Kalligram / Archívum / 1997 / VI. évf. 1997. április / Idők

Idők

Géczi Jánosnak

                   

borókafenyők alatt énekeltek a csontok, szétszórtan és ragyogva

Örültünk, hogy szétszórattunk, nem voltunk egymás javára...

T. S. E.

                   

Most pedig ezek a – hogy is mondjam – idők

hajnalig forgolódtam fetrengtem az ágyban

egyenlőtlen küzdelem volt ez is akár a többi

eltévedt repülők köröztek fejem fölött

az égen vártam előbb-utóbb majd csak

kioldják bombáikat rám és szétveretődik tőlük

ágy párna a néhány elgurult borosüveg

üreg marad csak szobám

helyén melyet majd esővízzel

tölt meg a gondoskodás látszatára mindig

kész ég – s a vízzel homokozó kisgyerek

szomjúságom fokozódott de nem nyúltam

mégse pohár után

ez új – láttam arcom fehéren

derengeni betegen a nyúlós

homályban éreztem a verejték

államat megkerülve ravaszul a nyakamba

kanyarodik alá hűsített – poppea nyakát

a mély kígyó a tengerparti éjszakában akár –

De te szomorú vagy

átérezni ezt az agyat lassan elborító ködökön is

kezed a semmivel babrál

kaszál bele a levegőbe

legalábbis igen egy fuldokló mozdulatai

rajzolódnak szét az éjszakában

valaki elővezeti a lovakat és vadászatra

indul a fényes kendőket lobogtató kompánia

felsír a róka

egymásba kapaszkodik

nyúl és bámész fácángyerek

agárpofáját föléje tátja a gyulladt horizont

Rémes ez így

lovak hatalmas tomporán dereng fel

a hajnal és el is ring velük

nyomban homály kél itt és

kegyetlen élességgel rajzolódnak ki

az elhagyott tájban szétszórt csontok

szőlőtőkék – egymásba görcsölt birkózó kezek

akár lehetnének mondjuk azok is

mások is mindegy hogy mik

terméketlen mosoly dermed szét míg

a félig kicsapódó ablakon valami madár

vagy inkább denevér nyomakszik elő

terpeszkedik fölfelé véres száját mutatva

az öklendező magasnak

bokrok takarják el édes szomorú terhüket

a sok halottakat a rejtőzködő élőket

és must lányszaga lengi be derengi át

hajlongja szét őket mindezért

Szólítottnak érezhettük magunkat

bár jó lett volna megtudni még akkor ott

ki szólít és mit akar velünk vagy csak

a borokkal és a nőkkel és a lázas igyekezetben

elkapkodott dolgokkal fölvert agyunk

tévesztett meg bennünket

s a túlparton meglátni vélt birtokok

nem voltak egyebek

a gőz kicsapódott formáinál

kik gőgösen és hívogatón

fölmeredtek csábítva elhagyni

lassú könyveket

s a forma hűvös oszlopcsarnokát

múlt és jövő könnyedén fölénk feszíthető

sátorponyváját

és rontani bele bátran és ostobán abba

amiről ma sem tudjuk pontosan mi

és hol húzódnak a határai és miféle erő

küldte vetítette szüntelen

a délibábokat mégis a horizontja fölé

De te szomorú

vagy és már nem vakmerő mint úgy

mint akkor róma aranyfényei

hiába nyúlnak el mostanra

fekete sarus sárfoltos asztalodig

elveszített birodalmak kavargóznak

kergetőznek elfelejtett vásznakon

és zenék melyekben már soha

nem mártózol meg – soha

igen eljön az idő és kérdéseire nincsenek

még készen a válaszok csak a dadogás

és a kinyílt ablakok és

a rajtuk kiszállt tompa denevérek

musttól megrészegedett vámpírárnyak

nyomukban a csikorgó aranyvértben

gőzölgő marcona légionáriussal

De talán

a hajó már elindult zajos kikötőjéből

rajta a vágyott rakománnyal

olajjal és mézzel hamuval

és a halottak testére kenhető illatos füvekkel

a hajó melynek árbocát

soha nem láthatja meg élő

s a vizek sötéten csapdossák mossák

az orrára faragott

haragos férfiarcot csámpás oroszlánpofát

                 

Az éjszakáról kezdtem beszélni

a megmosolyogtató

mégis halálosan rossz kis időkről

viszolyogtató ködökről a merülés illatáról

és a felejtés hosszú szomjúságot okozó

kalandjáról

lepedőm feltekergődzött egész

a derekamig a matrac buján

kibuggyanó meztelensége

egyszerre zavarni kezdett lám

az ember így egyedül levésében mennyire

szemérmes tud lenni mellembe húztam föl

combomat föl a fájdalomig

must- és vérszaga volt a mozdulatnak

a társakra gondoltam

kik tündökölnek megkötött alkukon vagy

fetrengenek megkötetlen cipőjüket gyűrve

párnául fejük alá Elhagyottakról így

tűnődik az elhagyott ám a rontás

hegét sehol sem tudtam kitapintani

az emlék közönyösen hideg bőrén

ezért a sorsnak sem adhattam több esélyt

ami ilyenkor egy hanyag mozdulattal

mégiscsak előhozható mert a történeteknek

össze kell állniuk egyetlen hanyatlásba

csomagolt sikoltássá – tudtam – és tehetetlen

éreztem mennyire

szomorú vagy most kisimogatva

reménytelen makacssággal a siker

egyre gyűrőttebb sztaniolpapírját

a szőlőtőkék fölötti kékben vízköpőkkel

nézel farkasszemet s a szemközti hegyek

fölszikrázását bámulod

                       

Kutyával kakassal

viperával majommal a bőrzsákban

lábunk alatt a nehéz fatalppal

hullámzó tengeren hajnalon virradni meg

szégyennel halálfélelemmel feltöltekezve

bár pontosan nem fölfejthető mikor és

mennyire voltunk gyilkosai

s hány drága lénynek

nem tudható a büntetés mértéke felér-e

csekélyke életünkkel és

ártatlanságból elkövetett

valahány bűneinkkel összhangban

van-e napi megtöretésünk

úgy ébredek nyelvem alá

beköltöztek a zsilettpengék párnám

verejtékhalmára

férgek peregnek elő fülemből

szememből körmeim alól

tolatnak elő a kövér férgek

másznak szét elhasznált testemen

s hol egykor a vér zuhogását

hallgattam most száraz homokot

kavar valaki itt felejtett lélegzete

: húzódnék vissza rejteném bőrömet

a bőröm alá

a telefonban kerengő vitorláshal lakik hívnálak

de te szomorú vagy a hegyen

várod az őszt állva akarsz eldőlni

mint a fák s hogy nem komikus mégsem

attól lehet sorra hallgatnak el benned

a hangok kiirtott hangszerek emléke

bolyong a vizek fölött

visszhanggal beszélgettek rajtuk a lányok

kiknek már nem várjuk a visszatértét

                     

Nem voltunk egymás javára

s javaink sem a javunkra váltak

nem voltunk jók pedig a jóság

gyakorta megkeresett minket

szelíd volt és a követ is leemelte

a koponyánkról

olyankor sírtunk belül

vagy csak a szélverést éreztük

az eső szagát a jövőben

kereskedő mondatokat kifejtettük

napjaink szürke meddőhányói alól

s hogy hiába volt éreztük

már akkor is – mert hiába volt

a strandokra kifeküdtek

a jóllakott alligátorok

modernségről böfögtek veresedő szájjal

lehet akkortájt boncoltam

föl az üvegrózsát talán

agyamban lüktet azóta is

az áttetsző grammatikánál pontosabb

szerkezet keresővonalaim

önmagukba értek vissza később –

hozzám bár már én is

elmozdulni látszottam onnan

egyetlen nézőpontból sem volt

látható a vigasztalanul merülő szerkezet

így veszítjük el hát önmagunkat

rémlik egy korai mondatom valahonnan

mondanám az időből ha az effajta mondatoknak

értelmük lenne még habár lehetne

de te szomorú vagy

reménytelen képverseket aggatsz

a köd magasról alázuhanó falára

egyedül maradva e mediterrán télben

elbizonytalanodott lélekkel a fagy

meghívójára várva

az irónia könnyű pikkelyei mégiscsak

leperegnek a bőrödről

meztelen állsz negyvenen túli férfi

körbeleng szégyen körbelengnek

a szilánkjaira robbant élet lassított

tartozékai

                   

És még ezek a – hogy is mondjam – idők

egyenlőtlen küzdelem ez akár a többi is