[TÁVOLSÁG-TRIPTICHON]

[I]

Táj romokkal, 1650 (olaj, fa)*

Kibonthatóak-e a rétegekből

   részletei tökéletes

       rendezettségéből

           a nappal mozdíthatatlan

               fénylő romjai?

Távoli víztükörben

   láthatóan régóta veszteglő hajók

       (Minden tájkép önarckép)

            Mint mindig

               ha áttörik a vásznon az álom

A háttér arany izzadását felhők hűsítik

   Ernyedő izmok

       Az árnyék visszaenged

           óvatosan

               a kép elé a földre

[II]

A rejtélyes kép**

Az üveg tisztasága szinte kizárja

   az ablak jelenvalóságát

      A festő hosszan koncentrál

         Nem érdekli a kerti fák

              mitológiája

Keretbe festi önmagát

   és egy túl sötétre masszáit

         árnyalakkal

            a tökéletesség angyali szándékát

                  távolsággá torzítja

Képtelen történetek

   koptatják egymást

      önmagukká zsugorodnak

          az őszi hegyoldalon a néma fák

              Elszakadt pókfonálon ereszkedünk alá

[III]

Párhuzamos emlékezet***

O. I. Magritte-átiratára

A síkok eredetileg párhuzamosak

    éppen belátni közöttük a kép terébe

         A szétfűrészelt kőgolyó résén túl

              A függöny takarásában „meglebbenti”

                   mint álomvásznakat a „forró szél”

A párkány mögött túl szelíden

    hullámzó víz

         üres(s)ég  

              A fej tengernek háttal

                   torzóként emlékeztet...

Szalaggal átkötött „puha kő-haj”

    A szemhéjon belül sötét csík

         Halántékon szivárgó vérfolt

              nem zavarja a nyugodtan alvó arcot

                   Távolban érnek össze a síkok –

* Vallásos korszakokban a képzőművészet nem egyszerűen csak vallásos tárgyak ábrázolása, ahogy nem vallásos a filozófia sem, míg vallásról és Istenről spekulál vallástalanul és Istentelen módon; ellenban itt a művész – nem feledve, hogy fenséges hivatásában az Istenkép szól és alkot – minden tárgyat vallásosán kezel, lelke magasztos fényét és tüzét Orpheusként árasztva reá.

** A második korszak – ahogy a kezdő fok a vallástalan – a természetszolgálat, ahol a művész a süketnéma természet puszta másolójává alacsonyodik.

*** A harmadik végül az önző vagy kevély, amikor önmagát, Istentől és természettől elhagyatva, mindkettő urának véli, valójában persze csupán a természet sírjai és ereklyéi között bolyong félelmes kísértetként. (Franz von Baader)