A szabadság és a képzelet

Kezdem a hit és a szabadság kérdésével, az emberi kultúra eddigi történetének két vezérlő eszméjével. Az egyik „elkötelezettséget” jelent és szolgálatot; a másik „önmegvalósítást”: életszeretetet és a személyiség kiteljesítését. A hit olyan, akár a szikla, megtörik rajta a szabadság hullámverése. A szabadság hiába tudja többnek önmagát, hiába garantálja a növekedést és a szervességet, nota bene akár a „szükségszerűség felismerését” is, mint boldogtalan emlékezetű Engels Frigyes mondta volt, sőt hiába adja meg – Hamvas Béla tömör és szabatos meghatározásával élve – a „Minden Egy” misztikus élményét; a hit nem akar róla tudomást szerezni. S ha nem akar, hát nem teszi. Nem bocsátkozik alkudozásba. A szabadság meg nem tud „elbánni” vele: nem képes „bejutni” a hit birodalmába, bár mi tagadás, felettébb szeretne. Miközben a hit egyáltalán nem mutat érdeklődést a szabadság vonzásköre iránt. A szabadság nem vált meg, nem tesz se kiváltságossá, se védetté; legfeljebb élni hagy. A szabad ember nosztalgiával tekint azokra az időkre, amikor még „hinni lehetett”, amikor a hit még erőt és oltalmat adott az embernek.

A hit az ismert kultúrtörténet során, de a jelek szerint azt megelőzően is, egészen az emberi öntudat hajnalától a kreativitás fő forrása, amely az embert csodákra sarkallta. De egyúttal az akarat zsarnoksága is a személyiség felett. Manapság már oly sokat tudunk az értelem csapdáiról, az érzelmek elszabadulásának szörnyűségeiről, de alig-alig tűnődünk el az akarat túlhatalmáról. Mert igaz ugyan, hogy a hit az emberi cselekvés hajtómotorja, a legprózaibb napi dolgainkat se tudjuk elvégezni szemernyi hit nélkül. De a „szemernyi hit” kevés önmagának, örökös hiány, örökös szomjúság. A hit isteneket akar, feltétel nélküli felsőbb erőt. Az abszolútum igézete pedig lefokozza a személyest, az esendőt, az „én” küzdelmét a múlandósággal, sőt magát a halandóság tényét is; ezek mind a szabadság „kincsei”.

Hinni a szabadságban mint abszolút jóban – ez a történelem ritka „kegyelmi pillanata”, amelyben az ember úgy érzi, feloldható eredendő meghasonlottsága. S magától értetődően igaz ennek a fordítottja is: az is „kegyelmi pillanat”, amikor szabadon választom a hitet. Mindkét esetben a teljesség igézete ejt rabul. Ez a legtöbb, amire emberi szellem vágyhat, ez az a pont, ahol a Witkacy emlegette „metafizikai nyugtalanságunk” kielégül: önátadás és önmegvalósítás, passzivitás és aktivitás egyszerre. Csakhogy nem létezik olyan járható út, amely e két végletet együtt tartalmazná. Marad tehát a ritka, keveseknek megadatott pillanat, amikor a kettő egy. Csakhogy ennek nincs folytatása.

Abban, hogy a hit csak belső motivációból születhet, hogy a kötelező hit merő képtelenség, mindenki egyetért. Ám a hit szemében mégis a hit alapjainak a támadása a főbűn. Ma, amikor ezek az alapok vészesen és úgy tűnik, véglegesen megrendültek, s áldásként vagy átokként ránk szakadt a szabadság, a régi vallások és az új politikai hittételek apologétái nemigen tehetnek egyebet, mint hogy nem veszik tudomásul defenzív helyzetüket. Nem kívánnak elmerülni a viszonylagosságok mocsarában. A szabadság azonban erős, diadalmas, többé visszaszoríthatatlan a palackba, amelyből kiszabadult. A hit deviancia lett, az apologéták hangja provinciális. Az ember nem tehet mást, meg kell tanulnia élnie a szabadsággal. S ez sokkal nehezebb, mint ahogy a szabadság lázas prófétái hitték.

E folyamatban a képzelet szerepe a legellentmondásosabb. A hívő képzelet csakis a dogmák kijelölte „légifolyosón” szárnyalhatott, habár ott aztán annál inkább szükség volt rá. A racionális kritika azzal leplezi le a vallásos gondolkodásmódot (s ideérthetjük most a politikai totalitarizmusokat is), hogy rámutat: az istenek csak képzelt lények, a képzelet mintegy a „hamis tudat” forrása. Azaz a képzelet gyanús lett a felvilágosult emberi elme, a „természettudományos világkép” szemében. Más kérdés, hogy időközben a „természettudományos világképet” is gyanúba keverték ideológiai-politikai kapcsolatai, s főként az a ma már napnál világosabb körülmény, hogy a tudományos dogma sem egyéb közönséges dogmánál. Ám e többszörös gyanú szemernyit sem javított, inkább rontott a képzelet helyzetén. A ma embere nem ismeri vagy rosszul ismeri a saját képzeletét, leszólja, ki akarja iktatni az életéből. Holott a képzelet maga a VAN. Amit elképzelek, az létezik. A külvilág, a maga sokat emlegetett objektivitásával és a magam szubjektív képzelményei, mondhatnók, édestestvérek. Egyenrangúak. Sőt, a szubjektivitás az elsőszülött. Amivel azt akarom jelezni, hogy minden, ami külső, csak a képzelet által létezik számomra. Következésképp amit „csak” elképzelek, ahhoz érzelmileg sokkal erősebb szálak fűznek, mint amit a tapasztalat – az objektivitás – így vagy úgy „béklyóba ver”. A képzelet hierarchiája nem a külső világé: itt mindig az a leglényegesebb, ami én vagyok. A művésznek még megbocsátják (már aki), ha „belső valóságnak” nevezi a képzeletet. Holott mindnyájunknak megvan a belső valósága, ami a legsajátabb és legértékesebb bennünk. Itt lelhetnénk meg azt az élő forrást, amiből kibontakozhatna a szabadság kultúrája, ám pontosan ez az, amiről a legkevésbé akarunk tudni.

Úgy értem: mi – nem mint alkotók (akiknek azért van némi fogalmunk a képzeletről), hanem: mi – mint ma élő emberek, mint a holnap polgárai. Holott kézenfekvő, hogy a képzelet világa nélkül a szabadság csak átok marad rajtunk, nem áldás. Elfogadni a képzeletet: ez elsősorban alázat kérdése. Az alázat ebben a nem-vallásos értelemben annyi, mint hagyni, hogy megtörténjék velünk mindaz, amit saját képzeletünk képes megteremteni. Az alázat annyi, hogy megnyitom „magam” – a hétköznapok lapályon tengődő „én"-t – a belső valóság előtt. Ha megteszem, beláthatatlan lehetőségek tárulnak fel előttem. Ez az a pont, ahol nem nehéz megsejteni az emberi nem történetében bekövetkező új fejezetet. Ami ugyanakkor könnyen – túl könnyen – megbélyegezhető azzal, hogy utópia; utóvégre minden utópia, ami még nem valósult meg. A ma embere többnyire ez utóbbi mellett köt ki: gunyorosan mosolyog a magamfajták okfejtésén, s a maga józanságát hangsúlyozza. És közben otthontalanul hányódik a gyökértelen kor sivár „valóságában”: nincs eszköze, hogy eljusson a mindenség szívéhez. Hogy eszkatológiát teremtsen magának. Inkább befogja a fülét, becsukja a szemét, eltompítja valamennyi érzékét. Aztán történik az életében valami baljóslatú fordulat, és megretten, visszamenekül a régi hithez. De ezt már bajos katarzisnak nevezni, hisz közönséges megfutamodásról van szó.

A művészet természetesen másutt jár. Az ő hazája a képzelet, mindig is az volt. Ám a fentiekből következik, hogy egyre kevésbé van közege. Hogy légszomjban szenved. Ami magában rejti a veszélyt, hogy maguk az alkotók is elvesztik egymást szem elől. Mert hiába volt meg mindig is a művészvilágnak a maga metanyelve, igazából minden művész a maga közege által kommunikált. Vagyis könnyen megeshet, hogy a művészet nem egyszerűen süket fülekhez szól, hanem maga is eltéved. Laboratóriumi kísérlet lesz, néha már ma is az, s ha ilyenkor az értelmét kezdjük firtatni, könnyen kiderülhet, hogy ezt merő szakmai analfabétizmusból követjük el. De tegyük a szívünkre a kezünk: amikor majd végképp nem értjük egymás szavát, az nem a sarlatánok birodalma lesz-e?