A távoli kontinens. Az ég

A múlt század 90-es éveinek közepén Samuel Phelps Leland, az iowai Charles City College csillagászatprofesszora teljesen biztos volt benne, hogy a Mars felszínét élőlények népesítik be, és azt is valószínűnek tartotta, hogy ezek magasabb rendűek nálunk.¹ Azt remélte, hogy a készülőben lévő óriástávcsővel, a Yerkes Obszervatórium új, 40 inches műszerével „látni lehet majd a marsi városokat, meg lehet majd figyelni a hajórajokat a kikötőkben és a gyárvárosok meg az ipartelepek füstjét”; vagyis azt, hogy ugyanolyan pontossággal láthatjuk majd mindezeket a részleteket, mint ahogy a marsiak éjszakánként, miközben egükön egy helyett két hold kering, nagyfelbontású tükörüveg-teleszkópjaikkal a Földet és annak kontinenseit, óceánjait, útjait, vasútvonalait; az érckohókat, zúzdákat és nagyolvasztókat és zsiliprendszereket; és akár az egyes emberek életét is; meg a sziklával teledobált tengerpartot, meg a mólókat, ahol éjjel-nappal folyik a rakodás.

Mintha csak a Mars sem lenne más, mint egy eddig ismeretlen földrész, ahova egy ismert kikötőből eljuthatunk; mindössze új és távoli terra incognita, amitől nem sötét óceán és párezer, hanem világűr és százmillió mérföldek választanak el – de ugyanazok a természeti törvények hozzák létre a vörös sivatagok földi fényképlemezen homályos foltnak tetsző porviharait, amik a földi időjárást, és ugyanúgy értelmes teremtmények élnek a felszínén, mint ahogy a Földön is.²

És térképeket is lehet rajzolni róla: különböző színekkel lehet jelölni a feltételezett földalatti bányák, öntözőcsatornák meg a miénkkel majdnem teljesen azonos hosszúságú marsi éjszakák alatt minket figyelő csillagvizsgálók fémkupoláinak helyét, hiszen közöttük és közöttünk az a legnagyobb különbség, hogy ez a bolygónyi kontinens mérhetetlenül idősebb a Földnél. Az erózió annyira lepusztította a felszínét, hogy a magas hegyek talán már geológiai korszakokkal a földi élet megjelenése előtt eltűntek – ezért most alacsony, lekopott dombhátakon állnak az obszervatóriumok; a kövek szétmállanak, ha valaki hozzájuk ér, és a lassanként elszűkülő, mind ritkább levegőben nem hallatszik messzire a kiáltás – szinte teljesen hangtalanul dolgoznak hát a szállongó porban a szürke, ezüstszínű vagy vörös ércből épült felsőbbrendű, marsbéli gépezetek.

Az ezeket létrehozó civilizáció szükségképpen öregebb a földinél – és sokszorosan fejlettebb is. Nem csak azért, mert volt ideje felhalmoznia a tudást a kezdetek óta eltelt csillagászati, legfeljebb a Naprendszer vagy a legtávolabbi galaxishalmazok életkorához mérhető idő alatt/amihez képest egyetlen pillanat csupán egy tengerből kiemelkedő, ismeretlen kontinens létrejötte, ennek a meghódítása, a lehetséges kikötők helyének feltérképezése, majd a fokozatos és kudarccal végződő, soha meg nem írt, szégyenletes meghátrálás az őslakók felkeléseivel és az új, ismeretlen betegségekkel vagy a mérges növényekkel és a párás, fullasztó klímával szemben, ahol a fémtárgyakat pestisrozsda lepi el, és örökké felhős az ég, és emiatt a legnagyobb távcsövön keresztül sem látszanának a csillagok.³

Nem csak a művészetek és a tudomány létrehozásához rendelkezésükre álló, számunkra felfoghatatlanul hosszú idő miatt, de azért is szükségszerűen fejlettebb nálunk az ottani civilizáció, mert máskülönben nem maradhattak volna fenn.⁴ A Mars hajdan a miénkhez hasonlító éghajlata közben ugyanis zordabbra fordult: a nemzedékek alatt összegyűjtött készletek fokozatosan kimerültek; a folyamtorkolatok eliszaposodtak és kiszáradtak, és kiszikkadtak a léggyökerekkel, kékes sással meg gyomokkal benőtt mocsarak is; és a faragott kőből emelt, ősi városokat egyetlen nap leforgása alatt temette el az a homok, ami maga is szikla volt, mielőtt megőrölték a marsi szél kovácsoltvas malmai.

A bolygó lassanként víz- és oxigénszegény sivataggá vált, ahol a földi csillagászok számára is, akik fölé egyelőre kék kupolaként borul a légkör, a fém és üveg éjszakai obszervatóriumtornyaiból is megfigyelhető porviharok söpörnek végig – mélyen lent, a felszínen pedig szétmorzsolódó röghegységek, a burjánzó vegetáció helyett alsóbbrendű, szinte ásványi élet és halott, csenevész, vörös bozót.

Persze ez lesz a Föld jövője is, hiszen ugyanazok a törvények formálják meg mindkét űrbeli kontinens töredezett partvidékeit és fennsíkjait. Ezért lehet azt mondani, hogy a Marsot tanulmányozva mintha csak egy késői és elöregedett Kozmosz elsötétült égitestjét, a Földet figyelnénk meg; és ezért lehet azonosítani a földrészeket elválasztó távolságokat: a hajózható, ám zátonyokkal meg vízalatti teremtményekkel benépesített, hínáros, sötét óceánt az addig a pillanatig hátralévő idővel, amikor a földi atmoszféra annyira elvékonyodik, hogy nappal is látszani fognak a mélykék égen a csillagok; és végleg visszahúzódnak a tengerek; és már a térképeken jelölt hajóutak helyén szárazra került, jégkorszak előtti kőtömböket sem lehet megkülönböztetni egy hajdan virágzó kultúra fővárosának romjaitól.

Ekkor a kifinomult fémkohászatot, a zsiliprendszereket és százezred milliméter pontosságúra csiszolt tükröket létrehozó civilizáció is széthullik: az éhínségre háború következik és a háborúra ragály. Régen kihaltnak hitt, ember előtti ragadozók kóborolnak majd a satnya, vörös bokrokkal benőtt domboldalakon, és egy millió évek múlva véletlenül a Földre látogató angyal vagy idegen űrhajós nyomát sem fogja találni az építészetnek, a geometriának, a csillagászatnak – nyomát sem fogja találni semminek.

Vagy pedig itt is az történik majd, mint a Marson, ahol a neves XIX. századi csillagász, Giovanni Virginio Schiaparelli szerint „Az egyes völgyek lakói szükségképpen kötődnek egymáshoz, és kollektív szocializmus... jön létre. De elképzelhető a bolygó föderációként [is]: minden völgy önálló állam. Vagy egy központi elosztórendszert tartanak fenn, amitől mindenki élete függ, és ami egyezteti a különböző völgyek eltérő szükségleteit. És milyen szigorú logikának kell alárendelni azt a törvényhozást, ami eleget tud tenni egy ilyen hatalmas és kényes feladatnak! Milyen hatalmas fejlődésen mehet ott keresztül a matematika, a meteorológia, a hidraulika és az építészet! Micsoda különleges fegyelem, egyetértés és a törvények meg a kötelességek figyelembevétele kell, hogy uralkodjon [azon] a bolygón, ahol az egyes ember egészsége függ a többiekétől is, ahol ismeretlen az ellenségeskedés és a háború: ahol mindazok a szellemi erőfeszítések, amiket a szomszéd világ [a Föld] lakosai között felemészt az egymás kölcsönös elpusztítására való törekvés, [itt, a Marson] teljesen a közös ellenség: azon akadályok ellen irányul, amiket a fösvény természet állít minden egyes lépés elé.”

A magasabb rendű marsi tudomány és társadalmi rend létezésének persze kell, hogy legyenek szemmel látható jelei is, amiket ugyanúgy felismerhet a földi megfigyelő, miként egy sosem látott, idegen kontinens csillagképei alatt partra szálló felfedező is meg tudja különböztetni a folyondárral benőtt, görgetegköves, kiszáradt vízmosást és a gyommal felvert, szikes pusztaságot az öntözőcsatornák és megművelt földek, duzzasztógátak, víztárolók meg töltések rendszerétől, ahol ugyanazon letisztult és tökéletes geometria szerint áramlik a víz a földiekhez hasonló évszakok ritmusát követve a pólusoktól a belső, sivatagos részek felé, az egyik ponttól a másikig, mint ahogy a távcső optikájában a fény, mielőtt a fotólemezre vetül, hogy rögzítse egy új galaxis szerkezetét – vagy az árkok és vízgyűjtők legfeljebb a galaxisok szerkezetéhez fogható bonyolultságú marsi hálózatát.⁵

És éppen ezt figyelte meg Schiaparelli 1877-ben: a bolygókontinens felszínét a pólusoktól kiindulva keresztülszelő sötét sávokat, amik szerinte minden bizonnyal az értelmes marsi élet régóta keresett jelei; olyan gigantikus gépek és földmunkák nyoma, amihez képest ugyanúgy eltörpül az emberiség legnagyobb vízmérnöki alkotása, a Szuezi-csatorna is, miként a Föld életkora a Marsé mellett,⁶ vagy az a hódító, aki egyedül éri el az újonnan felfedezett birodalom fővárosát, mert társaival végeztek a betegségek, a dzsungelláz, az éhínség és a mérgezett nyilak, és egyszerre bevehetetlen falakkal áll szemben, a falakon túl pedig még gazdagabb vidékek terülnek el: megművelt földek, bányák, hengerművek, kohók, kikötők.

És aztán leszáll az éjszaka, és a feje fölött, a csillagokon ott vannak a magasabb rendű civilizációk örök időkre szánt védművei – itt lent viszont áttüzesedett sziklák veszik körül, homok, és az idegen város fekete kontúrjai, semmi más. Számára úgy tűnhet, mintha máris halott bolygó lenne a Föld, de a Mars tovább kering, a Mars csillagászai tovább végzik a munkájukat: talán éppen egy olyan, minden korábbinál részletesebb térképet rajzolnak a szomszédos égitest távcsövön át tanulmányozott tengerpartjairól, kőmólóiról és hullámtörő gátjairól, amin szinte csak a kövekhez tapadó zöldesbarna hínár szálait nem lehet elkülöníteni – de a két bolygó fejlődésének hasonlósága alapján, a megfigyelőtornyok éjszakájának kupolája alatt még a hajók oldalán szétfröccsenő tajtékot vagy a viharos tenger feletti fénytörést is maguk elé képzelhetik – hiszen valaha víz borította az obszervatóriumok mostani helyét, és azóta kvarchomokká őrlődött kavicsok. Nem elképzelhetetlen hát, hogy már akkoriban, amikor a Földet még zsurlófüvek, liánok és értelem nélküli húsgépezetek népesítették be, vagy még előbb, már az alsóbbrendű, vak, víz alatti életformák idején, a valódi vagy feltételezett hasonlóságokat általánosítva úgy gondolták, hogy létezhet értelmessé fejlődő élet más égitesteken is – még ha ennek megfigyelésére és elképzeléseik igazolására nem lettek volna is megfelelő felbontású, óriási tükörteleszkópjaik.

Ugyanezt a logikát követve érvelt Percival Lowell, a századforduló vezető csillagásza is 1894-ben: földtörténeti korszakokkal később, mint ahogy feltételezése szerint a marsiak érdeklődni kezdtek a Föld iránt, és kidolgozták azt a részletes, a geológiától a biológián keresztül a csillagászatig bezárólag az összes tudomány eredményeit magába foglaló elméletet, melyben nem a különbségek, nem az eltérő bolygópálya és naptávolság, a másmilyen időjárás, a füvek eltérő színe és a különböző gravitáció, hanem a hasonlóságok: az absztrakt módon elképzelt, fekete és homogén, fénykoordináta-rendszerek által meghatározott világtér bármely pontján, bármely időpillanatban egyformán ható, mechanisztikus természettörvények játszottak szerepet, melyek működését ugyanúgy ki lehet számítani, mint egy kartéziánus geometriának engedelmeskedő, gigantikus, marsi vízemelő gépezetét, de amiben egy civilizáció felemelkedése vagy az évről évre, geológiai rétegenként leülepedő por és az elsivatagosodás mindössze egy erőátviteli tengely vagy csavar csupán, „a hasonlóságok arról biztosítanak... – írta –, hogy ez a kis gömb, melynek lakosai vagyunk, nem más, mint az értelmes élet magányos járműve a tér tengerében, nem pedig a kozmikus rendszer tengelye, ahogyan valaha gondoltuk... miként a Jupiter nagy, vörös foltja arra utal, hogy a bolygó lakottá válhatott [sic!], a Mars csodálatos, kék hálózatai [a csatornák] arra mutatnak, hogy van rajtunk kívül [még] egy bolygó, ami most is lakott...”

Lowell éppen annyira hitt a maga igazában, mint amennyire szerinte a feltételezett marsi csillagászok számtalan egymást követő, mind nagyobb teleszkópokat, mind tökéletesebb óragépeket, kristályprizmákat és színképelemző műszereket készítő generációi biztosak lehettek benne, hogy az értelem lassú és fokozatos előrehaladásának eredményeként létrejöhet egyszer az üres Világmindenséget átszelő, a mértan szabályainak engedelmeskedve a távcsőtükörről az észlelő szemébe visszaverődő fénysugarat leíró elmélet a Földön is,⁷ és ezzel párhuzamosan megjelenik majd az az elképzelés, mely szerint a Mars a Földhöz hasonlóan lakott, és felszínét nem szabálytalanul szétszóródott görgetegkövek borítják, melyek alatt a perzselő hőség és a sivatag éjszakai hidege elől egyaránt rejtőzködő, a földtörténeti őskor sivár és forró tengereinek életformáira emlékeztető alsóbbrendű teremtmények lappanganak – vagy még azok sem; hogy nem a véletlen, az erózió és a szél hatása által lepusztított geológiai alakzatok és a megszilárduló magma formálták ki a Mars mai arculatát, hanem kristályrácsra emlékeztető alaprajzú, sáncokkal övezett, bármely földi kultúránál ősibb városokat alkotó civilizáció, ami immár ugyanarra képes, mint a természet céltalan és örökké egyforma erői; és hogy végül valaki majd azt is felismeri, hogy a két bolygó: a Mars és a Föld ugyanúgy megjelenítheti egy megfigyelő szeme előtt a fejlődés korábbi vagy későbbi állapotát, mint ahogy a távcsőoptikán keresztülhaladó fotonok a szomszédos égitest töredezett kontinenseinek körvonalait.

Schiaparelli, Leland és Lowell, valamint sok más, a Mars csatornáival foglalkozó földi csillagász számára a XIX. század végén éppen ez a felismerés volt a lényeges, mert ettől kezdve remélhették, hogy a marsiakhoz hasonlóan egyszer majd az emberiség is képes lesz megváltoztatni a Föld felszínét: emberi léptékű utak és néhány sziklából összedobált kikötőgátak építése helyett át fogja formálni az érctartalmú röghegységeket meg a kontinenseket; kemény és fekete, szürke vagy acélkék fémekből öntött, gigászi gőz- és higanymotorok fogják felolvasztani a pólusok jegét és kiszivattyúzni a tengereket; és önnön vasmagjuk körül éjjelnappal determinisztikus bolygók gyanánt rotáló dinamók termelik majd a vezetékhálózatokban folyadékként áramló elektromos energiát az időjárás és a földtengely dőlésszögének megváltoztatásához – és végül magának a földpályának átalakításához is.⁸

Addig persze még mérhetetlenül több időnek kell eltelnie, mint azóta, hogy egy mérnök-isten a legapróbb részletekig megtervezte a gravitáció acélkábeleivel kifeszített sötét, euklideszi teret, amiben egy felsőbb tervnek megfelelően helyezkednek el az Univerzum titkos erőátviteli mechanizmusának részei, a körhagyó tárcsák, gömbcsuklók, és a bolygóművek: a csillagok. De bár ez a pillanat még a marsi civilizációk számára is elképzelhetetlenül messze van, innentől – a Föld olyan mértékű átalakításától, hogy legfeljebb a neve marad ugyanaz, mint ami valaha volt – azért mégiscsak egyetlen lépés már, és úgy lehet majd módosítani az első teremtés rejtve működő szerkezetét, ahogy korábban az ismert természeti törvények alapján dolgozó földmunkagépek segítségével ástak új medret a pólusok olvadó jegéből származó víz elvezetésére.

Immár nem egy új kohó, csillagvizsgáló vagy érczúzda felállítása lesz a cél; nem az, hogy egy, az eddigieknél jobb térképen bejelöljük a legcélszerűbb hajózási irányt vagy egy párezer mérföldes, kiépítendő út helyét, hogy aztán elérhessünk valamelyik ismeretlen kontinens peremvidékéig, amin túl szinte áthatolhatatlan, száraz, tüskés bozót van csak és kopár sziklafennsíkok és az ellenséges népek bevehetetlennek tűnő erődítményrendszerei; nem, ebben a távoli jövőben már nem ez lesz a cél. Hanem láthatatlan erőtereket konstruálni, hogy néhány paraméter megváltoztatásával úgy lehessen majd szabályozni a bolygók és csillagok keringését az abszolút nulla fokos űr üvegtartályaiban, ahogy egy hideg fémekből összerakott, a világtér mélységeit mérő precíziós műszert a mikrométercsavar parányi elforgatásával – és egyszer, végül, minden lehetőség határát elérve talán létrehozni egy olyan, számunkra még elgondolhatatlan elemekből álló szerkezetet is, ami nem csupán az előző teremtés anyagát alakítja át, hanem újabb, az előzőtől független világmindenséget épít fel a régi helyén az elektronpályák sugarától egészen a galaxishalmazok meghatározott pályákon kavargó, hideg gázfelhőiig, amiben hűvösen ragyogó fémgolyók a napok. A napok körül keringő bolygókon pedig szükségképpen értelmes lények élnek majd, hiszen egy ilyen szintű mérnöki alkotásban semmi nem lehet fölösleges: értelme és szerepe van az adott égitest létezésének, miként minden tengelynek, excenternek, rugónak és szabad szemmel láthatatlan óraműnek is megvan a saját jól meghatározott, funkciójával kapcsolatos helye.

Ezért írhatta azt Richard Proctor, a XIX. század ismert tudománynépszerűsítő csillagásza, hogy a Marsnak lakottnak kell lennie „Mert ha [a] Marsot csakugyan nem tartja semmiféle életalak megszállva, úgy az évről évre, századról századra végbemenő folyamatok a természet oly tevékenységéről tanúskodnak, melynek semmi felfogható haszna nincs.”

Ez pedig elfogadhatatlan, mivel ennek a kozmosznak az alkotója tulajdonképpen nem tett mást megformálva a Napot, csillagokat és bolygókat kozmikus éjszakaként körülvevő végtelen mélységű teret, mint amire valamikor nagyon sokára, amikor már senki nem fog ennek a teremtőnek még a nevére sem emlékezni, talán mi is képesek leszünk – és mivel a marsi csatornarendszerek építőinek létéből arra következtethetünk, hogy a fejlődés az egyre hatékonyabb vízemelők, mederkotrók, gőzturbinák és zsiliprendszerek: a célszerűség felé halad, nyilvánvaló, hogy ő sem alkothatott vaktában és feleslegesen. E logika szerint valójában mintha nem is lenne lényegi különbség a mostani és egy másik, ismeretlen csillagképekből álló, távoli Univerzum között: mindkettőt a marsi városok kristályrácsokra emlékeztető szabályossága alaprajzaiban vagy az üvegszerűen törékeny és rideg fémek szerkezetében fellelhető rend határozza meg – hiszen mindkettő felsőbb tervek alapján készült, matematikai pontossággal kimért és megszerkesztett világ, ahol a nehéz atommagok pályasugarának imaginárius arányai, egy, a szomszéd bolygóról készült térkép és a távcsőtükörről visszaverődő fénysugár világvonalai egyaránt a részek és az egész, a hasonlat két eleme, a Mars, illetve a Föld lakóinak további sorsa, valamint a tervezőmérnök-isten és az általa elképzelt csodálatos és gépies konstrukció közötti kapcsolatot fejezik ki.

De ezek a kor emberei számára olykor talán túlságosan is messzire vezető következtetések, és száz évvel ezelőtt, 1895 körül mégiscsak a marsi öntözéses magaskultúrák léte vagy nemléte látszott a legkézzelfoghatóbb, egyszerű megfigyelésekkel eldönthető problémának – és a legfontosabbnak is, mivel ugyanúgy ezen fordult meg az egész: a távcsövön keresztül látott, földöntúli tájkép egyelőre ismeretlen szabályok szerint elhelyezkedő világos vagy sötét foltjainak értelmezésén, mint ahogy naponta egyszer a titkos óragépekkel mozgatott mennybolt fordul körbe a földi vagy a marsi észlelőcsillagászok feje felett, a világ mágneses vastengelye körül. Ezért szállt fel léghajóval a londoni Hyde Parkban Lowell, aki számos, a Mars-csatornák mesterséges eredetét védelmező cikk és könyv szerzője volt: azért, hogy miután a magasból szemügyre vette a mesterséges tavak, utak, bekötőutak, ösvények és szabályosan nyírt bokrok hálórendszerét, összehasonlíthassa a látványt a Mars általa rajzolt, csomópontokat, oázisokat és sok ezer mérföldön át egyenesen futó, sötét sávokat ábrázoló térképeivel – és ezzel mintegy megteremtse annak a hasonlatokon nyugvó, új és őt igazoló kísérleti asztronómiának az alapjait, mely szerint párhuzamba állítható a néhányszáz méterről megfigyelt, ismerős növényekkel borított, gyalog is bejárható földi táj egy, az elsötétült űr messzi tértartományában sodródó bolygó sivár felszínével. Mintha valóban egy eddig felderítetlen kontinensről lenne szó csupán, ahova majd megérkezhetünk, hogy lépésről lépésre megismerve az ottani földrajzot megtanuljuk az ismeretlen ásványok meg pázsitfüvek nevét is; és hogy elsajátítsuk az ottani nyelvet és magasabb rendű tudományt – hacsak nem válik kormányozhatatlanná a hajó még a kikötés előtt, és ragadják magukkal az óceán vagy a világtér kiszámíthatatlan és hideg, felszín alatti áramlatai. Vagy ki nem derül, hogy mégsem neki volt igaza, és a két bolygó és két civilizáció egyforma törvényeknek alávetett fejlődését hirdető kozmikus filozófia hibás, mivel a Marson nincsenek mesterséges csatornák; nincsenek tehát színes fémekből öntött, lassan forgó, hatalmas vízemelő gépezetek, földalatti tárnák, érckohók, sivatagi városok és civilizációk – nincsen semmi sem, csak szél és homok és homokvihar.

És éppen ezt támasztották alá közvetlen munkatársa, Andrew Ellicott Douglass kísérletei 1901 körül: egy kisméretű bolygómodellt távolabbról, távcsövön keresztül tanulmányozva olyan megdöbbentő különbségeket talált a gömb felszínét borító alakzatok és a látott kép között, amilyen csak a Lowell által elképzelt és a valódi: az űrben súlytalanul lebegő távoli, kopár és kihalt Mars között lehet. Edward Walter Maunder angol csillagász pedig még azt is pontosan meghatározta, hogy egymástól milyen távol kell elhelyezkedniük a szabálytalanul szétszórt pontoknak ahhoz, hogy az emberi szem összefüggő vonalakat lásson a helyükön – hogy aztán tudósok mindent átfogó, univerzális filozófiákat építsenek egy érzékcsalódás elképzelt kristálymagja köré: oda, ahol nem ásványi tisztaságú szabályosság, hanem csak káosz van, örvénylő por és turbulenciák, és ezen túl a néma és elhagyott, fekete és rideg acélból kovácsolt világterek.

Vagyis illúziónak bizonyult végül a Mars-csatornák Lowell és számos más, jelentős csillagász által mindvégig védelmezett léte;⁹ és ugyanígy illúziónak bizonyult mára nem csak az az elképzelés, hogy egy számunkra még elképzelhetetlen szerkezet segítségével át lehet majd formálni az egész Univerzumot, hanem az is, mely szerint a világ ugyanúgy tanulmányozható és megérthető, ahogy egy bonyolult, hideg és fémszínű, örökkévaló, vak gépezet. Ezért ha azt biztosan tudhatjuk is, hogy nem irányulnak tükörteleszkópok a Föld felé a marsi éjszakák alatt, arról sejtelmünk sem lehet, hogy vajon vannak-e máshol értelmes lények, hiszen: „Ha minden tízezer évben valami angyal látogatta volna meg a Földet, hogy itt értelmes lényeket keressen – írta a századforduló környékén Simon Newcomb –, az első ezer vagy még több látogatás után csalódottan kellett volna távoznia. A hasonlóság alapján bizonyára ugyanilyen csalódás éri, ha most járja végig a bolygókat és rendszereket...

... [másfelől] ha arra gondolunk, hogy sok száz millió bolygó létezhetik, akkor... akadhat olyan bolygó is, melyet nálunknál sokkal értelmesebb lények népesítenek be. Itt aztán odadobhatjuk a gyeplőt a képzeletünknek, avval a bizonysággal, hogy a tudomány sem e fantáziák mellett, sem ellenük semmiféle bizonyítékkal nem fog szolgálni.”

Jegyzetek

1. A Marsról „a tér örvényein keresztül oly lények irigy szeme tekintett Földünk felé – írta Wells nagyjából ugyanekkor a Világok harcában –, akiknek szelleme úgy aránylik a mi szellemünkhöz, mint a mienk a veszendő barmokéhoz”.

2. Ebben az esetben nem pusztán hasonlatról van szó: Percival Lowell minden bizonnyal nem véletlenül nevezte Schiaparellit, a Mars-csatornák „felfedezőjét” a századfordulón „egy új bolygóvilág Kolumbuszá”-nak.

3. Az a gondolat, mely szerint az idő múlásával tudásunk mintegy kumulatív módon halmozódik fel, és egy később élő ember tulajdonképpen szükségszerűen bölcsebb elődeinél, egészen a XVII. századig vezethető vissza. Pascal 1647-ben egyenesen azt állította, hogy „Az évszázadok során élt emberek egymásutániságát úgy kell felfogni, mintha egyetlen ember létezne, aki örökké és szakadatlanul tanul”; Fontenelle megfogalmazása szerint pedig „a legkésőbbi fizikusok és matematikusok szükségképpen a legügyesebbek”.

4. Természetesen az evolúciós elmélet húzódik meg – kimondva vagy kimondatlanul – a gondolat mögött.

5 Lowell 1905-ben valóban bejelentette, hogy kézzelfogható bizonyítéka van a Mars-csatornák létezésére: munkatársa, Carl Otto Lampland le tudta fényképezni őket.

6. A British Astronomical Association egy tagja, J. Orr 1895-ben kiszámította, hogy ha az addig megfigyelt csatornák – később ez a szám jelentősen gyarapodott – csak 33 mérföld szélesek (kb. 53 km) és 70 láb mélyek (mintegy 21 m) lennének, akkor a kiásásukhoz szükséges erőfeszítések megfelelnének 1 millió 634 ezer Szuezi Csatornáénak – azaz 200 millió embernek 1000 éven keresztül kellett volna dolgoznia.

7. Az a feltételezés, hogy minden értelmes lény egyforma geometriát, optikát és zenét (sőt, etikát) hoz létre, és szükségképpen érdeklődik a csillagászat iránt, már Huygensnál megjelent a XVII. század végén.

8. Verne is tisztában volt az ilyen – a legalább elméleti – lehetőségekkel: éppen erről szól a Világ felfordulás. Vagyis arról, hogy egyes „tudósok” miként akarják megváltoztatni a földtengely dőlésszögét.

9. Ez nem jelenti azt, hogy az 1910-es éveket követően, a viták elülte után ne lettek volna, akik „sikeres” csatornaészlelésekről számoltak be – így tett például M. G. Fournier 1924-ben –, csak éppen most már a marsi öntözőhálózat létét tagadók nézeteit fogadta el a tudósok messze túlnyomó többsége.

Irodalom

Crowe, Michael ].: The extraterrestrial Life debate 1750-1900. The idea of a plurality of worlds from Knat to Lowell, Cambridge University Press, Cambridge, 1986

Hoyt, William Graves: Lowell and Mars, The University of Arizona Press, Tuscon, Arizona, 1976

Huygens, Christian: Celestial Worlds Discover'd, Frank Cass and Co. Ltd., 1968

Lowell, Percival: Mars and Its Canals, The Macmillan Co., New York, 1907

Newcomb, Simon: Népszerű csillagászat. Átdolgozta: Dr. Fülöp Zsigmond, Natura, Budapest, é. n.

Proctor, Richard: Más világot mint a mienk, M. Kir. Természettudományi Társulat, Budapest, 1875

Rossi, Paolo: A filozófusok és a gépek, Kossuth Kiadó, 1975

Rousseau, Pierre: Mars. Térre mystérieuse, Librarie Hachette, Paris, 1946

Schiaparelli, Giovanni Virginio: La vita sul planéta Marté, In: Le Opere di – vol. II., Johnson Reprint Corporation, New York, 1968