Eltérő fehérek

Érdemes-e hatvan évvel Malevics után még egyszer kimondani, hogy „fehér a fehérben”? Visszatérni ahhoz, ami egykor hallatlan új volt, most pedig tagadva minden újat, azt állítani, hogy a visszatérés a festészeti hagyomány érdekében történik? Mire való ez a festészet? Az abszolút fehér elérésére, ami úgysem lehetséges? És ha mégis lehetséges volna, miért lenne arra szükség, hogy mindenki azt láthasson bele, amit akar (hiszen ez volt a fehér vászon felfedezésének egyik legkézenfekvőbb eredménye)? Vajon még meddig tudják ezek a művészek megállni, hogy ne foglalkozzanak semmi más művészeti problémával, semmilyen más formával vagy színnel, csak a fehérrel? Milyen lehet az élete ezeknek a művészeknek, ha a hétköznapjaik úgy telnek, mint bárki másé, időnként azonban összegyűlnek a fehér demonstrálására? Vagy nem az a szándék lenne-e ennek a művészetnek a végső értelme, hogy minden fehérré váljék?

Filko, Laky és Zavarsky koncepciója azért rendkívül provokatív, mert minduntalan ilyen kérdéseket vált ki belőlünk. Malevicsnél a „fehér a fehérben" a festészeten túlra utal, de még festmény. Manzoni fehér színe már nem festék, hanem anyagszín – az „achrom”: anyag, mely a festészetre is vonatkoztatható. Filkoéknál a fehér: visszatérés – a festői színhez és az anyagszínhez egyszerre. Ebből a kettősségből feszültség támad, továbbá végtelen számú lehetőség a legkülönfélébb fehér-minőségek egymással szembeállítására. Ugyanis, ha az abszolút fehér szín nem tárgyiasítható, akkor minden, anyagban megjelenő fehérnek szükségképpen eltérőnek kell lennie.

A pozsonyi művészek munkája aszkétikus gyakorlat: lemondás az abszolút fehérről, lemondás a többi színről is, lemondás a festészetből kilépés lehetőségéről. Számunkra a vele való találkozás ünnep, az életből kiszakított néhány pillanat, amikor a fehér festészetileg csupán megmutatott, így a verbális megközelítést tagadó – éppen ezért kiprovokáló – különbségeit szemlélhetjük.