Hérakleitosz villáma

Ha valami olyannyira magától értetődő számunkra, hogy nem kerül különösebb erőfeszítésünkbe a megértése, azt mondjuk, hogy „világos” vagy „szemmel látható”. Világos, mint a nap. A tudás olyan, akár a fény, amely eloszlatja a sötétséget: a „felvilágosultság” tehát a lényege és nem csupán egyik történelmi megnyilvánulása.

Tudni annyi, mint látni, s látni annyi, mint tudni – egyébként már az ógörög nyelv mindkét jelentést egyetlen szóba sűríti; ebből származik például az „idea” kifejezés is. A „tudás” és a „megismerés” fogalmak értelmezésére erős hatással van a fény-metafora, erre utalnak az olyan kifejezések is, mint a „napvilágra kerül”, „fény derül rá”, „megvilágosodás”, „felvilágosít”, „megvilágít”.

A bölcselet történetének talán ezért egyik legismertebb képe Platónnak az Állam VII. könyvében leírt barlang-parabolája. És valahányszor azt mondjuk, hogy valami „világos” számunkra vagy hogy „áttekintettük” az okokat és „megszemléltük” a terveket, akaratlanul is arra utalunk, amit ez a kép összefoglal, amit először foglal rendszerbe, és ami éppen ennek a képnek a segítségével vált a hagyomány alapelemévé. Ennek a hagyománynak modern csúcsteljesítményei Descartes „evidencia” (nyilvánvaló igazság) meghatározása, Husserl „fenomenológiája” (annak vizsgálata, hogy tudatunkban miként jelennek meg a dolgok) vagy az „elrejtetlen” igazság Heidegger általi értelmezése. Számunkra ezek a kifejezési módok nagyon közeliek, mint ahogy Platón barlang-hasonlatát is többé-kevésbé valamennyien ismerjük, mert az kultúránk alapjaihoz tartozik. Annál inkább rászolgál, hogy alaposabban elgondolkozzunk róla.

A kanyargós utak rabjai

A filozófus barlangban fogva tartott, különös rabokról beszél, akik a hátuk mögött égő tűz elé tartott különböző alakú tárgyaknak az előttük lévő sziklafalon megjelenő árnyékait figyeleik. Szó esik aztán ezen rabok egyikéről, aki kiszabadulva „göröngyös és meredek” úton a természetes fény felé közeledik. Fokozatosan megtanulja látni magukat a dolgokat és végül teintetét magára a Napra emeli, aminek a fényében a dolgok láthatóvá válnak. Azonban ez a látó és tudó ember, amikor visszamegy a barlangba, hogy megpróbálja a többieket felvezetni, rögvest felsül: a sötét barlangban az ő ismeretei tulajdonképpen átadhatatlanok, és valószínűtlennek tűnik, hogy a pillanatnyi vaksága, amit a napfény okozott, valamilyen haszonnal járhatna.

A kép több szempontból vizsgálva is összetett. Elsősorban azért, mert eseményeknek a képe, tehát egy jelképes történet, s ezért fontos szerepet játszik benne az idő, az idő folyása; egy nem pontosan meghatározott, mozgásban lévő és állandóan változó emberi helyzet képe ez, amely lehet, hogy egyenesen megköveteli, hogy legyen benne törés, fordulat – kitekintés. És mivel az emberi élet lefolyása nem eleve adott, ábrázolásának legmegfelelőbb eszköze az elbeszélés és az út képe. Ám semmi esetre sem egy sima, nyílegyenes úté, hanem göröngyösé és veszélyesen kanyargóé; az ecsetelt fejlődés nem valami szerves növekedés, mint például a növénynek a magtól a gyümölcsig vezető útja, tehát nem olyan mozgás, amelynek végső célja valamilyen módon a kiindulópontjába van kódolva. Éppen fordítva: a filozófus olyan drámát mutat be, amelynek lényege, hogy mindig valamitől elszakadva s valami másnak kitárulva változunk. És Platón parabolája azért is összetett, mert néhány fontos kiegészítő elemet is magába foglal, melyeket –  ha nem akarjuk, hogy az egész hasonlatnak az értelme elillanjon - figyelembe kell vennünk. A barlang a félhomály, a rabság helye, de ugyanakkor primitív otthon is, és mint védettséget biztosító archaikus hely, „alul” helyezkedik el: a hasonlat, a kép egészében ezen utalásoknak megvan a maguk helye. A számos utalás mintegy sűríti, összefoglalja az „árnyakat” mint a dolgok távoli, nehezen kivehető formáit.

Másrészt viszont érvényes az is, hogy az árnyékok és káprázatok szükséges közbülső fokokat jelentenek a tiszta formák felé vezető úton, hiszen az út képek – vagy ahogy Platón mondja: „üres semmiségek”, tehát káprázatok, tünemények – során át vezet felfelé: a napfényre érve eleinte könnyebb meglátni a dolgok tükörképeit a vízen, mert a szemnek „tanulnia” kell.

A tükrök ármányos bűvölete

Ha azonban figyelmesen olvasunk, megfigyelhetjük, hogy a barlangnak és az útnak a központi képéből éppen itt válik ki észrevétlenül egy másik, amely a parabola egészének végkicsengésére meghatározó hatással van – ez pedig a „tükör” fogalom, melynek legtermészetesebb előfordulása a víztükör, ami a környező valós világot visszatükrözi. Ám ez így értendő: a tükörkép a felfelé vezető útnak elengedhetetlen eleme ugyan, egyúttal azonban nagy veszélyt és fenyegetést jelent: a tükör a képletesség és a képzelet platóni szimbóluma; alapvető fontosságú és mégis tökéletlen kép. Hiszen a visszatükröződés nemcsak hogy a dolgoknak tökéletlen formája, hanem mindenekelőtt ámítás és illúzió, látszat – megtévesztő, félrevezető és csáberővel bíró valami; a tükör és a tükörkép az ármányos bűvölet „képe”, amely azonban nagy hatalommal bír és azért oly igen csábító, mert gyökerei a „bűbájhoz” kapcsolják, a mitikus elem hatalmához, a Dionüszosz-kultuszhoz, ahol az isteni rajongásban elmosódnak a különbségek. Egyszóval a tüköröt és a benne tükröződő alakzatokat egyaránt valami ördöngös varázslat tartja hatalmában, s ha az észleleteket megkülönböztető és szétválasztó fogalmi tudás felé vezető utunkon nem akarunk a puszta hasonlatosság rabjai maradni, e varázs erejét meg kell törnünk.

A tükör a hamisságok birodalma, mert benne minden különbözőség egyszeriben kétértelművé válik és változik – hasonlatossá lesz. Ez a kétértelműség még veszélyesebb lesz attól, hogy a különbségeket rendkívül sikeresen palástolja el – a tükörkép olybá tűnik, mintha csupán tükörkép lenne, de ez a „csupán” elveszik benne: hiszen melyik a valóságos alak és melyik a csupán hasonló forma, ha mindkettő ugyanolyan? És egyáltalán: miféle birodalom a tükröződések, a tükrök birodalma, a tükröké, melyek nemcsak hogy nem mutatnak semmi nem valóságosat, hanem ráadásul nem is tudnak nem valóságosat mutatni, hiszen egyetlen tükör sem képes olyat mutatni, ami a valóságban nem létezik; a tükrök észlelhetetlenül hazudnak. Ám mégis tudjuk, hogy a tükörkép tulajdonképpen mégsem valami valóságos dolog, hogy csak illúzió – puszta reprezentáció, a valóság utánzása.

A gondolatok örök kalauza

Az utánzás görögül mimézis, ami egyben az európai tudomány művészetről szóló tanításának alapfogalma. És nyilvánvaló, hogy az a mód, ahogyan Platón bevezeti a filozófia szótárába ezt a fogalmat, nem is járhat más következménnyel, mint a „költők” kitaszíttatásával és a közösségből való kiközösítésükkel. Mint ahogy lón, az énekmondó – akinek ügyességét és jártasságát Homérosz verseinek előadása során nyújtott teljesítménye igazolja (és aki hivatásának gyakorlása közben ugyanolyan passzív helyzetbe kerül, mint a tükör, amely képet mutat) – távol áll a megkapó költői képek alkotójától, a költő is távol áll a dolgok valóságos formáitól, melyeket csupán ábrázol. Aztán ennek kapcsán persze fölvethető, hogy elég megfigyelnünk ezt a distanciát, hogy megtudjuk, hányadán is állunk, s hogy a költőknek (rétoroknak, igriceknek) ne higgyünk olyannyira. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű: mihelyt a képeknek s az utánzásnak ebben a kétértelmű birodalmában találjuk magunkat, éppen az sodor veszélybe bennünket, hogy oly mértékben hasonlatos egyik dolog a másikhoz, mint amennyire hasonlít a tükörkép ahhoz, aminek tükröződése. Itt minden különbözik és ugyanakkor minden pontosan ugyanolyan; mihelyt érzékeljük az azonosságot, szem elől tévesztjük a különbözőséget – félrevezettek: az árnyképeket véljük valóságnak. A hasonlóságok, a képek és az utánzatok a filozófusok pedagógiai törekvéseinek sikerét komoly veszélybe sodorják, hiszen azokban a legalapvetőbb válik köddé: az igazi és a hamis, az eredeti és a származékos közötti különbség. Aki a képek hatása alá került, az árnyak birodalmának foglyává vált.

Állítható-e hát, hogy a filozófiai gondolkodás küzdelem a tükrök ellen? Semmi esetre sem. A bölcselet viaskodik ugyan az alakmások és képek bűvöletével, és egyáltalán: mindennel, ami csupán tünemény, azonban már kezdettől fogva e küzdelem drámaiságának feloldására törekszik azzal, hogy a maga pedagógiai buzgalmában a képet az illúzió és az ámítás megtestesítőjeként határozza meg. Eme fondorlatos cselfogás azonban igencsak szerény eredménnyel jár – a fogalom és a kép közötti ellentét az európai kultúra örökös belviszálya maradt. Platónnál sem oldódik föl: az utánzás elleni küzdelme végül a parabolákban jut kifejezésre és „ideája” egy hatalmas, szerteágazó és titokzatos filozófiai metafora. A gondolkodás nem szabadulhat egykönnyen a hasonlatosságoktól: ha valamely tárgyat fogalmi szintre akarunk emelni, ha fogalommá akarjuk alakítani, meg kell határoznunk ennek a tárgynak azon alapvonásait, amelyek ezen tárgy minden egyes példányára jellemzőek. Ha azonban szeretném egybegyűjteni ezen példányokat, ha csoportot akarok képezni valamely tárgyakból, hasonlatosnak kell látnom őket.

A kép a gondolat örök kalauza: az, ami a különbözőségek összezavarásával feszültséget, szellemi izgalmat teremt; s épp ezzel mutat új irányt a fogalomalkotásnak. A kép gondolkodásra ösztönöz, a gondolkodás pedig föltárja a képek mélységeit.