Két méltatás Polcz Alaine szlovákul megjelent könyvéről

Azt gondolhatnánk, hogy az elmúlt ötven év során kiadott temérdek háborús témájú könyv után már nem lehet semmi újat mondani a háborúról. A legkülönbözőbb nyelveken megjelent regények, novellák és tényirodalmi művek elolvasása után kialakul bennünk egyfajta kép a fronton, a hátországban, illetve a koncentrációs táborok falain innen és túl végbement emberi tragédiák borzalmairól, és szinte lehetetlennek tűnik, hogy új tényekkel, esetleg sosem halott, olvasott vagy látott történetekkel fel lehessen rázni az embereket. Nemrégiben azonban kezembe került Kertész Imre regényének német nyelvű kiadása, amely az előbb említett hipotézist teljes egészében cáfolja. A szerző egy tizenöt éves zsidó fiú szemével láttatja az auschwitzi és buchenwaldi koncentrációs táborok világát, egészen újszerűen. A könyv filozófiája a következő mondatban összegezhető: nincs olyan abszurditás, melyet az ember ne tudna természetesként megélni....

Kérem nézzék el nekem a bevezetőmben tett kitérőt, de mind az említett hipotézis, mind az idézet kiváló helyzetet teremt ahhoz, hogy belépjünk abba a világba, amit Polcz Alaine Asszony a fronton című könyvében hoz hozzánk közel. Ő sem használ fikciós eszközöket – mindent, amit leírt, a saját bőrén tapasztalt – és csakúgy, mint Kertésznél, az ő elbeszélői módjában is érződik egyfajta különös distancia, amit leginkább elfogulatlanságnak nevezhetnénk. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy Polcz Alaine nem profi író, mint férje, az itt jelenlévő Mészöly Miklós, akinek szintén a Kalligram Kiadónál jelentek meg szlovák nyelven esszéi Domov a svet (Otthon és világ) címmel: ő pszichológus, akit könyvének megírására elsősorban nem irodalmi és művészi szempontok sarkalltak. Belső igény vezérelte, hogy írott formában, nyilvánosan valljon arról, amit közel fél évszázadig hordott – titkolt vagy elnyomott – magában; egy egész életen áthúzódó traumától szeretett volna megszabadulni.

És bizony, ha vallomását olvassuk, legkevésbé sem – vagy legalábbis nem azonnal és nem elsősorban – az irodalomra gondolunk. A szerző önéletírása 1944 tavaszán Kolozsvárott (22 éves korában) kötött házasságával kezdődik és a közeledő, megérkező és visszatérő front hosszú hónapjainak leírása során bomlik ki – vagy hogy egészen pontos legyek: folytatódik. Akár egy kérlelhetetlen inga: hol a német hol az orosz, hol pedig a magyar hadsereg ütközik az elkeseredett lakosságba, és Polcz Alaine ebben az embertömegben mozog, pincékben bujdosik, menekül, éhezik, és ahogy sok más asszony és lány, a frontkatonák szexuális zaklatásának áldozatává válik. A szerző ma félelmetes részletességgel írja le azt, ami annyi év óta hallgatásra kényszerítette, és éppen ez az időbeli és morális távlat teszi lehetővé, hogy gátlás és szégyenérzet nélkül szólaljon meg, ezért írása még hitelesebb, mintha az átélt eseményeket azon melegében rögzítve tárta volna a nyilvánosság elé. (Kérdés, persze, hogy ehhez hasonló írást egyáltalán lehetséges lett volna-e közölni – az akkori rezsim idején valószínűleg nem.) Az erőszak és az állatiasság e katalógusának van egy – nem annyira szembeötlő, de mégis elhanyagolhatatlan – párhuzamos síkja is, mégpedig a szerző rendkívül furcsa akkori házasságának leírása. A nagyobb, háborús, majdnem anonim embertelenséggel párhuzamosan létezik egy kisebb, egy személyes, megnevezhető embertelenség is: első férjének embertelensége, aki soha nem kel védelmére, nem emel szót, csak mellette él, nem vele, majd orosz fogságba esik. És ő mégis majdnem naiv szerelmet érez iránta. A megértés igényének és lehetetlenségének kontrasztját a szerző rendkívüli érzékletességgel mutatja fel. Csodálatraméltó, milyen visszafogottan sejteti meg – az általános és személyhez nem kapcsolódó elidegenedettségen kívül – ezt a másik idegenséget apjának történetében is, akinek nevét nagy betűvel írja, de semmit sem érez iránta.

Az elbeszélő csendes drámája a vérontás hátterében játszódik le: a leányálmok kegyetlenséggel konfrontálódnak; s éppen ez az éles ellenpont ruházza fel könyvét – ha ilyen összefüggésekre vonatkoztatva egyáltalán használható ez a szó – különleges varázzsal, ami abban is megmutatkozik, hogy az elbeszélő eme kisvilágban miként képes megőrizni szeretetteljes viszonyát az emberekhez, az állatokhoz és a gyerekekhez. Fel tudja magát áldozni a legszörnyűbb emberi megaláztatásnak ez adja meg méltóságát és emberi nagyságát. Megindító jelenetek ezek, a szerző ábrázolásmódja mégis nélkülöz minden pátoszt és szentimentalizmust. A figyelmes olvasó biztosan észreveszi, hogy az elbeszélőt eme szörnyűségek leírása során sohasem kerítette hatalmába a gyűlöletérzet. A rossz megtestesítőivel szembeni ellenállása legfeljebb a megvetésben jut kifejezésre – mint például az érzéketlen pap esetében.

Polcz Alaine könyvének számos része borzongást idéz elő az olvasóban; rémítően őszinte és nyitott, úgy is mondhatnánk, naturalisztikus. És emellett – lett légyen szó akár a pszichikailag legintimebb dolgokról – soha nem tolja ezeket az előtérbe, nem mutogat rájuk ujjal; mindent pontosan nevez meg, s érzelmi túlfűtöttség nélkül, akárha kívülállóként. Ez az abszurditásnak az a természetessége, amit elöljáróban említettem. A könyvnek a tények adják felhajtóerejét és nem a hozzájuk csatolt kommentárok.

Az Asszony a fronton című könyvnek dokumentarista értékei mellett – bevallom, a háborús irodalom iránti fanatikus vonzalmam ellenére hasonló könyvvel még nem találkoztam – jelentős irodalmi értéke is van. Mindkét értékszférának köszönhető, hogy e művet már több nyelvre lefordították, és örülök, hogy ma a szerzővel közösen bemutathatjuk Szlovákiában is.

Jozef Bžoch

H. T. I. fordítása

„A háború nem könnyű. A házasság sem. Megpróbálom elmondani Neked, hogyan volt, mert egyszer már el kell mondanom” – így kezdődik Polcz Alaine, az erdélyi származású, Budapesten élő magyar írónő regénye.

Először 1944-ben, a háború évében ment férjhez. A háború és a házasság ugyanolyan rideg szenvtelenséggel jelöli meg a női testet. Nászéjszakájáról így ír:

„Anyám rábízott Jánosra, kérte, hogy vigyázzon rám, azzal elmentünk. Csak évek múlva tudtam meg, hogy Anyám elkezdett sírni, nem tudta abbahagyni, rosszul lett, és nem ment többet vissza a vendégekhez.” Majd tovább: „Fájt. Napokig fájt még ülni is. Álmos voltam és fáradt. Reggel csodálkoztam, hogy nem találtam ki előre, hogy az embernek szét kell vetnie a lábát.”

A háború és a házasság eseményei kegyetlenül végigsöpörtek a nő testén, rajta hagyták szörnyű nyomaikat, mintha csak ki akarták volna próbálni, mit visel el egy test, s hogy egyáltalán kibírja-e. Szadista szándékú tesztelés.

Házassága nem nyújtotta számára azt az intimitást, mely védelmet jelentett volna a háború szörnyűségei ellen. Érdektelenség és érzelmi sivárság az egyik oldalon, s ugyanakkor teljes körű kiszolgáltatottság és alávetettség a többiek részéről a másik oldalon. A bensőségesség teljes hiánya a házasságban, de testének szinte futószalagszerű megerőszakolása az orosz katonák által. Mindezt hűvös józansággal, szinte kívülállóként írja le. Végül is, a megerőszakolás puszta tényéhez nehéz bármit is hozzátenni. Tulajdonképpen nem is járt rosszul, hisz voltak nők, akiket eközben megöltek, vagy eltörték a gerincüket. Anyja ehhez való viszonyulása ellenpontozza saját létélményét. „Akkor azt mondtam: anyukám, mondtam, hogy minden nőt megerőszakoltak! Azt mondtátok, hogy itt is elvitték a nőket.” „Igen, de csak azokat, akik kurvák. És te nem vagy olyan – mondta anyám. Aztán rám borult és könyörgött: kislányom, mondd, hogy nem igaz! – Jó – mondtam –, nem igaz, csak úgy vittek el, betegeket ápolni.”

A valóságot kétféleképpen érzékeli: egyrészt a test által, ez pedig semmi mással össze nem vethető élmény. A megerőszakolást semmivel sem lehet összehasonlítani. Az így kapott fertőzést sem. A test egy idő után feledne, ám ez ismét emlékezteti a múltra.

Az érzékelés másik módja a pillantás, a tekintet élménye. Mit és hogyan lát a szem. S úgy tűnik, hogy a látott dolgok még annál is szörnyűbbek voltak, mint amiket saját teste élt át és élt túl. így ír erről a szerző, s így tárja ezt az olvasó elé. Saját szenvedéseit azzal relativizálja, amit látott, s ez még a tapasztalatnál is elviselhetetlenebb volt. Nem ő maga a szenvedés mértéke.

A front olyan helyzetet teremt, melyben a sebesült test érzéketlenné válik, s melyben megváltozik maga az érzékelés is. Annyi minden történik, hogy mindent megjegyezni nem lehet. Az írónő csak leír – eseményeket, tényeket, alakokat, melyek közt vannak emberek és állatok is, hisz ezeknek is van testük s átélik a háborút. Leírja, amit átélt, azt, amit látott: megerőszakolt kislányokat, idős asszonyokat, gránát által szétszaggatott terhes nőt, kinek hasából kiesett magzata és ő csak később halt meg. Aszkétikus leírás. Az események egymást követik az időben, s az idő megtelik eseményekkel. Hosszan, aránytalanul hosszan. A háború két éve napokra, órákra, percekre esik szét, időszakokra melyeket meg lehet jegyezni, s időre, mely kihull az emlékezetből. Idő, mely összemosódik, s mely újra elemeire hull.

„Most, ötven év múltán, ahogy a diktatúrák is pusztulnak, Erdély újból vajúdik, úgy látom háborús házasságomat, mint a világtörténelem falára festett magánfreskót” – így fejezi be az írónő a regényt, egyben így jellemzi saját írásmódját is.

Polcz Alaine regényének olvasása közben nem idéződött fel bennem egyetlen első vagy második világháborús regény sem. Csak most, Polcz Alaine írásmódjának definiálása közben látom, miben is különbözik regénye más hasonló művektől. Túlhaladja azokat saját testének élménye által, s még inkább azzal, amit maga körül látott. Testi szenvedése, a hangok, a betegség, a megerőszakolás élményén át még inkább azonosul másokkal és mások szenvedéseivel. Ez a más azonban még szörnyűbb. Amikor meg kellett volna jelölnie azokat a katonákat, akik megerőszakolták őt, s tudta, hogy büntetésük halál, nem tudott rájuk mutatni. A háborút nem lehet elfelejteni. A házasságot sem lehet feledni. Első házassága a háborúval ér véget, az által valósul meg és ürül ki, egy férfi hazugsága, egoizmusa és ridegsége folytán veszti tartalmát.

Az élet azonban nem fejeződik be sem a háborúval, sem a házassággal. Hihetetlen, s szinte a lehetetlenséggel határos, de az élet folyik tovább és újra értelmet nyer. Az óriási vitalitás, a megsemmisíthetetlen és megtörhetetlen életerő utat mutat abból a helyzetből is, melyben a főhős és a szerző tudatosítja saját haldoklását, felidézi, mily rosszul esett a haldokló embernek mások tehetetlen, kényszeredett nevetése a halálos ágy mellett. Mivel nem hal meg, ez egy életre bevésődött az agyába, s ezáltal segíteni tud mindazon haldoklóknak, akiknek ágya mellett később, már a háború után állni fog. Mivel haldoklott, tudja mit kell tennie. A saját maga által átélt események szörnyűségének mértékét nem tudja meghatározni, ennek ugyanis talán nincs határa, a saját test általi élmény mintha mindig fokozható lenne. Még a haldoklás esetében is.

Polcz Alaine regényében az élet és az irodalom egymás mellett, egymásban és egymást éltetve léteznek, nem zárják ki kölcsönösen egymást. A regény hitelét és létjogosultságát azonban nem csupán a személyes visszaemlékezés adja. Legalább ilyen fontos maga a módszer is, ahogy az írónő közreadja élményeit. Polcz Alaine könyvének elolvasása után döbbenek rá igazán, hogy a háború tényleg valóság volt.

Jana Juráňová

Gyurovszky László fordítása

(Elhangzottak 1996. október 29–én, a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében rendezett könyvbemutatón.)