Kalligram / Archívum / 1997 / VI. évf. 1997. január – Vendégünk a Serény Múmia / Serény Múmia / A csapda; Búcsúlevél; Bűn és bűnhődés

A csapda; Búcsúlevél; Bűn és bűnhődés

         

A csapda

                 

Türkiz Aladár, a festőművész, fáradtan sóhajtott egyet. Aztán még egyet. Az első sóhaj önkéntelenül buggyant ki a száján, mint fáradt szervezetének diszkrét üzenete, hogy ideje lenne már ágyba bújni. A másodiknak viszont már egészen más jelentése volt. Ha valaki azt gondolná, hogy a világ minden sóhaját le lehet egyszerűsíteni egy mélyebb, erőteljesebb kilégzésre, igaza van. Ha viszont valaki azt gondolná, hogy ezzel az ügy el van intézve, téved. A látszat soha nem játszik tisztességesen, mert azt a benyomást kelti, hogy minden a legnagyobb rendben van. A látszat szerint aki fest, az festő, aki pedig eszik, az éhes. Ha pedig túloldalról vesszük szemügyre, ugyanúgy rendben találunk mindent: az éhes ember eszik, a festő fest. Oké, csapok elzárva, villany leoltva, fogak megmosva, riasztó bekapcsolva, alhatunk. Aztán éjfél után kettőkor nyikorgás a szekrény irányából, motoszkálás a fürdőben és csuromvizesen ülünk fel az ágyban. Elfeledkeztünk a nüanszokról. Nem számoltunk velük, így ők számolnak velünk. Nincs menekvés. Az álom is átjáróház nekik. Ébren és alvás közben ugyanúgy zaklatnak. Ilyen szempontból rendkívül megbízhatóak. Rájuk mindig lehet számítani.

Aladár valóban kimerült volt, s ő maga is elhitte, hogy a második sóhaj csak nyomatékot adott az elsőnek. Letette tehát az ecsetet, s távolabbról is szemügyre vette a furcsa aktot, amely egy aprólékosan kidolgozott szobabelsőből állt, a kép központjában egy hatalmas fehér folttal. Aliz kezdetben nehezen állt kötélnek. Még hogy levetkőzzön előtte?! Nem, ő nem ilyesmire jelentkezett. Ő azt hitte, hogy egy heverőn kell majd ülnie és ábrándozó szemekkel a távolba néznie, ami kitűnő téma egy festőnek, pláne ha ilyen szemekről van szó, mint az övéi és különben is: voltak már egy páran, akik modellként alkalmazták, de ilyen kérésre egyikük sem vetemedett. Legutóbb egy öregúr festette le, amint faliórát tart a karjai között és Aliz el volt ragadtatva, amikor elmagyarázták neki, hogy az óra az idő múlását érzékelteti, míg az ő bájos arca az idővel is dacoló szépség jelképe. Aladár készségesen elismerte, hogy káprázatos ötlet volt ez az öreg festő részéről, de Aliz nem nyugodott bele. „Akkor mit röhögsz?!” – pattant fel vörösen a székről. Aladár erre kifejtette, hogy minden röhögés mélyén van valami drámai feszültség, ami ajelenséget kiprovokálja. A drámai töltet ugyanis feloldást kér, s ez csak úgy történhet meg, hogy ha önmaga ellentétébe átcsapva az egész ellobban egy tragikus röhögésben. Aztán közölte a lánnyal, hogy kész belemenni abba, hogy ő is faliórával fesse le, ha ezúttal meztelenül veszi a karjai, illetve a lábai közé. Így esetleg még dúsabb lesz a festmény jelentése, hiszen egyszerre jelenne meg a képen az idő és minden idők forrása, de olyanképpen hogy térben is pontosítaná azt a helyet, ahol életünkben először nekünk is ketyegni kezd a vekker. Arról nem is beszélve, hogy az az egyetlen hely a világon, ahová behatolván számukra megszűnik az idő. És mivel ez a nap amúgy is ilyen rosszul kezdődött, javasolná, hogy néhány percre máris függesszék fel, hátha jobb lesz a folytatás. Aliz azonban hallani sem akart felfüggesztésről és folytatásról, hanem újabb ötlettel állt elő: hajlandó meztelenül is modellt ülni, ha bizonyos testrészeit stilizálva festi meg. Mindjárt javasolt is virágszirmokat, szőlőfürtöt és különböző mértani alakzatokat, melyek lehetőségként magukban hordoznák az aktot is, de úgy, hogy elemei gondosan el lennének rejtve kockákba, kúpokba, paralellepipedonokba. Aladár határozottan elutasította: a mértani idomok ugyan mélységesen emberi dolgok, hiszen az ember csinálmányai, de az ő elgondolásával homlokegyenest ellenkeznének: amit ő szándékszik ábrázolni, az nem a homo faber, a józan, hideg fővel méricskélő ember, hanem éppen fordítva: az érzelmek után epekedő és érzelmeket adni kész teremtmény: a homo eroticus. És férfiasan bevallja, hogy ő személyesen a mégoly tökéletes gömbökre sem képes beindulni és valószínűleg a legszebb egyenlőszárú háromszög láttán is cserben hagyná a férfiassága. És ezt bizonyítékokkal is kész alátámasztani, ami alatt az azonnali szembesítést érti. A lány eltekintett a demonstrálástól, de újabb, tartalékjavaslattal állt elő: vannak festők – mondta –, akik a kép elemeit puzzle-módra összekeverik úgy, hogy a néző csak fáradságos munkával és akkor is csupán gondolatban képes rekonstruálni a látványt, ami a modell számára jóval előnyösebb, hiszen kevésbé kompromittáló. Aladár visszakézből elvetette az ötletet, mondván, hogy ez ismét a logikai műveletek, a ráció területe, mely terméketlen az érzelmek szempontjából. Ő mindössze annyit akar, hogy az akt akt legyen, és a nő az nő. Hát olyan nagy kívánság ez? Aliz makacssága már-már megrendíthetetlennek tűnt, amikor Aladár egy hirtelen sugallatra megemelte a gázsit, kibillentve ezzel a lányt az egyensúlyából. A pályafutása során eddig példátlan eset alaposan megizzasztotta, s bár jócskán kimerült a küzdelemben, valami szokatlan öröm járta át, amikor Aliz bánatos sóhajjal nekilátott, hogy levesse a ruhadarabjait. Ezt a sóhajt most nem vizsgáljuk meg közelebbről, hogy elkerüljük az Aliz által orvul felállított csapdát. A farmerdzseki a székre röpült és Aladárnak elszorult a torka. A nadrágnál már az alapozó festék keverésével foglalta el magát, a kis ingecske levetésekor a heverőre eső fénynyaláb kötötte le a figyelmét, a melltartó kigombolása a saját székének a tologatása alatt érte és mire a bugyi is a földre került, eltűnt a vászon mögött. Kezében reszketett az ecset, a lába remegett és nem mert Alizra nézni. Aladár félt. „Elkezded?” – érdeklődött a lány egy idő után. „Igen.” „Hogyhogy igen? Hiszen azt sem mondtad meg, hogy mit kell tennem?!” „Semmi különöset – jött a hang a vászon mögül. – Légy természetes.” Aliz úgy érezte, hogy most éppen természetes és elhallgatott. „Te látsz engem onnét?” „Persze hogy látlak. Csak hát nem nézhetlek folyton, hiszen dolgozom. Ez nem peep-show, ez munka!” Hazudott.

A második hét közepén tartottak és Aliz alakjából még egy vonásnyi sem került a festményre. A lány erről mit sem tudott, mert szakmai titokra hivatkozva mindig gondosan elrejtette előle a képet. „Majd a végén. Ha már minden kész. Akkor megmutatom.” A szerződés ideje lejárt és Aliz elment, anélkül, hogy egyszer is látta volna a képet. Nem panaszkodott, de ha Aladár jobban odafigyel, furcsa fényt észlelhetett volna a szemében.

Ő azonban letette az ecsetet, átböngészte az újság hirdetésrovatát, majd fogat mosott, elzárta a csapokat, eloltotta a villanyt és lefeküdt. Éjfél után kettőkor halkan motoszkáltak a fejében. Csuromvizesen ugrott ki az ágyból. Papírt, tollat fogott és sokáig írt valamit, majd felöltözött és lement az utcára.

Aliz másnap este elégedett arccal bontotta fel a levelet, mely így kezdődött: „Kedvesem! Amit a pia, a kávé és a cigi együttesen sem tudtak elérni nálam, azt Te egyedül elérted. Ülök a vászon előtt és reszket kezemben az ecset...” Tovább nem is olvasta. Visszacsúsztatta a papirost a téglalap alakú borítékba, egy hatszögű pohárba whiskyt öntött, majd elcsavarva a villanykapcsoló gömbjét, átlósan végignyúlt az ágyon.

                   

                 

Búcsúlevél

                       

Aznap, amikor Géza másnap ment haza, az ajtón egy cédula várta, a felesége kézírásával: „Vártalak, sírtam. Vártalak, zokogtam. Vártalak, vártalak. És megjött egy várt alak. Hát elmentem vele.”

               

                   

Bűn és bűnhődés

                     

Király Ferkó furcsa gyerek volt. Nem érdekelték a mesék, hiába zsörtölődött esténként a nagyanja, akinek a szeme fénye volt a Grimm testvérek rojtosra olvasott meséskönyve, nem volt hajlandó meghallgatni egyet sem közülük. Még szemszúrásból sem. „Hagyj már, nagyi, ezekkel az ostobaságokkal, inkább az életről mesélj. Vagy az erdő-mező állatairól.” Merthogy a mesékkel ellentétben a természetjárást viszont imádta. „Baj lesz ebből, fiam, ha nem hallgatod meg öreganyád meséit. Meglásd, még megver ezért az Isten!” Ferkó nem törődött a figyelmeztetéssel. Hajnalonta el-eltűnt otthonról, s csak késő este került haza holtfáradtan a kószálástól.

Telt-múlt az idő, Ferkó felcseperedett, de természetjáró szenvedélye megmaradt. Egy nap barangolás közben furcsa fényt pillantott meg az erdőben. Sietve arrafelé indult, s hát láss csudát: a fák sűrűjében egy üvegkoporsóra bukkant. Az ágak közt rézsút besurranó napsugarak különös ragyogásúvá tették a jelenséget. A koporsóban egy gyönyörű ébenhajú lány feküdt. Ferkó először meghökkent, majd óvatosan leemelte az üvegtetőt. Szerelmes bódulat kerítette hátalmába, s gondolkodás nélkül a lány ajkára hajolt. Az felsóhajtott, majd selymes szempilláit feltárva Ferkó nyaka köré fonta karjait.

Egy hét sem telt bele és a mit sem sejtő fiú megkérte a kezét.

Megülték a lagzit.

És boldogan éltek egészen addig, amíg meg nem született az első törpe...