Kalligram / Archívum / 1997 / VI. évf. 1997. január – Vendégünk a Serény Múmia / Néhány mondat Dienes Attiláról

Néhány mondat Dienes Attiláról

Mások esetleg szívesebben beszélnének Dienes tárgyválasztásáról. Holott – vélem – redős hasú, kövér nőtorzói, egymásra hajoló, egymásba hatoló formái, finoman megmunkált felületű alakjai inkább arról fecsegnek – persze azon a módon, amely a szobrok beszéde –, miféle is az a tárgymegközelítés, s mennyire őszintén emberi, amellyel jelentős szobrászunk ahhoz a világhoz közelít, amelyet saját magáénak választott.

Dienes egyébként afféle lény, aki megengedheti magának, hogy csak azt csinálja, amiben kedvét leli. Ezért aztán nagyon sok eljáráshoz, technikához és anyaghoz nyúl hozzá – miközben mindent ki is sajátít. Profinak mondható – de mi most ebben kizárólag a koncentrációra való készséget és a munkabírást lássuk!

Dienes Attila bronzaiban feltűnően sok az ember. Ebben a súlyos, belső ragyogású fémben nagyon sok van az embertestből, a szexualitásból, a női és a férfi nemiségből – vajon erről a tárgyiasuló erotikáról mi lehet a véleménye szobrászunknak. De nem kérdezem meg tőle, Dienest puritánnak tudom – és mindén profánságuk ellenére a szobrai is azok. Annak ellenére azok, hogy ha már éppen ábrázolnak, akkor rendszerint nyilvánvaló a szaporítószervekkel, a szaporodással, máskor a csípőkkel, a mellekkel, a gömbölyded asszonyfenekekkel a kapcsolatuk. Szóval tudható, Dienesnek nem lehet sikere egy olyan közösségben, művészeti életben, amely prűd, amelyben nem eshet szó semmilyen módon egy formás mellről vagy éppen egy megnyíló női ágyékról.

Mesterünknek, ahhoz, hogy ilyen érzéki dolgokat tudjon megmintázni, szépen lekerekedő, lágy formákban, ívekkel, homorulatokkal, síkos felületekkel, tömbösen, bizony érzékien kell viszonyulnia a tárgyakhoz. S akkor is úgy, hogy ez az érzékisége erősen rokon legyen a szexussal. Mintha mást sem mondana – emlékezzünk: az agg Renoir merte először kinyilvánítani a művészet és a nemi aktus közeliségét!, s ő botránkoztatta meg nézőit, amikor a festett, pucér női kapcsán kijelentette, hogy bizony ő az ecsetjével baszik –, csak azt, hogy a valóság megmunkálásának, a valóság teremtésének, a szobrászi alkotásnak ennyire szoros kapcsolata van az érzékiséggel, a nemiséggel.

Annyi biztos: Dienes élvezi a világot, az életét s mindenekelőtt a szobrok elkészítését. Ez utóbbihoz csak annyi a megjegyzésem, hogy ezzel meglehetősen egyedül áll a szakmában, egyelőre mindenki súlyos gondokkal, világmegváltásokkal, küldetésekkel és tragédiákkal terhelt. S Dienes tudja, neki egyetlenegy hely az otthona: maga a bronz. És ebben az anyagban lesz transzcendens, hontalan és lakos, kételyekkel játszó, groteszk és szaktudós – s annyi minden még, amennyi az lehet, aki nem kívülálló.

S egyébként azt is sejtheti, mindaz, ami a bronzába foglaltatik, akár a többi emberhez kötött dolog, rémítően banális. De ebben a banalitásban ott a szentség.