Versek az Egy nyári vasárnapból; Levél a folyóról
Bettes István fordításai
Hamvas mezőségek kéklő alkonyata
homokdűnés gázlók – fürdőhelyek
ég felé villanó nyárfák villámai
sirálynővérek, őrt álló gémek
habzó hullámménes fehérlő vágtája
mely ostor nélkül fárad
álombeli utak azúrkék hálója
egész Acquincumig
– emlékek emléke
Sírhalmok zöldellő tengerén
csupáncsak csendlények
– múlt birodalmak kihalt nemzetségek
Nap mely vízben nyugszik
és a vízből kel fel
az őserdő Mitra-szentély
összegömbölyödött faunok alszanak
A MÁLLADOZÓ KÖVÖN MÁR NEHEZEN LEHETETT
A CALP MEA FELIRAT MARADÉK BETŰIT KIVENNI.
LEHET HOGY GAIUS JULIUS CAESAR ASSZONYÁT EMLÍTI,
AKINEK NEVÉT LÉGIÓS TISZT VÉSHETTE A KŐBE,
S KI TÁN SZERETTE ŐT, MIELŐTT ÁTHELYEZTÉK
AZ ÉSZAKI PROVINCIÁBA.
ÁM MEGLEHET EGY EGÉSZEN MÁS CALPURNIA VOLT.
Levél a folyóról
Álmatlanság – kopott öreg motoz a szobában
riadt madárként falakba ütközik
melyek éjbe vesznek – szinte időtlenül
látóhatár nélkül ez álmatlan éjszakán
– kopjak, balták, kardok, fejszefejek
ott nőtte át a fű, hol harc közben leestek
csontok haló porát széthordozta a szél
Kettéhasadt pajzsban botlottam meg
míg a fájdalom, mely a sötétre edzett fémben szunnyadt,
egyszerre járta át hajszálereimet
Hallgattam a csendet sötétbe meredten
akár a harctéren, ha már nincs halálos sóhaj
– egyedül voltunk itt: élő s élettelen bennem és a kőben
Ha egészséged szolgál, akkor jól van,
én egészséges vagyok
Hatalmas folyó az – a neve Ister
sodra még erősebb
figyelem a barbár birodalmat
túloldalról ők figyelnek minket
őserdő vesz körül
Germánia hegyeiben ered
Noricumot szelve
vad ménesként vágtat
gyűjti a két Pannónia vizét
száz meg száz ágával kéjvágyó asszonyként
Dákországot ölel
sírja végül Pontus Euxinus
Emberi őserő hajtja tenger felé
mikorra célba ér, vize ott belevész
egy új kötöttség fogvatartásába
a szabadság céltalan – célja csak a mozgás
Az ár alatt idő zsong
sok áradat sziklakaravánja
vándorol a mélyben, kényükre terelik
őket a hullámok, történelem sodor így nemzetet
míg a vad víz árja agyaggá érleli
Ha van folyóisten – Isten ilyen isten
tűz helyett a vízé – víz Prometheusa
Mikor a nap kisüt
rengetegek közé vetett aranyékszer
lesz akkor az Ister – kiárad medréből
rétek öleiben virágözönt támaszt
mennél ittasultan talán nem is sejtve
hogy a fák és füvek szintén szerethetnek
Tethys igen sok-sok folyónak az anyja: Alpheos, Pó, Nílus
a költő csak az Istert nevezte kedvesnek
Amikor a napot szélvihar árnyalja
a víz tükrét örvények, habfodrok zavarják
elragadni készül, cibálja-szaggatja
kövezett fogdáját – akkor gonosz isten
mint a tömegharag, már-már eszét vesztve
ki-kilép medréből a sebzett oroszlánná
átkozott áradat
Télen gyász a folyó
olykor átrepüli egy fekete madár
baljóslattal inti kiszúrt áldozatát
Mikor hóförgeteg tépi az őserdőt
halak sem moccanok s a szürkületi kerthez
ordasok osonnak – ez a végső határ
Sorsfolyó az Ister – a nappal birodalmi
éjjel itt félsz az úr
magaslatra emel miközben fullasztó
– nagy magányban várlak
az élet oly rövid, múlik a szerelem
P. S.
Hogy el ne felejtsem
Gerulata eme városnak neve
Időnként úgy tűnik, megdermedt a folyó
a történések lényege elmaradt
közel vagyok hozzá, hogy megértsem mindazt
mi túl van a szavakon és már nem mondom ki
Meglehet hogy máshol a napoknak
más a történetük, törvénye az életnek s halálnak
ember elől nincsen eltakarva
hol élik az életet
nem az él fel minket
Sok sorscsapást éltem gerincem megmaradt
istenek előtt sem szegtem le a fejem
küszöb fölé néztem, hol Proserpína az
úr hol csak a semmi és a semmiség van
láttam ahogy a nap éppen délben huny ki
s éjszaka közepén villámként kigyúlni
istenségeket és bálványokat láttam – láttam sírjaikat
minden egyes sírbolt külön egy fejezet
ősök szellemárnyát – hajóik roncsait
tekercsfoszlányokat – emlékszemétdombot
embriótemetőt – egy sóhajtás nélkül
minden mozgás ellentétbe torkoll
így lehessen aztán túlvilági része
mindannak mi keleti varázslat
ABLANATANALBA
sorsokat nem vált meg
Távoli mondatok s szavak visszhangjában
sajátomat hallom:
Rideg északi táj foglyaként halakat irigylek,
vízi vonulásuk, sok madár könnyű röptét a kéklő magasságban.
Kígyó a napfényben – édesen hullámzik a csalóka folyó,
égbolt magas ívén fennkölten köröz a ragadozómadár.
Vészjósló csöndben száll s lesi áldozatát,
szabadesésével – mintha szakadékba – hull alá a vízre.
Ám ha nem engedi el őt áldozata, belevész a mélybe,
így hull le egyenként a magasból sasok birodalma.
Északi felhőknek hideg hófúvásán akadjon el a nap,
maradjatok már el tévelygő álmaink őrült értelmei.
Vénusz kegyvesztése ne nyomasszon többé,
álmodoztam rólad megannyi álmatlan virrasztó éjszakán.
Oktatgattak engem kiskoromtól:
mi több mint az erény – nem kérni
nem adhatom fel ezt a halál torkában sem
Jó tanítók jeles tanulója én sohasem voltam
az ember mélybe hullhat saját lelkében
is nemcsak a felhőkből úgy ahogy Ikarusz
megalázás – szégyen
úgy idéztem árnyad
ahogy istent hívják
Esése törvénye tereli a folyót
fehér hullámménest terel a part felé
hol homlokukat törik
s fehér vér folydogál a gránitköveken
a magasban fennkölt ragadozómadár
magányára büszke, enyém siránkozik.
A rabszolga gyászában ruháját szaggatja
s hamuval hinti meg fejét
az első csillagfénynél napról napra
imával köszönti rejtőző istenét
– s én titkon ővele:
Határtalan isten
vagy mindenütt mint a fény – vagy mindenütt mint az árny
ha idegen földre rendelted életem
az én alázatomtól fordítsd el haragod
és légy könyörületes – ne engedd
hogy haldokló perceim
elhagyatva töltsem...
Felemeltem kezem:
Szánalmad nem szerez örömet
a sajnálat megaláz
egyazon isteni akarat szegezett
az Ister partjaihoz – az északi földhöz:
Judea capta – Róma győzedelmes
közülünk ki győzött – és ki lett a vesztes?
Uram más a hitem
aki szeret az kér – ki szabadságért hal meg
nem hal oktalanul – halálra nemzettünk
így nemzettük fiaink és ígyen lányaink
az élet ugyan lehet oktalanság
nem istenek vetnek emberi sorsokban
nem ők vezényelik a bakancsok lépését
– a császári büszkeség és Róma tisztjei...
Felemeltem kezem
a rabszolga meglapult és hallgat
Csillag fénye tűnt el
több ezer más fényénél
hideg hold fénye kel
itt-ott madár sír fel nyomasztó álmában
Gerulata fala szürke ködbe bújik
A szavak elnémultak
– édes öl, tűzhányó és dagály
folyóágak kígyók – édes méreg
kék tavak és szemek
mutatják az utat a végekre
álljon ott a legsötétebb zsoldos
ott verdessen akár tyúk a porban
jaj nekem nyomorultnak – Ámor te átkozott