Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. október – Juraj Špitzer-emlékszám / Temetésen

Temetésen

Elhangzott Juraj Špitzer temetésén a pozsonyi zsidó temetőben, 1995. október 11-én.

-i -n fordítása

Tíz napja történt, hogy Ďuro Špitzer a pozsonypüspöki kórház egyik kórtermének erkélyén ülve nagy, evezős kezének gesztusával jelezte, hogy üljek tőle távolabb. Ez a gesztus azt jelentette, kettőnk között egyszeriben valami különbség támadt, nevezetesen az, hogy ő távozóban, én meg maradok. Azt, hogy hová távozik, a megsemmisülésbe-e vagy az örökkévalóságba, abban a pillanatban még nem tudta, mert a kérdésemre csak vállat vont és lakonikusan válaszolt:

„Senki sem jelentkezett még nálam odaátról.”

Senki sem adott hírt neki odaátról, pedig sokan, rettentően sokan voltak, akiket saját maga látott eltávozni. Ďuro az ő beteljesületlen életeik terhét hordozta a vállán, azzal a különleges becsületességgel, amellyel csak a legjobbakat ajándékozott meg ez a boldogtalan évszázad. Azoknak a terhét, akikről ezen a helyen, éppen ezen a helyen mint kiválasztottakról kell beszélnünk – azon kérdés keresésére kiválasztottakról, hogy hogyan élhet és miként kell élnie annak az embernek, aki közép-európai zsidónak született és túlélte a holocaustot.

Ďuro életének egész 1945 utáni szakasza az erre adandó válasz keresésének jegyében telt el. Az ötvenes évek elején egy rövid ideig elhitte, hogy a fasizmus megteremtette banális rosszat csak a kommunizmus világméretű győzelmének révén lehetséges meghaladni. Attól a pillanattól kezdve, amikor felismerte, hogy a banális rossz csupán a kollektív gyűlölet álarcát cserélte fel, a rossz gyökereinek magányos keresőjévé vált. Kereste a világ minden könyvében, Marcus Aurelius és Sigmund Freud, Le Bon és Ortega, Spinoza és Buber és sok száz más szerző társaságában üldögélt Krížkova utcai lakásában, és úgy töltötte idejét ezen holtak között mint az övéi között, miközben lényének másik része örökre azokkal a milliókkal maradt, akik a gázkamrákban lehelték ki a lelküket.

És aztán kilépett ebből a szobából és evezni ment a Dunára, a folyamra, amit úgy szeretett, mint egy emberi lényt, vagy Pozsony utcáit járta, a várost, amit emberibbé tett szeretetteljes jelenlétével. Kilépett a holtak társaságából, hogy a kávéházakban barátainak körében felfrissüljön. Makacs jelenlétével akkor sem szűnt meg emberarcúbbá varázsolni e várost, amikor elmenekültek innen az emberek vagy lakásaikba húzódtak vissza, és amikor éjjelente Dominik Tatarkával fáradhatatlanul, töretlen életkedvvel csavargott az utcákon, azt a reményt táplálta, hogy a banális rossz hatalma egyszer megszűnik.

Hat évvel ezelőtt úgy tűnt, hogy Ďuro Špitzer – és mindannyiunk – reménye valóra vált. De az értelemnek a butaság, a szeretetnek a gyűlölet fölötti általános győzelme helyett csak az irodalmi dicsőséget és az olvasók csodálatát hozta el számára a kor, tehát csupán olyan értékeket, amelyek iránt majdhogynem közömbös volt. Évről évre jobban elhatalmasodott rajta a szkepszis és afölötti aggodalma, hogy a rossz bukását nem érheti meg.

Ez év augusztusának egy gyönyörű estéjén egy kocsma utcai kerthelyiségében söröztünk és a beszélgetés közben a felforrósodott város álmos életét szemléltük és a meleg aszfalt illatát szagoltuk. Megkérdeztem Ďurot, aki Szlovákiában annyi állam szétesését és megalakulását megélte már és annyi politikai rezsimet megtapasztalt, hogy két kézen is alig tudta összeszámolni, aki a hegyekben a felkelés idején sok barátját látta meghalni és az erőszak minden elképzelhető formájával találkozott – megkérdeztem őt, hogy el tudja-e képzelni, ami számomra elképzelhetetlen, hogy lehetségesnek tartja-e, hogy ez a nyugodt, álmos város egyszer újból a gyűlölet görcseiben vonaglik majd és hogy ezen a forró aszfalton egy napon vér folyik.

Ďuro néhány hosszú, nehéz percre gondolataiba mélyedt s tekintetével az embereket pásztázta, akik mit sem sejtve haladtak el mellettünk, aztán csak egy szót mondott:

„Igen.”

Senki közülünk nem tudja már meg, mire gondolt Ďuro Špitzer a halála előtti utolsó estén, amikor kiment az erkélyre és belenézett a sötétségbe. Senkinek közülünk nem lesz már része azokban az örömteli pillanatokban, amikor megpillantva őt az Astorkában vagy a Lyceum kávéházban megbűvölten mellételepedtünk, hogy vég nélküli történeteit, kedves humorú, a chasid történetek bölcsességét idéző elbeszéléseit hallgathassuk. És mindnyájunkat megdöbbenés, sőt sérelemérzet kerít hatalmába, hiszen még annyi mindent szerettünk volna tőle kérdezni. Valami furcsa, sorsszerű elhagyatottságérzet ez. Ďuro Špitzerrel ugyanis egy olyan ember távozott el ebből a térségből, aki egy csodálatos fenomén, a közép-európai zsidó szellemiség megtestesítője volt. A zsidó szellemiségé, amelyet mi, nem zsidók is mélyen átérezhettünk, megérthettünk Ďuro Špitzer révén, aki egész életében ennek a megértésnek az elősegítésén munkálkodott. Még azokban a vissza-visszatérő korszakokban is, amikor ez a város és ez az ország alámerült az antiszemitizmus ragadós nyalkájában – ami mindig a rossz újbóli előretörésének jele volt.

Eme rossz eredetével kapcsolatos kérdéseinkre választ kaphatunk esszéiben és regényeiben, de arra a kérdésre, hogy miként szegülhetünk szembe vele, Ďuro a saját életével adott választ. Fiatalkorában fegyverrel harcolt ellene, később azonban a bölcsesség, a humor és a szeretet váltak fegyvereivé.

„Senki sem jelentkezett még nálam odaátról”, mondta Ďuro egy héttel ezelőtt. Most elárvulva állunk itt és várjuk, hogy hírt adjon róla, vajon találkozott-e ott testvéreinek azon millióival, akiknek sorsát elviselhetetlenül nehéz drágakőként hordozta szívében. Amíg várakozunk és amíg úgy gondoljuk, hogy ez a találkozás szerencsésen létrejött, emlékezni fogunk rá, és ez a visszaemlékezés segít megtanulnunk úgy élni, ahogyan ő élt.