Kalligram / Archívum / 1997 / VI. évf. 1997. április / Belső égtájak

Belső égtájak

Polcz Alaine könyvéről

Újraolvasva most Polcz Alaine A rend és a rendetlenség című könyvét, ismét ámulatba ejt a tudományos szabadsága. Ez a szóösszetétel kicsinyes, tudóskodó, de nem mindig alkotó korunkban talán zavarbaejtően vagy nem eléggé szabályszerűen hangzik. Polcz Alaine mindig ilyen nem rendes módon, szabálytalanul, vagyis szabadon, nagyvonalúan látja a világát. Azért mondom, világát, mert az eredeti, formátumos egyéniségnek, különösen ha asszony, egészen saját világa van, sőt az övéből ismerjük meg a világot. A rend és a rendetlenség, mint Polcz Alaine szinte minden könyve, a szabadság befoghatatlanságának és az érdekességén való ámuldozásnak a könyve. Sajátos asszonyi szabadságra gondolok, amiről mi, férfiak többnyire szamárságokat gondolunk, és nem látunk bele alapvető paradoxonába: hogy szabadság és otthonosság nem mindig zárják ki egymást, mint a mi kietlenebb, sivárabb, kiálló férfivilágunkban, hanem ellenkezőleg: a szabadság hely is lehet, otthon, befelé nyitott, végtelen, rejtett, védett belső égtáj. Polcz Alaine gondolkodói szabadsága, rend és rendetlenség viszonyáról való elmélkedése számomra ilyen belső égtáj, saját-világ, amelyben minden másképpen van, s éppen ettől ismerjük fel, hogyan is vannak a dolgok. Hát, kérem, a dolgok eszerint inkább rendetlenül vannak, mint rendesen, de kétségbeesésre semmi ok: a rendetlenségbe bevitt rend, a rendbe bevihető lazább, újabb rend mind-mind életünk megújítása, re-novatio a szó szoros értelmében. Polcz Alaine a re-novationak, az új rendnek és az átmeneti, bátran vállalt rendetlenségnek, tehát az életerőnek sajátos, nagy formátumú szelleme. Asszonyi külső/belső szépség nélkül, az Alaine féle jól ismert ragyogás nélkül ez nem volna lehetséges, vagy éppen fordítva: rend és rendetlenség bizalmas, titkos, jól ismert viszonya tükröződik arca és gondolatai gyönyörű mosolyán? Nem tudom. Mindenesetre Sophia és Artemis picit csúfondáros, távoli, picit édes, picit mindentudó, elfelhősödő mosolya az, amire gondolok, párja talán a Nemes Nagy Ágnesé volt, hogy más formátumot, más nagyok mosolyát most ne is említsem. Gondolkodásának, gondolatmeneteinek ez az izgalmas, rejtélyes mosolya és szépsége, mely, ismétlem, alapvetően hozzátartozik tudományos szabadságához, valami hely, valami térség, valami lankás domboldal vagy hegyoldal, ahol megtelepedhetünk. Tudománya csakugyan: jellegzetesen meditatív szakmaiság, igazi, jóféle tapasztalatiság, abból a régi fajtából, amelyik a laboratóriumok és gépek világából kiveszett. A nagy kémikusokra emlékeztet, akiknek állítólag legfontosabb szervük a szaglásra teremtett volt: orrukkal voltak nagy elmék. Alaine a szemével az. Vérbeli empirista, közvetlenül megfigyelő spiritualitás. Ahogyan rendet lát a káoszban, jó esélyt vagy jó nagy veszélyt, s ahogyan rendetlenséget lát a merev, polgári ordóban, az az ő szabadságszerető tekintete, mely egyben helyteremtő pillantás is. Nézzünk hát bele bátran ebbe a szempárba, amely visszanéz, ironikusan, okosan, rendesen és rendetlenül ennek a könyvnek bölcs és szertelen lapjairól egyaránt. Ne féljünk. Épüljünk. (Pont Kiadó, Budapest 1996)