Kalligram / Archívum / 1997 / VI. évf. 1997. február / Szotyory László festményeiről

Szotyory László festményeiről

Szotyory László festményeiről, ahogy az időben haladunk pl. előre, hátra, bármiféle irányba, egyre több minden mondható el, ami sajátos. Persze, célszerű mindenkor abból a pontból elindulni, ahol mesterünk zsakett, frakk és menedzserzakós, de tulajdonképpen páncélruhákba beöltözött alakjai álldogálnak, személyiségnélküliségük teljes öntudatával és marcona hatalmukkal eltelten, szóval nagyon is esendőén és megdőlten. Abból a tudatosan, hosszas festői kísérletek alapján kiválasztott helyzetből, ahonnan azonnal rá lehetett kérdezni néhány festői, művészi, kulturális, azaz emberi dologra, amely egyébként ahhoz szükséges – még ha válasz se születne, akkor is –, hogy bárki személyiséggé alakítsa: önmagát. Szotyorynak ez volt az első képzőművészeti feladata: megcsinálta és megélte azt a kétkedő, szüntelenül hezitáló, állandóan visszavonulni kész, de még ezt a visszalépést is ambivalenciákkal szemlélő, lassú európai tudásokkal teljes személyt, akinek önmagáról olyan felismerései vannak, amelyek ha nem is feltétlen közhasznúak, de mindenesetre életté és festészetté transzponálhatóak, művészetté alakíthatóak. Vélem azonban, Szotyory csak annyiben posztmodern, hogy előzetesei vannak a maga és világa megteremthetőségéről s jövőjéről, egyébként meg nagyon hagyományos ő – olyan mesteres.

Korábbi, amerikai világában mások a szabadságról, férfiasságról, konok agresszivitásról látnak látványos esszéket, és a nagy, piros, kontinensnyi földeket átszáguldani kész, böhöm autókról, ágaskodó monstrum-épületekről, amelyek mind-mind ott álldogálnak az én mellett; magam inkább azt hiszem, ezek az énpótló helyzetek, dolgok festőnknél arra szolgálnak, hogy rákérdezhessen, mi az, ami hiányzik vagy hiányozhatna (például neki, meg a hozzája hasonlóaknak) e régi földrész újabb kultúrájában.

S így kezdett Szotyory László a mítoszokkal társalogni.

Amerikában és Európában a babföld – amelyeknek mifelénk Kemenczky Judit költőnő az oly kitűnő szószólója – és a park kultúrája a közös. A babot a Mexikó fölötti vidék küldte hozzánk, ez a görög-latin alapú kultúra cserébe – állítom itt, kajánkodva – a parkteremtés tudását plántálta át. Mehetett volna a keleti parkok ismerete is oda, de azok a csak bölcseletbe épült emberszabású tájak nem kellettek, egyébként is, hiányzott a sok évszázados múlt a szervüléséhez. Helyette Európánk embertesthez illeszkedő, teátrális, érzésekre és futó vágyakra apelláló, agyonszabályozott vagy éppen mértéktelenül magára hagyott parkjai kellettek, s hogy legyen hozzájuk európai érzés is, zsákokban vitték a fáikra a fekete rigókat, a pacsirtákat és a verebeket.

Szotyory az ember által teremtett vidékben azt látta meg, hogy az bármi formájában is, de kibeszéli teremtőjét. Elmondja annak élvezetét és hiányait, szorongását és anyaghoz kötődő s mégis a szellemiség irányába törő akaratait, megmondja, milyen istenek nem laknak arra, holott minden úgy történik, ahogy azt ők, vagy éppen teremtőjük, a parkcsináló emberek akarnák. A park, amely nem olyan ambivalens, mint a táj, de azzal szemben inkább metafizikus, festőnk képi szándékaihoz mostanság nagyon illeszkedik. Lehet bár Marienbadban vagy Versailles-ban, így is, úgy is leginkább délszakias: törvényszerűen lesz majd Pompeiben is éppen, ahol a pusztulás és egy új, természetes rend határán terül el, mindenből kikopottan (avagy a mindenséghez hozzáfakulva), vagy egy, a tengerpart hagyományos atribútumaival felszerelkezett tengerparton – és mindig szikkadt és vöröses földben, tompán kavargó feketezöld tuják, tiszafák és ciprusok körbehatárolta területen.

Habár Szotyory parkjai általában ember nélküli üres terek, a színpadukon mégis lappangó, antropomorf tragédiák, átkokkal terhes történetek, isteni gonoszságok és élvezésekkel eltervezett regények játszódnak le; emberpótló szobrok is állnak itt-ott, de főként a mögéjük vagy a lombsátrak alá bújt mítoszok – amelyek uralkodnak, szabályokat állítanak fel, rendet raknak, és annyira erős a hatásuk, hogy átnyúlva a festékből, nézőjüket is belehelyezik ezekbe az egyik foltjukban baljós, másik foltjukban zöld ragyogású helyzetekbe.

Talán a mítoszhiánynak éppolyan közösségteremtő ereje lehet, mint maguknak a mítoszoknak? Szotyory szépen beszél erről is – na és máris arról, hogy miféle ellentmondásokkal lehetünk együtt, és milyen szabály és bölcselet van azokban így, összekötöződve. De továbbra az ambivalenciáknál maradva: festőnk panoptikumot idéző térszervezése, történet nélkülisége egyszerre lehet mítoszi helyzetek imitációja és megtörtént dolgok mementója. Lehet felsorolás is, számbavétel, egész és töredék, jelzett és jelölt – és persze mindenekelőtt festmény.

De ha más nem lenne, mint néhány festmény, tudjuk, az se volna kevés.