon be, amelyik a város központjában hordja szét a lisztet. A Zsidó utcában beliszteztem az arcomat.

Az utca egy szemétlerakóhoz hasonlított. Minden utcai ablak be volt törve, az utcán széttépett vánkosok, kitört lábú székek, tálak és ruhadarabok hevertek. A szegénykonyha olyan volt, mint ostrom után, mint egy kifosztott, megszállt terület. Az úton rendőrök ácsorogtak, és energikusan figyelmeztették a háztulajdonosokat és a házfelügyelőket, hogy pénzbüntetés terhe alatt kötelesek rendet tartani a járdákon és az utcán. Az egyik szerencsétlenül járt azt mondta: rosszabbul is végződhetett volna. Valóban, rosszabbul is végződhetett volna. De ez a pogrom előjele volt valaminek, amitől aligha lehetett volna rosszabb valami.

Röviddel a háború után kíváncsiságból felkerestem ezeket a helyeket. Az ószeres üzletek zárva voltak, a cégtábláik leszaggatva. Az utcából eltűnt az orientális jelleg. Szerettem volna elbeszélgetni egy itt lakóval.

– Mi új van errefelé? – kérdeztem meg egy embert, aki egy éjszakai mulatóhely előtt állt.

– Mi lenne? – szólalt meg pozsonyi kiejtéssel. – A zsidókat elhurcolták, aztán a németeket és a magyarokat üldözték el, és ezek itt maradtak.

Két nőcske felé intett a fejével, akiknek kinézete és viselkedése semmi kétséget nem hagyott foglalkozásukat illetően.

Nem egy ízben fájdalmasan éreztem át, hogy nem lehetek olyan, mint a többi fiatalkori barátom, hiszen folyton a tudomásomra hozták, hogy én más vagyok. Kihez, hová fordulhatna most, a háború és a fasizmus idején egy asszimilált zsidó, akinek magamat tartottam? Ha valamely nemzetet vagy nemzeti kisebbséget üldöznek, mindig van lehetősége meghúzódni az övéi között. Hol voltak az enyéim? Az egyedüllét érzésével párosuló megaláztatás és száműzetés kétszeresen fájdalmas.

A reakcióm a magam és őseim ellen forduló harag volt. Megérte megőrizni a nyelvet és az írást, amelyet csupán néhány kiválasztott értett? Ezen a nyelven imádkoztak és azt sem tudták, miről szól az imádság. Megérte megőrizni a vallási szokásokat, amelyek oly régi korokból maradtak ránk, amelyek ma már nem is valóságos történelemként hatnak, hanem legendákként.

Nem akartam zsidó lenni. Az asszimilációban az antiszemitizmus megszüntetésének lehetőségét láttam. Később, sokkal később értettem meg, hogy az ősök hagyományaihoz való ragaszkodás nem lehet oka az üldöztetéseknek, hogy a zsidóüldözés okai másban keresendők. Rádöbbentem, hogy eleink történelmének és tradícióinak megtagadása semmilyen hatással sincs a hagyományos zsidóüldözésre. Az embernek nincs miért szégyenkeznie a származása és népének múltja miatt, csak a jelenét szégyellheti.

Ha a pozsonyi Zsidó utcára gondolok, a nyomorra, a fejtetőn viselt kis sapkácskákra, a beteges gyerekekre, akiknek nagy, kerek szemei a szomorúság sötét kútjai voltak, megértem, hogy egy nem zsidóban mindez idegenségérzetet és ellenszenvet váltott ki. Nem tanulmányoztam az izoláció okait. Aztán Nyitranovákon közelebbről is megismerkedhettem velük. A közös sors közelebb hozott egymáshoz bennünket. A zsidó humor öniróniájának szomorúságát is megértettem. Hiszen a valláson és az önirónián kívül nem volt más menedékük. Az Istennel való párbeszédük egyetlen vége-hossza nincs elégia volt, alázatos szemrehányás szomorú földi osztályrészükért, amit őseink egyike ekként öntött szavakba a keresztfán: Mért hagytál el engem? Sejthette-e, hogy évszázadok múlva éppen az ő nevében fogják üldözni fajrokonait? És mégis jobban megőrizték lelki békéjüket, mint az asszimiláns zsidók, akik a környezetükkel való egybeolvadásra törekedtek. Még a munkatáborban sem szűntek meg – teljesen feleslegesen – azt színlelni, hogy ők mások, mint a kelet-szlovákiai vagy a Zsidó utcabeli hívő zsidók. Most ugyanabban a gettóban találták magukat a jegyzők, az igazgatók, a mérnökök, az orvosok, a köztiszteletben álló, kitüntetett személyiségek is. Hozzá kellett szokniuk ahhoz, amihez a Zsidó utcából származó sorstársaik régen hozzászoktak, mert bár senkinek nem ártottak és nyomorúságos viszonyok közt éltek, mégis őket sújtották az első pogromok, mert ők váltak a legszembetűnőbb célpontokká. Amikor mindezt megértettem, szégyellni kezdtem velük szembeni idegenségérzetemet.

Fatalizmusukban volt valami hősies, valami, ami a római arénákban áldozatul esett őskeresztények nyugalmát juttatta eszembe. Egyikük a pozsonyi iskoláról beszélt, ahonnan állítólag híres rabbik kerültek ki. Ennek az iskolának a megalapítása előtt német keresztes lovagok gyilkoltak meg egy rabbit tanítványaival együtt. Az ostya meggyalázásával vádolták meg és kényszerítették, hogy térdeljen le a kereszt előtt és vezekeljen bűnéért. A megalázkodás helyett a halált választotta. Egy ismeretlen költő elégiát írt az életéről; ebben a következőket éneklik: Akárha éles kardot szegeznek az ember torkának, nem tisztelhet idegen isteneket és nem szolgálhat nekik.

A háború és a fasizmus szomorú hat éve nem csak a zsidók számára jelentett szenvedést. Csakhogy a zsidókat szörnyű sorscsapás érte. Kirabolták, száműzték, haláltáborokba szállították, megalázták és végül megölték őket. Csak azért, mert zsidók voltak. A humanizmus védelmezői nem veszik jó néven, ha a zsidóság sorsát az európai nemzetek sorsától elkülönítve tárgyalják. El kéne ismerniük, hogy fegyverrel a kézben halni meg vagy szemétdombra vetetten, nevetségessé téve és megvetetten, mint az ótestamentumbeli Jób – nagy különbség.

Mi gátolta őket abban, hogy ellenálljanak? – kérdezhetné meg a humanizmus védelmezője. A válasz egyszerű: a környezetük közömbössége. A közvélemény semlegesítve lett a fasizmus sikereivel, a terrorral és a propagandával. Az áldozatot izolálni kell, hogy ne védekezhessen. Az ellenállás csak individuális lehetett, ami egyet jelent az öngyilkossággal. A zsidók nem képeztek tömeget, ha pedig koncentrálták őket, fegyveres túlerő ellenőrzése alá kerültek. A Zsidó utca zsidóinak védelmében senki sem emelte fel a szavát. A Zsidó utca szétveréséről és a védtelen emberek bántalmazásáról nyilván sokaknak megvolt a véleménye, de senki sem protestált. Ha nem volt lehetséges a zsidók védelmére kelni, miként is védekezhettek volna az elszigetelt és magukra hagyott zsidók?

A pogromot csak akkor lehet végrehajtani, ha biztos, hogy az áldozat nem fog védekezni, hogy szabad utat kaphat az agresszivitás. A pogrom a szenvedélyek elfajulása, a kollektív erőszak megnyilvánulása, bútorok, ablakok és fejek értelmetlen szétverése. A pogrom az agresszivitás izgalmát, gyönyörét és kielégülését nyújtja. Aki pogromban vesz részt, védelmet élvez, biztos lehet benne, hogy semmi baj nem éri. A pogrom mámorosító destrukció, amit talán nem is a vagyonszerzés, a büntetés vagy a bosszú vágya idéz elő: a pogrom lázadás az erkölcsi és kulturális korlátok ellen, aminek védtelen emberek esnek áldozatul. Az emberben szunnyadó agresszív hajlam kirobbanása, melyet a zsidók elleni vádak arzenálja szentesít. A pogrom egyedülálló, vonzó és egyúttal ijesztő valami, ami módot ad a szakadék mélyére pillantani, ahol egy elembertelenedett arc vigyorog.

Röviddel a háború kitörése után egy breznóbányai tüzéregységhez vezényeltek mint munkaszolgálatost. Itt fegyverezték fel a keleti frontra induló tüzérütegeket. Érkeztek a tartalékos bakák és tisztek. Nem egy ízben kinyilvánították, hogy semmi kedvük harcolni, de mit tehettek? Fel kellett volna lázadniuk, mondhatná egy utólag vakmerő valaki. Hogy lázadás törjön ki, ahhoz számos körülmény kedvező összjátékára van szükség.

A tartalékos tisztet, akiről szó lesz, ismertem már korábbról. Ahhoz, hogy olyasmit műveljen, mint akkor, ott Breznóbányán, innia kellett. Józan állapotában elviselhető volt. Azon a délutánon részeg volt és felfigyelt rá, hogy egy munkaszolgálatos – a zsidó Berger, aki többszörös birkózó- és súlyemelőbajnok volt – a kaszárnyaudvaron bizalmasan beszélget egy lánnyal, aki az ott dolgozó kőműveseknél segédkezett. A tisztet jogos harag kerítette hatalmába: a zsidó Berger egy árja leányzóval enyeleg. Nézik egymást és mosolyognak egymásra, lehet, hogy éppen találkát beszélnek meg, és ott azoknak a szlovák fiúknak, és velük nekem is, éjjel föl kell szállnunk a marhavagonokba és el kell mennünk a frontra. Semmi kedvünk odamenni, minden ez ellen lázadozik bennünk, a katonák és a tisztek káromkodnak, hogy semmi keresnivalónk nincs a keleti fronton. A fegyelem fellazult, kinek akaródzik vigyázzba vágnia magát, amikor lehet, hogy néhány nap múlva meghal.

Kicsörtetett a kantinból, magához szólította a munkaszolgálatos Bergert, odarendelte a fegyveres őrséget, és kiadta a parancsot, hogy azonnal sorakozzon fel az üteg, amelynek parancsnoka volt. A kaszárnyaudvaron, ahol ágyúk sorakoztak, várva a bevagonírozásra. Mindez villámgyorsan zajlott le.

Bergert egy padra fektették és lekötözték. Mielőtt az üteg felfejlődött volna oszlopba, a tiszt beszédet tartott.

Lehet, hogy holnap már sokan nem élnek közülünk. Amíg mi a háborúba készülünk, ez a zsidó elcsábítja a mi szlovák lányainkat. Ki találta ki a háborút? Angliában a leggazdagabb emberek zsidók. A bolsevik hadsereg komisszárjai zsidók. Mit mondjak még maguknak, katonák? Ott a korbács. Mindnyájan rámérik a büntetést azért, mert maguk a frontra mennek, hogy a vérüket áldozzák, amíg ő itt, a szélárnyékban henyél. Ez a legkevesebb, amivel tartoznak neki.

Az ütlegelés még javában tartott, amikor félelmünket legyőzve egy társammal a tiszt elé léptünk. Kértük, állítsa le a korbácsolást. Régi ismeretségünkre is hivatkoztam. Rámordított, hogy engem is megkorbácsoltat; tekintetében düh, határozatlanság és szégyenérzet keveredett.

Találkoztam vele a háború után. A tekintetében már csak kíváncsiság volt – elfelejtettem-e, milyen arckifejezést öltött előző találkozásunkkor, ott a kaszárnyaudvaron. Nem volt bennem harag, csak szégyenérzet – helyette is. Ugyanígy szégyenkeztem azok helyett az alázatos osztrákok és németek helyett is, akikkel a háború után Bécs és Drezda utcáin találkoztam.

Hogy mi zajlott le a katonák parasztfejeiben? Eleinte határozatlanul, kényszeredetten léptek a padhoz; mielőtt megmarkolták a korbácsot és ütést mértek a tehetetlen testre, mozgósítaniuk kellett magukban a haragot. A tanácstalan engedelmesség a tiszt felügyelete alatt lassacskán haraggá gerjedt, hogy az ütések a kiérdemeltnek megfelelőek és ne csak színleltek legyenek.

Miért mutatkozott a tiszt előtt, miért kellett neki éppen a kantin előtt csevegni a lánnyal, mért nem bújt el valahová, ha tudta, hogy az egységet a frontra vezényelték. Így aztán rájuk kényszerítették ezt a korbácsolást – így és hasonló módon magyarázták magatartásukat, amikor este megkerestek bennünket és Bergert. Ti mit tettetek volna a helyünkben? Erre nem tudtunk mit mondani.                        

*

Néhány gárdista feljelentette azokat a zsidókat, akik levelet akartak kicsempészni a táborból. A gárdisták hagyták magukat lefizetni, aztán a pénzt megtartották, a leveleket meg átadták a táborparancsnoknak. Polhora azonnal az egész barakkot négyszögalakzatba sorakoztatta fel; a négyszöget gárdisták vették körül. Többen voltak, mint mi, őrizetesek.

Belépett a négyszögbe és fennkölten körbelépkedve közelről és merőn nézett a szemünkbe, eltelve saját fölérendelt szerepétől. Ki merészelt volna minden alázatosság nélkül a legfőbb úr szemébe pillantani?

Az órájára nézett és ezt mondta:

– Öt percet adok, hogy jelentkezzenek azok, akik levelet akartak kicsempészni. A levelek nálam vannak.

Aztán bement a fogadóbarakkba, ahol az ideérkezésünkkor mindnyájan megfordultunk.

Mindnyájan kicsempésztünk már leveleket, ezért most nem tudtuk, kié került Polhora kezébe. Megeshetett, hogy egészen mások jelentkeznek. A hátunk mögött álló gárdisták vigyáztak, hogy ne beszélgessünk, a sorok között mégis különböző utasítások szállingóztak. Senki se jelentkezzen. Az ellenállás kezdeményezői a mi Fleischerünk és Kertész doktor volt. Jelentkezzünk mindnyájan, akkor semmit sem tehet! Semmi ilyen! Csak jelentkezzenek szépen azok, akik levelet írtak, nem fogunk helyettük szenvedni!

Polhora mikor visszatért, úgy állt meg a négyszög közepén, mint a színpadon és felszólította a levelezőket, hogy lépjenek ki. Ketten jelentkeztek. Polhora a levelekre pillantott. Az egyikük neve egyezett az egyik levél feladójának nevével, a másiké nem. Azt a zsidót, akinek megtalálta a levelét visszaküldte a sorba és azt mondta, nem bünteti meg, mert vallomást tett. Aztán felolvasta a másik levél címzését és felszólította az íróját, hogy jelentkezzen.

Polhora megint előttünk körözött és élvezte a feszültséget.

Egészen hátul álltam, de ez most nem segített.

– Gyere ide!

Kiléptem a sorból és az előírás szerint jelentkeztem. Polhora egy magas növésű gárdistától elvett egy korbácsot és nekem adta.

– Rámérsz tízet. Ha nem, húszat kapsz.

A topolyák szegélyezte privigyei úton egy parasztszekér vánszorgott. Kedvem lett volna megszámlálni bársonynadrágom csíkjait, és egyszer csak vajas kenyérre és tejeskávéra támadt gusztusom. Jó házi kenyérre, egészen vékony réteg vajjal, hogy ne nyomja el a kenyér ízét, és se nem keserű, se nem nagyon édes tejeskávéra.

Visszaadtam a korbácsot a gárdistának és a levélíró mellé álltam.

Polhora másvalakit választott.

– Mindkettőnek adsz tízet vagy húszat kapsz.

A gárdista által bátorítva, aki két társa segítségével lefogta az ütlegre ítéltet, rámérte a kiszabott büntetést.

Lehajoltam és ujjaimat a térdem közé zártam.

Senki nem ütött. Csak Polhora állt mellettem. A gárdisták tisztes távolságba húzódtak parancsnokuktól, aki vizenyős, világoskék szemmel nézett rám.

– Rámérsz tízet arra a zsidóra, aki ütött?

Az ítéletvégrehajtás után mindenki visszatért a barakkba, nekem a táborparancsnoknál kellett jelentkeznem a parancsnoki barakkban. Féltem. Ha valakit a parancsnokságra vagy az őrbarakkba rendeltek, a gárdista nevelési módszerek jegyeivel tért vissza; ezekkel a módszerekkel mindig sikerült kiverni a zsidók fejéből világuralmi vágyálmaikat.

A hivatali helyiség lehangoló volt, mint általában a rendőri vagy a katonai hivatalok. Masszív asztal, masszív lóca, a legolcsóbb szekrények, a csupasz padló deszkái görbék, a kopár falon a vezér képe függ. A kerek ábrázat melankolikus arckifejezése kontrasztban áll a szlovák szabadság keltette örömérzettel.

A színtelen asztalnál Polhora ült.

– Hogy kerültél ide? Elmondtam az igazat.

– Ha megkötöztetlek és elvitetlek a transzporttal, nem úszod meg.

– Akkor nem úszom meg.

– Félsz Lengyelországtól?

– Félek.

– Írtál levelet?

– A szüleimnek.

– Engem nem hatsz meg. A szlovák családok, akiknek apái és fiai a keleti frontra mentek, szintén magukra maradtak. És ki tudja, visszakapják-e őket.

Hallgattam.

– Hallod?

Mondtam, hogy a háborúért nem vagyok felelős, és arról sem tehetek, hogy zsidónak születtem. Úgy éltem, mint a többi diák. Selmecbányára jártam futballozni és kézilabdázni.

– Ismerted Ružičkát?

– Védő volt. Egyformán jól lőtt jobbal és ballal. Felállt.

– Átveszed Fleischertől a szobaparancsnokságot.

Elüvöltöttem a szabályzat szerinti jelentést és leléptem. A folyosón minden gárdista előtt vigyázzba vágtam magamat. Még akkor is résen voltam, amikor már az objektum üres térségein haladtam át – vajon nem tréfa volt-e mindez, nem hívnak-e be az őrszobára vagy valamelyik üres barakkba. De észre se vettek. Az erdőhátról származó hirtelenszőke gárdista kinyitotta a szobánk ajtaját. Az arcán örökké jóindulatú mosoly ült, amire sok zsidó ráfizetett már, mert nem volt az más, csak csalóka, megkövesült grimasz.

*

Az életünk nem volt egyhangú.

A szomszéd szobában volt egy fiatalasszony, akinek a férje a mi szobánkban lakott. A szobákat csak egy deszkapalánk választotta el. A deszkákból ki lehetett venni a görcsöket; ezeken a nyílásokon keresztül társalogtunk a szomszédunkban lakó nőkkel. Ezek a fiatal házasok – akárcsak az antik regék Pyrannusa és Thisbéje – szinte egyfolytában beszélgettek. Abban a reményben házasodtak össze, hogy így megmenekülnek, mert az első transzportokba nem soroltak be házasokat. Az esküvő nem segített, Nyitranovákra kerültek.

A férfi valamilyen építési vállalatnál dolgozott. Ha fel tudta volna venni a kapcsolatot hajdani munkaadójával, az a szabadulás reményét jelentette volna számára. Az építővállalatok tulajdonosainak bizonyos befolyásuk volt a kormánykörökben és el tudták intézni a felmentést. Félénk volt és a levélcsempészési botrány után már nem mert levelet írni. Levélben különben sem lehet ilyen ügyeket lebonyolítani, a lefizetéseket személyesen kell intézni. Kézből kézbe.

A fiatalasszony beszámolt a gondjairól egy gárdistának, aki előszeretettel kereste a társaságát, ha a női lakhely ajtaja nyitva volt. A Terhely környékiektől vagy az erdőhátiaktól eltérően – akiken úgy állt az uniformis, mint tehénen a ruha – az ő egyenruhája mérték szerint volt szabva. Mindig példásan nézett ki, vékony bajuszkája gondosan nyírott.

A délutáni műszak után magához hívta a fiatalasszonyt és a barakk mögött beszélgetett vele. Amikor visszatértünk a szállásunkra, az újdonsült férj levert volt. A fekhelyén ült és hosszan sugdolódzott a feleségével. Nagy sokára aztán mégiscsak kitudódott, mi játszódott le a fiatalasszony és a gárdista között.

A gárdista huszonnégy órás eltávozási engedélyt ígért, ha a nő a kedvére tesz. Hogy miként mondta el ezt neki, nem tudom, de a kívánsága egyértelmű volt. A rémült nőt állítólag azzal nyugtatgatta: Ha kiszabadulnak a férjével, úgysem fogja tudni senki, mi történt. Ha nem sikerül kiszabadulniuk és elviszik őket Lengyelországba, akkor meg úgyis mindegy, kinek szerez még örömet. Mindenképpen jó szolgálatot tesz.

Mindkét szoba izgalomba jött. A gárdista ajánlatáról a női szálláson is förgeteges vita folyt. A legkülönbözőbb nézetek fogalmazódtak meg. Voltak, akik a gárdista javaslatát kedvezően fogadták. Ezeket élesen támadták azok, akik megalázónak és sértőnek tartották az ajánlatot, és akadtak cinikusok, akik tárgyilagosan konstatálták: mi baja eshetne. Néhányan azt bizonygatták, hogy ha a gárdista megkapta a nőt, az első adandó alkalommal férjestül besorolja egy transzportba, hogy ne legyenek a szeme előtt. Voltak, akik azt tanácsolták, hogy inkább pénzt ígérjenek a gárdistának. Mások sajnálták a pénzt és az aktust részesítették előnyben, ami a legolcsóbb. Amikor az egyik oldal felháborodott és az emberi méltóságra és büszkeségre hivatkozott, a másik oldal azt felelte, hogy fütyüljenek az olyan méltóságra és büszkeségre, ami a marhavagonokhoz vezet, és hogy a marhavagonokban és a lengyel koncentrációs táborokban a méltóság és a büszkeség már végképp nem emberi.

A vitában csak látszólag volt sok az engedékenység és a cinizmus, az elhangzottak főleg a helyzetünkből fakadó tehetetlen dühöt és a tragikus öniróniát tükrözték.

Egy nem normális szituációban mi számít normálisnak? Az erőszaktévőt az áldozattól elválasztó határon kívül létezik valami, ami összeköti és vonzza őket.

Amikor megláttam a fiatalasszonyt és a gárdistát, amint eltűnnek egy üres barakkban, amiben már elő volt készítve a szalma az érkezők számára, úgy éreztem, elkeveredem a sárral, amelyben gázoltunk. Ugyanakkor próbáltam elűzni azt a képzetemet, hogy a zsidó nő és a gárdista szebb pár, hogy természetesebb lenne, ha egymáshoz tartoznának.

Úgy vezeti el a távoli barakkba, akárha áldozati oltárra – így tűnt fel lelki szemeink előtt. Minket semmibe vesz, máris halott szemtanúkként kezel.

A házaspár késő éjszakáig az őket szétválasztó deszkapalánknál ült és beszélgetett. A hangfoszlányok arra engedtek következtetni, hogy vigasztalják és csitítgatják egymást, hogy a nő azt sorolja a férfinak, mi mindent kell elintéznie, kinek kell telefonálnia, kitől kell segítséget kérnie. Már arról beszélgettek, hogyan használják ki a kimenőt. A gárdista később valóban teljesítette az ígéretet.

Hallottam, hogy a nők néha beleszeretnek abba, aki megerőszakolta őket. De itt nem volt szó megerőszakolásról. Az erőszak ellen védekezni lehet, s ha már lehetetlen, az áldozat az isteni gondviselésben bízik! Itt a nőnek önkéntesen kellett alávetnie magát. Itt nem a nőt erőszakolták meg, hanem a férjét. Megbecstelenítették – és vele mindnyájunkat.

Mekkorát tévedtem, mekkorát tévedtünk mindahányan!

A férjnek sikerült elintéznie, hogy a feleségével együtt szabaduljanak, hogy gazdaságilag fontos zsidónak nyilvánítsák.

Már nem tudom, mit kerestem ott, abban az üres barakkban. Az épület másik végében voltam, messze a kijárattól, amikor megláttam belépni a gárdistát a nővel. Megijedtem és elbújtam. A lélegzetemet is visszafojtottam, rettegve lelepleztettetésem következményeitől.

Akaratlanul is egy szerelmi jelenet tanújává váltam. Összeölelkeztek, aztán szemrehányásokkal árasztották el egymást: Ha nem intéztem volna el a férjednek a kimenőt, a cipődet sem törölted volna belém. Csak azért vagyok jó neked, mert gárdista vagyok, mert őrizlek benneteket. Ha nem volnék zsidó, sohasem merészelted volna... Csak azután mozdult meg a lelkiismereted. A transzport mindent megoldott volna. Ne emlegesd a transzportokat!

Amikor kifelé mentek, óvatosan felemelkedtem. Az ajtó előtt még egyszer összeölelkeztek, mintha soha többé nem akarnák elengedni egymást.

*

Nem tudom, hány transzport indult útnak Nyitranovákról 1942 májusában és júniusában. Egy transzport néhány vagonból álló vonatszerelvény volt. A transzportok szerinti mérés elégtelen. Mégis a transzportok voltak az elhurcolt szlovákiai zsidók számának mértékegységei a transzportokat indító vasútállomásokon ugyanúgy, mint a statisztikai adatokra támaszkodó könyvekben. Láttam a „DA” betűkkel és számmal jelzett vonatszerelvények gondosan kidolgozott menetrendjét. A „DA” betűjel a „Dávid” szó rövidítése volt. Dávid – ezek voltak a zsidókat szállító vonatok. DA 12, DA 31, DA 43... A számok sorrendet jelöltek. A Zsolnán áthaladó „DA” jelzésű szerelvények menetrendjének függelékében pedánsan ki volt dolgozva, mikor haladnak át a transzportok az egyes állomásokon, mennyi ideig állnak, mikor hagyják el Szlovákia területét. Egy gondos vasutas jelentésében büszkén számolt be arról, hogy a rendszeretetükről híres németek is elismerőleg nyilatkoztak a DA-szerelvények pontosságáról, amikor a lengyelországi Zwardoň határállomáson átvették azokat.

A kutatók, a történészek és a szociológusok minden statisztikai adata, amivel meg akarják nekem magyarázni, miért kerültem a nyitranováki barakktáborba, s hogy az események miért vettek éppen ilyen irányt – elmehet a fenébe! Meg a deportálásokért felelősek nemzetre való hivatkozásai is.

A nemzetet nem kéne belekeverni ebbe a dologba. Valaki a saját nevében beszél, valaki meg a nemzettel azonosítja magát. A nemzetet túlontúl gyakran, gyarló módon és könnyelműen veszik a nyelvükre. Nem a nemzet eszelte ki a deportálásokat.

A deportálásokat nem az a németek dicséretére büszke állomásfőnök agyalta ki. És még csak nem is a gárdisták, a csapat- és a csoportfőnökök, és nem is Polhora. Sőt, mi több, a deportálások terve nem is annak a szlovák kormánynak a köreiben született meg, amely maga is egy nagyobb hatalom jóvoltából kormányzott. Bizonyára mindez sokkal bonyolultabb. De az a mechanizmus, amely a hatalmába kerített bennünket, minden érdekelt differenciált, aktív részvételét és a többiek közönyösségét is feltételezte. A nyitranováki volt lőszerraktár területén csak az első felvonás játszódott. Csak erről beszélek. A gárdista és a zsidó, az üldöző és az üldözött szerepéről.

A tízezres magasságokba szökő számoknál is megdöbbentőbben hathat egy-egy részlet – például ez a levélváltás. A fent említett napokban a gondos állomásfőnök azt tudatja a Belügyminisztériummal, hogy a zsidó transzportok vonatszerelvényei rendkívül elhanyagolt állapotban érkeznek vissza és emberi ürüléktől bűzlenek. Azt javasolja, hogy a transzportok számára elkülönített vagonokat szereljék fel ideiglenes illemhelyekkel. Biztosítja a Belügyminisztériumot arról, hogy a biztonsági előírások ezen intézkedések nyomán semmilyen kárt nem szenvednek. Más szavakkal: a vagonok vécével való felszerelése nem veszélyezteti a zsidók deportálását. Elviselhetőbbé teszi őket. A Belügyminisztérium jóváhagyta az ideiglenes illemhelyek létesítését; az ügyirat alján az a megjegyzés áll, hogy a felszerelésükkel vagy a vasúti kocsik esetleges megrongálódásával járó minden költséget a zsolnai Zsidó Központ köteles fedezni. Ugyanez másképpen: ha a zsidók vécét akarnak a vagonokba, fizessék meg!

A koncentrációs táborokban lezajló emberi drámákat nem lehet a statisztikák számadataival és a szociológiai értekezésekben foglaltakkal hűen ábrázolni. Ha a transzportokra gondolok, szégyenérzet fog el, mert idővel én is hozzászoktam, és azt kívántam, induljanak már el. Féltem, hogy ha a meghatározott létszám nem lenne teljes, kénytelenek lennének azt a mi dezertőrbarakkunkból kiegészíteni. Polhorának nem állt módjában itt tartani bennünket, csupán a deportálásunk elodázására volt lehetősége, a transzportokat nem állíthatta le. Szégyenkezem, amikor azokra az időkre gondolok, mert én is megkönnyebbültem, amikor egy-egy transzport útnak indult és közülünk senki sem került bele. Az ember fél az ismeretlentől. Csak akkor képes alkalmazkodni hozzá, ha már megismerte.

A gárdisták a transzportok indításának idején csak rendfenntartó kötelezettségük keretében vertek bennünket, különben a mi barakkunkban lakókkal nemigen törődtek, fáradtak voltak az éjszakai szolgálatok után. Ez lehetővé tette számunkra, hogy az újonnan érkezetteknek kisebb-nagyobb szolgálatokat tegyünk, ami esetleg valamelyest megkönnyíthette ugyan itt-tartózkodásukat, de a sorsukon semmit se változtatott.

A tábor közelében időnként feltűntek néhányan a környékbeli falvakból. Kíváncsiak voltak, mi történik a táborban, és úgy tettek, mintha a földjeiken dolgoznának. Ha észrevették őket a gárdisták, mindjárt utánuk eredtek és durván elkergették őket. Nem szerették a szemtanúkat.

A nyár folyamán nem indítottak transzportot a nyitranováki táborból. Később, amikor kissé jobban beleláttam a szlovák zsidók megmentéséért folyó kulisszák mögötti diplomáciai erőfeszítésekbe, megtudtam, hogy 1942 tavaszától minden lehetséges szinten lázas tevékenység bontakozott ki a transzportok megállítása és a gyűjtőtáborok munkatáborokká való átszervezése érdekében. A zsidóságot képviselő pozsonyi Zsidó Központ azon fáradozott, hogy a zsidókat ne deportálják, hanem munkatáborokba gyűjtsék össze őket, ami hasznos lehetne a szlovák gazdaság számára. Ezek a táborok továbbá azt is lehetővé tennék – ekként érveltek –, hogy az e táborokban lakó zsidók ne jelentsenek terheket, hogy saját munkájukból tarthassák fenn magukat. És nem lesznek szem előtt – ez is egy érv volt.

A szlovák hatóságok csak májusban teremtették meg a deportálások törvényi hátterét, akkor, amikor már több ezer zsidót elhurcoltak. A szlovák nemzetgyűlés utólagosan azt a határozatot hozta, hogy minden zsidó, aki elhagyta az ország területét, elveszti állampolgárságát és vagyona az államra száll át. Az alkotmánytörvény első cikkelye így hangzott: „A zsidók kiköltöztethetőek a Szlovák Köztársaság területéről.” Tömör és egyértelmű. Az újságok nem győzték dicsérni a zsidókérdés megoldását. A szlovák zsidótörvényeket egész Európa számára példaként állították. „A szlovák faj zsidókkal szembeni felsőbbrendűsége bebiztosíttatott” – hirdették Szlovákia-szerte és a világban.

A zsidókérdés megoldását különböző módon nevezték meg és különböző jelzőkkel illették: grandiózus nemzeti tett, a közélet megtisztítása és egészségessé tétele. A „zsidók kiköltöztethetőek”-szerű törvényi megfogalmazások a szlovák parlament kellően méltóságteljes szótárából meríttettek. A szörnyű tartalmat, a deportálási eljárások erőszakosságát a megfogalmazás fennköltsége leplezte. A gárdista röpirat eltért ettől a szóhasználattól: „Minket nem tévesztenek meg azzal az ostoba szóvirággal, hogy a zsidó is ember... a zsidó nem Isten teremtménye, hanem az ördögé, és ezért a zsidó nem ember, csak úgy néz ki, mint az ember.” A röplap ezen megfogalmazásával bizonyára több képviselő nem értett volna egyet, de a szavazáskor mégis magasba emelték a kezüket. Lehet, hogy félénken és bizonyos ellenállással, de – az egyetlen magyar képviselő, Esterházy János kivételével – mindnyájan felemelték a kezüket. Vagy szemérmesen távol maradtak.

A zsidógyűlöletet és a sorsukkal szembeni közömbösséget már jóval a zsidókérdés megoldásának programja előtt előkészítették. Propagandisztikus újságcikkekkel, politikai beszédekkel és megnyilvánulásokkal. A jól bevált módszer szerint rövidzárlatot idéztek elő a zsidók és a kommunistaveszély között. Efféle gondolatmenetek aktualizált variánsait ismételgették: „A zsidók irigységből gyilkolták meg Krisztust, és ők gyűlölik a keresztényeket és mindig is gyűlölni fogják... A zsidók találták ki a szociáldemokráciát és a bolsevizmust, ők támogatják, ők tartják a kezükben... A legnagyobb gyárosok, bankárok és kapitalisták zsidók. És a vörösöket ezek a zsidó kapitalisták pénzelik.” Így írtak és ezt hirdették.

Az elítélt még Szlovákia elhagyása előtt kitöltött és aláírt egy formanyomtatványt, amelynek felemelő megnevezése Ajándékozási szerződés. A szerződés szerint – ez állt a nyomtatványon – a zsidó visszavonhatatlanul és örökre a pozsonyi Zsidó Központnak ajándékozza minden vagyonát, bárhol is legyen az található. A formanyomtatvány egy nyilatkozattal végződött, miszerint a zsidó az Ajándékozási szerződésben foglalt kötelezettségeket kizárólag önszántából, ítélőképességének teljes birtokában, minden külső kényszer és befolyásolás nélkül vállalta, azzal a meggyőződéssel, hogy a megajándékozott Zsidó Központ figyelemmel kíséri a zsidók kollektív érdekeit. Anyanyelven felolvasva, elfogadva és aláírva. A rablás elfogadható alakot öltött. A kitelepítés aktusa törvényileg és az Ajándékozási szerződés megható stílusával is legalizáltatott.

A barakkokban csak a széttúrt szalma, a rendetlenség, a hulladék és a rossz levegő maradt, és ráadásul száz holtfáradt gárdista meg a megritkított zsidók, akikre még nem került sor. Egy napon aztán összecsomagolhattak és a gyűjtőtáborból átköltözhettek a közeli munkatábor objektumaiba. Az őrizetesekből munkások lettek.

Nem sokan maradtunk. A transzportok szélvihara kisöpörte a mi barakkunkat is. A véletlenen múlott, ki maradt itt. Egyesek annak köszönhették megmenekülésüket, ami miatt másoknak menniük kellett. Némelyek azért maradhattak, mert nem néztek ki zsidónak, mások meg azért, mert nagyon is annak néztek ki. A munkatábor zsidó vezetőségének is része volt abban, hogy megmenekültünk. Az áprilisi szélcsendben minden eszközt bevetettek a táborparancsnok Polhora meggyőzésére, hogy a mi barakkunkat sorolja be a munkatáborba.

A transzport képe a mai napig emberi arcként jelenik meg előttem. Hányféle lehet egy emberi arc? Egyugyanazon arc is folyton változik a születéstől a halálig. Minden lelki történés rajta hagyja a maga láthatatlan bélyegét, hogy a változások összessége révén aztán összetéveszthetetlen alakot öltsön. Minden arc más, de ugyanazon lelki történések – akárha a fémbe a vésnök – ugyanazon jeleket vésik reá. A szomorúság összpontosított arckifejezéssel jár, az öröm és a szerelem a csúnya arcot is széppé varázsolja. A harag, az elkeseredettség, a reménytelenség, a szerencsétlenség és a félelem – mind-mind az arc változásainak okozói. Az arcon az egész világon jól érthető jelek tükröződnek. Egy bölcs író hasonlóságot fedezett fel az arcok és a tájak között. Vannak a hegyóriások irdatlan magasságait és a szakadékok beláthatatlan mélységeit magukon viselő Alpesi- és Himalája-arcok, vannak meleg, szubtrópikus arcok, és vannak olyanok, mint az Antarktisz, mint a dzsungel, mint a sivatag és olyanok, mint a virágzó ligetek vagy mint a zuzmóborította kőszirtek. Azok az arcok, amelyekre gondolok, mozgásban voltak, mind a Föld a jégkor közeledtével, amikor a hegyek a tengerekbe roskadtak és a vizek fölcsaptak az izzó tűzhányókig, amikor minden a melegebb tájak felé menekült a jéghegyek elől. A földrengés, ami romba döntötte az élők reményeit, homokkal és hóval födte be az arcokat, melyek fölött már soha többé nem kel fel a nap.

Nem emlékszem már a különbségekre, az arcok egyformák voltak, mert az emberi létezés legmélyét megrázó természeti katasztrófa ugyanazt a nyomot hagyta rajtuk. Ugyanaz az arckifejezés volt az elítéltek arcán, mint a gárdistákén. Egyik a másikra nézett, de nem láthatták egymást, mert az már nem volt emberi tekintet. Nem szemek voltak már azok, hanem kihűlt kráterek, melyeknek mérhetetlen mélységeiben a kemencék mérges gázai kavarogtak, tűz égett és füst gomolygott.

Úgy álltak ott, vagonokként csoportosítva, szorongatva maradék holmijukat vagy gyerekeiket és a támaszkodó öregeket. A gárdisták fúriaként jártak közöttük, a gumibotok és a korbácsok úgy lógtak fekete egyenruhájukon, mint a farkak.

Nem tudom elfogadható magyarázatát adni megmenekülésünknek. A családok, a nők és az öregek a munkatábor kettes objektumában maradtak. Engem, talán húsz, nőtlen, harmincévesnél is fiatalabb társammal együtt a kiürült hármas objektumba irányítottak.

Most, amikor leírom, amit átéltem, a hiábavalóság érzése kerít hatalmába. A dezertőrök barakkjában lakókkal együtt a viták és a viszályok is eltávoztak közülünk. A breznóbányai laktanya fiatal katonái is marhavagonokban indultak a frontra. De azok fiatal férfiak voltak, nem nők, öregek és gyerekek. Amikor kétségeim támadnak, vajon nem esem-e túlzásokba, mindig elolvasok néhány mondatot a transzportszervezési irányelvekből: „A tehervagonok számozása 1-től 25-ig terjed, és a vagonokat úgy kell átalakítani, hogy mindegyik 40 személy befogadására legyen képes... hogy egy transzporttal lehetőleg 1000 zsidót lehessen elszállítani... Azokat a vasúti kocsikat, amikben zsidókat szállítanak, a szlovák állam területén való áthaladás ideje alatt tilos kinyitni.” Ilyenkor mindig felbukkan az emlékezetemben a gárdista röpiraton olvasható mondat is: „...a zsidó nem ember, csak úgy néz ki, mint az ember”.