Székfoglaló

Nyolc lesz két perc múlva. Az ajtót most nekem nyitották ki, az ablakot nekem zárják most be, a mindig riadt takarítóasszony miattam húzódik a titkárnő íróasztala mellé, s hajtja meg magát derékból, s Nelli nekem integet asztalán tornyosuló számítógépe és faxkészüléke mögül, hogy igyekezzem, mert kihűl a kávém, amit még akkor töltött ki a csészébe, amikor beléptem a kapun, s felcsöngettek neki. Utánam szól, mielőtt a szobámhoz érnék, hogy mindjárt érkeznek a mától mindennapossá váló eligazításra, s addig még alá szeretne íratni velem napok óta itt heverő számlákat, leveleket.

Úgy jöttem el a régi irodám előtt, mintha soha nem dolgoztam volna ott. Meglehetősen távolinak tűnik az a tizennégy év, amit a külügyi osztály vezetőjeként húztam le. Ma szerda van, elseje. Múlt csütörtökön este volt a választás. Pénteken Klein nem jelentkezett, hétfőn szándékosan csak öt körül állított be, s a portás ezt a megállapodás szerint rádiótelefonon azonnal közölte velem. Hagyják csak rámolni, vigye el a cuccait, kérjék vissza tőle a kulcsait, és takarítsanak ki utána, utasítottam a kapuügyeletest. Jobb ez így. Nincs felesleges dráma. Másnap átvitettem néhány személyes holmit, telefonon lediktáltam Nellinek pár sort, amit a sajtóval kell közöltetni, és utasítottam, hogy ma reggelre trombitálja össze a házat. A többit magától intézte.

Mióta vártam ezt a percet! Belépek a párnázott ajtón, sarkammal belököm magam mögött, és lehunyt szemmel az íróasztal mögé lépek. Pontosan tudom, nyolc lépés srégen jobbra előre, utána balra három, negyedfordulat megint balra, és letámaszthatom a tenyerem az ébenfa íróasztalra. Hallomásból tudom, hogy az ötvenes években került ide valami hagyatékból, én mégis azt mondom majd, a Steiné volt, és el fogják hinni, és ezt fogja mindenki visszhangozni. Hányszor álltam itt titokban, amikor Klein nem tartózkodott bent, és hányszor képzeltem el, hogy úgy tenyerelhetek egyszer az asztallapra, hogy nem nyithatja rám senki az ajtót, nem kell összerezzennem és úgy tennem, mintha neki keresnék valamit.

Ciripel a házitelefon. Nelli volt az, de leráztam. A számlák, meg a levelek. Majd később. Ki akarom élvezni a pillanatot, az első reggelt. Az első reggelt fél év után, amikor nem úgy kellett bejönnöm, hogy ügyeljek minden szavamra és mozdulatomra, ne derülhessen ki semmi idő előtt.

Utólag persze minden másként fest. Olajozottabban ment, mint gondoltam. Amikor meggyőztem Luxot a temetőrendezési csoporttól, az ingatlankezeléssel foglalkozó Weisst, meg az öreg Zimmermannt, hogy van mit keresni a választáson, és Zimmermann tapogatózására a rabbik nagy része is hajlandónak mutatkozott a tárgyalásra, elkezdtem hinni a dolog kivitelezhetőségében. Kínosan vigyáztam végig, hogy csak a legszűkebb körben legyen tudott, tőlem indult a szervezés. A legtöbben most is azt hiszik, valakik „kitaláltak”, holott pont fordítva történt: én találtam ki őket. Lux és Weiss máig úgy tudja, Klein a választás után kidobta volna mindkettejüket az összeférhetetlenségre hivatkozva, mert őt is megszorongatták a legutóbbi közgyűlésen, holott ez meg se fordult annak a szerencsétlennek a fejében, én röppentettem fel a hírt Zimmermannak, aki persze megsúgta nekik, s végül hozzám fordultak tanácsért. Nálatok alkalmasabbat nem ismerek, mondtam, és hozzáfűztem, nincs az a szabályzat, amin ne lehetne módosítani két jó szakemberért. Ettől kezdve lelkesebbek voltak, mint én.

Ők dumálták meg külön-külön a vezetőség tagjait, akik egymással nem mertek ilyesmiről szót váltani, s akik valamennyien azt gondolták, a mérleg nyelve már átbillent, ezért nekik is idejében le kell tenniük a voksukat, hogy megmaradhassanak tisztükön.

Négy évvel ezelőtt, amikor Klein második megválasztását ünnepelve koccintottunk ebben a szobában, eszembe nem jutott volna, hogy én seprűzöm ki innen. Vonzott persze a hatalmas karosszék, a rádiótelefon, a kecses Saab a vékony, fekete hajú sofőrrel, aki Erecből települt vissza, s így minduntalan úgy érezte, szégyellnivalója van, ezért igyekezett roppant készségesnek mutatkozni, hogy valami elismerést kapjon; vonzott a Klein által kiharcolt K-vonal a Nemzetbiztonsági Hivatalhoz, amin olykor, tőle szokatlanul indulatosan üvöltözött belügyes főkutyákkal, ha sírköveket döntöttek fel vagy zsinagógát firkáltak össze szkinhedek, s a rendőrök nem intézkedtek kellő gyorsasággal és eréllyel, ám akkor még nem éreztem ellenállhatatlan vágyat pusztán a poszt, a szerep iránt.

Amikor azonban egyre-másra érkeztek a személyre szóló külföldi meghívások, sorjáztak kisebb-nagyobb ajándékokkal az idelátogató delegációk, s adták egymásnak a kilincset a különféle nyugati tévétársaságok és világlapok riporterei, akik a miniszterelnöki interjú és a maffia között a jídek helyzetére is kíváncsiak voltak, a szűk perspektíva kitágult. Pálya lett zsidónak lenni.

Ha ezen múlik, gondoltam, hordhatok én is kapedlit, akár minden nap, s ott tudok lenni hetente egyszer, péntek este a templomban. Az ügyeket jórészt addig is közösen intéztük, akár pénzről, akár politikáról volt szó, egyik se lenne újdonság, s ahogy Klein fazekába se nézett bele senki, úgy az se derülne ki, hogy én sem eszem otthon kósert, s nem tartok szombatot. Még azelőtt elváltam, hogy ide jöttem volna dolgozni, s hogy azóta kivel fekszem össze alkalmanként, mert nővel együtt nem élek többé soha, a magánügyem. Nem tudnak belémkötni. Ki nem derítik, hol jártam, mit csináltam régebben, feddhetetlen vagyok. És lényegesen alkalmasabb a közszereplésre, mint Klein.

Itt, a tükör előtt jegyeztem meg két éve barátilag, hogy csináltathatna már valami jobban szabott öltönyt, és vehetne egy-két pofásabb nyakkendőt, de valójában akkor már leírtam őt. Akkor már el tudtam képzelni magam egyedül ebben az irodában. Lényegében akkor már egyedül magam tudtam elképzelni itt. Sötétkék kétsoros öltöny, széles reverrel, halványkék ing, apró, kék kockás, sárga nyakkendő arany tűvel, rajta pici menóra. Felül dús, oldalt ritkuló, de még alig őszülő s egyáltalán nem göndörödő, sötétbarna hajra simuló, aranyszegélyű fekete bársonykapedli. Kimondottan jól áll rajtam. Erre az eleganciára ő képtelen lett volna.

Klein naiv volt, és kifulladt. Meg kellett buknia. Ha körbenéztünk, azt láttuk mindenütt, a profiké a hatalom. Nekünk is lépnünk kellett.

Zimmermann utazni akart, azt mondta, a felesége állandóan emiatt rágja a fülét. Nyíltan közölte, akkor érdekli a dolog, ha ő kerülhet a helyemre. Ez akkor tetszett, legalább tudtam, hányadán állunk. Biztos pont, van miért tennie. Érthetőnek találtam: a Chevra után nyilván szórakoztatóbb posztra vágyik. Ő találta ki, milyen ürüggyel járjuk sorra az összes zsinagógát az utolsó két hónapban.

A raktárból felhozattuk az évek óta kibontatlanul ott porosodó remittenda könyvcsomagokat, ami a fordulat idején elhamarkodottan kiadott sok ezer példányból érintetlenül ott hevert, és ajándékként hurcoltuk el kötegenként az egyes sílekbe. Autóval száguldoztunk péntek esténként keresztül-kasul a városon, hogy ha egy alkalomra három templom jutott, mindenütt idejében ott legyünk. Zimmermann szombattartó, ebben az ügyben csak éceszgéberként működött közre, de az nem fájt neki, hogy mi sabeszt szegünk a cél érdekében.

Mindenütt rövid beszédet tartottam, finoman célozva rá, hogy akad azért még olyan vezető, akinek fontos az élő kapcsolat a lelkes hívekkel, s hogy az elégedetlenség jogos, feltétlenül javítani kell az egyes hitközségek helyzetét. Senki rá nem kérdezett az öregek közül, mivel is volnának elégedetlenek, ám ha netán addig véletlenül nem is volt hiányérzetük, ezután vérszemet kaptak, s jelezték igényeiket. Megtettem a tőlem telhetőt: ígértem, amit csak kértek, utalva persze arra, hogy ha rajtam múlik, teljesül, ha azonban a főnöknek kell döntenie felőle, nem sok reményt látok az eredményre. Ekkor mindig széttártam a kezem.

Amikor Klein az utolsó hetekben a híreket hallva észbekapott, és gyanakodva rákérdezett, voltaképpen miről is beszélek mindenhol, elütöttem a kérdés élét, s magától értetődően azt feleltem, mellette kampányolunk. Ez a majom végig elhitte, hogy egyetértése, szimpátiája, lojalitása jeleként olyan aktív Lux és Weiss, ezért szervezkedik velem együtt olyan lelkesen Zimmermann, s hogy mi, valamennyien az ő útját egyengetjük. Eszébe nem jutott, hogy neki is jelen kellene lennie ahhoz, hogy tényleg esélye legyen. Benne persze fel se merült, hogy vetélytársa akad. Amikor róla döntöttek, előre le volt vajazva, ki a kiválasztott, formális volt az egész procedúra, s talán ez a reflex működött benne ezúttal is.

Miután a hangulatot előkészítettük, a rabbikat becserkészni volt a legfontosabb feladat. Nem kedvelték különösebben Kleint, aki a fordulat után tájékoztatást kapott az Egyházi és Felekezeti Összekötő Hivatal levéltári anyagairól, a hitközségi archívumhoz pedig kizárólag ő fért hozzá, vagy az ő közvetlen engedélyével lehetett az anyagokhoz jutni, így minden raktáron lévő szennyesről tudhatott. Klein, bár nem adta nyilvános jelét, talán emiatt, talán az együtt töltött évek tapasztalata alapján viszonozta érzéseiket, ez azonban önmagában nem volt elegendő, hogy szembeszálljanak vele.

Az egyes rabbiknak személyre szóló ajánlatot tettünk. Először csak Zimmermann beszélt velük, amikor aztán kiderült a gyenge pontjuk, hármasban is leültünk. Gerber évek óta várta, hogy megürüljön a múzeum igazgatói széke. Őt könnyű volt azzal kecsegtetni, hogy Handelt az év végén nyugdíjaznánk, s még bűntudata se kellett legyen, mert az alapítvány kuratóriumának elnökeként továbbra is bejárhat az öreg szivar, bár az égvilágon semmi beleszólása nem lesz semmibe. Nem fog belehalni, nyugtattam meg Gerbert, akin látszott, hogy szűz is akarna maradni, meg igazgató is szívesen lenne.

Kohn mindenáron a lapot akarta, de Meyerre szükségünk volt. Tudtuk, ő eget-földet megmozgatna, hogy maradhasson, ezért inkább megnyugtattuk, hogy keresve se találnánk nála jobb szerkesztőt, ott jó, ahol van, de vigyázzon, ha netán újra Klein győzne a választáson, ő megígérte Kohnnak, hogy kinevezi. Ennek köszönhetően a két utolsó számban egy-egy fényképes interjút közölt velem. Az egyik képen a Siratófalnak támaszkodom lehunyt szemmel. Egészen fiatal, szinte áttetszően világos bőrű palesztin fiú csinált rólam képeket, még a Kótelhoz is eljött velem. Mire Klein szagot kapott, és lépni akart volna, Meyer széttárta a kezét, mondván, a következő szám már csak a választás után jelenik meg. Istenem, mekkora fasz ez a Klein! Még akkor sem érezte, hogy vége. Azt mondta, nyugalom, nincs szükség választási hadjáratra, mert nincs ellenfelünk. Kohnnak végül nagy nehezen kitaláltuk a szóvivőséget, amiről fogalmunk sem volt, mit is akarunk vele, de beígértünk neki egy fél fizetést, és ezzel kiegyezett.

Ehrlichhel és Schwartz-cal meg sem próbáltunk egyezkedni. Ezek semmi politikában nem vesznek részt a rabbikari ülések kivételével, viszont tudvalevő, hogy glattkóser és sabbosz sómér mind a kettő, ezért respektjük van. A lehető legnagyobb tisztelettel és óvatossággal beszéltünk velük, nem is említve, hogy bármit is kérnénk vagy várnánk tőlük, pusztán előre jelezve nekik a többiek akkor már többé-kevésbé biztosra vehető elkötelezettségét. Az utolsó pillanatig kétséges volt, vajon megértették-e, egyre csökken annak az esélye, hogy mi bukjunk, ám ha győzünk, éppúgy lehetünk hasznukra, mint kárukra.

Schillert etetnünk kellett. Felváltva hívtuk meg kóser éttermekbe, küldettünk ajándékcsomagokat a lakására, míg végül igent mondott, de újabb és újabb meghívásokat eszközölt ki továbbra is, mint mondta, a részletek tisztázása miatt. Auer nagyobb lakást szeretett volna, Lux ezt könnyű szívvel meg is ígérte, a hagyatéki csoportnál számos lerobbant ingatlan közül lehetett válogatni, hála Tehernek a jogi osztályról, akitől megőrültek a polgármesteri hivatal jogászai, mert egyetlen perben sem tudták rábizonyítani, hogy az örökhagyók elhalta után készült végrendeletekkel manipulál. Auer még így is jól jár, csak a felújítás költségei terhelik őt. Zeller egy üzlethelyiséghez akart jutni a közelben. Zsidó Könyvek Antikváriuma néven tervez boltot nyitni itt, a gettóban, s Klein megpróbálta lebeszélni erről, mert úgy tervezte, hogy a Hitközség égisze alatt létesülő kulturális központ fogadna be hasonló létesítményt. Zeller erre persze bedühödött, és kapva-kapott ajánlatunkon.

Bleyerrel nem volt könnyű dolgunk. A legnagyobb kile gazdája, s ez nemcsak tizennégy szavazatot jelent a közgyűlésben, de odafigyelnek rá a többi zsinagógából is, és a Zsidó-Keresztény Társulásban viselt alelnöki címe miatt a sajtó is bukik rá. Évek óta a Vallástanárképző Intézetre és a Könyvtárra pályázik, nem egyszer nyíltan bejelentette utódlási igényét. Nemcsak hatalmat akart, de trónfosztóként kívánt tetszelegni egészen azóta, hogy az öreg Hirschfeld, a jelenlegi igazgató azt nyilatkozta, nem lát lehetőséget az itthoni kínálatból az utódlásra.

Az utolsó percben hullott ölünkbe a megoldás. Hirschfeld váratlanul bejelentette, hogy a tanév végén egészségügyi okok miatt vissza kíván vonulni. Sejtelmünk sem volt, vajon nem taktikai megfontolások húzódnak-e meg a számunkra oly kedvező időpontban nyilvánosságra hozott elhatározás mögött, ezért azt sem tudtuk, hogyan kell reagáljunk. Vajon milyen ajánlatra vár a ravasz vénember, tanakodtunk, de nem mertünk lépni, mert az öreg mint a háború előtt felavatott rabbinemzedék mindent túlélt reprezentánsa, aki több évtizedes távollétet követően, a fordulat nyomán tért vissza Izraelből, hogy utolsó éveiben újra itthon taníthasson, szent tehénnek számított, s ha az ő lepényén megcsúszunk, az összes esélyünket elpuskázhattuk volna.

Klein maga játszott a kezünkre, amikor kitalálta neki a vezető főrabbi titulust, amit Hirschfeld életfogytig betölthet, s amit a rabbikar és a vezetőség együttes ülése még kora tavasszal szinte vita nélkül elfogadott. Csak a hülye Bleyer rontotta el majdnem az egészet, amikor indulatosan közbevágott, hogy fölösleges a poszt, úgyis lesz szóvivő. Miféle szóvivő, kérdezte Klein, s mi belesápadtunk. Kohn egészen összetöpörödött a hátsó sorban, én meg átkoztam a percet, amikor Bleyert beavattam az egész koncepcióba, mert úgy éreztem, hatással lehet a többiekre is. Hirschfeld mentette meg végül a helyzetet, amikor sértetten felajánlotta, ha nincs szükség egyéb munkájára, ő szívesen vállal óraadói munkát az Intézetben, tanít, amíg bír, és más megbízatásra nem is tart igényt. Szó se lehet róla, játszotta a gút bácsit Klein, a rabbik erre persze észbe kaptak és bólogattak, mi pedig felsóhajthattunk. Bleyer ugyan kínos helyzetet teremtett, de senki nem akart visszatérni rá. Hirschfeld illő módon kicsit kérette még magát, majd elfogadta a címet. Az Intézet igazgatóját már az új vezetőség fogja kinevezni a jövő tanév elején, mondta zárszavában Klein, s ahogy Bleyer kihúzta magát, esküszöm, még nekem is viszketni kezdett a tenyerem.

Attól a perctől kezdve, hogy megalkudtunk velük, lefutottnak tekintették a választást. Bármi bajuk volt, a rabbik Zimmermant vagy engem kerestek meg, nem Kleint. Kínos volt, szinte hessegetni kellett őket, állandóan türelmüket kérni, méghozzá úgy, hogy eszükbe se jusson ne adj isten Kleinhez fordulni, aki belekavarhatott volna a levesünkbe, ha netán segít, lekötelezve ezzel magának a hozzá folyamodókat.

Zimmermann másfél hónappal a választás előtt szólt, hogy a biztonság kedvéért be kéne vonnunk Nellit a dolgainkba. A titkárságon az összes látogató, levél, telefon és fax keresztülmegy, így Klein valamennyi lépéséről tud. Na de mégiscsak egy siksze, mondtam, s ekkor gondolkodtam el rajta egy évtized után először, hogy kerül az elnöki titkárságra valaki, akinek ekkora artista lóg a nyakában. Abszolút megbízható, nyugtatott meg Zimmermann, s összedörzsölte az ujjait. Az öreg csocsesz innen szerezhette minden információját, már a Kleint megelőző, két ciklussal korábban megválasztott garnitúra viselt dolgairól is. Nelli régi bútordarab. Épp úgy tudott az elkótyavetyélt zsinagógákról, mint a megboldogult Egyházi és Felekezeti Összekötő Hivatalnak átutalt devizákról, s rémtörténetei voltak zsidók nélkül maradt községek eladott és bedózerolt temetőiről, ahonnan a sírköveket közvetlenül családi ház építkezések helyszínére szállították. Nem sokkal az előtt kerültem a házba, hogy ezek történtek, s akkor még igyekeztem meghúzni magam, elengedni a fülem mellett a rosszindulatú pletykának vélt híreket. Ám ezek szerint Nelli épp úgy tud figyelni, mint hallgatni, s csak a megfelelő pillanatban megszólalni, és elég intelligens ahhoz, hogy megítélje, hová érdemes állnia. Az is lehet, hogy közte és Zimmermann között volt valami kis feszültség. Jól mutathattak, ez a nő van vagy egy mázsa. Persze, a vén kecske is megnyalná. Talán épp itt az íróasztalon nyomta meg az öreg kéjenc a kövér sikszét, amikor Klein elutazott. Fúj! Ha ez így megy itt, esküszöm kivágom mindkettőt.

Bár ennek a Nellinek szíve van. Egészen kipirult és dühbe gurult, amikor a temetőrombolásról és a sírkőbizniszről beszélt. És rendkívül leleményes. Tényleg. Pénteken szóltam neki, hogy találnak a régi helyemen a ruhásszekrényben meg a kanapé ágyneműtartójában pár dolgot, azzal csinosítsák ki a szobát, legyen valami reprezentatív póneme. Lássák, akik jönnek, hogy az új vezetés ügyel az új arculatra is. Ahogy elnézem, szép munkát végzett. Csak Zimmermann fanyalog, hogy egyoldalú a dizájn, de ő mindent sinfel.

Az íróasztalom mögött, az egykori címer helyén, a falra feszítve hatalmas izraeli zászló. Aki belép, rögtön a kék-fehér, mógendóvidos lobogó fogadja. Impozáns látvány. Egy Herzl képet raktak az ablak mellé, azt, amin a bázeli Rajna híd korlátjára könyököl, és a felépítendő birodalomról álmodozik. Kivitettem a korábbi díszleteket: egykori rabbik és elnökök portréit. Mit mond ez ma annak, aki ide belép? Egyértelmű és célratörő jelképek kellenek, mint például ez a falióra a héber számlappal. Jobbról-balra jár, egyedi darab. Mindenki felfigyel rá. Oldalt a hatalmas tükör, ami megnöveli a teret, és állandóan arra készteti az asztal túlfelén, most már velem szemben helyet foglalót, hogy oldalt fordulva minduntalan belepillantson. A tükör torzít kissé, ezt én tudom, ám aki először néz bele, kissé megzavarodik. Klein sose tudta megszokni.

A polcon, az asztal mögött, jól látható helyen egy kétnyelvű Tanach, a Kicur Sulchan Aruch, meg egy szidur, egy chanukia és néhány izraeli dísztárgy. Most végre tényleg látható, hogy lépésváltás történt. Kleinnek ehhez se volt érzéke. Hetente egyszer jön majd a Szochnuttól egy srác, az felhoz kicsit héberből. Alacsony, még nálam is kisebb, filigrán fiú, egészen rövidre nyírt hajjal. Ha kicsit megnövesztené, meglágyítaná a vonásait. Nem lenne hátrányára. Legalább annyira tudnom kellene a nyelvet, hogy ne okozzon gondot folyamatosan olvasni. Fogadásokon tartandó rövid köszöntők, üdvözlések miatt elengedhetetlen. Ne vigyoroghasson rajtam még egyszer az a tetű Neumann a cionista szövetségtől, csak azért, mert ő élt kint pár évet, pont az államalapításkor, megtanulta a nyelvet, s mert tolmács nélkül tud vele tárgyalni, ő a nagykövet bizalmasa. Milyen gúnyos kísérőlevelet küldött az ajándék transzparensekhez, amit néhány éve kapartak elő, s most, mint Nelli a telefonba tegnapelőtt beolvasta, a nézetazonosság jegyében s a közös szellemi gyökerek jelképeként szeretnék felajánlani és viszontlátni a relikviákat szobám falán. Ám echád v’lév echád. Ezt már gond nélkül ki tudom betűzni. Egy nép, egy szív, közölte a fordítást levelében ez a szemét. Húsz tagja ha van a szövetségnek. Hülyének néznek ezek engem? Állítólag már pénteken itt volt a csomag. Finom figyelmeztetés. Mindez hat szavazatért. Tényleg igaz, csak a szövetségeseitől tartsa távol magát az ember, az ellenségeivel már egyedül is boldogul. Az ortodoxok is ígértek kilenc voksot, aztán Stein arra hivatkozott, hogy én ajánlottam keveset, ezért ő se tudott mit mondani az embereinek, így lett a kilencből öt. Nem volt perdöntő, de akkor is vészjel. Hogy bízhatnék így bennük a jövőben? Az ő rabbijuk adja továbbra is a hechsert a borra és a maceszra, ez tíz százalékot jelent nekik az árból, és két évre leállíttatom az élelmiszer áruház tervét. Ennyit tudtam ajánlani. Persze ha ígéretet tettem volna, hogy nem nyitjuk meg a tervezett gyorsbüfét, és továbbra is egyedül maradnak a piacon, akkor bezzeg lett volna inspiráció. Naná, mert a Stern sógora Antwerpenből betársult az étterembe meg a kifőzdébe, késő estig nyitva tartanának, s odacsábítva a fiatalokat, árulnának falafelt, meg olcsóbb tejes dolgokat is.

Az istenit, hová lett a kapedlim? Úgy éljek, az előbb még rajtam volt. Persze, kéne egy csat, állandóan elhagyom így, úgy viszont a hajam hullik, mert fémérzékeny a bőröm. Képtelen vagyok megszokni, állandóan a fejemhez kapkodok, pedig most már mindig viselnem kell. Megvan, a szék és az asztal közé esett. A kurva életbe, ezentúl vigyáznom kell a káromkodással is. Ebben a helyzetben még kevésbé engedhetem meg magamnak a lazaságot, mint eddig.

Kétszer is majdnem rajtavesztettem a finisben. Kint a temetőben, a mártíristentiszteletkor, mivel Hirschfeld beteg volt, egy végzős növendéket, leendő hitszónokot bízott meg, hogy olvassa fel előre megírt beszédét. Nyomasztó volt a hangulat, hideg is volt, az eső is szemerkélt. Frei sok bakival hadarta el a szöveget, aztán ahogy a tömeg oszlott, mi is elindultunk kifelé. Úgy éreztem, valahogy oldani kellene már a hangulatot. Az első világháború zsidó hőseinek emlékműve előtt elhaladva oldalba böktem Freit. Ha fejből végig tudsz mondani egy kaddist, bazmeg, tied a tábori lelkészet, kacsintottam rá. Lehettünk vagy másfél tucatnyian, de szerencsére nem mindenki figyelt. A rabbik többsége úgy tett, mintha nem hallott volna semmit, de azért látszott rajtuk a megdöbbenés. A vezetőség jelenlévő tagjai egymást figyelték, vajon ki hogyan reagál. Frei szikár arcából kidülledtek savószínű szemei, ugyanolyan bután nézett, mint mindig. Lux és Weiss mint két hülyegyerek, leghátul somolyogtak, nyilván azt hitték, ez most valami taktikai húzás, pedig csak túl voltam pörögve, s a baromság kiszaladt a számon.

Akkor már hónapok óta állandó képmutatás volt a programom kapedlistől, udvariaskodástól a színlelt imádkozásokig. A templomokban, ahová az ajándék könyveket szállítottuk, ottmaradtunk davenolni, a közbeeső ünnepekkor pedig mindig más zsinagógákban jelentem meg néhány fős kíséretemmel, máskor kiddust adva, vagy halvacsorára invitálva a legbefolyásosabb bálbószokat. Azt a keveset, amit a szidurból ismerek, lázas lapozgatással, s az utóbbi időben másoktól ellesett sasszélépésekkel és hajlongásokkal kellett feltupíroznom. Klein soha nem adott az ilyesmire, beszélték is a háta mögött, hogy csak akkor lát templomot belülről, ha alkudozni kell a renoválás költségeiről a kivitelezővel.

Iszonyú feszült voltam, és elpattant egy húr. Klein felváltva pislogott rám és Zimmermannra, mintha annak heves fejcsóválásából és az én sápadtságomból hirtelen megérezte volna, nem csupán egy idétlenség utórezgéseit látja.

A második eset még kínosabb volt. Brüsszelben, a Zsidó Világkongresszus Végrehajtóbizottsági ülésén unalmas tanácskozás, száraz beszámolók, szabadidő alig. A WIZO[1]-küldöttség is jelen volt, csupa öregedő úriasszony, klimaxon még innen, de már másodvirágzásukon is túl. Engem eleve nem érdekeltek, de a társaság más férfi tagjai se mutattak különösebb érdeklődést irántuk. Utolsó éjjel a Grand Boulevard kellős közepén meglehetősen savanyú ábrázattal álldogáltak egy hatalmas illatszerbolt csillogó portálja előtt, s az árakon hüledeztek. Hirtelen ötlettel betaszigáltam valamennyiüket az üzletbe, s míg ők hetvenkét féle pacsulit próbáltak, szagolgattak végig, én egy-egy Paloma Picasso, Anais-Anais, Rome és Venezia márkájú üvegcsét csúsztattam a zsebembe. Nem okozott volna gondot kifizetni, de kíváncsi voltam az arcukra, amikor meglepetésszerűen átnyújtom nekik a kicsi prezentet. Mozgás kifelé, suttogtam a fülükbe, és ezúttal valóban a sietség miatt lökdöstem őket a csilingelve nyíló ajtón át az utcára, s alig néhány lépésre eltávolodva a tett színhelyétől, gáláns mozdulattal, ugyanakkor éreztetve cinkosságukat, kezükbe nyomtam a parfümöket. Ezúttal is elszámítottam magam. Többen nagyokat nyelve hüledeztek, a nők kényszeredetten mosolyogtak, s valamennyien riadtan tekintgettek hátra. Klein a delegáció tagjaitól hallótávolon kívülre rángatott, és diplomáciai botrányról suttogott, meg hogy ez az állásomba kerülhet.

Három és fél héttel voltunk a választás előtt. Amikor hazatérve, Zimmermann másnap éjszakai telefonja felriasztott, és percekig hallgattam a szitkozódását, csak akkor kezdtem kapizsgálni, hogy kapitális marhaságot csináltam. Az egész Hitközség ezen csámcsog, üvöltötte a telefonba, hát normális vagy te? Ha tudom, hogy ilyen hülyeségekre vagy képes, eszembe nem jut, hogy melléd álljak. Mire volt ez jó, ismételgette, majd lecsapta a kagylót.

Aznap éjjel nem tudtam elaludni, s reggel azzal az érzéssel léptem be a ház kapuján, hogy a játszmának vége. Nehezemre esett úgy tenni, mintha ez is olyan nap lenne, mint a többi. Legnagyobb meglepetésemre azonban Klein volt az, aki ahol lehetett, oltotta a tüzet. Nyilván arra gondolt, a kínos ügy az o esélyeit rontja. Akárhogy is, a dologról nem esett szó sem akkor, sem azóta semmilyen nyilvános fórumon. Lux és Weiss naponta jelentette a fejleményeket, és úgy tűnt, aki hallotta, inkább rosszízű pletykának tekintette a történetet, amivel lejárathatnak egy hitközségi vezetőt. A legfőbb szempont ekkor már mindenki számára az volt, nehogy szélesebb nyilvánosságot kapjon a híresztelés. Más se hiányzik, ezen is kapva kapnának a rósék, súgta Weiss, mintha bárki meghallhatta volna. Épp annak az újságcikknek a fénymásolatát nyomta a kezembe, ami utolsó sakkhúzásunkat volt hivatva előkészíteni.

Tudtuk, hogy Meyer alkalmanként súg egy jobboldali esti lapnak, mely olykor antiszemita cikkeket is közöl. A szerkesztőség úgy csapott le minden hírmorzsára, ami a hitközség belső életéről kiszivárgott, mint gyöngytyúk a langy takonyra. Ha Meyer valamit nem mer megírni a saját újságjában, aminek köztudottan legizgalmasabb oldala a halálhíreké és az apróhirdetéseké, azt garantáltan továbbadja a gój haverjainak, ezért korántsem véletlenül beszélte tele Weiss a fejét az irodaházból létesítendő kóser szálloda dolgával.

Klein kétségbe volt esve az írástól, de megnyugtattuk, hogy a kutya sem olvassa a lapot, egyébként is, jogilag minden tiszta a dolog körül. Hivatkozni akartunk a cikkre, lehetőleg a közgyűlésen, a választás előtti utolsó pillanatban.

A jelölőbizottságot megkerültük, így csak a közgyűlésen hangzott el a rám vonatkozó javaslat. Az egyes hitközségek hangadói persze tudtak róla, hogy Kleinnel szemben lesz egy másik aspiráns. Egy nappal a választás előtt körlevelet kaptak a képviselők, melyben mint ellenjelöltet mutattak be saját hitközségem hívei. Nem volt kis feladat megorganizálni, hogy mindez valóban a legnagyobb diszkréció mellett bonyolódjék, majd meglepetésszerűen kerüljön a nyilvánosság elé. Mégis, Klein úgy lépett a Tanácsterembe a választás délutánján, hogy igazi hidegzuhanyként érte addig rémhírként kezelt ellenjelölésem.

A képviselők döntő többsége ekkorra már zavarodottan azt hitte, ő eleve le akart mondani, s én mintegy hivatalos utódjelölt vagyok. Hihetetlennek tűnt számunkra is, de szinte semmi ellenállás nem mutatkozott. Erőtlen felszólalások hangzottak el, hogy puccs történt, s hogy példátlan az az egyoldalúság, ahogy az elmúlt évek eredményeit kezeli körlevelünk, de miután a megállapodós szerint egyre-másra kritizálták Kleint saját, egykori elöljáró társai, amit ő fokozódó elképedéssel hallgatott, s a jelölések során jórészt kivétel nélkül ugyanők kerültek a vezetőségi listára, simán ment minden. A rabbik ugyan taktikusan nem nyilvánítottak véleményt, ám erre nem is volt szükség, ők már korábban instruálták zsinagógáik küldötteit. A meccs eldőlt.

Legszűkebb baráti környezete szavazott csak mellette. Nem kellett végül kijátszanunk az utolsó kártyát, a lapban már kiszivárogtatott kétes ingatlancserét, amit Weiss készített elő Teherrel, s amiről mindannyian tudtuk, hogy abban a pillanatban visszacsináljuk, amint Klein megbukik. Ha a célegyenesben előnyre tesz szert, ez lett volna a banánhéj. A jelentős értékkülönbség miatt abszurd ügylet csak arra kellett, hogy ha szükséges, egyértelmű bizonyítékot mutassunk fel alkalmatlanságára. Meg kellett ehhez dumálnunk a másik felet, ez se volt ingyen, de az utolsó hetekre már amúgy is komoly költségeink gyűltek fel. Megkönnyebbülten vettük tudomásul a szavazás végeredményét, így nem kellett napirenden kívüli pontként kijátszanunk az utolsó kártyát. Nem voltunk biztosak abban, hogy az ingatlanügy pikáns részleteit a hatáshoz nélkülözhetetlen gyorsasággal és pontosan felfogja a szinte kizárólag veteránokból álló közgyűlés, s annak alapján megvonja tőle a bizalmat.

A szavazatszámláló bizottság jelentése után Klein, a záróimát meg se várva, mint aki sokkot kapott, a teremből egyenesen a kapuhoz rohant, szobája ajtaját, páncélszekrényét, íróasztalát tárva-nyitva hagyva maga mögött.

Így, utólag végiggondolva, minden gördülékenyen ment mostanáig. Nyolc óra egy perc. Hol vannak már? Miért nincs itt Zimmermann? Megbeszéltük, hogy kicsit korábban jön. Vele vigyáznom kell, mert nemcsak ügyes és intelligens, de köztiszteletnek is örvend. Szükségem van rá, egyelőre. Luxot és Weisst rövid úton kipicsázom az összeférhetetlenségre hivatkozva. Zimmermann meg fogja értetni a többiekkel, hogy nem tehetünk semmilyen engedményt, alapszabályszerűen kell működnünk. Vigyáznom kell, menynyire engedem közel magamhoz ezeket az embereket.

Az előkészített fiktív ingatlancsere dokumentumait el kell tüntetni. Ha ezek után a Weisst létszámleépítésre hivatkozva még nyugdíjba is küldöm, és összevonom az ingatlanügyeket a temetőgondozással, éreztetve persze Luxszal, hogy a megoldás átmeneti, és ő is bármikor repülhet, mindenre hajlandó lesz. A vezetőségben ugyan elveszítek két betonbiztos szavazatot, de ezzel én leszek a törvényesség szószólója. Kifogom a szelet azoknak a vitorlájából, akik állandóan az ilyen apró, látható stiklikbe kötnek bele, mert egyébbe nem tudnak, másrészt Lux személyében hű szolgára teszek szert. Ő egyébként rendkívül alkalmas bizalmas jellegű feladatokra. Megszervezhetné például a telefon lehallgatást, ebben úgyis van tapasztalata, még a belügyből.

Akár az Egyházi Összekötőből megkapott akták másolatát is rá lehetne bízni, hadd bogarássza át azokat valódi szakértelemmel. Jól jöhet még az anyag, akár a következő választás előtt is. Elvégre hogy állhatna szószékre vagy egy vallási szervezet élére olyasvalaki, aki besúgó volt? Én ugyan senkit nem revolverezek a múltjával. Hogy Lux mit tesz a belső elhárítás kiépítéséért, az ő dolga. Ez mindenütt piszkos munka, de egy szervezetnek ki kell szűrnie soraiból a zsarolható figurákat, saját maga érdekében.

Chazak v’emac. Legyetek erősek és bátrak! Nincs igaza Zimmermannak. Jól mutatnak itt ezek a plakátok. Im tircu, éjn zo ággádá. Ha akarjátok, nem mese. Az Országot is csak kemény és céltudatos munkával lehetett felépíteni. Csakhogy itt nem lehet szemtől-szembe támadni. Olyankor bólint az ember, és igazat ad. Aztán intézkedik. Lesz erő és lesz akarat. Új korszak kezdődik. Velem nem tehetik meg, amit Kleinnel. Lesz cukor és lesz korbács. Nyolc óra kettő. Csöngetek Nellinek.

Talán nem kellett volna ordítanom, elvégre ő a helyén volt időben. Na tessék, kihűlt ez a rohadt kávé. Pont ez kell a gyomromra.

A karosszék egészen biztosan a Steiné volt. Hatalmas háttámla, bőrrel bevonva, faragott karfa, nemrég hozattuk vissza a kárpitostól. Amikor Kleinnek azt mondtam, mégiscsak normálisabban festene, ha áthúzatnánk, csodálkozva rám nézett, aztán a székre, és legyintett. Akkor már éreztem, szerencsés esetben magamnak készítem elő az impozáns darabot. Neki fel se tűnt, hogy két hétre egy sima forgószéket kapott.

Kényelmesen leülhetek, senki meg nem zavarhat már. Ha jönnének, Nelli majd csönget a házitelefonon. Legfeljebb várnak. Hátradőlök. Várni fognak.

A francba, de messze van a támla. Ha nekidöntöm a hátam, egészen fel kell húzódzkodnom. Ez a szék állt itt? Nem igaz, milyen szar konstrukció. Előre kell nyújtanom a lábam, így meg a derekam kezd el fájni, s nem érem el az asztalt. Ha előre csúszom, hogy írni tudjak, akkor is legfeljebb csak a cipőm orra ér le a földre. Lógázhatok a lábammal, hogy el ne zsibbadjon. A Stein se volt magas, hogy az istenben tudott olyan elegánsan ülni itt? Nincs más megoldás, le kell vágatni a szék lábából. Csak nehogy akkor meg az asztal legyen magas. Az isten bassza meg! Szólni kell Nellinek. Miért nem jó ez a telefon? Nelli! Nyolc óra négy. Nelli!! Miért nem jön senki? Nelli!!! Miért nem jön már valaki?!

[1] Nemzetközi Cionista Nőszövetség