V. ÉLET

...létezik olyan szépség, amelyet két élet sem képes elviselni, három sem, hogy formába öntse, és négy sem, hogy megértse.

Ha ezt az írást sem írom meg, márpedig minden jel arra mutat, hogy nem fogom megírni, ez lesz a második alkalom, hogy nem írok Gécziről. Tulajdonképpen vele kezdtem ilyetén munkálkodásomat, ha nem túlzás a könyvkritikára való készülődést, majd meg nem írását annak nevezni. Első megírt kritikám után, 1985 tavaszán kértek fel a Kezét reá vetné, hogy lásson... című, 1984-ben megjelent könyve ismertetésére az újvidéki Híd című folyóiratba. Örömmel vettem kezembe a szép kiállítású könyvet (akkor még voltak rendesen lapozható, többször is olvasható könyvek), csak a szerző trikós képe aggasztott a könyv védőborítóján. Miért van a regényíró a regény első fülén, ráadásul atlétatrikóban? Ugyanott rövid életrajz, születési hely, idő, képzettség és egy különös fél mondat, akkor még nem értettem jelentőségét: Veszprémben dolgozik. Hát nem mindegy, hogy hol él és dolgozik a szerző? Elolvastam, kétszer is, aztán becsülettel visszaadtam. Később maga a szerző adott egy példányt a visszaadott regényből péterváradi (nem szent-) albérletünk előtt parkoló Trabantjának csomagtartójából. Ez 1988 őszén lehetett, igen, a dedikáció szerint (lám, mire jó!) október 16–17-én éjjel, tehát kevéssel a kis októberi joghurtforradalom után, amikor a szerb nacionalisták megbuktatták a bürokrata kommunistákat, nagyban hozzájárulva ezzel ahhoz, hogy veszprémiként írhassak Géczi Rovinjról írt könyvéről. Az Elemek már megjelent akkor, a Vadnarancsok II. is, a Gyónás még nem, vagy már elosztogatta addigra – a Gyónással azóta is restanciám van. Aztán szabadkai életünkben további élményekkel gazdagodtam, ott kergette fel az immár irodalmi hőssé avanzsált Dugó kutya macskánkat az első nyárfára. Még Szabadkán olvastam 1991 augusztusában a Patkányokat, Géczi első város-könyvét, természetesen Veszprém a helyszíne. Még azon az őszön Veszprémbe költözve úgy éreztem, akárha egy regénybe költöznék be. Egy másik életből.

A 21rovinj, akárcsak Géczi többi, újabban megjelent munkája, már nem tartalmaz életrajzot, csak a születési évszámot és megjelent könyvei címét. Ebben annyira következetes, hogy nem tekinthetjük véletlennek. A szerző művei sorát tekinti életrajzának. 17 könyvcím szerepel a listán, azóta, ha jól tudom, további három kötete jelent meg.

A 21rovinj különös, komoly vállalkozás. Útikönyv, tárgya 21 Rovinjban töltött nap (Rovinjról a könyv első fülszövege, egy turisztikai kiadványból kiemelt néhány mondat közli, hogy délnyugat-isztriai város, Palától 30 kilométerre). Kísérletével nem egyedülálló, elég Tandori utazási verseire, lóversenyszövegeire gondolnunk, a maga városáról Géczi is írt már hamis bedekkert (ld. még hamis húsleves, hamis kutya), a Fegyverengedélyt, ezekkel párhuzamba is állítható a könyv, de nem feltétlenül állítandó párhuzamba. Címével, tárgyával, szerkezetével figyelemre méltó és a figyelmet fölkeltő. Szerkezetileg három egységre tagolódik: az első a 21rovinj című, tördelésük alapján leginkább verseknek (verstöredékeknek, versszilánkoknak) nevezhető, a 21 rovinji naphoz naplószerűen hozzárendelt szövegek sora, a második a Napló a 21rovinjhoz című, szintén naplószerűen szerkesztett kisprózagyűjtemény, a harmadik a Harmadnap című novella. Mindegyik rész elején egy-egy fénykép, amelyeket a tartalomjegyzék keltez, a másodikon látszik is a fényképezőgép által a filmre rögzített dátum, és ez megegyezik a tartalomjegyzékben szereplővel. Naplószerű, dokumentáló jegyek jellemzik tehát első látásra a könyvet, megismerhetők, beazonosíthatók a helyszínek. Ezt a sajátosságot erősíti a verssorok számának kínos rögzítése a címben és ezzel a tartalomjegyzékben is. Az oda- és visszavezető út kilométereinek száma is szerepel a címben, de az, hogy ezek a számok utalnak-e valamire, számítanak-e valami értelmezésre, homályban marad. Remélem, hogy nem, mert ebben a versvilágban naiv lenne bármiféle számjáték.

Leegyszerűsítve azt mondhatnánk: egy nyaralás naplója versben és prózában és az egész esszenciájaként egy novella. De ez nem lenne igaz. Sem a versek, sem a kisprózák nem tekinthetők naplónak, a dátumok felosztják ugyan a szöveget, de a keltezésnek nincs a szövegekhez kapcsolódó jelentősége, és a versnapló és a prózanapló között vannak ugyan átjárások, de a kettőt egymásra vetíteni nem túl termékeny próbálkozás. A dátumok mintha nem is külön-külön lennének fontosak, hanem együtt, magával az idő jelölésével, behatárolásával. A Harmadnap című novella pedig kapcsolódik ugyan az első két rész tárgyához, az első két rész létrehozza a novella helyszínét – a novella utólag fölértékeli az első két rész szövegtörmelékeinek, törmelékszövegeinek jelentőségét, de a Harmadnap teljes egészében fikciós mű. Az első két résznél is elbizonytalanodunk a szerző-elbeszélő-főhős viszonyt illetően, a harmadiknál már nyilvánvalóan el kell végeznünk ezeknek a személyeknek az elkülönítését.

Az idő állandóan szorongatóan jelen van a szövegben. A naplószerű keltezés behatárolja „az első időt”, a megtörténés, a helyszín idejét: ez a nyaralás ideje, 21 nap, 1993. július 17-től augusztus 6-ig. De aztán elbizonytalanodom, hiszen ebből az időből és ebből a térből szerte kilép a beszélő, régmúlt konkrét vagy fiktív időkbe, a hivatkozásokkal más helyszínekre. Ami ehhez a három héthez és teréhez köthető, az inkább a megírás, hiszen minden napon készült bizonyos mennyiségű szöveg. De ez sem igaz, hiszen számos jel utal arra, hogy a szövegek később születtek, illetve alakult ki ezek könyvben olvasható változata. Esetleg az elbeszélés ideje lenne a 21, tere Rovinj? Az idő csak a helyet rögzíti, 21, Rovinj. [Aztán van még az olvasás ideje, a IV. élet. És az olvasásról szóló írásé, ami szintén szorongatóan behatárolt, sietnem kell, vagy félbe kell hagynom és elmenekülnöm. A kém dilemmája: szorít az idő, rámzáródik a lap, közéjük szorulok (közéjük lapulok).]

A versek és a kisprózák olvasása nem felhőtlen olvasói élmény, nem hiányzanak, ha félreteszem a könyvet, nem vagyok rájuk kíváncsi. Azt hiszem, nem fogom újraolvasni őket. Legfeljebb egyet-egyet. Legfeljebb, ha Rovinjba mennék. Legfeljebb egy-egy sort, mondatot keresve. Vagy a módszerre kíváncsian mégis: hogyan lehet egy kazettás-József Attilát hallgató autóutat versben megírni? Mert olvasva a verseket mégiscsak megtudok valamit, benyomások érnek, beszivárog gondolataimba – gondolataim mögé? – a tenger. Tehát mégis? Hogyan? Mi módon? Mégis visszalapozok... Így vívódom, bizonytalankodom végig a verseken, és újra, többedszer a Napló kisprózáin. Milyen mű ez a 21r?

Géczi egészen különös jelzőket használ, szóösszetételeket alkot: antracithars csókák, szétrepedt klorofillhúsú malachit, ásványlapos fény, árnyéka enciánhűvösében/ borszeszláng-szemű rajz-macska lapul, lágy üveghús (a tenger), magvaváló pillanat... Nem az elragadtatását írja le, nem vonatkoztat el, hanem elragadtatása tárgyát teszi szöveggé, a maga különösségében – nem feltétlenül pontosan, hiszen mi is a pontos, mihez képest pontos –, a tárgyak színére, anyagára, formájára irányítva a figyelmet, vagy egyetlen nagyon konkrét, tehát érzékletes következménnyel megidézve az okot: gyíkpihegésű délelőtt.

Nem általánosít. Mindig az egyedi dologgal foglalkozik. Mindennek jelzője van. Érzékeny a színekre, az illatokra: hogy megőrizzem az arányt/ sok jádét használok ultramarinnal/ a sűrű mézű levegőben illatbatyuk/ kakaóvaj elkeverve forró gyantával... Apró tényeket rögzít, a nap felkeltének idejét, az utazás eseményeit, a napok jelentéktelen történéseit, fontos szerepet kap egy repülőről leesett tömítőgyűrű (honnan tudja, hogy repülőről), a repülők gyakran „repülnek be a szöveg terébe” (ez Géczi gyakori fordulata), elhúznak a tengerpart fölött, figyelmeztetve az időre: 1993!

A növények páratlan gazdagsága jelenik meg a könyvben, és ezek egyenként és még inkább együtt idézik a mediterránt. A növények néven nevezve, színeikkel, illatukkal, árnyékukkal, elfoglalt helyükkel. Ezek leírásának, sőt megidézésének Géczi valóban mestere. Annak külön örülök, hogy van olyan írónk, aki biztos kézzel írja le, hogy a főhős kinéz az ablakon, „hogy belekapaszkodjon a hárson daloló rigó énekébe”. Az utóbbi öt évben egy hársra néző ablak alatt töltöm hétköznapjaim, tanúsíthatom, a hársfa lombjában valóban énekel a rigó. Igen, ezt Pavićtól is tudjuk (Lásd A szelek őrzője c. elbeszélést A tüsszögő ikon c. kötetben), a különféle fák lombjai más-más fajtájú tollas énekmestert vonzanak.

Aztán a kiváló apró akvarellek: „a képletből kilép/ leveti matrózcsíkos egyenlet-ruháját/ mutatja milyen a szinuszhullám/ nem tud többé hasonlat lenni/ csak átsétálja/ szép fegyelmezetten/ végig a szíjkeskeny mólón/ azt az időt/ amíg a napkorong sistereg s elsüllyed”. A kis versben a fizika és a költészet találkozik sisteregve egy naplemente leírásában (23. o.). Szép a Zajbúvárok, az Encián, a Szív, a Seb, Tiszta sáv. A Naplóban a reggel leírása (5.40–7.00) remekbeszabott.  

Ugyanakkor fogalmazási fegyelmezetlenségek, figyelmetlenségek hozzák zavarba az olvasót: a városra négy ciprus őrködik (a -ra a vigyázt követeli meg, mint Weöresnél: „a részegekre angyalka vigyáz...”). Gyakran nem tudom másnak tekinteni a különös szerkezetű, a követhetetlenségig bővített, nehézkes, csűrt-csavart mondatokat. Számos a felfejthetetlen aktuális utalás, amely a beavatatlan többség (mindenki mínusz a szerző) számára szükségszerűen szavak (grammatikailag helyes) sora. Egy részük nyilván érthető lenne, ha az olvasó is bejárná a tájat, vagy ismerné a szerző és családja életét. Pl. történetesen ismerem Mirko Kovač galibát okozó autójának történetét, ez esetleges, személyes ismeret. Enélkül a történet nélkül az erre az autóra való félmondatos utalás, miszerint ott áll egy bizonyos helyen Rovinjban, nem jelent szinte semmit. Más kérdés, hogy valóban többet mond-e a sor, ha ismerem ezt a történetet.

Nem egyértelmű az alkotás gondjainak, dilemmáinak állandó hangsúlyozása, szinte megszólalási módszerré tétele sem. Ezek segíthetnek az értelmezésben, új dimenziót adnak a szövegnek, de vaskos kitárulkozásuk taszító, unalmas. Az írás aktusa mindig előtérben van, nem szabad róla megfeledkeznünk: „ott a történetvesztes boróka” (47. o.), „a mondatot kiköveztem alkalmas jelzőkkel” (50), „amália egy jel/ ott üldögél néhány szó társaságában” (57). Néha áltudományos, naiv: „a nyelvi szerkezetekkel mi lesz/ ha kivonul alóla (belőle)/ a nyelv”, mintha bizony nem a szerkezet lenne a nyelv egyik lényege. A szüntelen önreflexió túlságosan is megterheli a szöveget.

Az események, tárgyak irodalmivá „emelése”, alkalmazása gyakran erőszakos, hitel nélküli. A tárgyakba, eseményekbe beleképzel történetet, sorsot, néha mindentudó elbeszélőként behatol a 21 nap esetleges, egyszeri szereplőinek intim életébe, majd otthagyja őket, ismeretlenként átnéz rajtuk. Szerzőnk egyéb műveiből ismert Dugó kutya itt is kiemelt szerepet kap, nem a tegnapi kutyákat kutatja a séták során a házak szegletében, hanem a római kutyák szagát követi versben, prózában egyaránt etc. Ugyancsak naiv, lapos a Dugó szájába adott Fohász.

[Nem függ össze az alkotással, de ugyancsak zavaró, kizökkentő tényező, hogy a könyvben sok a szedési hiba: mielőtt gyors visszarántja... (gyorsan visszarántja helyett), majd rögtön ezután: dupla delfinei, (21. o.), visszavetetette (A győztesek: 91. o.), szógyakoriságat számláló (108. o.), megradag megragad helyett (111. o.) stb.]

Egészében a versek és a kisprózák átfolynak az idő résein, ahogy a keltezés is csak együtt jelent valamit, úgy a kötet darabjai is együtt hagynak nyomot az olvasóban, aki vagyok, ha másként nem is, de azzal, hogy erősen kívánom a tengert, a szagát, a színét, olajosan nehéz reggeli nyugalmát.

Mindez persze bizonytalan, az olvasó bizonytalan ítéletének jogosságát illetően, különösen hogy a szerző nagyon öntudatos, az önreflexiók az olvasót is figyelmeztetik, a művel szemben támasztott és meg is fogalmazott igény el kell hogy gondolkodtasson: „21rovinjt írni, a hőst meg- vagy kitalálni, ismeretlen térben mozgatni (amikor a szerző, az elbeszélő és a kettejük hőse egyszerre mozog, az se kutya, hiszen a szerzővel ott van a pulija), egyáltalán elbeszélni mindezt, nem szokványos, nem magától értetődő jelenség – de hogy jelenség, az kétségtelen, annyira megfontoltan hirtelen, vaskosan reális látomás.”

Maga a szerző vagy az elbeszélő ad tanácsot az értelmezéshez is: „a szöveg jelentése a történet, a narráció vagy az önreflexiók mentén bontható ki...”

Így jutunk el a zárónovellához, amelyben mindaz, amit az előzőekben erényként említettünk, még inkább érvényes, a hiányosságok pedig eltűnnek, talán még a szedési hibák is. Akárha zárókő, tartja a könyv boltozatát, remek szellemi játék és nyomasztó, szuggesztív látomás. Megfeledkezünk a bukdácsolásról az egyenetlen sorokon, a pofára esésekről egy-egy helyet kitöltő, ám üres mondatra lépve. Megbocsájtjuk a minduntalan önreflexiót, az írás aktusának nárcisztikus magamutogatását, a lapos kutya-macska fejtegetéseket.

Ennek fényében a könyv korábbi szövegei is átminősülnek, a korábban is jelen lévő látványközpontúság, a látott szépség megjelenítésének igénye és képtelensége itt még jobban előtérbe kerül, a „történethez” is hozzátartozó vizualitáshoz az elbeszélésmódban is rendkívül gazdag színvilág, megjelenítő erő társul. A 29. és az Aranyak boltja c. rövidprózákban oly emelkedetten dicsért fény itt ragyog a legerősebben, a vihar leírása a novella elején nemcsak vizuális élményben részesít, hanem a készülődés feszültségét is megidézi.

Hasonlatai a konkréttól az elvontig rendkívül szuggesztívak: „...az álmok mégsem voltak egészek. Inkább csak puffadtak s csak képzetét keltették az egésznek, mint erdőnek a vízáztatta uszadékfák”; „zuhant, miként a számok szoktak a végtelenbe”.

A korábbi utalások Borgesra, Milorad Pavićra (a víz kortyokkal iszik, 34. o., a tükör mérges foncsorán..., 44. o.) és természetesen Mirko Kovačra, a Rovinjban élő prózaíróra itt megemelkednek, egy irodalmi utalásrendszer gócpontjában vagyunk. Ha nagyon kritikus akarok lenni, akkor azt mondom, hogy az alapötletet már több kidolgozásban olvashattuk, Borgesnál, Pavićnál, Svetislav Basaránál és másoknál, de nem akarok az lenni, mert az elbeszélő oly finoman hálózza be az olvasót, hogy ebbe az irodalmi előzményeket is beszövi.

A mű a köszöntő a negyedik életnek alcímet viseli, utalva az olvasóra, pontosabban a megértőre, aki egy reménytelen vállalkozás negyedik részese.

Az alakmás keresésének témája végigvonul a könyvön: „másolgatom át az indigókon magamat”, a Mindez című kisprózában előrevetül a történet, ezek a zárónovellában nyerik el végső értelmüket.

A főhős-elbeszélő álmaiból ismert alakmásának indul nyomába a tengerparti kisvárosba, hogy megismerje, leszámoljon vele, hogy rendbe tudja hozni az életét. Mert nappal ugyan a maga életét éli, de éjjel, álmaiban az alakmásáét, és a két élet egyre inkább egymásba csúszik, mígnem Rovinjban találkoznak, hogy a két élet egy közös könyvben kioltsa egymást.

A két élet találkozása tehát egy könyvben, a műben történik meg, a mű befelé fordul, megjelenik a szövegben a könyv kolofonja, ahol a kopirájtjelnél a szerző és alakmásának neve szerepel. Ilyen megoldásokat már ismerünk Pavićtól, de itt minden indokolt a novellán belül, mindennek megvan a maga helye. A novella még egy beépített szöveget, egy másik novellát is elvisel anélkül, hogy nehézkessé válna. Ez az „eredetileg” horvát nyelvű novella magyarázza meg a novella címét. A Harmadnap egy szobor címe, Giacomettié, amely azt az alakot ábrázolja, aki tanúja volt Krisztus feltámadásának, de őt senki nem örökítette meg, mert nem volt kívánatos a tanúsága.

Innen pillantunk vissza a versekre, erre késztet bennünket a szerző is, a kötet lezárása a 11. napi vers megismétlése, amelyet készül írni a novella elbeszélő hőse, az élet lenvers a v élet lenről, Vetési püspök kazulájáról, a (lenvászon?) szövetről, a díszes reneszánsz kori miseruha mintázatáról. És a novella fényében nyilvánvaló: újra kell olvasni a verseket.

Azt hiszem, nem fog elkészülni ez az írás. Bárhogy szövöm újra a kibontott szövetet, nem áll össze leírhatóvá a kép. Várnunk kell egy másik olvasóra.