Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. szeptember / Leszegényítő gazdagodás

Leszegényítő gazdagodás

Határon túli magyar színházak Kisvárdán és Debrecenben

Egy képpel kezdem. A véletlen komponálta az északkelet-magyarországi kisváros főutcájára. Utcaszínházat szeretett volna játszani a marosvásárhelyi színiakadémia diákjainak társulata. Ez nem lett volna baj, csakhát a mediterráneumot idéző hőség délelőtt tizenegykor esett neki igazán a városnak, hogy szombat délutáni ájultságba taszigálja a bevásárlásokból hazasiető járókelőket. Kit érdekel ilyenkor Molière úr furfangja, a pipogya férjek és kikapós feleségek évődése? Legkevésbé a megháromszorozott komédia hosszúra nyúló hullámverése. A fáradt utcaszínház helyett egyre inkább az utca elevenséggel teli színházát néztem. Rendőrök kezdenek némajátéknak tetsző egyezkedésbe autósokkal, akik feltehetőleg nem kedvelik az utcaszínházat. A tűző napon a dolgok kezdenek a maguk visszájára fordulni. Az utcaszínház egyre veszít komikumából, míg az utca életjátékában halmozódik a komikum. Mígnem a fesztivál valamely őrzőangyala az utolsó előtti napon könyörületességből megmenti a hőgutától a még mindig élményre áhítozó profi nézőket. Harmadik történet már nincs, a Sganarelle-t játszó színésznövendék nem izzad tovább a méretes barokk jelmez alatt. A közönség pihegve vonul sziesztázni árnyas fák alá, strandra vagy hűvös kollégiumi szobákba.

Ez volt az az óra, amikor Kisvárda polgársága nem akart hajlani a fesztiválszervezők jószándékú szavára. A polgár tudja, hogy a színházat nem a forró nyári délelőttök idején találták ki, hanem valamikor máskor, s nem érti, minek molesztálják őt lelkes szervezők. Majd este nézzék meg őt, a polgárt, amikor bezsúfolódik a Művészetek Házának pótszékekkel megtömött nézőterére, és tombol a kassai Thália Színház Mágnás Miska előadásán.

Az utcaszínház egy más műfaj, amit tudni kell időzíteni időjáráshoz, el kell helyezni az élettérbe, meg kell találni helyét akár a strandon vagy a piac nyüzsgő forgatagában. Úgy majd nem lesz egyetlen tévedése a fesztivál szervezőinek, akik minden esztendőben lenyűgöznek színészt, rendezőt, kritikust. Megtalálják az összebékíthetetlen dolgok lelki harmóniáját, s a gondolatokkal megalapozott igények, meg a véletlenszerűen előtörő intellektuálisan lila alkotói ködök szellemi dzsungelében is eligazodnak. Mindezt csupán a színház iránti szeretetből teszik. Ami azért manapság mégiscsak nagy szó.

Mint ahogy nagy és fontos dolog a színészképzés Marosvásárhelyen, Kolozsvárott és Újvidéken, ahonnan nemcsak önálló színpadi produkciókkal érkeztek, hanem számukra szakmai továbbképzést is tartottak magyarországi rendezők és kritikusok. Ezen a ponton kell elidőzni honi – mármint szlovákiai magyar – állapotainknál.

Kisvárdán igencsak jelen voltak fiatal színészeink. Ezt a jelenlétet messzemenően méltányolta a zsűri is. Díjakkal. Szép, komoly színészi díjakkal, amelyek nevei mellékesek ugyan, de mindhárom esetben az éppen aktuális pályakezdés, az éppen befejezett színművészeti iskolán szerzett tudás és a tehetséggé fejlesztett képességek aprócska koronája. Olyan, mint a békává varázsolt királykisasszony vagy királyfi fején az alig látható aranykorona. Mégis jelzi: van komoly, szépreményű fiatal színészcsapat errefelé is. Ezt látva, még azt az állítást is megkockáztatom, hogy a mieink nyitottabb tudással, ellenállóbbon lépnek a színpadra, mint a kissé bizony üvegházi tenyészetként, olykor műnap fénye alatt érlelődő, magyarul tanuló színiakadémisták. Kétségtelen, hogy több kellene a színpadi beszédgyakorlatokból, több kellene a magyar művek ismeretéből. De a többi igencsak versenyképes tudást jelent a frissen diplomázott Bandor Évának, Stubendek Katalinnak és Tóth Tibornak, akik nem iskolai előadásokért, hanem kőszínházbeli szerepek eljátszásáért kaptak színészi díjakat.

Hogy ezek a díjak végül zenés színházi produkciókban nyújtott alakításokért ítéltettek oda? A színészeknek feladat minden, amit rájuk osztanak, s különösen az egy-egy olyan színházban, ahol a helyzeti hátrányokból eredően nem lehet válogatni.

A téma más oldalról való megközelítését sürgeti a tény, hogy mind a kassai, mind a komáromi társulat zenés színházi produkcióval mutatkozott be Kisvárdán. Ha a záróünnepélyt követő Kolozsvári Opera opera-operett egyvelegétől eltekintek, akkor a zenés színházat a két szlovákiai magyar társulat képviselte a határon túli magyar színházak fesztiválján. A közönségsikeren túl az eleve nem zenei előképzettségű színészek – köztük Boráros Imre, a La Mancha lovagja címszerepében – játékának díjakkal történt méltánylása mellől hiányzik a szakma elismerése egy-egy előadás egésze felé. Az ugyanis elgondolkodtató, hogy a Bodolay Géza rendezte Szirmay-operett, a Mágnás Miska igencsak határozottan megosztotta a szakmai közönséget. A rendező miközben ellenoperettet rendezett, az operett felhasználásával, a főszereplőket leszámítva (Tóth Tibor – Miska és Bandor Éva – Marcsa) magára hagyta a színészeket. Igencsak határozott elképzelései voltak a térről, a kétszemélyes zenekar szolgáltatta zenéről, de az alakok többsége gyengeelméjűként téblábol a visszájára fordított operettvilágban.

A zenés műfajban önmagát fokozatosan komolyan vevő Komáromi Jókai Színház – nemcsak ebben a műfajban – küzd a produkciók minőségi ismérveinek huzamosabb ideig való megőrzésével. A Bor József rendezte La Mancha lovagja a Kisvárdai Várszínház színpadán fergeteges közönségsikert aratott, ugyanakkor meg sem közelítette azt az állapotát, amit a tavaly nyári Bástyaszínházi, majd az őszi kőszínházi bemutatón mutatott. Ez általában jelenséggé váló jellegzetes hibája a színháznak, éppen ezért egy-egy ilyen szakmai megmérettetést jelentő fesztiválra igencsak kockázatossá tesz minden választást.

Kisvárda idei sokszínűsége – mondhatni gazdagsága – az előadások teljes sorát látva – paradox módon – elszegényítő volt. Minőségben mindenképpen. Erre utaltam az utcaszínházi próbálkozás kapcsán, de megerősíthetem a három bábszínházi előadás nyomán is. Ezek között kivételt a kolozsvári Puck Bábszínház Ludas Matyija képez, amelyben a magyar népi hős közismert történetét a pontos zenei kíséret és a Döbrögi hatalmát érzékeltető fonott óriásbáb teret is kijelölő tárgyi univerzalitása jelent elvitathatatlan értéket. Esztétikai problémát vetett fel a marosvásárhelyi Ariel Bábszínház bemutatta A tulipiros tigris című játék, aminek rossz értelemben vett kevercse a bábszínház és az élő színész játszotta mesejátékból állt össze, amit a mese törvényszerűségeit semmibevevő szerzői dramaturgia végérvényesen a földbe döngölt. Ugyanennek a társulatnak az inkább felnőttek számára készült Romeo és Júlia paródia-variációi egy szerzői színház nem minden szegmensében kiegyensúlyozott és kimunkált előadását eredményezték. Mindenesetre fontos elemei voltak a fesztiválnak ezek a bábelőadások, ha másért nem, akkor azért, hogy valamelyik színházunk a jövőben bátrabban vállalja fel a fiatal néző nevelését is szolgáló bábelőadásokat. Reményt keltő, hogy erre már az idei évad végén volt próbálkozás a dunaszerdahelyi óvónők és a Jókai Színház szövetkezéseként.

Kisvárda színvonalát a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának előadása már az első estén meghatározta Parászka Miklós Tamási Áron Csalóka szivárvány című darabjának rendezésében. Olyannyira, hogy négy napon át előadások sorát kellett végignézni, hogy a Temesvári Csíky Gergely Színház Árkosi Árpád rendezte előadásában Gorkij A mélyben című (Éjjeli menedékhelyként ismert) drámáját katartikus ereje által lenyűgözve ülje végig az ember. Mondják: a színház újjászületésének fontos állomása ez az előadás. Mondom: négy évvel ezelőtt egy román rendező keze alatt született Scapin furfangjait látva is elmondhatták volna ugyanezt. És akkor elegendő tudatosítani, hogy idén ott is eljátszották a La Mancha lovagját, nagy-nagy sikerrel. Úgy tetszik azonban, hogy az arányok és a hangsályok meghatározása pontosabban sikerül Temesváron, amikor a közönségigény kiszolgálásáról, a szórakoztatásról, illetve a színházművészet legősibb feladatáról, a kor és a lét kínjainak kimondásáról esik szó. S ez nemcsak Temesvárott, Kassán vagy Komáromban fontos. A kisvárdai mezőnyt látva: egyik legnagyobb dilemmája a kommercializálódott tömegkultúra, az olcsó vizualitás és az elektronikus médiumok uralkodása közepette a határon túli magyar színházaknak, hogy a pénztelenség szorításában fuldokolva ellent álljanak az ilyen kihívásoknak.

Meg egyáltalán: kevés a színész, kevés a rendező. Ahol még egyikből lenne elég, ott a másik hiányzik, és megfordítva. Ezért is tűnik több irányból nézve is heroikusnak és legtöbbször vesztésre állónak az, amit Vidnyánszky Attila a Beregszászi Illyés Gyula Színházban végez. Kisvárdán Boccaccio tíz történetéből írt saját szövege alapján rendezett játéka a színész, a rendező és a leselkedő halál érezhető küzdelmétől volt – néhány túlhajtott színészi pillanat ellenére is – felkavaró élmény. De nemcsak Vidnyánszky, hanem a szepsiszentgyörgyi Barabás Olga rendezői színháza is szélsőséges gondolati fogantatású. Molière viszonylag sokat játszott Scapin furfangjai című komédiáját tragikus groteszkként rendezte meg egy tengerparti homokdombba szúrt árboc körül. Rendezői öncélúságok színészt gyötrő pillanatain túljutva, az előadás a néma burleszkfilmek korát idéző jelmezekkel és Bocsárdi Gabriella virtuóz színészi közjátékaival megtűzdelve sem lett más, mint felfigyeltető próbálkozás.

Kisvárdán idén ennyi volt említésre méltó, ha tudatosan figyelembe veszem a szakmai zsűri döntéseit. A nyílt vitafórumból leszűrhető állítások alapján ez sem ilyen egyértelmű. Tanulságos volt például az, ahogyan – előítéletek nehéz páncélzatába öltözve – kompromisszumot nem tűrő módon utasították el az újvidékiek Hernyák György rendezte Fizikusokját. Csupán azért, mert Dürenmatt – állítólag – egy megosztott világban ideologikus darabot írt. Ezen a ponton már lehetetlen volt túljutni, mivel magát a dráma mai bemutatásának érvényes lehetőségét is elvetették a zsűri tagjai. Pedig Hernyók rendezésében a fesztivál egyik érdekes előadását láthattuk.

A határon túli magyar színházak fesztiváljának nagy ellentmondása –immár évek óta –, hogy a nemzetközileg ismert, díjakkal sorozatosan megtisztelt Kolozsvári Állami Magyar Színház nem vesz részt rajta. Másodszor láttam a Tompa Gábor vezette társulatot – közvetlenül Kisvárda után – az országos színházi találkozón úgy, hogy előtte nem vettek részt a kisvárdai fesztiválon. Pedig mennyire kellene az a színházi teremtőerő, amit Debrecenben idén is sugárzott magából a Tompa Gábor rendezte Bulgakov-vízió, A képmutatók cselszövése. Mint ahogy árasztja azt a Kisvárdán még nem, de már Európában számos helyen bemutatott A kopasz énekesnő című Ionesco-darab Tompa univerzálisan érvényes látomásaként. Miért írom le mindezt? Mert nekem Kisvárda idén Debrecenben ért véget. Ahol a Molière mestert szédületes tehetséggel eljátszó Csíky Andrást is viszontláttam, aki színiakadémiai osztályának Ahogy tetszikjében mozgás- és beszédkultúrájával Kisvárdán is megszégyenítette a fiatalokat. A képmutatók cselszövése minden ritmusváltása az írói gondolat rendezői kibontásához kötődik. Történjen az a királlyal vívott jelképes erejű kártyacsatában vagy az inkvizíció törvényszékének látomásosságában. Tompa színháza úgy jelenik meg a látvány, a színészek tereket befogó játéka színházaként, hogy mindegyre a pontosan kimunkált gondolat megszületését szolgálja. Mi másért érdemes színházat csinálni? Mi másért érdemes színházat nézni? Játsszák azt bár Kisvárdán, Debrecenben vagy Londonban és Párizsban.