Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. október – Juraj Špitzer-emlékszám / Versek az Egy nyári vasárnapból; Levél a folyóról

Versek az Egy nyári vasárnapból; Levél a folyóról

Bettes István fordításai

Hamvas mezőségek kéklő alkonyata

homokdűnés gázlók – fürdőhelyek

ég felé villanó nyárfák villámai

sirálynővérek, őrt álló gémek

habzó hullámménes fehérlő vágtája

mely ostor nélkül fárad

álombeli utak azúrkék hálója

egész Acquincumig

– emlékek emléke

             

Sírhalmok zöldellő tengerén

csupáncsak csendlények

– múlt birodalmak kihalt nemzetségek

Nap mely vízben nyugszik

és a vízből kel fel

az őserdő Mitra-szentély

összegömbölyödött faunok alszanak

                       

A MÁLLADOZÓ KÖVÖN MÁR NEHEZEN LEHETETT

A CALP MEA FELIRAT MARADÉK BETŰIT KIVENNI.

LEHET HOGY GAIUS JULIUS CAESAR ASSZONYÁT EMLÍTI,

AKINEK NEVÉT LÉGIÓS TISZT VÉSHETTE A KŐBE,

S KI TÁN SZERETTE ŐT, MIELŐTT ÁTHELYEZTÉK

AZ ÉSZAKI PROVINCIÁBA.

ÁM MEGLEHET EGY EGÉSZEN MÁS CALPURNIA VOLT.

                 

             

Levél a folyóról

             

Álmatlanság – kopott öreg motoz a szobában

riadt madárként falakba ütközik

melyek éjbe vesznek – szinte időtlenül

látóhatár nélkül ez álmatlan éjszakán

– kopjak, balták, kardok, fejszefejek

ott nőtte át a fű, hol harc közben leestek

csontok haló porát széthordozta a szél

                   

Kettéhasadt pajzsban botlottam meg

míg a fájdalom, mely a sötétre edzett fémben szunnyadt,

egyszerre járta át hajszálereimet

Hallgattam a csendet sötétbe meredten

akár a harctéren, ha már nincs halálos sóhaj

– egyedül voltunk itt: élő s élettelen bennem és a kőben

Ha egészséged szolgál, akkor jól van,

én egészséges vagyok

                   

Hatalmas folyó az – a neve Ister

sodra még erősebb

figyelem a barbár birodalmat

túloldalról ők figyelnek minket

őserdő vesz körül

                       

Germánia hegyeiben ered

Noricumot szelve

vad ménesként vágtat

gyűjti a két Pannónia vizét

száz meg száz ágával kéjvágyó asszonyként

Dákországot ölel

sírja végül Pontus Euxinus

Emberi őserő hajtja tenger felé

mikorra célba ér, vize ott belevész

egy új kötöttség fogvatartásába

a szabadság céltalan – célja csak a mozgás

               

Az ár alatt idő zsong

sok áradat sziklakaravánja

vándorol a mélyben, kényükre terelik

őket a hullámok, történelem sodor így nemzetet

míg a vad víz árja agyaggá érleli

               

Ha van folyóisten – Isten ilyen isten

tűz helyett a vízé – víz Prometheusa

Mikor a nap kisüt

rengetegek közé vetett aranyékszer

lesz akkor az Ister – kiárad medréből

rétek öleiben virágözönt támaszt

mennél ittasultan talán nem is sejtve

hogy a fák és füvek szintén szerethetnek

Tethys igen sok-sok folyónak az anyja: Alpheos, Pó, Nílus

a költő csak az Istert nevezte kedvesnek

                     

Amikor a napot szélvihar árnyalja

a víz tükrét örvények, habfodrok zavarják

elragadni készül, cibálja-szaggatja

kövezett fogdáját – akkor gonosz isten

mint a tömegharag, már-már eszét vesztve

ki-kilép medréből a sebzett oroszlánná

átkozott áradat

                   

Télen gyász a folyó

olykor átrepüli egy fekete madár

baljóslattal inti kiszúrt áldozatát

Mikor hóförgeteg tépi az őserdőt

halak sem moccanok s a szürkületi kerthez

ordasok osonnak – ez a végső határ

                     

Sorsfolyó az Ister – a nappal birodalmi

éjjel itt félsz az úr

magaslatra emel miközben fullasztó

– nagy magányban várlak

az élet oly rövid, múlik a szerelem

                 

P. S.

Hogy el ne felejtsem

Gerulata eme városnak neve

                     

Időnként úgy tűnik, megdermedt a folyó

a történések lényege elmaradt

közel vagyok hozzá, hogy megértsem mindazt

mi túl van a szavakon és már nem mondom ki

                   

Meglehet hogy máshol a napoknak

más a történetük, törvénye az életnek s halálnak

ember elől nincsen eltakarva

hol élik az életet

nem az él fel minket

                       

Sok sorscsapást éltem gerincem megmaradt

istenek előtt sem szegtem le a fejem

küszöb fölé néztem, hol Proserpína az

úr hol csak a semmi és a semmiség van

láttam ahogy a nap éppen délben huny ki

s éjszaka közepén villámként kigyúlni

istenségeket és bálványokat láttam – láttam sírjaikat

minden egyes sírbolt külön egy fejezet

ősök szellemárnyát – hajóik roncsait

tekercsfoszlányokat – emlékszemétdombot

embriótemetőt – egy sóhajtás nélkül

minden mozgás ellentétbe torkoll

így lehessen aztán túlvilági része

mindannak mi keleti varázslat

ABLANATANALBA

sorsokat nem vált meg

Távoli mondatok s szavak visszhangjában

sajátomat hallom:

                         

Rideg északi táj foglyaként halakat irigylek,

vízi vonulásuk, sok madár könnyű röptét a kéklő magasságban.

Kígyó a napfényben – édesen hullámzik a csalóka folyó,

égbolt magas ívén fennkölten köröz a ragadozómadár.

               

Vészjósló csöndben száll s lesi áldozatát,

szabadesésével – mintha szakadékba – hull alá a vízre.

Ám ha nem engedi el őt áldozata, belevész a mélybe,

így hull le egyenként a magasból sasok birodalma.

                   

Északi felhőknek hideg hófúvásán akadjon el a nap,

maradjatok már el tévelygő álmaink őrült értelmei.

Vénusz kegyvesztése ne nyomasszon többé,

álmodoztam rólad megannyi álmatlan virrasztó éjszakán.

               

Oktatgattak engem kiskoromtól:

mi több mint az erény – nem kérni

nem adhatom fel ezt a halál torkában sem

                       

Jó tanítók jeles tanulója én sohasem voltam

az ember mélybe hullhat saját lelkében

is nemcsak a felhőkből úgy ahogy Ikarusz

megalázás – szégyen

úgy idéztem árnyad

ahogy istent hívják

                     

Esése törvénye tereli a folyót

fehér hullámménest terel a part felé

hol homlokukat törik

s fehér vér folydogál a gránitköveken

a magasban fennkölt ragadozómadár

magányára büszke, enyém siránkozik.

                     

A rabszolga gyászában ruháját szaggatja

s hamuval hinti meg fejét

az első csillagfénynél napról napra

imával köszönti rejtőző istenét

– s én titkon ővele:

Határtalan isten

vagy mindenütt mint a fény – vagy mindenütt mint az árny

ha idegen földre rendelted életem

az én alázatomtól fordítsd el haragod

és légy könyörületes – ne engedd

hogy haldokló perceim

elhagyatva töltsem...

                     

Felemeltem kezem:

Szánalmad nem szerez örömet

a sajnálat megaláz

egyazon isteni akarat szegezett

az Ister partjaihoz – az északi földhöz:

Judea capta – Róma győzedelmes

közülünk ki győzött – és ki lett a vesztes?

                       

Uram más a hitem

aki szeret az kér – ki szabadságért hal meg

nem hal oktalanul – halálra nemzettünk

így nemzettük fiaink és ígyen lányaink

az élet ugyan lehet oktalanság

nem istenek vetnek emberi sorsokban

nem ők vezényelik a bakancsok lépését

– a császári büszkeség és Róma tisztjei...

                   

Felemeltem kezem

a rabszolga meglapult és hallgat

Csillag fénye tűnt el

több ezer más fényénél

hideg hold fénye kel

itt-ott madár sír fel nyomasztó álmában

Gerulata fala szürke ködbe bújik

                     

A szavak elnémultak

– édes öl, tűzhányó és dagály

folyóágak kígyók – édes méreg

kék tavak és szemek

mutatják az utat a végekre

álljon ott a legsötétebb zsoldos

ott verdessen akár tyúk a porban

jaj nekem nyomorultnak – Ámor te átkozott