Ferhád pasa gyűrűje, avagy a nagy sztambuli zarándulat

Szűk volt-e neki, bő volt-e neki, de egyszer csak úgy érezte a világ, hogy a régi ruhája bizony már szűk neki.

Történt ugyanis, hogy egy szép napra virradóra addig csiklandozták a hurik a török szultán talpát, mígnem gyönyörűséges álmot látott. Mivel ez a szultán az elődeitől eltérően nem volt se hódító, se hegymászó, se mélybúvár, se világverő, sem semmiféle más sportos kihívást nem szeretett, az álma is olyanocskára sikeredett. Feketén-fehéren levezetődött előtte, hogy a sarc, a harács beszedéséhez nem kell életveszedelmes távoli hadjáratokat vezetni, hanem elég Sztambul polgár-jobbágyaitól minden nap beszedni az éves adót – azok meg olyan kéjes örömmel tesznek eleget a kósza ötletnek, mint akit hájjal kenegetnek – tudniillik mogyoróhájjal a talpánál fogva.

Nosza, nagy árkus papírokon szerteküldte áfiumos tervezetét a halálos ellenség-cimborái közt, hogy vajon hogyan is lehetne nyélbe ütni ezt a kivonulást a Török Birodalom peremvidékeiről, de anélkül, hogy föllázadnának őellene a harcias beglerbégjei. És láss csodát: három helyen is visszhangot keltett.

A pápának már két tiaráján is elzsírosodott a karima, olyan régóta törte a fejét, hogy milyen ürüggyel verbuválhatna több szentet a maga oldalára, mint amennyit az a fránya Borgia-klán képes lerángatni az égből; a Fuggerek kincseskamráiban a kihelyezés reménye nélkül ette a por az aranyhegyeket; a bránerburgi dragonyoskapitánynak meg addig még mindig beletört a csicskája, ahányszor csak meg akarta szerezni a Vasherkules érdemrendet, ami pedig a nap belefoglalt cseppje miatt beragyogná melle zománcmozaikos dicsőségtábláját.

A diplomáciai lóhalálokat tett követte, és a törököt hamarosan kipenderítették Magyarországról és környékéről. Azt éppen nem lehetne mondani, hogy a terv kiötlői öreg napjaikban is élvezhették a munkájuk gyümölcsét; a szultánt ugyanis megfojtotta a saját fürdőjében a foglalkozási ártalom, a nyakára tekeredett szappanhab, amiatt, hogy zöldparolis bakancsot utaltatott ki a janicsároknak kékparolis helyett; a Borgiák a láda mélyéről előkotort, leporolt porokkal – van sapkája, nincs sapkája? – szólították el égi seregei éléről a pápát; a bránerburgi dragonyoskapitány meg elvesztette a réven, amit a vámon nyert, amikor a nagy csatározások közben bőröstől leégett hollószárny bajsza.

De vajon mit szólt az egyszer volt, hol nem volt kataklizmához a kocsma; mert hiszen a kocsma a szegény ember szenátusa, kamarája, országháza – és itt izzadják ki a lélek pórusai a mérget, mint ahogy a testéi a gőzben.

Nagybajszú: Hanem úgy hallgattok, mintha temetésen lennénk, vagy a plundrás német angyal szállt volna el fölöttünk. Inkább téged hallgassunk újra, Meső komám, mint a csöndet, úgyhogy megint add csak elő szépen, hogy is volt ez a törökországi zarándulat.

Meső: Mit érdemes már abból előadni, úgy megkopott. Hisz' olyan a szó, mint a spárga – elványad az, ha sokat sodorgatják.

Nagybajszú: Ha elványad, az a dolga! Meg ugye, mije marad az embernek, minthogy csomókat kössön a spárgára, kibogozza, sodorgassa, amíg a kelepelő csöndben ülve várja, hogy jön-e a sáska, az adószedő, az aszály, a vasas német, a török, a tatár.

Fonott hajú: Ne kéresd már magad!

Bekötött szemű: Hisz' nem kapsz percentet a szó után, hogy visszatartsd magadban!

Meső: Na, ha ennyire odavagytok érte, akkor tudjátok meg, hogy ez a zarándulás is itt kezdődött a kocsmában, mint minden más is. Tíz éve ugyanitt ültünk Muzsikás Cicelle napján. Itt volt még, ott ült, ni, a Dömöcki komám, aztán a Bendő sógor, a Cujka Ferkó, az Árgyilus Palkó, a Csurdel gyerek...

A feledés, a múlt homályából előszólítottak egymás után megjelentek a kocsmában, a tíz évvel azelőtti helyükön ültükben, vagy maga a kocsma libben lassan vissza az időben tíz évet. Tudnivaló, hogy a legrégebbi korokban a szavak a tárgyakban, dolgokban lakoztak, és ahová a szó, oda a dolog! Mesőnek, a locspocsfalvi Vejnemöjnennek az idejében már erősen elkezdtek önfejűsködni a szavak, de néha, mint most is, úri szeszélyük éppen azt diktálta, hogy betartsák az ősi egyezséget.

Meső: ...a Zongor Ábris is...

Zongor Ábris is megjelenik tíz évvel ezelőtti helyén.

Bajszos: Az Ábris nem volt itt, az csak másnap hallott róla.

Ábris el.

Kocsmáros: Hogyne lett volna itt, hisz akkor rúgott be olyan parádésan, hogy hazafelé a kutyáknak prédikáltában elvesztette a pipáját.

Ábris újra megjelenik és mohó szeretettel magához öleli az ugyancsak megjelent pipáját.

Meső: Aztán még megvolt akkor a bolond Ramadán is.

Megjelenik Ramadán, a régi falubolondja, akivel mindösszesen az volt a baj, hogy mint afféle félbemaradt, valahogy idesuvadt diáknak, ott volt esze, ahol nem kellett volna. Most az egyik zugban, két szárítóra szúrt csuporral ügyködik.

Meső: Szokás szerint a kántortanítót folyta körül a szó, hogy ugye, mire kikergették a törököt, addigra a nagy sürgésben-forgásban a mi falunk is átfarolt a katolikus földesúrtól a kálomista kezébe. Az meg, ugye, kálomista kántort hozatott, hogy ördöngösséggel teli betűket szórjon a pipiké gyerekeink elé, meg hogy boszorkányokat kornyikáljon össze az Úr dicséretének örve alatt. Éppen azt mondtam...

A költözés befejeződött, a kocsma véglegesen átalakul a tíz évvel ezelőttivé.

...na, komáim, addig taszigáltatok az ümmögésetekkel, a kummogásotokkal, amíg összeszedtem a bátorságom és az uraság lába elé vetettem magam, hogy hozatna nékünk pápista kántort ehelyett a kálomista helyett, mert különben megszökünk a birtokáról, a bekecsgallérba morgott fogadalmunk szerint. Az uraság meg olyan irányba nyilatkozott, hogy ő ezt a többi urasággal való összhangból kifolyólag nem engedheti meg, és amennyiben kálomistára festették ezt a vidéket a mappán, annyiban nem is tűri, nem támogatja, viszont a mi irányunkban nem is tiltja. Ha a háta mögött, akkor, ugye, csak csendben; vagy talán tűri, viszont tiltja és nem is támogatja, vagy támogatja magunk közt, aki megnyerte, hadd vigye, tiétek a küzdés, a dicsőséggel viszont be a közösbe, az ő kántora hordozza a pecsétet, mi meg a lepel alatt a miénkhez!

Dömöcki koma: Na, komáim, akkor ugye, márcsak be kellene tölteni a helyét...

Bendő sógor: Hát hiszen éppen ez a bökkenő. Most még a patikából se lehetne kántort szerezni, még aranyért sem, mert aki csak írni tud, az mind elment, hogy kutyabőrt szerkesszen hozzá az urakhoz.

Dömöcki koma: Annyi aranyért sincs, mint amennyit a teste nyom.

Ramadán: ...mellesleg, amennyit az általa kiszorított víz súlya...

Cujka Ferkó: Hej, ha még meglenne a Bagó kántorunk! Hogy össze tudta az horgolni a szép verébfej betűit a papíron...

Dömöcki koma: Úgy lengedezett a tolla hegye, mint a kopjáé dragonyosrohamban...

Cujka Ferkó: Remegett a templomban az üveg, ha kieresztette a hangját...

Nagybajszú: Hiszen a kezében is remegett az üveg, ha leeresztette a nyakolajat...

Kocsmáros: Aranyat ért annak a torka.

Bendő sógor: Főleg neked, kocsmáros uram!

Bekötött szemű: Aranyat ért annak a torka, hegymenetben is, lejtmenetben is.

Fonott hajú: Hogy tudott az beszélni...

Nagybajszú: A végén már nagyon a lovak közé dobta a gyeplőt azzal a beszéddel. Amikor már azt is kitalálta, hogy a muszkák kievett sárkánytojást borítanak templomra tetőnek...

Bajszos: Beszélt bolondokat...

Dömöcki koma: Hallgatnánk most a bolond beszédét!...

Bekötött szemű: Meg utoljára már olyan rebegősen harangozott a remegő kezével, mint a megesett lány fohásza...

Cujka Ferkó: Hát 'iszen éppen ezért zarándult Sztambulba, hogy a török közt leszokjon az ivásról.

Bendő sógor: Mintha a török nem inna...

Cujka Ferkó: A Puci török minden harácsszedéskor ott ragadt a pincénkben. Volt olyan is, hogy két hétig, aztán mehettem vele, tisztába tenni a bégje előtt, hogy dzsinnek üléseztek a mellén.

Meső: Most volt Katalinkor öt éve, hogy elment a Bagó.

Bendő sógor: Hazajönne az, ha szépen hívnánk.

Meső: Éppenséggel elmehetnénk érte, megjárnánk az utat a tavaszi munkákig. Bendő: Éppen lehetne, addig se hallgatnám az asszony zsurmálását...

Dömöcki: Invitálnánk haza, hogy üresen tátong a széke...

Kocsmáros: Itt is, meg az oskolában is...

Zongor Ábris: Addig se zargatnának a hitelezők, amíg odajárok közösségi küldetésben...

Cujka Ferkó: Sztambuli buli...

Csurdel gyerek: Nem dirigálna az apám a közösségi küldetésben...

Cujka Ferkó: Nem számolják, hány pohárral ittam...

Ramadán: Mellesleg!... A mellszobrok helyett csinálhatnék melleseket!...

Ha most Ramadánra fordítjuk a figyelmünket, láthatjuk, hogy mellbimbót próbál hozzámesterkedni a csuprokhoz a zsebéből előszedett agyagból.

Kocsmáros: Hijjj-nye, hogy száradjon le a kezed! Ez már megint a csuprot csücsközi!

Bendő sógor: Éppenséggel ezt a tökéletlent is vihetnénk, legalább lesz átmenet az ember és a puli közt, ha majd libasorban megyünk.

Kocsmáros: Hisz' amúgy jámbor lélek, amíg a csücskös dudát elő nem forogja az esze kereke. A keze is aranyat ér, micsoda szobrokat remekelt...

Azzal mindnyájan egy kékre festett falrész előtt lévő kék polcra néznek, amelyen ♂ jel alatt a falu kiváló férfiúinak szobor-portréi sorakoznak.

Nagybajszú: Belebolondult szegény a női perszónák megszoborításába.

Kocsmáros: Merthogy nem léphet a természet nyomába, hisz hogy nézne ki a szobor, ha a kisbírónénak nagyobb lenne rajta a képessége, mint a hajdúkapitány asszonyának.

Ramadán: Mellesleg, kiadták a statáriális kánont, hogy a galambod kapitány tüzérmúzsáját kell kiindulási bázistorzónak tekinteni.

Azzal mindnyájan egy rózsaszín falrész előtt lévő rózsaszín polcra néznek, amelyen ♀ jel alatt Minerva-sisakos, -páncélos, arcvonásaik alapján megkülönböztethetetlen női szobrok sorakoznak.

Kocsmáros: Nekem ugyan a szívem szakad meg, hogy ennyi aranytorkú kiválóságtól fosztatik meg a falu, de ha most nem hozzátok vissza a kántort, jövő ilyenkorra szétszökdösik az egész falu; ezért nemcsak helyeslem, hanem spongyolálom is az utat hamuba sült pogácsákkal...

Bendő sógor: Hamvába holtakkal, hisz már rájuk tokosodott a légypiszok...

Meső: Csak hát ugye, az úti veszedelmek, különösen most, a háború után, vagy közben... most minden bokorban, kő alatt rablók bújnak meg, de rajtuk is túltesznek a katonák, az a sok talján, német, muszka, rác, albán, az a sok Mohamed hitű náció...

Csurdel gyerek: Menlevelet kéne kérni a galambod kapitánytól, rettegett hadúr az...

Meső: A megyén belül, és ott is csak a jobbágyoknak... deresre húzatni, azt tud...

Cujka Ferkó: Hiszen éppen itt lenne a Ferhád pasa gyűrűje...

Dömöcki koma: Miféle gyűrű?

Cujka Ferkó: Ugye emlékeztek a Puci törökre? Hogy harácsszedés után mindig ittfelejtkezett a pincénkben három-négy napra, de a bégjének valahogy mindig ki tudta magyarázni, hol maradt el. Egyszer aztán két hétig leragadt, és akkor el kellett kísérnem, és igazolnom a bégje előtt, hogy dzsinnek üléseztek a mellén. Akkor adta nekem a Puci török a Ferhád pasa gyűrűjét, hogy kísérjem el. Olyan gyűrű az, hogy a harácsszedőn kívül minden Mohamed hitű szívéhez megnyitja az ajtót. És bizony így van, mert akkor nemcsak hogy a fejemet nem vágták le a Puciéval együtt, hanem még olyan vásárt is csaptam a törökvárban, hogy na! Aztán ettől kezdve a gyűrűvel a zsebemben adtam-vettem a törökkel, vettem lefoglalt bort, konkolyos zabot, amiből aztán mosolygós búzacipót remekelt kakas-tejjel a németgarnizonban a sütőmester, aki viszont kasza-, kardfenő-, meg tűzkövet adott érte, amit aztán vittem a törökhöz. Úgyhogy énrajtam Isten ostoraként csördített végig, hogy lekergették a lator, pogány törököt a mappáról...

Meső: Na akkor ez a gyűrű lesz az úti pakszusunk!

Bendő sógor: Aztán a vasas németnek, talján kondortirinek, az albánnak, a görögnek, rácnak, bosnyáknak mit mutatsz?

Meső: Azok ellen meg ott lesz a Ramadán, a tanult beszédjével, az majd olyan mesét kanyarít nekik, hogy na! A gólya fészeknél nagyobb lyukat beszél a hasukba, akár a húszfontos ágyúgolyóbis...

Bendő sógor: Hanem ezek el is vehetik a gyűrűt.

Cujka Ferkó: Éppen az ellen is lenne fortély: süssük bele olyan korpás rozskenyérbe, amilyen, a csiszlik német doktorok szerint hozzásegít az örök élethez, de azért ehhez a kenyérhez még az aszkéták is finnyákolnának hozzányúlni.

Mind: Fel Sztambulba, fel-fel!

Ramadán: Mellesleg! Sem Athénben, didelle-dudelle, ahol pedig Aszpázia ontá Főbuszként a fényt Periklészre; sem Rómában, ahol Cornélia viselte a nadrágot Caesar és annak tógája helyett; sem Párizsban, cicelle-didelle, hopp-hopp, ahol pedig száz esztendő múltán Recamier madám vet ágyat a fénynek, bizony, egyik helyen sem volt és nem is lesz annyi Minerva, mint a falunkban, ahol pedig oly kevés gyertya pislákol az ablakban, hogy az egerek éhen vesznének, ha egyedül csak gyertyafaggyúval rendelte volna élniük az Isten...

Mind: Föl Sztambulba, föl, föl!

Cujka Ferkó: A sztambuli buli!...

Török szokáshoz idomodott, német módihoz alkalmazkodott, a katolikus és református hit közt ingázó szegény kis lelkük keresőradarja – külön-külön és testületileg – ráállt a hirtelen megtestesültnek vélt csodára, a kézzel fogható káprázatra, Ferhád pasa gyűrűjére. így aztán, ahogy másnap alákecmeregtek nagy felbuzdulásuk bábeli jegenyefájáról, még mindig az elszánás bíbor bugyrába bugyoláltan érzékelték magukat, hát elindultak. Elindultak a hét magyarok a kántorukért, vagy annak csak az örve alatt, hisz szeret lázas jövésbe-menésbe kezdeni, aki egész lelkével igazából sehová sem tartozik. Mentek, mendegéltek. Ramadán eleinte – amíg kertek alatt, falvak közt jártak – a menet végén képezte az átmenetet az ember és a puli közt, hanem ahogy a hadak taposta vidékre értek, a bolond valahogy puhatolódzó csigabiga szarvként a menet élére keríttetett, hogy mutatna, ha szükséges, példát, bátorságot, emberséget katonának, martalócnak, golyónak, kilőtt nyílnak, csapdának. Hát ilyen sokáig mentek a belső idő szerint, amíg a naptár szerint csupán hetekig. Mentek délnek, nyugatnak, amíg olyan vidékre értek, ahol már évek óta kapitányok vetettek, a halál aratott, a sok kardcsapás sorscsapássá állt össze, leégtek a falvak, és a kutak habtól hályogos szemmel, lelketlenül meredtek mély gödreikből az égre. És az emberek, az üszkös falak tövében megtapadó baktériumtenyészet, enyészet-kezdte zuzmótelep... Az emberek éhségükben a halottakra, majd egymásra fanyalodtak, a csontokból pedig világszuper könyvkötő enyvet főztek és eladták azoknak a kereskedőknek, akik életük kockáztatásával érte jöttek, hogy nagy haszonnal elvigyék Wittembergába, Párizsba, Oxfordba. Olyan sokáig jártak a hadak dúlta vidéken, hogy aztán már egész életükben ott rágott lelkükben a féreg: az Utolsó ítélet talán csak abból áll, hogy lapjaikra hullanak a könyvtárak és égig pezsdülnek a sok megevett embertől a latrinák – hát ilyen sokáig mentek a belső idő szerint, miközben a naptár szerint csak hetekig.

Aztán elértek egy fogadóba, ahol jól kipihenték magukat. Addig dombéroztak, addig szedtek egy kis zsírt a bőrük alá, addig egy kis hitet a lelkükbe, amíg kifújt a pénzük. Akkor aztán ujjukkal szétfeszítették szemhéjukat, alájamerültek a fekete fellegekkel vasalt égnek, a dörgő szeleknek és mentek tovább. Cujka Ferkó pedig a Puci töröktől rákulturdiffundálódott minta szerint a pincében feledkezett, azzal, hogy majd utoléri őket. És ebből lett meg a baj, hiszen nála maradt a cinegelábú német doktorok gusztusa szerint való kenyérbe sütött gyűrű. Ők pedig egy kóborló török csapatba csapódtak, és azok a pénzt kérték tőlük, az aranyért sütögették a talpukat, majd aztán hitük szerint fordították őket maguk felé – hogy ugye, ha már hasznuk nincs, legalább megegzamenálják egy kicsit őket életre-halálra két csata között. Ott hevernek az alkalmilag hatra redukálódott hét magyarok megkötözve, megkínozva, mellettük ott guggol egy negroid török, mint majd kiderül, Jóska, az etióp magyar. Egy karóra tűzött turbán várja, hogy szerephez jusson.

Jóska: Én vagyok Jóska, te is hívjál Jóska! Én mond mindent pontosan kapitány hasinak, gücsük güren.

Meső: A nyű puhítsa meg a nyelved tövét, de jól beszélsz magyarul. Sokáig voltál nálunk, mi?

Jóska: Én nem volt tinálatunk, most jött Etiópia. Itt mind fiúk a faluból. Gezsem, muszáj háború, muszáj katona. Én magyar. Enyim nagyapa Etiópiába szakadt, török elvitte rabszolgának Magyarországtól. Lenni birtokon kulcsár, elvesz gazda lánya főfeleségnek. Apám született birtok, nagy mazsola ferme, nagy birtok, de most egyik év sáska, másik év jégverés, harmadik év nincs eső, adót nem tudás fizetni, a dósze elad rabszolgának mind. Most öregapa rabszolga, apa rabszolga, anya rabszolga, testvér mind rabszolga, én katona, kivált őket zsákmány.

Meső: No, rabból vétettünk, rabbá leszünk. Olyan ez, mintha fordultatok volna egyet a körtáncban. Ezt itt Rácországban is meg lehetett volna tenni, kár volt olyan messzire szakadni érte.

Jóska: Ez itt mind fiúk a faluból, mind gezsem. A kapitány basi falu főnökének öccse, mind muszáj katona, muszáj háború. Kapitány basi mérges, van sok halott, kevés arany, hogy áll falu elé? Mérges, nagyon mérges. Azt mondja, megcsókoltok turbán, hitet tenni Mohamednek, különben karóba húzat. Gurdáj! Nagyon akar, hogy megcsókoltok. Nagyon remél, hogy nem megcsókoltok. Nagyon remél, még törökmézet is küldött nektek.

Meső: Én nem teszek hitet Mohamednek!

Jóska: Nem egyedül teszel. Együtt. Többség dönt. Ti vagytok hat. Négy megcsókol, akkor mind megcsókol. Négy nem megcsókol, akkor mind nem megcsókol. Meső: Nem teszünk hitet a ti Mohamedeteknek!

Jóska: Nekünk nem Mohamed van, nekünk Buzsudala van. Buzsudala jó, nem szeret háború. Buzsudala jó. Kapitány basi nektek nem veszi elő Buzsudalát. Buzsudala falunak van, Mohamed az egész világnak, nagy tengertől nagy tengerig. Egyforma mindenütt, mint a sztambuli piaszter. Ti nem ismerni Buzsudala, hitet tenni neki, aztán ezt mondani: prty! Kapitán basi mérges, nagyon akarja, hogy turbánt megcsókoljátok. Nagyon remél, hogy nem megcsókoltok, küldött nektek törökméz.

Bendő sógor: Mi a frászkarika akar ez lenni, ez az akar meg nem akar, meg remél. Kérdezd már meg tőle, talán ebbe a hézagba bele tudjuk ütni az éket a megszabadulásunkhoz!

Jóska: Sok halott, kevés arany, hogy áll kapitány basi a falu elé? Mérges, nagyon mérges. Akarja, hogy megcsókoljátok, ha nem, karóba huzat. Fogadott alkapitány hasival, hogy nem megcsókoltok, ti mártírok lesztek. Sok ezüstbe fogadott. Alkapitány basi mondta, megcsókoltok. Sok ezüstpénz. Kapitány basi parancsolja megcsókolni, kéri nem megcsókolni, küld törökméz. Akar igen, kér nem!

Von Schimli: Vitéz kapitány uram, mert hiszen látom, hogy a vérteshuszároktól ment obsitba kegyelmed! Kapitány uram, fogadja meg Von Schimli dandárfőtanácsos javaslatát, és térjen át a hitünkre, amíg lehet, hiszen csak a bolond hagyja magát megforszíroztatni a túlerővel. Én rögtön áttértem, ahogy három napja elkaptak a sombokorban trónoltofnban. Még katonának is fölcsaptam közéjük.

Meső: Akkor legyen velük boldog!

Von Schimli: Hát ez az, ez a bökkenő, hogy lennék, hisz a legelső csatában végük ezeknek a kóconficc nyüzigéknek. Amint lehet rögtön meglépem tőlük a kereket oldást, és addig nem nyugszok, amíg a szultán testőrségébe nem jutok, mert aranyobsitos hivatal az.

Meső: Aztán miért nem áll be a német császárhoz az úr?

Von Schimli: Magasan lennék én már a császár udvarában, ha nem üldöz el a bránerburgi dragonyoskapitány irigysége a hadvezéri tehetségem miatt. Hej, ha nem küldi szét a körözőlevelem a sárga irigységtől hajtva! Az viszont szentigaz, hogy ha jót akarnak maguknak, akkor áttérnek a hitükre, ahogy én is tettem.

Meső: Mi nem az úr vagyunk.

Von Schimli: De kegyelmednek is csak egy élete van. Meső: Nana, ugye, nana!

Von Schimli: Hát hiszen, ugye, ha valaki beszámolt volna róla személyesen.

Meső: Majd meglátjuk, csak attól félek, nagyon hamar.

Von Schimli: Ne csináljon bolondot a kapitány úr! Hanem, ha már itt tartunk és maguk felé vetődnék, a sors kezéből kifolyólag, nem üzen-e valamit a vitéz kapitánynénak? Nincs-e valami elvinni való, behajtani való pénz, kintlevőség, egy kis ez-az?

Meső: Hacsak az ingemről a lyukak.

Von Schimli: Te komám, aztán mondd csak, tifelétek hová szokták eldugni a pénzecskét, a vagyonkát? Az árnyékszékbe, a trágyadomb alá, a méhkaptárba?

Meső: A trágyadomb alá, ha van mit, mert nincs, úgyhogy hiába kóstolódzik az úr!

Von Schimli: Majd találkozunk Konstantinápolyban még egymással, komám. Meső: Hogy találkoznánk?

Von Schimli: Érzem én a nagy szívemmel, hogy kegyes lesz hozzánk a sors.

Kegy megadva – húzzuk el Von Schimli kiskutyás tajtékzással fellobbanó bizonyossága előtt a mézesmadzagot.

Jóska: Törökméz! Kapitány basi parancsolja megcsókolni, kéri nem megcsókolni, ha nem megcsókolni, kaptok törökméz!

Meső: Bolond a ti kapitány basitok!

Bendő sógor: Te csak ne beszélj más helyett! Te mindig más helyett beszélsz. Te képes lennél karóba húzatni magad, csak hogy lássák milyen okos vagy!

Meső: Ha most hitet teszünk Mohamednek, akkor nekünk nem lesz Utolsó ítélet, vagy ha lesz, akkor is csak latrinák pezsdülnek az égig.

Bendő sógor: Te csak fortyogj, ne beszélj más helyett!

Dömöcki koma: Az már szentigaz, ha nem ráncigálsz bennünket erre az átkozott zarándulatra!...

Meső: Méghogy én?! Hát nem ti taszigáltatok magatok elé a bekecsgallérba lihegett vivátjaitokkal?

Azzal vitatkozni kezdtek életről-halálról, életre-halálra. Emelgették maguk előtt szavaik szapulófáját, csóválták fejük felett az igék kitépett kerítéslécét, tekergették lázas hümmögésük Rubik kockáját. Vitatkozni kezdtek, ahogy csak a régiek tudtak, akik nem az újságból értesültek, hogy mi a véleményük, még ha elég toldott-foldott is volt ez a vélemény. Vitatkozni kezdtek, hogy hogyan is oldják meg az új kihívások gordiuszi törökmézes madzagját, odacuppantsák-e a kis ezüstküsszent csengő pecsétül a bűnre. Vitatkoztak déltől estélig, estétől reggelig, és még mindig nem tudtak határozni. Hej, pedig fölösleges volt vitázniuk, hiszen a kapitány basi megparancsolta Jóskának, hogy bármit is mondjanak, úgy fordítsa, hogy nem csókolják meg a turbánt. ígért a kapitány pénzt is a tolmácsnak, harminc ezüstöt. Édes volt Jóska fülének a magyar szó csengése, de röpke egzotikum volt az ezüstéhez képest. Hát ilyen makrogazdasági összefüggések omlékony sziklafala alatt készültek talán a mártírság koszorúját elvenni, vagy talán életükért bűnt elkövetni. Egészen addig vitatkoztak, amíg másnapra virradóra arra kóbordult egy bránerburgi dragonyosszázad és kapásból úgy megforszírozta a törököt, hogy hírmondó se maradt belőle. Se Jóskának, se a kapitány basinak, se senki másnak nem kellett többé a falu elé álláshoz készülődni. Dömöcki koma pedig egy mellékmondat gúzsába kötve valahogy a mocsárba veszett a csata alatt, merthogy mindez egy mocsár és egy folyó közti vizes, lapos síkon történt.

Mentek tovább, és mert délnek nem mehettek a hadak sűrű járása miatt, mentek nyugatnak, északnak. Mentek, mendegéltek a fekete fellegekkel vasalt ég alatt görgő-dörgő kőgolyó szelek és a higanygolyóként szétfutó és újra egyesülő seregek közt manőverezgetve. Addig mentek, amíg olyan vidékre értek, ahol az emberek még képesek voltak öklükkel az eget fenyegetni egy kis rablás, szüzeik megerőszakolása, falvaik felperzselése miatt, nem úgy, mint az eddig járt vidéken vegetálok; mert ez utóbbiaknak az erek vánnyadt spárgáján fityegő szíve hevesen rángani kezdett, ha Isten képére és hasonlatosságára szervírozott húst láttak meg, és ég felé tárt karral adtak hálát, ha még tudtak kinek.

Elértek Triesztbe, ahol beérte őket Cujka Ferkó, visszahelyezte eszét a közösbe, és azt a tervezetet hümmögték ki, hogy hajóval mennek Sztambulba. Hanem megtudták, hogy csak Velencéből indul vízi alkalmatosság a távoli útra. Áthajóztak hát Velencébe, de előtte, mert már az a piszok is kifogyott a zsebükből, ami valaha pénzzel érintkezett, kisorsolták maguk közül, és eladták rabszolgának, aki a rövidebbet húzta, a Csurdel gyereket. Velencében betértek egy kocsmába, hogy egy kis ellentétes irányú imbolygással kizsuppolják zsigereikből a hajó tengeribetegséget okozó ringásának még az emlékét is. Addig zsuppolgatták, addig felejtkeztek, amíg józan eszük kirakatüvege előtt dörögve leszakadt a vasredőny. És ettől kezdve addig tanúsítottak érdeklődést, addig piszkálgatták vályogujjú kíváncsiságuk csigabiga szarvával a sosemlátott csodákat, amíg – hisz minden út oda vezet – valahogy Rómában találták magukat, annak is legszakadtabb külvárosában. Egészen pontosan az történt, hogy kocsmának néztek egy bordélyt és beültek, hogy egy-két laza fröccs mellett legalább asztalnál egyék köröm közül a paprikás szalonnát. Hanem a szotykák addig itatták velük a kedvderítő borokba kevert kerítő, hevítő porokat, amíg kedvük szottyant egy kis dithirambikus hetye-petyére, sőt ruhájuk mellett falusias szemérmükből is kivetkeztek.

Téglával, égetett agyaggal javított márványkádak, agyaggal, dróttal kiegészített finom illatszeres üvegcsék, tákolt csöcsebecsék hirdetik, hogy a költői római romok tövében moszattelepként tenyészik a sáskamohó jelen. A hétből redukálódott öt magyarok a paraszti munkákból stilizálódott pozitúrákba bonyolódnak a lányokkal. A puli egy bonyolult selyemruhácskába pántozott tüzelő selyempincsit próbál kicsomagolni nagy herregve. Ramadán a tapasztó agyagból fölvett agyaggal egy banánnal dévajkodó nagy mellű Vénuszt mintáz.

Árgyilus Palkó: Hegyek között, völgyek között zakatol a Kanizsára, Kanizsára... aranykerék... gyémánttengely...

Lány: Ah, ah, jaj, jaj, kihajtod a kerekem...

Bendő sógor: Na, ilyen ócska lőrével is csak a komám, a galambod kapitány szokott itatni...

Cujka Ferkó: Egyszer volt az a komád, azt is csak akkor, amikor deresre húzatott...

Bendő nője: Cupido bögyörőjére, így szapulni ezt a jó falernumit, amit pedig Catullus és Brutus, a nemes rómaiak és koszorús árkádiaiak zengtek meg ércnél maradandóbb szonatinákban...

Bendő sógor: Meső sógor, mondd meg ennek a csiszliknek, hogy vagyok-e komája a galambod kapitánynak!

Meső: Hát ugye, sógor, amennyiben a kapitány azt mondja, amikor huszonötöt méret valakire, hogy „Na, számold, komám, nehogy még megrövidítsenek a végén!...”

Bendő sógor: Mintha nem tudnád, hogy három éve, karácsonykor, azt mondta nekem a kapitány...

Bendő nője: Biztos jó sok kalandot éltél át, bazmeg, nemes árkádiai, Galambucci kapitánnyal kézen fogva járva Mars mezején, Vénusz ligetében...

Meső nője: A férfiak, a férfiak, mindig csak Mars mezején irtanák karddal, tetőtől talpig vasban, a bozótot, Vénusz virágos rétjét bezzeg elhanyagolják, hogy kapnák be!...

A komótos szakértelemmel mintázó Ramadán mellé odaül Benvenuto Cellini, aki ugyan már rég halott volt, viszont ő az a legmagasabb kategóriája mester, akit még megengedhetünk magunknak.

Cellini: A kezed járása alapján azt mondanám, hogy a nagy Michaelangelo tanítványa vagy, látni viszont még nem láttalak mellette...

Ramadán: Mellette, mellette, didelle-dudelle, dinnyés Vénusz, hipp-hopp, penészes vasminervák, a francba véletek!...

Cellini: Bizony, a jó iskolát el sem lehetne titkolni...

Ramadán: Mellesleg...

Cellini: Most egyszerre három megrendelést is kaptam, a segédeim viszont éppen világgá futottak a Trévi-kúti csetepaté miatt, nehogy letartóztassák őket. Beállnál-e hozzám?

Ramadán: Vasminerva hücs-hücs? Dinnyés Vénusz csücske?

Cellini: Csücske! Akkor holnap gyere az aranyművesek utcájába és keresd Benvenuto Cellini mestert. Vagy tudod mi? Jobb lenne, ha már most jönnél, mert elő kell készíteni a viaszt az öntőformához! Mi az, nem is köszönsz el a többiektől?

Ramadán: Vasminervások, höhh!

Bendő nője: Vágd be a lompost, derék árkádiai!

Cujka Ferkó nője: Munkálkodjatok szorgosan, Bakkhusz úr nagyobb dicsőségére!

Bendő sógor: Miféle Bakos úr? Talán csak nem a galambod Katz lelkész kántora, vagy Szegeden a Hattyú utcai mészáros?...

Bendő nője: A mámor és gyönyör Istene...

Cujka nője: Csak a mámoré, te liba...

Bendő nője: E5 a gyönyöré...

Cujka nője: Csak a mámoré, te árkádiai tramplü...

Bendő nője: Persze, szerinted, mert mit tudsz te a gyönyörről, te capuai tehén, hisz úgy elaszrosodott a pinád a nagy használatban, hogyha még a nagy Jupiter húzná rajtad az evezőt, még az se tudná az élvezés kikötőjébe juttatni tested redves gályáját. Csak lihegsz meg nyöszörögsz, aztán ráspollyal csensz egy kis kéjt magadnak Vénusz tarsolyából.

Cujka nője: Kikaparom a szemed, te árkádiai kurva!...

Bendő nője: Parazsat szórok a pofádba, te repedt sarkú rohadék!...

Meső nője: Lányok, lányok, a gavallérjaink, a nemes árkádiaiak, milyen hírünket viszik el a nagyvilágba, bukólikas falujukba?! Inkább igyunk Bakkhusz úrra!

Cujka nője: Igyunk Bakkhusz úrra!

Bendő sógor: Száradjon le a nyelvem, ha idegen isten nevét dicsérően számra veszem!

Bendő nője: Acélos makkod fog leszáradni, mert én addig selymes diótörőmbe nem fogadom, amíg nem hódolsz Bakkhusz úrnak!

Cujka nője: Parasztok vagytok tán, jó árkádiaiak, hisz a jó árkádiai mind Bakkhusz úr rajongó híve.

Meső nője: Testem kéjcsarnokába addig nuku bedzsavesz, bazmeg, nemes árkádiai, amíg kéjpalazzóm portását, Bakkhusz urat illendően nem köszöntitek! Csókoljátok meg Bakhusz úr turbánját!

Bendő nője: Hódoljatok Bakkhusz úr turbánjának!

És azzal a hétből redukálódott négy magyarok, a lányok irányításával és unszolására egy vénasszony – fegyverkovácsné volt az eszemadta, amíg férje át nem libbent egy másik világ pikáit köszörülni – fenekéhez járulnak, amely hátulról és némi lepellel takarva pont úgy néz ki, mint a már ismerős török turbán. Hát bátyáim, bátyáim, nemhogy ellen nem álltatok a kísértésnek, de hogy még eszetekbe sem jutott! Az ilyen helyzetekre hívta fel a figyelmet egy hidegháborús plakát: „Ne igyál, mert részegen még osztályellenségedet is képes vagy megölelni!”

És a mámor ágazó-bogazó, nedvektől feszülő indáin a hetedik mennyországba kapaszkodtak a hétből redukálódott négy magyarok, és vályogujjú hedonizmusuk csigabiga szarvával már a holdat, a csillagokat piszkálgatták... Hanem az az ébredés! Az az ébredés ebből az egészen kései reneszeánszból! Először is, Vénusz selymes ölű koszorúslányai kukoricamorzsológép-hangon zurrogó fúriákká változtak; második pontként, a lányok feljelentés- és tanúvallomás kategóriájú virnyákolása szerint garázda, büdös paraszttá vedlettek a locspocsfalvi nemes rómaiak, jó árkádiaiak, mert nem volt pénzük, nem tudtak fizetni. És mert még nem volt feltalálva, hogy tányérmosogatással is törleszteni lehet – ráadásul az egész Habsburg Birodalomban, ahol pedig, mint közismert, valahol mindig fenn ragyogott a nap, nem volt annyi tányér, amennyivel a cehjüket rendezhették volna hőseink gyorsított eljárással egy genovai gályán találták magukat. Mélyen a negyedik, még mélyebben a harmadik, annál is mélyebben a második, de legmélyebben az első osztály alatt, egyenesen a gépházban – úgy kiszolgáltatta a jó falernuminak címzett lőre őket, hogy szolgáltathatták a lóerőket. A puli meg úgy szakadt szét a hajlamai parancsára, ahogy Zsdanov szerint Anna Ahmatova rohangált az ágy és az imazsámoly között. Egyszer a locspocsfalvi nemes rómaiak, jó árkádiaiak padja végén ülve testesítette meg magával a részvétet, máskor meg besegített a hajcsároknak a mindenféle lator, rabló- és anyagyilkos, harcban foglyul ejtett arab, mór, török, tatár, adóhátralékos motiválásában, hogy jobban húzzanak.

A bánásmód olyan emberarcú volt, hogy csak Árgyilus Palkó adta vissza lelkét a teremtőjének, hacsak az nem valami alacsonyabb rangú angyallal képviseltette magát a kevésbé fontos eseményen. Hanem Durazzóban ezúttal vályogujjú szerencséjük csigabiga szarva érintette meg őket.

Kissé távolabbról, az akkor mondjuk háromszázmilliós emberiség determinizmusának pleisztocén rétegéből indított ez a szerencse. Történt ugyanis, hogy a mayszori maharadzsa hetvenhetedik fiát, holmi kis hetvenhétezer-hétszázhetvenkét halálos áldozattal járó intrikácska miatt, kinevezték kultúrattasénak Albániába, ahol is beléje szeretett a Keresztény Rabok Török Rabságból Való Kiváltását Célzó Alapítvány marketing menedzserének a lánya. És minél közelebb kerültek az esküvő napjához, a boldog atya annál lázasabban mosta kelengyévé az Alapítvány pénzét. A végén odáig jutott, hogy fél-, negyed pénzen – „Egy garnitúra gályarab”, olvashatatlan aláírás, elfolyó pecsét, ez állt a számla-árkuson – a keresztény gályákról váltotta ki a török foglyokat, keresztény bűnözőket, adóhátralékosokat. A hétből redukálódott három magyarok is belekerültek egy ilyen, a kultúrattasé személye generálta szórásba.

Bánták már nagy felbuzdulásukat, mint a kutya, amelyik hetet kölykezik, de visszafordulni már macerásabb lett volna, mint Konstantinápoly felé – ahogy a kis naivak hitték: – finiselni. Elindultak hát keletnek. Ferhád pasa gyűrűjének brigád- és individuális sarkcsillaga alatt. Mentek, mendegéltek, és mert főleg mohamedánból leistentelenedett vidéken jártak, újdonságként előadott kocsmaasztal melletti gyufás-trükkök mutogatásával krajcárkákat tudtak szerezni. És elértek egy völgybe, a Balkán legnagyobb sóbányája körül kicsapódott városba.

Most, hogy a hadak járása miatt megszűnt a kereskedelem, azaz a Török Birodalom veteményeskertjében elapadt az öntözővíz, Góg és Magóg fallá magasodott a só a város körül, hiszen nem kitermelni nem tudtak azok az emberek, akik abban nőttek fel, hogy kitermelni kell, élni nem muszáj. Már sóból építkeztek, sóból készítettek bútort, járókát, művirágot; azután a sótól előbb megkövesedett a talpuk, térdig a lábuk, ágyékuk, hasuk, szívük. Ha lett volna mit, már akkor se nagyon tudtak volna enni, inni; már nem ágyékoltak, nem szerettek, hát mit tehettek, hogy ne csak úgy üresen bőgjenek bele a vakvilágba, mint a mancsát szopó medve? Bizony, a törvényekkel feszélyezték egymást, irgalmatlanul bevasalták mind a hetvenhétezer-hét-százhetvenhét paragrafust – már persze azon, akin lehetett.

A megkövesedett város megkövesedett főterén, decens sóbálványok, a megkövesedettség különböző stádiumaiban vánszorgó polgárok közt ácsorognak a hétből redukálódott három magyarok. A tér közepén álló vérpadnál egy vénséges vén apó és anyó kivégzéséhez készülődnek.

Meső: Egy ilyen vénséges öregapót és öreganyót hogy képesek kivégezni?...

Polgár: Amennyiben koruk és testi állapotuk nem jelentett visszatartó erőt szörnyű bűneik elkövetése közben, annyiban...

Meső: De hát milyen bűnöket volt képes egyáltalán elkövetni két ilyen roskatag öreg?...

Polgár: Áruhalmozástól a vallási parancsok megszegésén és a fegyver kategóriájú méreg illegális birtoklásán át a tizenhatrendbeli, tíz esetben meg is valósított gyilkossági kísérletig, százharminc rendbeli az ő bűneik égrekiáltása...

Meső: Messziről jött utas vagyok, és, engedelmeddel, szerény eszemmel nem tudom felfogni a szavaid értelmét. Ha el tudnád úgy mondani, hogy én is megértsem...

Polgár: Nos, megpróbálom a törvény fénykorának beköszönte előtti ónyelven megfogalmazás tárgyává tenni... Ez az öregember fiatal korában városunk legjobb sóvágója volt és lévén meglehetősen sótlan ember, szerényen élt, ezért szépen gyarapodott – még piros műanyag szappantartót is tudott magának venni. Taníttatta a gyermekeit, és a három fia még nála is többre vitte. A két idősebb sómérnök lett, a kisebbik pedig egészen a Sókuritáte kapitányi rangjáig küzdötte fel magát, olyan ambiciózus...

Meső: Há' 'iszen, ha be volt sózva a hatalomért!...

Polgár: Aztán ahogy leállt a sókereskedelem, és élelmiszerhez is egyre nehezebb volt hozzájutni, a két idősebb – akkor már maguk is öreg emberek – belevágott a sóskatermesztésbe, de a talaj miatt csak sómány termett nekik. Mivel engedély nélkül fogtak a vállalkozásba, megérdemelt büntetésként mára már biztos megkövesedtek a börtönben. A kapitány pedig kiment Habsburgiába szerencsét próbálni, és a Sókuritáte ottani szervezetét rablóbandává alakította, amiért aztán, ahogy elfogták őket, kivégezték Salzburgban. A két öreg támasz nélkül maradt, ráadásul rablók kezdtek hozzájuk járogatni, és a végén elhordták mindenüket.

Meső: Nem lehetett valami sok az a minden.

Polgári A végén gondolt egyet a házaspár, és eladták az előre elkészített, békebeli tölgyfakoporsójukat, és finom ételeket, mérget vásároltak az árán. Készítettek maguknak egy lakomát, megmérgezték az ételeket, hogy életükben először és utoljára jóllakva költözzenek át a másvilágra. Inycsiklandóan gőzölögtek előttük az étkek, amikor ismét rájuk törtek a rablók, és mivel mást nem találtak, meg amúgy is éhesek voltak, mindent fölfaltak, az utolsó morzsáig. Tízen mindjárt fölfordultak, a többi hét pedig, miután felépült, följelentette a két öreget gyilkosság miatt, és köretként még hozzácsapott az ügyesség százhuszonkilenc rendbeli ezt-azt...

Meső: De hát miért nem a rablókat ítélték el?

Polgár: Elítélték őket, amiért lehetett: illetéktelen behatolásért, már le is ülték a két hetet. A két öreg pedig most veszi el méltó büntetését.

Hümmögtek utasaink, hogyne hümmögtek volna, és gyorsan továbbálltak, mielőtt ellenük is elővennének néhány paragrafust. Zarándultak tovább hőseink, illetve hőseink mínusz Cujka Ferkó. Az ugyanis úgy be volt sózva a maggazdagodhatnékkal, hogy sóbálvánnyá változott miatta. A mohóság, a Puci töröktől rákulturdiffundálódott motívumja, a halálmegvető butasága miatt leragadt egy özvegy ezer hordó sója mellett. Amikor visszamentek hozzá Ferhád pasa nála feledett gyűrűjéért, kalapácsvető forgatta kalapácsként zúgott fejében a tervezet, amely szerint, ha ugye, egy gyűszű sóért Galambócon egy véka búzát adnak, és a búzát kaszakőre cseréli a németgarnizonban a sütőmesterrel, és a kaszakövet... így zakatolt fejében hegyek között, völgyek között a tervezet, miközben ő maga két megkövesedett napsugarat markolva – mint rab a rácsot – már derékig dermedten állt az ablaknál, faj, Cujka Ferkó, Cujka Ferkó, hát nem tudod, hogy addig jár a paradigma a kútra, amíg megkövesedik?!

Jelentem továbbá, hogy a városból való második kijövetelüknél a pulit is utolérte a végzet. Addigra úgy átjárta a só, hogy egyik pillanatról a másikra félig megkövesedett és csak a nyelvével, a farkával heveskedhette utánuk fájdalmas búcsújeleit. Aztán, amikor eltűnt a szeme elől Meső és Bendő sógor, a hétből redukálódott két magyarok, előgördültek forró, sós, kerek könnyei. És a könnyek rögtön ki is mosták testéből a sót, kipurgálták a végzetet, ő pedig vakkantgató, hebrencskedve herregő szőrágyúgolyóbisként a hétből redukálódott két magyarok után eredt. Jelentem, ilyen egyszerű, így hajtotta el szívbéli érzéseivel a jó büdös francba a puli az őt utolért végzetet.

Azzal mentek tovább, addig mentek mendegéltek, amíg Bendő sógor is – mert hiszen mi mást is tehetne egy kis ember a történelemben – elkeveredett valahogy. Talán egy patakba fullasztotta a sors Csele, agyonverték üres iszákjáért az útfélen egy bokor alatt, vagy talán fölvette a mohamedán hitet, és valamelyik utódja most piaci koldus Plovdivban, esetleg adóhivatali kistisztviselőként a maga nyomorúságával köti kévébe a szegényeket Anatóliában. De az is meglehet, hogy József Áronnak vagy éppen annak hívták egyik leszármazottját, aminek valamelyikőnk dédapját, hisz velünk, akiknek két-három-négy nemzedéknyi kárpát-medencei görgő faguriga a családfánk, még az is megeshet, hogy egy ilyen ilusztrisszimétől eredünk.

Meső pedig, a kíséretében lévő személye körüli minisztere, a puli társaságában egy rengeteg erdő közepén elért a hármasútig. Rövid töprengés után elindult jobbra, de gyorsan vissza is fordult, mert egy szűk völgybe jutott, ahol elkezdtek rá pukkantgatni korabeli muskétáikkal szemből a mordály-égetők. Visszafordult hát, a középső utat választotta, de bizony megint csak oda, a mordályégetők sorfala elé került, és ugyanígy járt a harmadik kurzussal is. Hú, de rettenetes méregbe gurult a harmadik paradigmaváltási kísérlete kudarca láttán. Ki is fakadt dühében egy atyafinak, aki egy szikla-dombormű alatt álltában műértő szemmel gusztálta kucséber kosara fölött az ő nagy vergődését.

Meső: Hijjnye, hogy kenje Lucifer a pipaszutykát Gábriel arkangyal szárnyhóna alá! Hát már a hármasát mindegyike\is ugyanoda vezet, mintha Rómába tenné, azokhoz a szalmapörzsével teli kötényű cafkákhoz?! Vagy talán valami gyalogospálya-díjat akarna kelmed szedni? Itt az úton állva? Mi a nyitja a rejtélynek, atyafi?

Árus: Aranyhaj szálat, hétmérföldes csizmát, láthatatlanná tévő sapkát, meseerdei kelléket tessék! Két gyémántfélkrajcár, azaz öt piaszter darabja, tíz a párja, aki nem veszi, ne babrálja! Utolsó vámmentes üzlet Sztambul felé, ne szalassza el, atyafi! A láthatatlanná tévő sapkában nem kell megsüvegelni senkit, ha mégis megteszi, akkor biztos, hogy szívből csinálja.

Meső: Az utat mondd, komám, hogyhogy mind ugyanoda vezet?!

Árus: Meseerdei kelléket, gyémántfélkrajcár kettő, öt, tíz a párja. Útbaigazítás, szem felnyitás két piaszter.

Meső: Értem én, atyafi, hogyne érteném, csak föl nem foghatom, mert már nemcsak a napját, de az országját is elfeledtem, amikor utoljára krajcárt láttam. Hanem tudod-e, hogyan lehet hat szál gyufából négy darab háromszöget csinálni anélkül, hogy egyet is eltörnél? Na ugye? Na, ha megmondod, megmutatom. Ehun e!

Azzal letör hat darab egyforma ágdarabot, háromból kirak egy háromszöget a földön, a másik hármat összecsippenti egy pontban, és a másik végüket a háromszög csúcsaihoz érintve háromszög alapú gúlát képez.

Árus: No, atyafi, annak, hogy a hármas út jó útján indulhass el, az a nyitja, hogy jó hármas úthoz kell elérkezni, mert ott már fújhatod. Úgyhogy ballagj csak vissza egy félnapi járóföldet, aztán fuss neki újra, de másfelé!

Meső: Aztán biztos, hogy nincs más fortélya?

Árus: Biztos.

Meső: Na, akkor Isten megáldjon!

Azonban mielőtt elindulna, fölpillant a feje fölött durván a sziklába vágott domborműre, amely férfi-profilt formáz, alatta keresztbe tett lábszárcsontokkal.

Meső: Hej, ha látná ezt a csodaművet az a tökéletlen Ramadán! De hogy hová lett a bolondja, hol vesztettük el, vagy hol jöttem én ki a többiek közül, vagyis, ehh, a fene jobban tudja... Mer' a gályán már nem volt meg, a bordélyházba még begurult velünk ötödik kerékként... Talán csak nem szülte vissza valamelyik szotyka az apjába, mert a fene se ismeri ki magát a fordított szokásaival... Hanem atyafi, ki lenne ez a faragott kép, kit ábrázol, vagy mit jelent?...

Árus: Ez Vlad Tepes vajda kőbe faragott képe és egyúttal az utódai birodalmának a határát jelző tábla, ami mindjárt a birodalmukba való belépés veszélyeire is felhívja a figyelmet.

Meső: Vlad Tepes? Azt látom, hogy nagy úr lehetett, de én még hírét se hallottam.

Árus: Vlad Tepes vajda, karós Vlad, annyit tesz a Tepes. De volt neki egy másik neve, a Drakula, azt csak hallottad?

Meső: Drakula, a vámpír?

Árus: Ha csak vámpír lett volna! Akkor most bölcsődalban dúdolnák az anyák a nevét, nem a gyerekeket ijesztgetnék vele! Ha csak vámpír lett volna... de politikái voltak nekije!...

Meső: Miféle politikái?

Árus: Hát ugye, először az erkölcsök nemesítését tűzte ki célul, majd azt mondtam, hogy karó hegyére. A mór hoppmestere adta neki a tanácsot. Drakula minden kút, forrás mellé kitétetett egy aranyserleget, hogy abból igyanak. Aztán karóba húzatta azt, aki ivás után magánál feledte a serleget.

Meső: Nem biztos, hogy mindenki el tudta olvasni a táblát, hogy nem szabad elvinni.

Árus: Nem volt kiírva semmi, csak Drakula, meg a mórja ismerte a direktívákat, a többieknek csak követni kellett őket. Aztán, amikor már jól megfogyatkozott az országban az adó- és jogalany, az országnagyok eltették a mórt láb alól. De fölösleges volt, mert amúgy is karóra került volna, ugyanis Drakula belevágott a szegénypolitikába.

Meső: Végre valami jót is kiforgott az esze kereke.

Árus: Történt ugyanis, hogy feleségül vette a szingaléz király lányát, az meg egész nap csak a kacsingatás képeslapjait nézegette, de főképp az illatszeres üvegcséit szaglászta, meg finnyákolt a sok szegény, csonka-bonka koldus láttán és szaga éreztén. Nem mintha az apjának nyomorultakon kívül bármije is lett volna, de gondolta, hogy legalább a mézeshetek alatt és legalább a férje odafigyel a kék harisnyájára és nemcsak a nőt látja benne. Drakula meg építtetett egy ezer termes cifra fapalotát, összehívta a birodalma szegényeit, csonka-bonka koldusait, azzal, hogy megszabadítja őket a kínjaiktól. Amikor mind összejött, nagy lakomát adatott nekik. Éjfélkor pedig – amikor már javában főtt a fejük, hogy hogyan fogalmazzák meg követeléseiket a vajdával szemben – Drakula bezáratta az ajtókat és a négy sarkáról rájuk gyújtatta a palotát.

Meső: No, nem sok alattvalója maradhatott neki.

Árus: Nem, de az volt a szerencse, hogy éppen külpolitikája támadt neki Hunyadi Mátyás magyar királlyal.

Meső: A mi igazságos Mátyásunk!

Árus: Addig csűrte-csavarta Drakula az egyenes vonalat, addig ugrált át rajta, amíg a végén Mátyás foglyul ejtette és bezáratta Budán egy gyönyörű kis palotába. Azt kikötötte neki, hogy az udvarban azt csinál, amit akar, de az utcára kilépve se köpködés, se szemetelés, se semmi! Egy idő után akkora szemétdomb nőtt a kis palota udvarán, hogy bele lehetett a tetejéről látni Mátyás szájába.

Meső: De belenéztem volna én is, hogy eszi az aranyszalonnát, ezüstkenyeret, gyöngyhagymát!

Árus: De ezt már Mátyás sem tűrhette és elküldte egyik hivatalnokát Drakulához. Hanem amint a hivatalnok betette a lábát az udvarára az intelemmel vagy kérelemmel – nem lehet tudni, hisz ki sem nyithatta a száját – Drakula menten karóba húzatta. így járt eztán Mátyás udvarbírója, országbírója, városbírója, királybírója. Amikor már egyetlen bíró sem maradt a király udvarában, visszaszolgáltatta Drakulát a népének, hisz le mégsem üttethette a legjobb halálos ellenség cimborája fejét. Drakula meg otthon rögtön kitalálta a török elleni katonapolitikát, hogy csatába vezeti a háromszáz országnagy ját. Kihirdette, hogy rögtön karóba húzatja azt, aki a hátán sebesül meg a gyávasága miatt. Még ki sem lőhette rájuk a török az első nyilat, amikor már benne is volt Drakula hátában mind a háromszáz dárda.

Meső: Szerencsésen megszabadították magukat tőle. Biztos egy szelídebbet tettek helyette maguk fölé?

Árus: Hogy lehetett volna szelídebbet helyezni a háromszáz férfarkas fölé? A legvérszomjasabbat kellett hogy beiktassák a Drakula névbe és hivatalba. Úgyhogy jobb, ha elkerülöd az országukat, mert amíg ott volt náluk a török, elfeledkeztek a karóikról, de most rehabilitálták a karóul locale-t amióta folyton kimenőben meg visszatérőben van a kontyos.

Meső: Az már biztos, hogy elkerülöm.

Árus: Hanem atyafi, a történetemért meg a jótanácsért is mutathatnál valamit, ámbár előre nem kötöttük ki!

Meső: Na és azt tudod, hogy lehet tíz gyufával...

„Gyufaszál, vonal, kösd össze!” – ilyen és hasonló varázsszavak szálltak a levegőben, akár a toll, a szőr és a diplomáciai árkusok a címerállatok viaskodásakor. Meső, a személye körüli miniszter társaságában visszafordult az úton. Tekeredett-csavarodott északra, délre, jobbra, balra és közben jól bele-beleszagolt a szélrózsába, hogy nem érez-e veszedelmet? És közben Ferhád pasa gyűrűje állt sarkcsillagként lelke legmagasabb pontján az cinegelábú német doktorok gusztusa szerint való kenyérben gubbasztva. És hogy teljes legyen az idill, a puli – aki ugyan sok mindent tudott, de azért beszélni mégsem tudhatott – jelekkel fejezte ki Mesőnek az utakat illetően a tűrést, tiltást, támogatást. Mentek, mendegéltek, túl az Óperenciás tengeren, a bánya- és üvegipari hegyeken, a meddőhányókon. Fényes, erőtől duzzadó seregekkel találkoztak: csillogó, görbe damaszkuszi szablyának tűntek a hegyi szerpentineken a csatába tartó török csapatok; szikrázó pallosként nyomultak a messzeség mellébe a sík vidék egyenes útjain a német, svájci, olasz, magyar brigádok. A seregek mellett, az útfélen, szárnyaszegetten, bicebócán hömpölyögtek visszafelé a vert csapatok – az emberi biomassza, a humán-komposzt, hogy két-három évnyi csövesöltőre beterítse a fénylő metropoliszok tövét. Végül egy istenáldotta éghajlatú magasföldi völgybe érnek hőseink. A hegyek karéjával óvott, széles mezőt esővédő tető alatt foszladozó, karóba húzott törökök szegélyezik. A törökök alatt két csoporthoz tartozó, kék és fekete egyenruhába öltözött fegyveresek őrzik inkább egymást, mint a karóba húzottakat.

Meső: Áldás-békesség, atyafi, ha megmondanád, hogy melyik út vezet Sztambulba!?

Fegyveres: Kuss, nincs oda- és visszabeszéd! Nem puhatoljuk a titkokat! Csak a kapitány úr beszél, a miénk, a fekete kapitány!

Meső: Kegyelmes kapitány uram! Tisztelettel, melyik út közlekedik Sztambul felé?

Fekete kapitány: Ha annyira kívánkozol abba a kontyosfészekbe, akkor felmagasztallak ezek mellé, hogy jobban lásd az utat.

Meső: jaj, dehogy kívánkozok én oda, nagyságos uram! Nem Sztambulba, hanem csak a sztambuli úton mennék!

Fekete kapitány: Csapatom le a fejed, te gané, az előbb mintha mást kérdeztél volna!

Meső: Dehogy kérdeztem, kapitány úr, dehogy kívánkozok ezek közé. Hanem kapitány úr, hogy kerültek ebbe a felmagasztalt állapotba?

Fekete kapitány: Hogy szúratom ki azt a kémsóvár szemedet! Na, de köszönd a szerencsédnek, hogy jókedvemben találsz, ezért még válaszolok is. Azért kerültek oda, hogy magasabb szempontok szerint tanulmányozzák a tévedésüket és jobb belátásra térjenek.

Meső: Értem, tisztelt kapitány úr; és az mit jelent?

Fekete kapitány: Nesze – tudd meg, te törökbérenc, csapatom le a fejedet, hogy istenáldotta völgy ez a miénk. A hévforrások, a napsütés melegét visszaverő hegyek miatt kétszer is megterem itt a búza, de minden más is. így volt az apáink, de még az apáink apáinak apái idején is. Aztán, amikor bejött a kontyos, megtiltotta, hogy kétszer vessünk, arassunk, merthogy – véleményezték ukázban – ilyen nem létezik.

Meső: Há' 'iszen meg kellett volna nekik mutatni.

Fekete kapitány: Azt is ukázban véleményezték, hogy az nem létezik és pecsét.

Meső: Jó nagy bolondok voltak, hisz kétszeres adót szedhettek volna.

Fekete kapitány: Te csak ne féltsd őket! Aztán, hogy most tíz éve megtámadták őket Magyarországon, innét is oda irányították a katonaságot, hát megtámadtuk őket. Akit tudtunk, elfogtunk, aztán besóztuk, felfüstöltük és fölmagasztaltuk őket, hogy magasabb szempontok szerint tanulmányozhassák az évi két termést. Még tetőt is szerkesztettünk föléjük, hogy az eső, a hó se tegyen bennük kárt a nagy szemlélődés közben.

Meső: Hanem ahogy elnézem ezt a mezőt, nagyságos uram, régen vetettek itt utoljára.

Fekete kapitány: Amögött meg ezeknek a piszkos kékeknek a keze munkája van. Úgy volt, hogy amikor elkezdődött a nagy hadjárás, egyszer csak elfogyott a só, de annyira, hogy kínunkban már hamuval ízesítettük az ételt.

Meső: Embereket kellett volna küldeni, mert hisz' van, ahol meg a sójukba fulladnak bele.

Fekete kapitány: Ki is küldtünk tíz embert, hoztak is sót, hanem addigra megtörtént a gyalázat. A kékek ideszoktak a törökökhöz, letördelték az ujjaikat, a fülüket, kiolvasztották belőle a sót. Ha meg találkoztunk az utcán, a pofánkba vigyorogtak, hogy már megint okosabbak nálunk. Merthogy mindig a javainkra törtek és alávalósággal, ármánnyal sok mindent el is oroztak tőlünk. Erre elhatároztuk, hogy letöröljük ezt az ocsmány vigyort a képükről, és őrséget állítottunk, hogy meg se közelíthessék a törököket.

Meső: De addigra már meghozták a sót, vagy nem, kegyelmes uram?

Fekete kapitány: Meghozni meghozták, de ha ideengedjük őket és hozzányúlhatnak a törökhöz, akkor úgy érzik, hogy ezután mindent megtehetnek. Látod, hogy meg akarják szerezni őket, most már jelvényként, hiszen itt állnak fegyverben, azzal a szesszel, hogy tőlünk őrzik a múmiákat. Jaj, de elszomorodott az én nagy szívem, úgyhogy addig pucolj innét, amíg sírva vigadok, és meg nem bánom, hogy elengedtetek!

És Meső még hetekig, hónapokig vagy talán évekig is követte személyes sarkcsillagát a személye körüli minisztere társaságában, amíg megérkezett Sztambulba.

És Sztambul, Sztambul! Avagy Konstantinápoly! Millió élmény, millió ember! A Magyarországról kiebrudalt után már a tízedik szultánnak tekeredett a fürdőjében a nyakára a szappanhab, a foglalkozási ártalom.

Úgy füttyögött, villódzott a palota a város közepén idegenül, mint egy, az évszázadok alatt megunt, de meg nem szokott földre szállt repülő csészealj. Millió ember! A lábak fél arasz mélyre koptatták a lépcsőfokok közepét. Nem csináltak nagy faxnit az életből, ették bátran a zsírosat, a sósat, itták a cukrosat. Gyorsan eltemették, aki meghalt, de őrizték emlékét, akik ismerték. Sőt! Micsoda legendákat meséltek dédunokái a dédunokáiknak például Kászim siszterről, aki olyan furmányos egy egyéniség volt – a mindenit, huhu, a piros pomponos kék szattyánpapucsát neki! –, hogy a suszterfonalat a nyakából ki sem véve ette a piláfot ebédnél. Nem úgy ment az, hogy kihúzzák a konnektorból a szerveire esett dédit, és azzal slussz!... Mások léte rakta mederben hömpölygött az emberek élete, aztán ők is a meder részévé ülepedtek, mint a Nílus, a Gangesz, a Brahmaputra, a Huangho torkolata. Nem úgy ment, mint ezeknél a hegyi patakoknál, ahol két arasz gát, húsz rőf csatorna átrajzolja a történelem, az élet hegy- és vízrajzát.

Millió ember, millió gyerek, millió megbűvölt kígyó, millió elbűvölt utas. A birodalom legtávolabbi zugaiból is idevezérelt mindenkit a perszonális vezércsillaga, aki igazából nem tartozott sehová és ezért lázas maszkolásba kezdett.

Meső meg egy kamrácskát bérelt az egyik karavánszerájban. Pénze ugyan nem volt, de mint afféle darócgúnyás, bocskoros világfi, az ilyesmire már rá sem hederített. Nem úgy, mint még fél esztendőnek előtte is Locspocsfalván – így megváltozott a három léleköltőnyi út alatt, amikor csak egyetlen biztos pont létezett számára, Ferhád pasa gyűrűje. Másnap reggel aztán nem győzte vályogujjú álmélkodása csigabiga-szarvával a látnivalókat piszkálgatni, ahogy kilépett kamrácskája ajtaján. A hangok meg vad dzsungelként fonódtak össze a feje fölött.

Első gyerek: Nyíljál ki Szezám, nyíljál ki Szezám!

Második gyerek: Nem azt kell mondani, hogy nyíljál ki Szezám, hanem azt, hogy Szezám tárulj!

Első gyerek: Meg szépen! Te aztán tudod!

Második gyerek: Tudom bizony, hiszen az Ibrahimka tavaly a Szezám táruljjal félig összedöntötte az istállót! Akkor stoppolták össze a kötelekkel, drótokkal a falat.

Istállószolga: Adok én nektek olyan Szezám táruljt, hogy arról kódultok! Hé, Fatima, konyhalányok gyöngye, te gyerekgyár, te füstös-fekélyes kéjbogrács, csak győzzön belőled meríteni, aki mer! Szólj már a kölkedre, mielőtt szétrepeszti az istállót, mint tavaly az Ibrahimkával. De nagyon eltanulta tőle! A gazda meg még mindig nem tudja, ki miatt fizetett tíz aranyat a falvarróknak, vályogstoppolók-nak, a kőműveseknek.

Fatima, konyhalány: A pokolban üvölts, te kétágú trágyázóvilla! Te minden lében kanál, tülökorrú ganajtúró...

Istállószolga: ...minden lében, de odáig még nem süllyedtem, hogy a te füstös bográcsodban kavarjak a kanalammal!...

Fatima, konyhalány: Mielőtt teleordítod a világot a Juszufkám miatt, jobb ha tudod, hogy egy aleppói repülőszőnyeges fetreng a konyhában és tépi a szakállát. Azt üvölti, hogy éjszaka valami gonosz dzsinn lelopta a bojtokat, a rojtot a repülőszőnyegéről, és most nem tud fölszállni. És milyen érdekes, hogy a Mohamedkéd meg valami karjára ragasztott rojtokkal röpdös le súlyosan burrogva a szénapajtáról, mint a tyúk az ülőfáról...

I. Árus: Ánizsos lepénykét tessék, ánizsos lepénykét tessék, lágyabb és édesebb, mint a hurik csókja!

II. Árus: Ivóvizet tessék, ivóvizet, harmatvizet, gyémántharmatot a Constantinus-kútról.

Egy asszony: Jóember, aztán nem kolerás a vized?

II. Árus: A Fatima-forrás, a Justiniánus-kút, azok igen, azok kolerásak, úgy vegyetek vizet az Abdullahtól... De a Constantinus-kút!... Gyémántharmatot, ambrózia-szörbetet tessék!...

Játékos: Itt a piros, hol a piros! Ragadd grabancon a szerencsédet, mintha egy sötét sikátorban lennél vele!

Fatima, konyhalány: Az a marha repülőszőnyeges meg egyre a gonosz dzsinneken keresi a rojtjait... Jobban tennéd, ha eltüntetnéd a Mehmedkédet innét, mielőtt megjön a jobbik esze...

Istállószolga: Hijnye, hogy a nyű dolgozza meg a nyelved tövét, te közös piláfostál, mit parancsolgatsz itt nekem?!

Egy berohanó fiú: Gyerekek, ezüstöt szór a szófiai beglerbég a janinai kapunál, futás!...

Másik gyerek: Valaki maradjon itt, hogy utánunk rohanjon szólni, ha valami sűrűbbet szórnak valahol! Mehmedke, hé, Mehmedke!

Mehmedke: Mi van?

Másik gyerek: Maradj itt őrségben, aztán fuss értünk, ha valami sűrűbbet szórnak. A janinai kapunál leszünk, a szófiai beglerbég ezüstjét csipegetjük.

Mehmedke: Jól van, maradok, csak aztán adjatok három ezüstöt!

III. Árus: Kőrisbogárpor, orrszarvútülökpor, kappadókiai medicinum, ha az ősz szakállú bölcsek tornya nem szökkenne szárba a hasuk alatt egy pillanat műve alatt...

I. Árus: Ánizsos lepénykét, négercsókot... olyan édes, mint a paradicsomi hurik nyála...

Második fiú: Jól van Mehmedke, megkapod, csak maradj!

Játékos: Itt a piros, hol a piros! Ragadd grabancon a szerencsédet! Hé, te szép szakállú földi, honnét is jöttél?

„Földi”: Aleppóból.

Játékosi Itt a piros, hol a piros! Aztán szerencse kísérte utadat?

„Földi”: Egy évi munkám hasznát tíz bála szattyánbőrbe fektettem, és tisztes haszonnal túladtam rajta. Ehun e, itt vannak az aranycsikók a bugyellárisomban!

Játékos: Aztán nem akarod megtízszerezni? Ha megmondod, melyik csésze alatt van a piros babszem!...

II. Árus: Gyémántharmatot, ambróziát a Constantinus kútról!... „

„Földi”: Jaj, dehogy teszem kockára, hisz egy évi munkám gyümölcse!...

Játékos: Csak próbaképpen! Nem kell feltenni a pénzed, csak szagolj bele a játékba! Na, melyik csésze alatt van a piros? Nálam előbb jön a jutalomjáték...

„Földi”: Há' 'iszen láttam a saját szememmel, hogy ez alá a csésze alá került...

Játékos: Tényleg ide bújt. Hogy neked micsoda szemed van, szép szakállú földi... Honnét is jöttél?

„Földi”: Aleppóból...

Nő: Hé, te szép szakállú, ha nem játszol akkor ne tartsd fel a sort, más is játszani akar...

Bepalizók kórusa: Más is nyerni akar...

Játékos: Ne bántsátok a szép szakállú földimet! Honnét is jöttél? Na, próbáld meg újra, melyik alatt van?

„Földi”: De nem nyerésre, ugye?...

Játékos: Hát persze, hogy nem. Majd úgyis megjön rá a gusztusod! Hanem tedd le a pénzed, tedd ide az enyém mellé, ne ügyetlenkedj vele, csak lehúzza az erszény a dolgos kezed. Ne félj, figyelek rá! Na, melyik alatt van?

„Földi”: Ez alatt, ni, hisz a saját szememmel láttam.

Játékos: Most cserben hagyott a szerencséd, el is teszem a pénzecskédet...

„Földi”: Hé, te, adod vissza a pénzem!

Játékos: Hogy adnám, hisz betetted a bankba!?

„Földi”: Dehogy tettem, csak letettem a tiéd mellé, hogy ne húzza a dolgos két kezem.

Nő: Láttuk, hogy betette!

Bepalizók kórusa: Hogyne játszott volna, hiszen betette.

„Földi”: Kiontom a beled a damaszkuszi bugylibicskámmal, ha nem adod vissza! Megáll az ember esze!

Játékos: Válogassa meg az úr a szavait, hogy adnám, ha egyszer el lett nyerve!

Bepalizók: A büdös parasztja, minek játszik, ha nincs idege hozzá!

„Földi”: Őrség, rendőr, csauszok!

I. Árus: Ánizsos lepényke! Négercsók!

Fiú: (berohan) Ibrahimka, hol vannak a fiúk? A spanyol követ aranyat szór a tengeri kapunál!

Ibrahimka: Ezüstöt csipegetnek a janinai kapunál. Repülök, szólok nekik!

Fiú: Hé, te tökéletlen, pont ellenkezőleg rohansz, a janinai kapu arra van!

Ibrahimka: Nem oda futok, fölmegyek a tetőre, ma repülök, szereztem rojtot.

„Földi”: Segítség, kiraboltak! Őrség, csauszok!

Játékos: (a nőnek) Nesze a pénz, futás haza!

Nő: Adjad!

Játékos: Ma már ki se gyere a házból, ne is lássalak.

Bepalizók: Minek játszik, ha nincs hozzá idege! Gurítsa szépen tovább az ágyútalpat, ha nincs dolga!

Játékos: Hisz nem is volt játszva, és hogy adnám vissza, ha egyszer el lett nyerve?!

„Földi”: Segítség, csauszok, őrség! Add vissza a pénzem, te rohadék!

Ibrahimka: (nehézkesen repül, lekiabál a fiúnak) Fussál a tengeri kapuhoz, csipegesd az aranyat, megyünk utánad!

III. Árus: Kőrisbogárport tessék, ősz szakállú bölcsek, ha nem szökkenne szárba egyből a tornyotok!

Repülőszőnyeges: faj, a gonosz dzsinnek megrövidítettek a rojtjaimmal! Jaj, szent Tamerlán, Harun-al Rasid, segítsetek rajtam! Hogy állok a gazdám elé? Ez volt az első távolsági utam, és rögtön oda a szőnyeg! Jaj, a gazda elveszi a zálogba adott házikómat! Jaj nekem, tönkre vagyok téve! Hová megyek a gyerekeimmel!? Hogy jutok egyáltalán haza?! Gyalog két hónap Aleppóig!

Istállószolga: Ó, te szerencsétlen, látom, kinéztek maguknak a sztambuli dzsinnek. Addig menekülj, amíg a szőnyeg után benned is kárt nem tesznek! A végén még a nyakadba akasztanak egy kis leprát, vagy valami gyerektartási pert! Jaj, te szegény, pucolj, amíg pucolhatsz a városból!

Repülőszőnyeges: Hogy mennék, hová mennék?! Két havi járóföld Aleppóig!

„Földi”: Jaj, te, add vissza a pénzem, hisz még haza se tudok menni, fél év, mire gyalog hazaérek Aleppóba!

Játékos: Hogy adnám, ha egyszer el lett nyerve, és nem is volt játszva?!

Ismeretlen: Én mintha láttam volna itt röpködni egy kőiket, rojtokkal a karján.

Istállószolga: Beszélsz bolondokat, amikor szegény embert a dzsinnek nézték ki maguknak. Szegény ember, a végén még gyerektartási per, lepra lesz belőle!

I. Arus: Ánizsos lepénykét, négercsókot!... Mint a paradicsomi hurik nyála...

II: Árus: Gyémántharmat a Constantinus-kútról...

„Földi”: Segítség, rendőr, csauszok!

És így megy ez napról-napra, örökkévalóságról-örökkévalóságra. Aznap, amikor Meső előbújt kamrácskája csigabigaházából, egyre markánsabban két fonal sodródott ki a karavánszeráj hangzavarának kenderkócából: a két póruljártnak, a rojtja vesztett repülőszőnyegesnek és az itt a piroson rajtavesztett személynek a feljelentés kategóriájú jajveszékelése volt az. A rendőrök, a csauszok a papírra ejtett pacákból a nádtoll hegyével kipiszkált nyomtatott nagybetűkkel néhány nap alatt össze is szerkesztették a tényálladékot, és folyamatba tétetett az ügy. A nagy, komótos folydogálás közben a két póruljárt szóba elegyedett egymással a rendőrségi folyosón, összebarátkozott, és amikor kiderült, hogy mindketten Aleppóból jöttek, együtt kezdtek készülődni a nagy visszaútra és igyekeztek újra üzemképes állapotba hozni a repülőszőnyeget. És amikor vagy fél év múlva a törvény malomkövei nagy zötykölődve, huppogva kiforogták, hogy ők ketten kapjanak huszonötöt-huszonötöt a csendrendelet jajveszékelés általi megsértése miatt, addigra már útra készre tákolták a légi alkalmatosságot. És miután a hátukkal, fenekükkel átvették a mogyoróvesszővel kiszolgáltatott határozatot, egy szép napon, tizenöt harminckor az örökkévalóságban, a levegőbe is kormányozták a szőnyeget, és az nehézkes billegéssel, lomha neki-nekilódulásokkal délnek vette az irányt. A szőnyegen a pedált szaporán tekerő, a léces papír segédszárnyakat szorgosan libbentgető két aleppói után még sokáig csapdostak célzottan az utcák kőajkai közül kipöndörülő ördögnyelként az üvöltések: Itt a piros, hol a piros... Kőrisbogárpor... Gyémántharmat... Gyémántot szórnak a janinai kapunál... Repülj, Mehmedke, repülj!

De Mesőt, a hétből redukálódott egy szál magyarokat se feledjük, csak mert olyan csendben van. A személye körüli minisztere, a puli kíséretében a legelső nap a nyakába vette a várost, Ferhád pasa gyűrűjének sarkcsillaga és a kántor visszaszerzésének égisze alatt. A puli meg – ilyen is csak a mesében eshet meg – rögtön az első sarkon megtetszett valami selyemruhácskába pántozott selyempincsinek, aki megvetette a gazdával. A puli sok mindent értett, de azért beszélni mégsem tudhatott, ezért jelekkel mutatta a gazdájának, hogy adja csak el. Egy napig, két hétig, vagy talán másfél hónapig élte a pincsi selyemmel bélelt kosárkájában a locspocsfalvi kultúrattasé életét, egészen addig, amíg egy kis zsírt szedett a bőre alá, és a hosszú úton megacélosodott inaiból is kiállt egy kicsit a keménység. Akkor aztán fogta magát és visszatért Mesőhöz, akiről ezennel anyagi tekintetben gondoskodtunk is volna. Egy szép napon Meső szokása szerint lázasan rótta az utcákat, amikor egyszer csak:

Von Schimli: Kapitány úr! Ka-pi-tány ur-ram! Ezer éve, ezer éve! Kap-pi-tány ur-ram, az Isten hozta minálunk, Sztambulban! Érezze magát otthon!

Meső: Adjon az Isten az úrnak!

Von Schimli: Mint ama találkozásunk óta folytatólagosan elkövetve, éppen az előbb tetszett a fejemben járni azokkal a délceg lépteivel. Arra gondoltam, érzi a szívem, hogy Konstantinápolyban lehet a mi kapitány urunk! Forduljon csak meg, hadd lám! Lám, még mindig az a szárcsabajszú derék vérteshuszár-obsitos, aki akkor tetszett lenni!...

Meső: Hát éppenséggel, ugye...

Von Schimli: Aztán mi járatban van kegyelmed?! Biztos valami hadivállalkozást fundál, hisz csak gyarapodhattak hadi érdemei, azóta hogy szétütöttünk ott a mocsár mellett a kontyoson!

Meső: Hát ugye, kérnéme...

Von Schimli: Mi az, kapitány uram, kis hamis, hát nem ismerjük a Von Schimli dandárfőtanácsost?! Akivel olyan derekasan szétcsaptunk a török közt, amikor karóba akartunk húzattatni? Addig pedig el nem engedem, amíg el nem meséli, mi járatban lehetek a segítségére?!

Meső: A kántorunk után jöttünk volna, azt eszközölnénk haza, hogy a pipiké gyerekek ne a kálomista betűket csipegessék! Csak akárhogy járok ebben a Bábelben, sehogy se jutok a nyomára. Ugye, itt van mindjárt a kilincs az ajtón, úgy van az megcsinálva...

Von Schimli: Jaj, cimboraságos kapitány uram, metódus szerint kell azt csinálni, metodinkával, nem olyan Adj uram, de rögtön relációban! No de mi nálam koncepciósabb kézbe nem is kerülhetett volna, hisz' ki más, ha nem Von Schimli szerezte vissza a kelmedék Thököly Imre királyának az udvari káplánját, amikor eszébe jutott? Személyleírás, név, nemesi előnév, anyja neve, születési hely, idő és harminchét piaszter illetékösszeg!

Meső: Hiszen ha érteném a nagyságos cimbora uramat!

Von Schimli: A kívánt személy adatai és harminchét piaszter illetékösszeg! Hisz' mint mondottam, kérem, a legprímább összeköttetések a Nagy Beteljesedési Csarnoknál, a legprímábbak. Harminchét piaszter illetékösszeg, hisz' kenni kell a kereket és a karaván halad! Ott van, kérem, a portás basi, az éjjeliőr basi, a takarító basi, és onnét már egyenesen az unokaöcs feleségének a nagybátyján át vezetnek a szálak... A tűvé tevő basi, kérem, a tűvé tevő basi, hogy az milyen tühtig egy konfidens személy, huhh!

És Meső, a darócgúnyós, bocskoros világfi, ha mást nem is, azt értette, hogy kezekbe került a gondja. Csoda-e, hogy ettől kezdve elkerekült szemmel figyelte a foltozott lajbijú, rongyos salováris konfidens világfi szájából előtekergő, kicsit szutykos, kicsit ragacsos, kicsit fényevesztett aranyzsinórt. Mindjárt másnap elébe csillant homályosan:

Von Schimli: Az éjjeliőr basi... mert mondtam ám neki, hogy a Meső cimbora... Húsz piaszter...

(Három nap múlva)

Von Schimli: ...beteljesedési iktatószám... az Ahmed testvérének az apósán át... tíz piaszter...

(Egy hét múlva)

Von Schimli: A tűvé tevő basi szabadságra ment... Hogy milyen tühtig, konfidens személy az ideiglenes pótutód, öregem, személyesen... Harminkét piaszter...

(Tíz nap múlva)

Von Schimli: A portás basi lánya férjhez megy... ajándék... huszonhat piaszter... üdvözöltet, aszondja, a Meső komámat muszáj lesz meghívni násznagynak...

Egyszer aztán Meső a lázas cirkálás közben egy szép napon a Nagy Beteljesedési Csarnok előtt találta magát. És ha már ott volt, illedelmes köszönése csigabiga szarvával megérintette a portási kuglibábot, aki csak a fejét tudta egy kicsit fordítani, mert a sok aranysujtás, ezüstpaszomány miatt mintha összecsirizelt lepkeszárnyakba lett volna bábozódva.

Meső: Adj Isten, komám, aztán hogy megy a szolgálat?

Portás: Ha van dolgod, mondd, ha nincs, akkor gurítsd tovább az ágyútalpat!

Meső: Én vagyok a Meső komád, na!

Portás: Ha úgy hívnak, akkor tedd szépen a zsebedbe és menj ki vele a piacra!

Meső: Meghívtál násznagynak a Von Schimli vonalán... reláció... huszonhat... konfidens... harminchét...

Portás: Köszönd a szerencsédnek, hogy már nem is jó kedvemben, hanem egyenesen kegyes hangulatomban találsz, mert ma léptették elő a fiamat óberjeszaulnak, úgyhogy egy rőf aranysújtásnyira alább adom. De ha nem mondod szaporán, ha van mit, a jajdulásod vége már a kaszatömlöcben hagyja el a szád!

Meső: A Von Schimli... akinek el tetszett vinni kegyelmednek... az éjjeliőr basi... harminchét... huszonhét... harminc...

Portás: Látom, jóember, hogy úgy gyűjtőd a lóvátételt, mint a rohamjanicsár a kardvágást a fejére...

Meső: Ide a Bagó kántort!

És Meső, látván, hogy a Von Schimli nevének puskagolyója borsóként pattan le a portás aranyhímes páncéljáról, a végső argumentum ultima rációjának nehézágyúját gördítette elé. Lekanyarította hát válláról az iszákját a földre, aztán fölemelte a kezébe, kivette a csiszlik német doktorok gusztusa szerint való rozskenyeret, az iszákot visszahuppantotta a lábfejei közé, nagy körülményesen megtörte a kenyeret, és:

Meső: Na?

Portás: Na?

Meső: Háf a gyűrű!

Portás: Látom.

Meső: A Ferhád pasa gyűrűje!

Portás: És?

Meső: Add ki a Bagót, de iziben!

Portás: Na, fordulj csak meg! Mit látsz?

Meső: Egy se vége, se hossza teret, ameddig csak ellát a szem.

Portás: Akkor most nézz jobbra, meg balra! Most mit látsz?

Meső: Ugyanazt a se vége, se hossza teret.

Portás: Na, most nézz a lábad elé! Mit látsz?

Meső: Azt, hogy rács borítja a teret, ameddig csak ellát a szem.

Portás: Na, akkor csak hajolj le, és nézz a rács alá! Ott mit látsz?

Meső: Egy mélységes mély és se vége se hossza pincét, a rács alatt, és hogy telis-tele van gyűrűvel.

Portás: Tudd meg, hogy ez itt mind a Ferhád, Ahmed, Mehmed, vagy akármilyen pasa gyűrűje. Tudd meg azt is, hogy születéskor mindenki kap egy esélyt az életre. Ha adminisztrációs tévedés miatt elmaradna, pótlólagosan, egy gyűrű képében utalják ki neki az egyszeri sanszot. A kívülállónak olykor úgy tűnhet, hogy csak bolondítják ezt a valakit a gyűrűvel. Pedig ha elhitte, hogy a gyűrű segítségével eléri a célját, az olyan erőt, bizonyosságot ad neki, hogy valóban el is éri. De ha csak félig-meddig hiszi el, nem a lelke mélyéről, nem az Istentől ered a hite, vagy csak olyan véletlenül előkapott cél a célja, akkor nem éri el. Ekkor csak azoknak a szerencsétleneknek a számát gyarapítja, akik a fővárosba jönnek, követelőzve és szemrehányóan mutogatják a gyűrűjüket – úgy ahogy te is ide jöttél a Beteljesedés Csarnoka előtti térre. Tudd meg, hogy itt már nem teljesedik be semmi. Csak a semmi, a körbefalazott, lefedett semmi van odabent, és aki idejött, csak a rács alá hullajtja gyűrűjét, ahogy most mindjárt te is teszed, és ezzel élőből életben maradottá változol.

Huhh, ezzel megvolnánk, és bár a mesében bármi megeshet, azért legyen, aki elhiszi, hogy az aranysujtásos portásbáb-basi ilyen zen elemekkel ékes zengzetre képes. Meső viszont komolyan vette, mert úgy ódalgott el onnan, mint akinek nem valahová, hanem csak valahonnan van útja, az is csak addig, amíg ledőlhet a vackára.

Jaj, hogy lett volna elég erős a török szokásokhoz idomodott, német módihoz alkalmazkodott, a katolikus és református vallás közt ingázó szegény kis lelkében a hit? Vagy ha még hittel bírta is volna, miért ne lett volna csak olyan véletlenül előkapott cél a célja, hisz a célokat, akár a házakat, legázolják, fölperzselik a hadak. Eszébe jutott-e, hogyan csatlakozott Celliniékhez a Ramadán csillaga, igaz, az bolond volt, és a bolondokról vagy rosszat, vagy semmit. Eszébe jutott-e, hogyan sírta ki testéből a benne megkötött végzetet a puli, csakhogy a gazdájával maradhasson szíve szava szerint.

Lehullott a pocsolyába a Meső életének sarkcsillaga, talán azért, mert nem volt elég magasan. Kihunyt a csillag, maradt a pocsolya. Nekünk meg, miután belekandiztunk egy kicsit a metropolisz működésébe, revideálnunk kell a Meső Sztambulba érkeztekor zengett hozsannákat. Temetők, elásott ürülék- és szeméthegyek alkotják a metropolisz foggyökereit, amelyekkel a földbe, az örökkévalóságba kapaszkodik. De lám, ezek szerint a lélek, a vágy lehullott sarkcsillagai is a város alatti kamrákban rothadoznak; vagy talán ha céhesednek, akkor szeszüktől a forradalmak és zendülések részegülnek.

Elódalgott Meső, hogy ledőljön a vackára, de csak dőlt volna, mert a karavánszeráj gazdája, látva, hogy kifújt a pénze, ki ugyan nem dobta a kamrácskájából, viszont kiadta az egy személynek is szűk helyiséget öt kemény erkölcsű thrák öszvérhajcsárnak. Azok fölfektették szépen Mesőt a karnisra és meghagyták neki, hogy ezentúl ne nagyon mászkáljon, beszéljen, szuszogjon, és elkezdték tapogatni a pulit, hogy mennyi zsír van a bőre alatt. A gazdája apokalipszisét látva a hű eb is elhagyta magát, és immár semmi esély nem ígérkezett, hogy eladassék egy-két hétre kultúrattasénak valami selyemvánkosra, amivel legalább anyagi tekintetben gondoskodhatnánk Mesőről. Ilyen állapotban találta Von Schimli, amikor beállított a zabi járandóságáért.

Ördöglakat-egyenes volt a Von Schimli jelleme, labirintus-nyílt a beszéde, hanem a szíve, a szíve arany volt, kérem! A nagy szorultságot látva magához vette Mesőt a szipogós, könnyű szemű kis özvegyéhez, meg annak a tíz gyerekéhez, akikkel családjogilag össze volt gabalyodva. A gyerekek a múlt ködének vérvonalából eredeztek. Elvett belőlük, adott hozzájuk az Isten, és a kis özvegyen átviharzó kultúrattasék is hagytak egyet-egyet a magukéból a talonban, hát így lett a végén tíz.

Meső is kiterjesztette az asszonykára a feleségterületeit, meghúzták a demarkációs vonalakat, kijelölték a kontinentális talpazatokat, és elkezdtek élni, kéz a kézben, üveg a szájon. És mivel, aki nem tartozik sehová, de a sarkcsillaga is lehullott, az már nincs annyira oda a mászkálásért, hát ők is olyan csendes, szabályos életet életek, hogy a palota kakas-basijait hozzájuk lehetett volna igazítani. Olyan hajnali dél körül kiballagott valami nagyobb csarnok elé a két cimbora, gyolcsba bugyolálták a puli lábát, egymást keresztező kardokat rajzoltak piros filctollal a kötésre, hogy a bránerburgi dragonyoskapitány dög dogaival csatázva szerezte elévülhetetlen sebeit a hazáért a kutyalagzikon, ahol mennydörög a sonka, csattog a lapocka. Ott üldögéltek, heverésztek, a jó emberek meg, mintha csak ez lett volna a dolguk, szórták a kurusokat, filléreket, centissimókat, pfenningeket a kitett agyagcsuporba, vagy talán fehér műanyagpohárba.

Esténként, éjszakánként meg, amikor az egyetlen szobácskában a kis özvegy gyerekeinek álmában aludott ezen a rongyos életen a szakadás, kimentek a konyhába, amelynek közepén egy fenyőoszlop támasztotta alá a plafont, így téve alkalmassá a helyiséget, hogy Von Schimli beolvassa a vakvilágba a biztos forrásból származó hantáit. Időnként az egymásba szőtt, egymásnak rianó szavak sustorgásába, recsegésébe-ropogásába morrant az asztal alól az álmában a bolháival csatázó családfenntartó. És persze – ezen is túl kell esni a szaranykor érzetének felkeltéséhez –, előkerült és a csöppet sem szent családhoz csapódott a Puci török, az a bizonyos, akit a boroshordók tövében szoktak volt megülésezni a dzsinnek. Valami Cujka Ferkónak adott gyűrűre emlékezett is meg nem is, de inkább nem. Most csauszként szolgálta a körzetet, és mint ilyen, hivatalból üldözte és foglalta le a szeszes italokat, így aztán nyakló nélkül semmisítették meg a bűnjel kategóriája malátaharmatot, barack- és szilvavizet, szőlő szörbetet. És miközben a kis özvegy gyulladt szeméből megeredt lassan a könnypatak, ilyesfajta társalkodással múlatták az időt a város esti kapuzárása után a örökkévalóságban.

Von Schimli: (énekel)

                 Ich kann törden bris dreine

                 Was zu bránerburgi flag.

                 Drüchte branden dris kleine

                 Gabster röllen durdi tag.

Bezony, egyre hosszabbak a napok.

Özvegy: Január, február, itt a nyár.

Von Schimli: Jaguár bebrunyál – itta már?

Puci: Egyre hosszabb a nappalos szolgálat, (énekel):

                 Gücsük csillén, gücsük türbe,

                 Csapot üss be, csuprot csűrj be!

Meső: Már kifelé a márciusból, nem befelé.

Özvegy: Otthon most ment le a harmadik áradás a Níluson. Egy hét és lehet vetni.

Von Schimli: Mikor is hoztak el hazulról?

Özvegy: Harminc éve, a nagy sáskajárás után adott el rabszolgának az apám, tíz éves koromban.

Von Schimli: Add csak ide a sörbetnyitót, Susa, az előbb még nálad volt!

Özvegy: Nesze.

Puci: Szörbet az te, nem sörbet!

Von Schimli: Sörbet, vagy szörbet, vagy szörpét – csak regulárisán guruljon le, csatárláncban!

Özvegy: Iszi és Osziri a száradó földön kergetőzik szerelmesen, és ahun lesüllyed a lábuk az iszapba, ott áldott datolyapálma nő.

Von Schimli: Wotan már a jég, a hó utolját veri le kalapácsával a Zugspitze-ről. A völgyben meg vetik az árpaharmatnak valót.

Özvegy: De aztán, amikor kiszárad a föld és végigrohan rajta Seti, úgy kavarog a vörös por, mint itt Sztambulban, az utcán, ha föltámad a szél.

Von Schimli: Jut eszembe, kihúztad a szemetesedényt a kapu elé, mert nem viszik el, ha nincs kint. Pucikám, igazán rádörrenthetnél már a szemetesekre, hogy lássák, ki a főnök a körzetben.

Özvegy: (énekel)

                 Rah-hata Iszi

                 Rah-ha Osziri

                 Rah-hata rah-ha

                 Tarah-ha Seti.

Bezony, január, február, itt a nyár.

Von Schimli: Jaguár, jaguár...

Meső: Szűz Mária már a mezők fölé terítette a kötényét...

Puci: Most meg osztég azt találták ki, hogy teljesen megvonták a ruhapénzt.

Von Schimli: Aztán majd meztelenül szolgáltok?

Puci: Ezeknek az is mindegy lenne, csak védje meg őket az ember. Kíváncsi vagyok, mit szólnak a báránykáim, ha a ruhapénzt is rájuk görgetem. Már most is mind természetben akarja leróni a kedvességét.

Von Schimli: Há' 'iszen így jobban járnak; a bolti áron tudják be neked, nem a beszerzésin, amin hozzájutnak.

Puci: Jut eszembe – a piláfos Juszuf beadta a zsák rizst?

Özvegy: Be, csak nagyon szemetes.

Puci: Majd kiválogatják a gyerekeid, van épp elég.

Özvegy: A pörkölt sáska mézzel, milyen finom is volt az, még most is számban érzem az ízét...

Puci: A vadember fajtád! Megzabáltatok mindent...

Özvegy:

                 Rah-hata Iszi

                 Rah-ha Osziri

                 Rah-hata rah-ha

                 Tarah-ha Seti.

Meső: Képzeljétek, ma egy aranyat dobtak a csuporba!

Von Schimli: Volt már rá példa, hogy hármat is. Emlékszel, amikor az etióp herceg jött.

Meső: Egyszer talán még ötöt is dobnak...

Puci: Aztán te, te hétből szakadt egyszál magyarok, hogy hagyhattátok ott a Cujka Ferkót?!

Meső: ’Iszen mondtam már, hogy derékig meg volt kövesedve, hogy hoztuk volna magunkkal. Hogy lehetett úgy besózva a meggazdagodás irányában?...

Puci: Az már igaz, a pénztől mindig mértéken felül megbokrosodott, pedig amúgy rendes cimbora volt.

Meső: Aztán biztos, hogy nem emlékszel a gyűrűre, hogy odaadtad-e neki?

Puci: Mintha adtam volna, de mégsem adtam, vagy mégis... De inkább nem...

Úgy dolgozott Mesőben ez a gyűrű-dolog, mint a dagadó tészta. Hogy elindult a semmibe, a semmiért, és most még az is kiderül, hogy vezérelni is a semmi, a Cujka Ferkó hazugsága vezérelte. Ha viszont csak ez a hazugság vezérelte Sztambulba, amit a Cujka Ferkó egy semmi kis gyűrűhöz ragasztott, akkor miről beszélt a portásbáb basi? Olyan volt ez Mesőnek, mintha a saját szemével látta volna, hogyan nemzik a szülei. Vagy inkább olyan, mintha élő ember létére nem is létezett volna, és nemlétében látja, amint éppen nemzik.

Hát így éltek éldegéltek a lelkiekben testvéri egységbe forrt szabad közös társak. Ha halni kell, halnak észrevétlen, bajuk mi lett volna, ha ambíciójuk csak huszonöt vattai pislogott, a szerencséjük öt aranyat ért, ami holnap talán a csuprukba csobban.

Hanem még ezt a kis mosogatóié-boldogságot is elirigyelték az égiek. Történt ugyanis, hogy kelő tésztaként valami izgalom dagadozott végig a palota folyosóin, termein, és vibrálni, villódzni kezdett a város közepén az évszázadok alatt megunt, de meg nem szokott földre szállt repülő csészealj. Tudniillik valamelyik szárny, vagy frakció, haza akarta hívni az egyik Magyarországon rekkent potentátot, mint alapkövet. Hanem azt már akkor két, ágyékából sarjadt dinasztia tartotta vissza a bajsza két szárnyánál fogva, szakálla minden szálába déd- és ükunokák csimpaszkodtak. Ezért köszönte szépen a megtiszteltetést, de rajta kívül álló okok miatt nem óhajtotta elfoglalni az óhazában méltó helyét, mint alapkő, a föld alatt, nem áhította, hogy rálapátolják kívánalmaikat a lobbyk. A nagy sérelmet a szárny vagy frakció sem tudta lenyelni, mert nem lehetett szó nélkül zsebre tenni. Előbb hadat akartak üzentetni az inspekciós szultánnal Magyarországnak, de mivel éppen csak túl volt a Birodalom egy kis földbedöngölésen, csupán munkajelszó született: Ki a magyarral! Hungarus go home!

Sűrűfésűvel művelés alá is vették a várost, megtisztították a villákat, putrikat, bérkaszárnyákat, és hamarosan bevagonírozták a magyarokat a kolerás nyarakon, fagyhalálos teleken át vezető megsemmisítő gyalogmenetbe. A bánásmód olyan emberarcú volt, hogy huszad részük vissza is szakadt az óhazába. Huszad részük, plusz a puli, aki csak lőtávolon kívül követhette a menetet. Itthon aztán csatlakozott Mesőhöz, és egymás társaságában érkeztek meg Locspocsfalvára. Mesőnek addigra szociális alapon úgy szétszökdösött az országban a családja, hogy a legsűrűbb szemű szociális hálóval sem lehetett volna összeszedni. A háza tetejét...

Meső: Elhordta a szél, az eső a főidbe döngölte a falakat, ami maradt, annak a nyomát is elhordta a szél. Aztán a jó emberek szorítottak nekem itt egy zugot a kocsmában, a miniszter úrral együtt...

Fonott hajú: Bezony, szomorú egy história ez...

Bekötött szemű: Az bezony, szomorú...

Fonott hajú: Bezony, az...

És így sóhajtoznak, hümmögnek, aztán hallgatnak egy sort az itthon szakadt magyarok.

Nagybajszú: Hanem úgy hallgattok, mintha temetésen lennénk, vagy a plundrás német angyal szállt volna el fölöttünk. Inkább téged hallgassunk újra, Meső komám, mint a csöndet, úgyhogy megint add csak elő szépen, hogy is volt az a törökországi zarándulat.

Meső: Mif érdemes már abból előadni, úgy megkopott. 'Hisz olyan a szó, mint a spárga – elványad az, ha sokat sodorgatják.

Nagybajszú: Ha elványad, az a dolga! Meg ugye, mije marad az embernek, minthogy csomókat kössön a spárgára, kibogozza, sodorgassa, amíg a kelepelő csöndben ülve várja, hogy jön-e a sáska, az adószedő, az aszály, a vasas német, a török, a tatár.

Fonott hajú: Ne kéresd magad!

Bekötött szemű: Hisz' nem kapsz percentet a szó után, hogy visszatartsd magadban!

Meső: Na, ha ennyire odavagytok érte, akkor tudjátok meg, hogy ez a zarándulás is itt kezdődött a kocsmában, mint minden más is. Tíz éve ugyanígy ültünk itt Muzsikás Cicelle napján. Itt volt még, ott ült, ni, a Dömöcki komám, aztán a Bendő sógor, a Cujka Ferkó, az Árgyilus Palkó, a Csurdel gyerek...

A feledés, a múlt homályából előszólítottak egymás után megjelennek a kocsmában, a tíz évvel ezelőtti helyükön ültükben, vagy maga a kocsma libben vissza lassan az időben tíz évet. Tudnivaló, hogy a legrégebbi korokban a szavak a tárgyakban, dolgokban lakoztak, és ahová a szó, oda a dolog! Mesőnek, a locspocsfalvi Vejnemöjnennek az idejében már erősen elkezdtek önfejűsködni a szavak, de néha, mint most is, úri szeszélyük éppen azt diktálta, hogy betartsák az ősi egyezséget.