Költőnk és tora; Teste fürdik a városban; Nulladik szonett; A Gondolatnak ősze rámköszönt; A találkozás elkerülhetetlen; Mariann
Költőnk és tora
És kiürült a lélek. A szerelmet
az idő győztes hangyái viszik.
Álmok nélkül tengődik már az elme.
Fakó az arc, a szem. A száj iszik.
Gyilkos virág kél életre a májban.
A tüdő zsákja foltért könyörög.
A zsibbadt agyban már penész, homály van.
A villamos a szívben dübörög,
és síneket fektet a vérerekben,
száguld és csönget, üvölt szüntelen.
S a szem csak bámul, órákig, meredten,
egy állomást, hol kutyatej terem.
Sikoly. Talán esélye volna,
ám a tudatig nem hatolhat,
a vagonok már összetolva,
és az elme a sínre olvad.
Teste fürdik a városban
Teste fürdik a városban.
Válaszol minden karcsapásra
szürke zenéjével a víz.
Tolla villan a kék sugárban.
*
Az ablakok sorra kinyílnak,
hadd tóduljon be a friss víz
a szerelemtől poshadt lakásba.
A vezetékből némi napfény,
a magas kútból néhány pohárban
a mindennapi levegő.
Fentről bűvös, csábító ének,
de kések a vízben, szögesdróthálók
– ára legyen a tévedésnek.
*
Kilép a városból. Sétál. Ledobja
a kopoltyút, az úszóhártyát.
Tolláról lepereg a víz.
Nyújtózkodik, kibontja szárnyát.
*
És térdre hullva szürcsölik
a lábnyomaiban összegyűlt időt
pikkelyes, szétázott életek,
a tükrök uszonyokat mutatnak,
úszóhártyában ütőeret,
üszkös csonkokat szárny helyett.
Nulladik szonett
Miként is nyújtsam át szonettemet
– tizennégy sort, száznegyven szótagot,
ezen rövid meg hosszú lépteket –,
hogy megtudd: önmagamnál több vagyok?
Téli virágként nőjenek ki tán
papíromból a mondatok, szavak,
hogy téged, kit a lelkem úgy kivan,
e virágokkal elborítsalak?
Vagy inkább tetszik, minden sor ha rács,
s a vers kalitka, melyben átadom
– hisz bármi fényes, úgyis csak harács,
egy más világban áll a nagy vagyon –
a lelkem, mely a rácson át ha jár,
széthajlik az, de mindig visszaáll?
A Gondolatnak ősze rámköszönt
A Gondolatnak ősze rámköszönt,
lelkem jövő korok partjára vetve,
hát visszakérem azt, mit elsietve,
éretlen fővel írtam hajdanán.
A szívemet papírként összegyűröm.
A végtelen kapuin át, az űrön
keresztül száguld a szívtől szabad,
a pőre elme, mely ledobta végre
a test ruháját, s tisztán néz az égre.
A találkozás elkerülhetetlen
Ahol megáll a hatos,
vagy többé meg sem áll már.
A Nemzetinél, este.
Egy elfelejtett háznál.
___________________
___________________
És fürdés vajban, tejben,
vagy Szajnában, Szamosban.
A kézben néhány csillag,
és tőr a sétabotban.
___________________
____________________
Az arc mögötti kertben.
Egy tükrön túli várnál.
Ahol megáll a hatos,
vagy többé meg sem áll már.*
* A pont utáni versben. Vagy amit kitalálnál...
Mariann
Nem szeretett. Bolondja voltam.
Szerettem volna látni holtan,
hogy másé soha ne lehessen,
hűvösen többé ne nevessen.
Mint ki megveti az egészet,
nem táncolt. Tükörbe se nézett.
Nem értettem, és most se értem:
nem küldött el. Nem mondta, mért nem.
Nem tudom, életének véget
mért vetett. Megitta a mérget,
s már halott volt, mikor kerestem.
Nem üzent, nem írt levelet sem.