Idők
Géczi Jánosnak
borókafenyők alatt énekeltek a csontok, szétszórtan és ragyogva
Örültünk, hogy szétszórattunk, nem voltunk egymás javára...
T. S. E.
Most pedig ezek a – hogy is mondjam – idők
hajnalig forgolódtam fetrengtem az ágyban
egyenlőtlen küzdelem volt ez is akár a többi
eltévedt repülők köröztek fejem fölött
az égen vártam előbb-utóbb majd csak
kioldják bombáikat rám és szétveretődik tőlük
ágy párna a néhány elgurult borosüveg
üreg marad csak szobám
helyén melyet majd esővízzel
tölt meg a gondoskodás látszatára mindig
kész ég – s a vízzel homokozó kisgyerek
szomjúságom fokozódott de nem nyúltam
mégse pohár után
ez új – láttam arcom fehéren
derengeni betegen a nyúlós
homályban éreztem a verejték
államat megkerülve ravaszul a nyakamba
kanyarodik alá hűsített – poppea nyakát
a mély kígyó a tengerparti éjszakában akár –
De te szomorú vagy
átérezni ezt az agyat lassan elborító ködökön is
kezed a semmivel babrál
kaszál bele a levegőbe
legalábbis igen egy fuldokló mozdulatai
rajzolódnak szét az éjszakában
valaki elővezeti a lovakat és vadászatra
indul a fényes kendőket lobogtató kompánia
felsír a róka
egymásba kapaszkodik
nyúl és bámész fácángyerek
agárpofáját föléje tátja a gyulladt horizont
Rémes ez így
lovak hatalmas tomporán dereng fel
a hajnal és el is ring velük
nyomban homály kél itt és
kegyetlen élességgel rajzolódnak ki
az elhagyott tájban szétszórt csontok
szőlőtőkék – egymásba görcsölt birkózó kezek
akár lehetnének mondjuk azok is
mások is mindegy hogy mik
terméketlen mosoly dermed szét míg
a félig kicsapódó ablakon valami madár
vagy inkább denevér nyomakszik elő
terpeszkedik fölfelé véres száját mutatva
az öklendező magasnak
bokrok takarják el édes szomorú terhüket
a sok halottakat a rejtőzködő élőket
és must lányszaga lengi be derengi át
hajlongja szét őket mindezért
Szólítottnak érezhettük magunkat
bár jó lett volna megtudni még akkor ott
ki szólít és mit akar velünk vagy csak
a borokkal és a nőkkel és a lázas igyekezetben
elkapkodott dolgokkal fölvert agyunk
tévesztett meg bennünket
s a túlparton meglátni vélt birtokok
nem voltak egyebek
a gőz kicsapódott formáinál
kik gőgösen és hívogatón
fölmeredtek csábítva elhagyni
lassú könyveket
s a forma hűvös oszlopcsarnokát
múlt és jövő könnyedén fölénk feszíthető
sátorponyváját
és rontani bele bátran és ostobán abba
amiről ma sem tudjuk pontosan mi
és hol húzódnak a határai és miféle erő
küldte vetítette szüntelen
a délibábokat mégis a horizontja fölé
De te szomorú
vagy és már nem vakmerő mint úgy
mint akkor róma aranyfényei
hiába nyúlnak el mostanra
fekete sarus sárfoltos asztalodig
elveszített birodalmak kavargóznak
kergetőznek elfelejtett vásznakon
és zenék melyekben már soha
nem mártózol meg – soha
igen eljön az idő és kérdéseire nincsenek
még készen a válaszok csak a dadogás
és a kinyílt ablakok és
a rajtuk kiszállt tompa denevérek
musttól megrészegedett vámpírárnyak
nyomukban a csikorgó aranyvértben
gőzölgő marcona légionáriussal
De talán
a hajó már elindult zajos kikötőjéből
rajta a vágyott rakománnyal
olajjal és mézzel hamuval
és a halottak testére kenhető illatos füvekkel
a hajó melynek árbocát
soha nem láthatja meg élő
s a vizek sötéten csapdossák mossák
az orrára faragott
haragos férfiarcot csámpás oroszlánpofát
Az éjszakáról kezdtem beszélni
a megmosolyogtató
mégis halálosan rossz kis időkről
viszolyogtató ködökről a merülés illatáról
és a felejtés hosszú szomjúságot okozó
kalandjáról
lepedőm feltekergődzött egész
a derekamig a matrac buján
kibuggyanó meztelensége
egyszerre zavarni kezdett lám
az ember így egyedül levésében mennyire
szemérmes tud lenni mellembe húztam föl
combomat föl a fájdalomig
must- és vérszaga volt a mozdulatnak
a társakra gondoltam
kik tündökölnek megkötött alkukon vagy
fetrengenek megkötetlen cipőjüket gyűrve
párnául fejük alá Elhagyottakról így
tűnődik az elhagyott ám a rontás
hegét sehol sem tudtam kitapintani
az emlék közönyösen hideg bőrén
ezért a sorsnak sem adhattam több esélyt
ami ilyenkor egy hanyag mozdulattal
mégiscsak előhozható mert a történeteknek
össze kell állniuk egyetlen hanyatlásba
csomagolt sikoltássá – tudtam – és tehetetlen
éreztem mennyire
szomorú vagy most kisimogatva
reménytelen makacssággal a siker
egyre gyűrőttebb sztaniolpapírját
a szőlőtőkék fölötti kékben vízköpőkkel
nézel farkasszemet s a szemközti hegyek
fölszikrázását bámulod
Kutyával kakassal
viperával majommal a bőrzsákban
lábunk alatt a nehéz fatalppal
hullámzó tengeren hajnalon virradni meg
szégyennel halálfélelemmel feltöltekezve
bár pontosan nem fölfejthető mikor és
mennyire voltunk gyilkosai
s hány drága lénynek
nem tudható a büntetés mértéke felér-e
csekélyke életünkkel és
ártatlanságból elkövetett
valahány bűneinkkel összhangban
van-e napi megtöretésünk
úgy ébredek nyelvem alá
beköltöztek a zsilettpengék párnám
verejtékhalmára
férgek peregnek elő fülemből
szememből körmeim alól
tolatnak elő a kövér férgek
másznak szét elhasznált testemen
s hol egykor a vér zuhogását
hallgattam most száraz homokot
kavar valaki itt felejtett lélegzete
: húzódnék vissza rejteném bőrömet
a bőröm alá
a telefonban kerengő vitorláshal lakik hívnálak
de te szomorú vagy a hegyen
várod az őszt állva akarsz eldőlni
mint a fák s hogy nem komikus mégsem
attól lehet sorra hallgatnak el benned
a hangok kiirtott hangszerek emléke
bolyong a vizek fölött
visszhanggal beszélgettek rajtuk a lányok
kiknek már nem várjuk a visszatértét
Nem voltunk egymás javára
s javaink sem a javunkra váltak
nem voltunk jók pedig a jóság
gyakorta megkeresett minket
szelíd volt és a követ is leemelte
a koponyánkról
olyankor sírtunk belül
vagy csak a szélverést éreztük
az eső szagát a jövőben
kereskedő mondatokat kifejtettük
napjaink szürke meddőhányói alól
s hogy hiába volt éreztük
már akkor is – mert hiába volt
a strandokra kifeküdtek
a jóllakott alligátorok
modernségről böfögtek veresedő szájjal
lehet akkortájt boncoltam
föl az üvegrózsát talán
agyamban lüktet azóta is
az áttetsző grammatikánál pontosabb
szerkezet keresővonalaim
önmagukba értek vissza később –
hozzám bár már én is
elmozdulni látszottam onnan
egyetlen nézőpontból sem volt
látható a vigasztalanul merülő szerkezet
így veszítjük el hát önmagunkat
rémlik egy korai mondatom valahonnan
mondanám az időből ha az effajta mondatoknak
értelmük lenne még habár lehetne
de te szomorú vagy
reménytelen képverseket aggatsz
a köd magasról alázuhanó falára
egyedül maradva e mediterrán télben
elbizonytalanodott lélekkel a fagy
meghívójára várva
az irónia könnyű pikkelyei mégiscsak
leperegnek a bőrödről
meztelen állsz negyvenen túli férfi
körbeleng szégyen körbelengnek
a szilánkjaira robbant élet lassított
tartozékai
És még ezek a – hogy is mondjam – idők
egyenlőtlen küzdelem ez akár a többi is