mielőtt végleg

1.

A bolhákért majd beugrom holnap, fordulok vissza az ajtóból. Szeretném, ha többértelműen csengene ez a mondat. Ha egy sejtelmesebb hangsúly kikezdené a köztünk terpeszkedő közömbösséget, tovább léphetnék. A találka helyét is kinéztem már. Nincs messze innen és könnyen megközelíthető. A lakótelep mögött, a zöldövezettel dúsított elővárosban bújik meg a lokál, pompás kilátással a csatomára. Valamikor a korareggeli órákban jönne, amikor még friss a levegő és már eltűntek a víz felől rajzó szúnyogok. Összerándul az arca, fonnyadt bőre mosolyra tágul. Ezt már ismerem, bármelyik éjféli kuncsaftnak kijár, ha sokat kekeckedik. Hátul az anyja a reklámdobozok között matat, a rávetülő pasztellszínek kiegészítik finom alakját. A cekkerben nyikkan egyet a sörösüveg. Több zaj nem is férne el.

A lábát persze ma sem láttam. Egyszerűen nem akar kimozdulni a pénztárgép fedezékéből. A Mayer-fiú ötlete sem vált be. Még a télen javasolta, hogy dörzskövet kérjek, azt a legfelső polcon tartják, az üzlet előterében, nincs ember, aki elérné. Egy efféle kutricában pedig kell lennie kisebb létrának vagy valamilyen emelvénynek, s akkor csak lazán aláállok. Ha nincs bent a mama, akkor engem utasít. A mosóporok mellett találok egy sörösrekeszt, arra álljak föl. Ha szántszándékkal, idétlenkedem, blazírtan türelemre int. Sosem téveszti el a koreográfiát, egy szót sem cserél ki a szövegében. Azért minden hónap elején megpróbálom. A köveket apró kupacba gyűjtöm a fürdőszoba egyik félreeső szegletében. Fürdésnapon csinos kis hajórajt mintázok belőlük. A fontosabb tengeri csatákat mind lejátszottam már, még a normandiai partraszállást is sikerült imitálni, bár ehhez tucatnyi szappantartót kellett beszereznem. Ilyenkor lekushad bennem az a szorongás.

Még mindig az ajtóban topogok. Ugy teszek, mintha idegenkednék az elindulástól. A bolt előtt összetapadt fűcsomók jelzik az elvonult vihar dühét. Jól látom az üvegen kizuhanó fényben. Nyakamhoz igazítom a gallért, lopva, hogy Angelica ne vegye észre, vattát dugok a fülembe. A nyárfákat, amelyek még összekapták a tömbházak közt örvénylő huzatot, fél éve kivágták. Lóugrásban az olajos fényű tócsák közt. A sötétségből, mint valami szivacsból, illatos víz szivárog. Mögöttem, pár lépéssel lejjebb, bádogtető csattan, majd imbolyogni kezd egy-két veszteglő kocsi. Gondolkodás nélkül a falhoz préselem magam. Pedig nincs különösebb baj, a tegnapi suhancok lökdösik előre-hátra az autókat, ha valamelyikben felvisít a sziréna, egymás vállát paskolják. Csalhatatlan érzékkel válogatnak: Daciát, koszos rendszámút, rozsdafoltosat csak végigszántanak a kulcsheggyel, vagy valami élesebb kaviccsal. Ordításra sem futnak el. Rendőr nem jár erre, a járőr a belvárosikocsmák valamelyikében tanítgatja az újonc kiskatonát. A szemébe nézz, de ne közelről, motozni csak hátulról, a géppuska csöve mindig előre. Mire a tömbház tétova fényei kigyulladnak, a következő utcában is vihog egy Opel. Álmos polgárok fürkészik a kocsi körül lappangó félhomályt. A pizsama fölé kapkodott ruha csálén áll, a fényszóró bűvkörében gyűjtött bátorság lassan elpárolog. Néha segítenék, elmagyaráznék dolgokat. De beljebb, a kerület szélein már én sem vagyok ismerős. A nevetés felráz és megmelegít.

2.

Az egyiptomi kultúra és a babiloni nők helyzetét taglalja, ha belezavarodik kockacukrot pottyant a kávéjába. Végül én iszom meg, órákig ragad tőle a szám. Munka után, mint valami kutyakölyköt, a Tháliába hurcol kikapcsolódni. Előadás előtt itt lebzsel a fél társulat, de néha próba közben is. (Később, ha felduzzad az asztlal, ingyen pia reményében mások is hozzánk csapódnak.) Minden alkalommal kielemezheti a bemutató gyengéit, senki sem sértődik meg. Valamikor rendezőnek készült, mostanság a használt hűtőszekrények és -ládák specialistája. Délután még alig lézeng pár alak a csehóban. Inkább nekem magyaráz, de ha nyiszorog az ajtó, rögtön arra kapja a fejét. Akkor is mosolyog, ha sosem látta a belépőt. Ilyenkor nem fejezi be a mondatokat. Találgatnom kell.

Ujabb fémasztalt tolnak a miénkhez. A felkunkorodó linóleumot a tulaj plakátköteggel ragasztja vissza, a vastag betűk alatt a szereposztás karcsú fonalai. Kinyújtott nyakkal böngészem, hátha felismerek valakit. Korsók és kancsók veszekednek a terítőn, néha üveg is előkerül, minden percben gyufa hersen. Megtűrnek maguk közt, de még nem tudják a nevem. Csak akkor beszélek, ha már nagy a zaj. A Mayer-fiú teli szájjal védi a direktort, miközben a mellette gubbasztó gesztenyebarna a fülébe leheli a füstöt. Utánozhatatlan mozdulat. Izmos lábán valami térden felülre tornászta a szoknyát, két ujjnyi és minden látszani fog. A befülledt levegőben lassan erjednek az indulatok. Megfeszítem az izmaim. Miért szerénykedsz, te hülye, hát ki vagy te, Nyilas Misi, ordítja a szubrett az asztalfőn kókadozó rendezőnek. Pár pillanatig senki sem tudja eldönteni, dicséretnek vagy sértésnek szánja a kérdést. A zsibongás hirtelen felerősödik, türelmetlen zajok szövődnek az eldugottabb zugokban is. És mi van, ha nem kell neki az a vacak, érdeklődik a Kleopátraarcú és a saját füstkarikájába fúrja fitos orrát. Nem vagyok benne biztos, hogy tőlem várja a választ, mégis belefogok. Társalgási fordulatokkal oldom az ügynöki szöveget. Mondandóm végén parányi felhő rebben át sötétkék íriszén. Ebben a pillanatban már mindent tudnia kellene az elektromos kávéfőzők új generációjáról.

Záráskor mendenkit magához invitál. Zajos csomókban kanyarodunk a kerület felé. Mayer elől baktat, két nő között mutatja az irányt, időnként hátrarohan és merőn a szemembe néz. Száját többször is kitátja, mintha figyelmeztetni akarna valamire, de végül nem mond semmit. Fogai közt ételmaradék, ínyéből vékony csíkban vér serken, megint felsértette a fogpiszkálóval. Kihúzott derékkal megy vissza a sor elejére, a templom előtt már a gesztenyebarna nyakszirtjét csókolgatja. Felzavarjuk az árkádok alatt lapuló csendet, ez bosszant. Minden imádságot elfelejtettem, senkit sem tudnék kiengesztelni. Ezt később a Kleopátra-arcúnak is elmondom, azonnal felkér egy tangóra. A parkett szemérmesen morog a talpunk alatt, nagy íveket írunk a levegőbe. Tánc után elégedetten simul a bőrfotelhez, szinte elveszlődik benne, ha konyakot hozok, ingerülten rázza a fejét. Valamit ki kell találnom, csak egy hajszál választ el tőle. A konyha felé tartok. Már remeg a kezem a kilincsen, a tüdőmből kiáradó levegő forró, perzseli a számat. Ha nem igyekszem a nővel, a roham legyűr mielőtt a végére járnék a dolognak. A rendező az ajtó mögé bújt, ki nem állhatja a csapongó érzelmeket. Most minden dekadens, hajol közelebb, majd mintha jelentene valamit a gesztus, kigombolja a sliccét. Védekezésként dicsérő szavakat hebegek a premierről, megértően pislog. Néha úgy érzem, tudom mi következik. Kiszámítható a végkifejlet, egymásba csúsznak az elejtett mondatok. A gesztenyebarna óvatosan kupakokba gyűjti a lepergő hamut, ha ellentmondanak neki, tüntetően az ablahoz sétál. Ez mindig bejön. Mindenki érzi: ő most a házhoz tartozik, mint ajtóhoz a kulcszörgés. Elrendeződnek az összefüggések.

A kibuggyanó mellét simogatom hevesen, nem tudom mennyi időm lehet. Mielőtt kioldaná a nadrágszíjam, még látni szeretné az arcom. Percekig csak a kikerekedő szemét nézhetem, a pupillájába csimpaszkodó sötétet. Csodálkozás vagy rémület, ami hirtelen kisimítja a karcsú szarkalábakat, ami megrezegteti azorrcimpáját? Utánanyúlok, de már csak a helyét markolom. Magára kapja a blézerét, táskáját gyors mozdulattal a nyakába akasztja, hogy mindkét keze szabad legyen. Az ajtót elfelejti becsapni, gátlástalanul dől be a folyosó és az udvari szemétgyűjtők egyszerű szaga. Melltartójával a kezemben járom be a lakást, kicsit ódivatú, csipkével szegett szatén. Mayer a hálóban hortyog, a többiek az előjáték ideje alatt szivároghattak el. Megéhezem. A tányérba dermedt rántotta, mint a gumi, a paradicsom sem segít, kiköpöm az egészet, az égett olajat gyorsan elmaszatolom a tenyeremen. Az abrosz szélén, akár egy elrontott költői kép, félig kent zsíroskenyér. Mintha egy fontosabb mondat közepén hagyták volna itt őket. A sajtban a harapás nyoma még meleg. Ha tehetném minden égőt felkapcsolnék, hogy birtokba vegyem a rendelkezésemre álló teret. Hogy megfejtsem, ami rámtartozik. Zakatolnak fejemben a tárgyak. Minden a Mayer-fiú hangján szól, csak a könyvek gerincén felejtett hamutálak hallgatagok. A falinaptáron előrébbpöckölöm a piros négyzetet, titkos elégtételt érzek, nem tudnám megindokolni miért. Megigazítom a fogason lógó ruhákat és beleszagolok a kitett cipőkbe. Mielőtt kilépek az ajtón, félreteszem a telefont. Semmi nem zavarhatja meg ezt a nyugalmat.

3.

Emeleti megbízottnak választanak a lakógyűlésen. Maga rengeteget van itthon, kis időbeosztással mindenre jutna ideje, rikácsolja a mellettem ülő öregasszony. Aztán biztatóan megszorítja a kezem. Érdes és száraz, csontja átkéklik a bőrén, mint papíron a tinta. A szomszédom, a volt újságos köpött be, éjszaka, ha elcsendesül a bérházi zsivaj, átjön néhány palackkal. Egy-két pohár után már nem beszélgetünk. Néha a szeretőjét is hozza, olyankor kártyázunk. Dilettánsok, az utolsó fillérükig játszanak, és nem figyelik a kimenő lapokat. Az ajtóban már előreengednek, aki nem ismer, bemutatkozik. Egy tinédzser lány alaposan végigmér, a félregyűrt trikóm láttán elvörösödik, majd megnyalja a szája szélét. Szorgalmasan jegyzetelem a kéréseket. A beázások mellé a kutyák beceneveit is felfirkantom. Ha harapós, fekete kereszt, ha még nem szobatiszta, zöld. Bármiféle méltatlankodás faragatlanságnak tűnne. Halkan, hogy ne hallja senki, megdicsérem magam. Megint jól viselkedtem.

Ahogy a helyére kattan a retesz, és a megszokott bútorok rövid reccsenése áthullámzik a szobán, elnehezít a fáradság. A délelőtti események körvonalai elhomályosodnak, felbomlik a kronológiai sorrend. Ha szándékosan ébren maradok, úgy fogok emlékezni a mai dolgokra, mintha sosem történtek volna meg. Mintha utólag mesélnék, és nem adnék hitelt az elbeszélő szavainak. De hiába a pontosan betartott szertartásrend (friss ágynemű, citromos víz a széken, lassított hullámmozgás) csak forgolódom a kanapén. A redőnyön átvergődő fénycsíkok elől a takaró alá húzódom, persze nem használ. Ha felkelnék, hogy elfoglaljam magam valamivel, azonnal elnyomna az álom. Nincs mit tenni. Néhány óra mindig az övé. Amikor nem csinálok semmit, csak fekszem, ülök, vagy a tévét nézem meredten, és nem értem a felvillanó képeket, mindig ő vagyok. Az akaratom leválik rólam, akár a felhólyagzott bőr az erős napsütés után. Szétszed és összerak, sosem tudom meg, hogy éppen mi változik. Miből mi lesz. Akár az asztalra pergő higany, egy idő után már nem lehet követni a szétrebbenő cseppeket. Szeretném magam elrejteni.

Ha kitalálok valamit, mindig megmenekülök. Fürdeni nincs kedvem, a telefon szerencsére karnyújtásnyira, tapintása kellemes, hamar átveszi a szoba hőmérsékletét. Találomra tárcsázok, eleinte csak prímszámokat, aztán párosakat is. Esküvői ruhát bérelek, telket foglalok le angliai rokonaimnak, alakuló klubhoz keresek pártoló tagokat. Sosem nevetem el a végkifejletet. A hívott számot elegáns noteszbe vezetem, mellé dátum, a beszélgetés időpontja, rövid kivonata. A minősítés egy csillagtól négyig terjed, az átlagom jó közepes. Limonádéval jutalmazom magam, a kifacsart citrom héját nem dobom el, ha megszáradt horgászzsinórra fűzöm. Aprólékos munka, nem szeretem, ha nem egyformák a félbevágott darabok. Aztán magától vége szakad: bizonytalanság fog el, a legsimulékonyabb felvezetésbe is belezavarodom. Utoljára a Kleopátra-arcú számait dobolom a készüléken, az első, kínosan hosszú csöngetés után már nem merem letenni. Rögtön fecsegni kezd,hangja derűs, bizakodó, nem torzítja el a gép. Most lépett ki a fürdőkádból, könnyű felhőket ereget a felhevült bőr. Fél kézzel, lassan törli magát, mintha szakértő szemmel lesne valaki a függöny mögül, az érzékenyebb részeknél sem lesz közönséges a mozdulat. Így képzelem el. A szomszéd étteremben nagyon ízletes a gombapaprikás, fejezi be, a készülék megerősödő zúgása kiismerhetetlen árnyalatot kölcsönöz a mondatnak. Csak elköszönni marad időm. Az értelmezés kínzó pillanatai következnek. Későn jut eszembe, hogy elfelejtettem bemutatkozni.

Görcsösen szoríthattam a kagylót, az ujjaim szinte fehérek, és annyira nyirkosak, mintha vízbe mártottam volna. Hirtelen ötlettől vezérelve ledobom magamról a ruháimat, a szőmyeg közepén gőzölögnek tovább. Furcsa elégedettséggel szippantom be a saját szagomat. Teljesen összekucorodva alszom reggelig.

4.

Az akvárium az ágy fejével szemben, a fényforrások középpontjában áll, lehetetlen, hogy ne ezt vegyem észre legelébb. Állatokhoz, halakhoz nem értek igazán. Az üzletben kapkodva és felszínesen válogatok, gyakran előfordult, hogy itthon megsebezték egymást a különböző fajták. Egyeseknek a víz milyensége, másoknak az oxigénellátás okozott gondot, szerintem képtelenek voltak megbarátkozni a környezettel. Lázadók módjára utasították el, győzelmet remélve, holott ez nem egyéb, mint hitványságuk és jelentéktelenségük cáfolhatatlan jele. A feldobott hassal lebegő példányok látványa bosszantó. De nem ők fontosak, mint ahogy a homok, a díszkövek, a vízinövények jelenléte sem. Csupán az üveg, a formát kibontó anyag. Elhagyott ház országútra néző ablakaiból vágattam ki. Nem sokkal utána elhordták a cserepeket, téglákat, a gerendákat pedig eltüzelték az arrajárók. Ezen a környéken az ablakok hiánya jelzi egy ház kiszolgáltatottságát. Ha azt elviszi valaki, birtokba vette, így lesz végképp gazdátlan; a többi, a váz már nem lényeges.

Jelenleg nincs benne senki, mégis naponta megszórom bolhaporral. Nem felesleges a mozdulat, talán a vizet táplálom ezzel. Ha megbarnul a felszín, kis pohárral félig kimerem, elengedhetetlen, hogy érintkezzema vízzel. Az áttetsző csíkosakból veszek majd ismét egy tucatot, azok bírják a legtovább itt.

Indulás előtt végigjárom a rámbízott lakásokat. Van, ahol a nyakkendőmet, másutt a cipőmet dicsérik. Én az előszobáról ejtek pár biztató szót. Ezek után mindannyian lopva fellélegzünk. Végezetül gyöngéd erőszakkal belémtuszkolnak néhány falatot: friss kenyérsarkot, szem szőlőt, vajjal kent pirítóst. Ha engedek, a mosoly átitatja az arcukat. A lábtörlők persze sokkal beszédesebbek.

Az újoncok már várnak. Nyurga, fiatal legények, kihívást sugárzó lányok. Sorra vesszük az első találkozás minden fázisát, majd ugyanígy a kávéfőző szerkezetét. A sérülékeny műanyag részeket külön kiemelem. A jó üzlet függvénye a célszemélyben keltett rokonszenv mértéke. Ezt le is diktálom, a helyesírást megszokásból ellenőrzöm. Önkéntes jelentkezőkkel szemléltetem a lehetséges bakikat, az óra végére a magabiztosság heveny tünetei mutatkoznak rajtuk. Madách-idézettel zárom az egészet. Szemem sarkából mindvégig az udvart lesem, mikor gördül be Ieremie teherautója. Hoztam neki pálinkát tisztára sikált, csupasz palackban; a címkézett üveget gyanakodva forgatná. Az első féldecit a földre löttyinti, csak azután kortyol bele. Egyszerre vettek fel minket a céghez. Tanítónak szólít, én ezt többször elhárítom, hiába. Minden öltönyös embert tisztel, de ha teheti elkerüli. Az anyja vajákos asszony valahol Moldovában, a hegyeken túl.

Már mások is látják rajtam, súgom neki, az arca elkomorodik, szemében egyszerre látom a beletörődés és a harag tüzeit. Asszony, kérdi sokára. Bólintok. Újból megvizsgál. A parkoló eldugott sarkában derékig vetkőztet, majd alaposan végigtapogat. A nyirokmirigyeket hosszasan masszírozza, több helyen durván megcsípkedi a bőrt, számolja, hogy milyen gyorsan nyeri vissza eredeti színét. Késeibb a bicska hegyével megkarcolja a kezem, a kiserkenő vért egy papíron maszatolja el, és a fény felé tartja. Eddig cigányvízzel kezelt, de ez most már nem elég, erősebb kúra kell, mondja. Gyökeret eresztett bennem az a másik. Megvágod a karod itt és itt, mutatja a helyet és a leendő seb hosszát, aztán a combodat is, a nyílásokon fog kiszökni. A vizsgálat után kis kendőt terít az ülésre, a szalonnát vastag csíkokra hasítja, a hagymát inkább tördeli. Senki mással nem eszik együtt. A visszapillantón csüngő műanyag keresztet gyöngéden himbálja a huzat. Krisztus töviskoszorúját megkapta az öngyújtó, megfeketedett és ráfolyt a szemére. Tudja ő is, hogy rossz jel, de nem cseréli ki, engesztelésképp néha átmossa szenteltvízzel. A pálinka elfogyott, az üveget visszaadja. Köszönés helyett hozzám lép és a mellemre bök, addig is ne tápláld, ne ingereld, figyelmeztet. Ez mit jelent, kérdem, bár tudom, hogy nem fog válaszolni. Ő sem mondhat el mindent.

A város, akár egyjó kurva, estére mindig kifesti magát, ordítja mellettem Mayer, majd nagyvilági mozdulattal körbemutat. Nem látok semmi különöset. A tömbházak álmos macskaszemei közt színes neonok virrasztanak. Imbolygó alakja körülöttem táncol, mintha láthatatlan fonalat hurcolna maga után, hogy összeöltse a tébláboló házakat. Ha kiabálni kezd, a lépcsőházak sötétjébe húzódom vissza. Akit lehet megállít, bódító beszédével elkábítja, majd miképp egy agyafúrt maszkmester, vigyorgó, torz pofát fest a megtorpanok vonásaira. Gyorsan, fájdalommentesen dolgozik. Kedvelt szórakozásának hódol, nem lehet megzavarni. Ha kérdőre vonják, részegségével védekezik. Pedig nem mesterséges állapot ez, hanem sokkal inkább valami elemi inger, amely mintegy parancsszóra őt magát is átformálja. Ha tehetem, rendszeresen megtapogatom az arcom, hogy ott van-e még.

A műszaki bolt hanyag lépcsőjére telepszik, maga alá gyűri drága kabátját. Mostanában már nem takarékoskodik az erejével, hamar kifullad, ilyenkor kiszolgáltatott, bárki könnyű prédája lehetne. A röppálya csúcsa ez, ahol a mozgás mintegy megszakad és a felhajítot kő pihenni látszik. Mellette ülök én is. Már nem vagyok veszélyben, védtelensége megerősít, hallgatásommal bekebelezem.

A kerület szélein járunk, sápadt zöldségek duzzadnak a virágágyások helyén. Törmelékből ácsolt kerítés, ahol lehet, drót. Az ernyedt tömbházak tövében, mint sűrű aljnövényzet, garázsrengeteg. Bádogviskó tehetősebbeknek, átalakított konténerek, porladó vasúti kocsik, engedély is lesz, de kit érdekel. Nagy testű kutyák az arrogancia megannyi eltanult jelével. A leleményesség szigetei és a káosz precíz fegyelme. Itt nincs idegen, csak betolakodó.

Egymás mellett lapulnak a parkolóban. A tócsák körül kirajzolódó cipőtalpak kifürkészhetetlen irányba vezetnek. A kirakaton elkenődött foltok közül az egyikben magamra ismerek. Mögötte mustárosüvegek tömzsi halmaza. Nincs idő gondolkodni, mondja Mayer és összekulcsolja a kezét. Csak ez a nincs foglalkoztat.

Az autók előtt áll karnyújtásnyira, ferde vigyázzban. Néhány képregényfigura és Poborsky átemelős gólja jut az eszembe. Akire gondolok, baljós események nyomában settenkedik, modora sima, nőkkel szemben tartózkodó, szorult helyzetben kissé impertinens. Több lapon keresztül néha színesben is. Shadow, így hívják. Nekem mégis úgy tűnt, csupán egy konok mellékszereplő, a főhős észrevétlen, felbukkanása az utolsó kockák valamelvikén várható. A cseh középpályás ernyője az ötvennegyedikben egy kalap pénzt hozott. Persze még nem adta meg. Hó végén pénztelenségre, hó elején rendezetlen virágszámlákra, színésznők ponyvaregénybe illő szeszélyeire hivatkozik. Mondataiban több a rejtett alany, mint az állítmány. Vajon mit tenne ilyenkor egy vérbeli képregényfigura? Hangutánzó szavak keringenek a fejemben: reccs, bumm, kresh. Most már csak pár centi választja el a BMW lökhárítójától. Mondanom kellene valamit, egymondatos biztatást, higgadt figyelmeztetést, ami még belefér a fölöttem lebegő buborékba. Alighogy megmozdul, szaladni kezdek. Még az is lehet, hogy elérem az esti filmet, ha nem, száraz tolksóval is beérem.

Biztonsági játék az alapvonalnál. Lapos beívelgetések.

A sarok után lelassítok, felöltőmet gondosan begombolom, sálamat elrendezem. Nem kerülöm ki a járdára hulló fényfoltokat. Az önkiszolgáló után már a Beethoven utcára látni. A riasztók fülsértő orkánja a gyér forgalmú mellékutcákról is elszippantja a járókelőket. Szabad az út. Oldalt, fejmagasságban kivágódik egy ablak. Mi történt, kérdezi egy férfi. Hangjában némi rendreutasítás bujkál. Közelebb hajolok. Semmi különös, két BMW zenél a téren, felelem fojtott hangon, rövidzárlat, de az is lehet, hogy megpiszkálták. Gyanúsan bőbeszédű vagyok, mintha elfelejtettem volna: sötétben minden kiejtett szó megkétszereződik. Miért vesz ilyen flancos járgányt, ha nem képes ügyelni rá, méltatlankodásában káröröm csillan. Holnaptól a csendet is kiparcellázzák, aztán bevetjük valamivel. Cigarettára gyújt, a parázs intim fényében az arca csupasz, érzelem nélküli. Szeretném tréfával elütni a dolgot, de végül csak a nyelvemet öltöm ki. Paradicsomkarók szikár szimmetriája kísér, a fölém tornyosuló komor fákkal mit sem törődöm. Alig érintem a földet.

6.

A felvonóban találkozunk. Most nem vörösödik el, de megnyalja a szája szélét. Térde csontos, föntebb a harisnya vézna mintái kiszélesednek, de a középpontot, ahol a szálak frivolan összeérnek, hanyag szövet takarja. Előre engedem, a folyosón mégis a hátamba kerül, lépéseit az enyémhez igazítja. A nevét a gyűlésen sem tudtam megjegyezni, inkább a torkomat köszörülöm. Aztán köhintek.

Kemény hengerré gyúrtam az újságot. A hírek a tenyeremben futnak össze: alaktalan szürkeség, szúrós szagú folt. A vezércikk kitartóbb, a rádió is bemondja.

A küszöbön olyan természetességgel libben át, ahogy eltervezte. Beljebb már a tárgyakhoz tartozik, felesleges lenne sértegetni. A függöny redői közt vergődő legyeket sem bántom. Óvatosan járja be a lakást, széles nyomot hagy maga után, mint csiga a fakérgen. Az akvárium előtt fölvihog, a citromfüzéreknél elkomolyodik, a konyhába épphogy bepillant. Nincs nőd, kérdi, hangjában finom elegyet képez a csodálkozás és a szemtelenség, majd a nadrágomon feszülő dudort veszi szemügyre, mintha abból kiolvasható lenne a válasz. Hány éves vagy, dobom vissza, roppant gyönge riposzt, tudom én is. Lefittyed a szája és mond egy számot, amiből semmi sem derül ki. Ezt elszúrtam, maradni fog.

Energikus zenét teszek föl, a vonósok elnyomják a beszélgetés lehetőségeit, ha baj van, a kürtök is bekapcsolódnak. A fürdőszobáig lopózom. Az adagionál már kiabál, apámék kizártak, nincs kulcsom, itt alszom, majd sorolni kezdi a lakóbiztos kötelezettségeit. A beálló, viszonylagos csönd mindkettőnket megnyugtat. Ha legalább a telefon zsinórját elérném.

Csak akkor veti le a pulóverét, ha elfordulok, de a szobából nem mehetek ki. A fürdőből gomolygó gőz erőtlenül foszlik szét az előtérben. Érzem, ahogy a szagát lassan beisszák a bútorok, a nyitva felejtett könyvek. Testén egyetlen hiba sincs. A háti, kecses fátyoluszony, miképp egy barokk legyező, gyönyörű árnyékot vet a falakra. Pikkelyei hajlékony, ezüst páncéllá olvadnak össze, lecsússzan róla a tekintetem. Meg kell etetnem, ez később többször is makacsul visszatér. Vacsora közben a fellelhető kések éleit is végigpróbálom, a kenyérvágó cápafogai láttán émelygés fog el. A csontnyelű barátságosabb, a szalámit kiválóan szeleteli, a gáztűzhely lángjánál fertőtlenítem, majd a kötszerek mellé készítem. Amióta Ieremie szilánkot kapott a szemébe, nem maradt sok időm, puszta érzékelése is fenyegetésként hat. Rúzzsal már kihúztam a kérdéses részeket, tévedés kizárt. Ágyékomat a hideg csempéhez szorítom, a férfiasságom lassan lelohad, ez most mindent összezavarna.

Ha eszembejut valami, azonnal eltitkolom.

Fogmosás közben nem nézek a tükörbe, ismerem ilyenkor az arcom. A vizet találomra törlöm le, a bőröm zsibbadt, semmit sem érzékel. Percekig gondolkodom, hogy a jégeralsót magamon hagyjam-e. És a zoknit? Mitől ábrándulnak ki inkább a mostani lányok, a lábszagtól vagy a foltozott gatyától? Generációs nehézségek.

A kimerültség, mint valami képlékeny massza, rámfolyik, majd megköt.

Sötétben már nem emlékszem a haja színére, óvatosan megtapogatom. Összehasonlítom az enyémmel, az övé lágyabb, erőtlenebb, akár a dombok között szitáló tavaszi eső. Vajon felismerném, ha nem lenne igazi? A művirágok is mindig megtévesztenek. Kicsit meghúzom, nem enged.

Alvás közben hozzám simul.

7.

Fizetek. Mivel nem tud visszaadni, a pult alól doboz gyufát és egy dörzskövet dob a kosaramba. Eláll a lélegzetem. Meghatódva forgatom az ujjaim között, nem a megszokott méret, kicsit laposabb, naszádnak semmiképp, de anyahajónak megteszi. A vonásaiból persze még nem olvasok ki semmit, a mosoly alig kifejező, szerves része az arcán elomló híg unalomnak. De a bizonyosság megszépíti, hiszen jelt adott, az üzenet már nem vétlen gesztus többé, megtestesült, kétségbevonhatatlan immár. Minden szerelem így kezdődik.

A találka helyét is kinéztem. A lakótelep mögött, a zöldövezettel dúsított elővárosban. Valamikor a korareggeli órákban jönne. Amikor még friss a levegő és eltűntek már a víz felől rajzó szúnyogok.