Reprezentáció avagy a térképekről

Képzeljük el a következő helyzetet: magán- vagy üzleti célból el kell utaznunk egy városba, ahol még azelőtt soha nem jártunk. Nem tudom, hogy önök mit tennének a helyemben, de én először is beszerezném a város térképét. Aztán a térképet részletesen áttanulmányoznám, és közben nem is tudatosítanám, hogy a térkép számomra egy olyan különleges térré vált, amelyben a városközponttól a perifériáig, a szállodától a templomig, illetve a reklámok által agyondicsért „heimliché”-től a gondosan elrejtett „unheimliché”-ig mozoghatnék. Amint ez a „képzeletbeli utazás” a térképen véget érne, nyomban kérdések egész sora kezdene motoszkálni bennem: pontos ez a térkép? Valóban nem változott meg semmi a városban a térkép elkészítése óta? Nem kereszteltek át azóta utcákat? És egyáltalán: elmondhatjuk-e, hogy a térkép a valóságnak egy adott részét reprezentálja?

Nyilvánvaló, hogy sok a kérdés, és megválaszolásukat a legfontosabbal kell kezdeni, ami így hangzik: mi az, hogy térkép? A kérdés a reprezentáció problémájával kapcsolatban ebben az ultimatív formában először az újkor hajnalán vetődött fel. Éppen ezért feltétlenül vissza kell térni ehhez a problémához és újra végig kell gondolni.

A reprezentáció problémáját a port-royal-i iskola logikája segítségével közelíthetjük meg, amely a reprezentációnak szimbolikus nevet kölcsönöz. A re-prezentáció értelmében vett reprezentáció a jelen újra-megjelenítéséül szolgál. A reprezentáció tehát mindenkor attól függ, ami a maga teljes jelenvalóságában mutatkozik meg. így például a képzet egy adott dolgot annak távollétében képvisel. Ahhoz azonban, hogy a kommunikáció során képzeteink gazdát cseréljenek, feltétlenül szükséges a képzet általánosan konvertibilis képzete, amelyet fogalomként jelölhetünk meg. „A fogalom tudatunk szintjén a tárgyat képviseli, és a jel ugyanazt a fogalmat képviseli a többi ember tudatában. A képzetnek ez a képzete alkotja a jel értelmét, és ez annál valóságosabb, minél inkább megfelel a fogalomnak és az általa megjelölt dolognak. A képzet fogalma, sőt, idealitása is abban rejlik, hogy tisztaságát kihasználva elrejtőzik a tárgy elől. Ha tehát a jelentés minden struktúrája a megduplázáson alapul, a tárgy behelyettesítése, vagy még a jelnek tárgyra való leegyszerűsítése is egy olyan megduplázódást jelent, amely önmagában és ipso objektivitást képez: a benne levő dolog az igazságban alapozódik meg. Rákérdezhetünk erre a másik eljárásra is, amely, úgy látszik, megszünteti az előzőt. A válasz a jel és a képzet funkciójában rejlik: a lényege az, hogy biztosítsa az egyes tudatok közti kommunikációt az igazság és a lét terében. A képzetként felfogott jel működőképes. Működőképessége meghatározza az objektív struktúráját, egyúttal azonban a tárgy struktúráját a jel képzetében, vagyis önnön funkciójában, a jel pragmatizmusában jeleníti meg”.¹

Egyfelől itt van a jelenlevő dolog, másfelől viszont számolnunk kell a képzettéi-fogalommal, amely az individuális tudatban jön létre a tárgy hatására, és a jellel mint a képzet képzetével is, amely lehetővé teszi a kommunikáció egyes részvevői között lebonyolódó kommunikációt. A jel tulajdonképpen a képzet, a fogalom megduplázódása, s amint Derrida írja, ezen a gondolati síkon a „jel egyidejűleg jön létre a képzelőerővel és az emlékezettel abban az esetben, amikor ezt a jelenvaló észleléséhez viszonyított tárgy hiánya szükségessé teszi".²

A képzet a rá utaló, az őt reprezentáló tárgy hatásán alapul, s ebben a formában az aktív mimetika alapján jön létre. A mimetizmus Platón és Arisztotelész által fondorlatosan megszőtt leple egyáltalán nem lett letépve, csupán jóval finomabb szálakból szőtték újra. A képzet, a fogalom és a jel mindenkor mintha csak másodlagos és ideiglenes lenne. Azért másodlagosak, mivel mindig a képzetet reprezentáló tárgy után következnek, és azért ideiglenesek, mert a tárgyat távollétében képviselik. Amint a tárgy megjelenik, a képzet, a fogalom és a jel szinte felesleges hasonmásokká válnak, vagyis szerepük teljességgel kimerül a reprezentációban. Éppen ezért „jellemző, hogy a jelnek a port-royal-i logika által felhozott példája se nem szó, se nem kiáltás, se nem szimbólum, hanem térbeli és grafikai reprezentáció - rajz: térkép vagy kép. Valójában a kép egyedüli tartalma az, amit reprezentál, s ez a tartalom mégis csupán a reprezentáció által képviselt alakban jelenik meg".³

Gondolatmenetünkbe észrevétlenül belopózott a térkép. Mi az, hogy térkép? Jobban mondva, mi akar lenni a térkép? Kétségkívül a valóság valamely részletének a reprezentációja. A térkép nem lehet a Világ tükörképe, funkciója az adott részletre való vonatkozásban rejlik, amely azonban döntőbírói jellegű, és nem tűzi ki célul a Világnak az önmagához való közeledését. Az ilyenfajta közeledésre tett kísérlet úgy végződhetne, mint a Jean Baudrillard által idézett esetben, amelyet Jorge Luis Borges brilliánsan fogalmazott meg az A tudomány következetessége című írásában: „...ama Birodalomban a Kartográfiai Művészet olyan tökélyre tett szert, hogy egyetlen Provincia térképe városnyi méreteket öltött, s a Birodalom Térképe akkora volt, mint egy Provincia. Később ezek az Óriási Térképek már nem feleltek meg az igényeknek, ezért a Földrajztudósok Kollégiuma egy akkora térképet készített a Birodalomról, amely teljes mértékben megfelelt a valódi méreteinek. Az ezt követő Nemzedék, amely nem helyezett akkora hangsúlyt a Kartográfia Tanulmányozására, arra a következtetésre jutott, hogy ez a térbeli Térkép Semmire sem jó, és kíméletlenül kitették a Nap és a Holdpusztító Hatásának. A Nyugati Sivatagban fennmaradtak az Elpusztult Térkép Allatok és Koldusok által lakott foszlányai; az egész Földön nem maradt meg a Kartográfiai Tudományoknak még csak az emléke sem.”⁴ (Suárez Miranda: A Bölcs Emberek utazásai, negyedik kötet, XIV. fejezet, Lérida 1658)

Az Óriási Térkép pusztulásának az allegóriája szemléletesen bemutatja, hogy a Világgal szinte teljesen azonos térkép tulajdonképpen fölösleges, mivel ebben az esetben a reprezentáció észrevétlenül egy olyan prezentációként, hasonmásként lépne fel, amely totálisan egybemosódna az általa reprezentált perszónával. Mivel ezt a hasonmást nem lehetett megkülönböztetni az általa képviselt perszónától, a hasonmással senki sem törődött, s mivel nem volt képes gondoskodni magáról, fokozatos romlásnak indult, míg végül el nem pusztult. Földi maradványai a sivatagban hevertek szerteszéjjel, azonban ezekből a maradványokból nem lehetett következtetni arra, hogy valaha egy óriási Térképhez tartoztak. A színlelt hasonmás, az óriási Térkép kísértete komoly figyelmeztetés számunkra. Amíg bárhol a Világon felbukkan ez a rémkép, mi csupán annyit tehetünk ellene, hogy a grafikai jelek összekapcsolásával készítünk majd térképet, amelyek a megismerés alapján jönnek létre és „döntőbírói" jelleggel fognak bírni. Ez azonban azzal jár, hogy le kell mondanunk a jelek és a dolgok közt létező természetes kapocsról. Amennyiben lemondunk róla, ki vagy mi dönti el, hogy mely térképek vagy képek valódiak, illetve hamisak? Ezt a problémát csupán akkor oldhatjuk meg, ha gondolatmenetünkbe beemeljük az utánzás elvét. Ez az az elv, amelyet Michel Foucault kiválóan jellemzett a következő szavakkal: „Az utánzásnak egyetlen „patrónusa" van: ez az eredeti elem, amely önmagából kiindulva rendszerezi és rangsorba állítja az összes másolatot a legjobbaktól a leggyengébbekig. Az utánzás egy elsődleges referenciát tételez fel, amely előír és osztályoz”.⁵

A reprezentáció, amely teljesen kimeríti a fogalom és a jel funkcióját, lényegét tekintve az általa képviselt tárgyhoz való elsődleges referencián alapul. így a reprezentáló mindig az alap, vagy képletesen mondva: az apa felügyelete alatt megy végbe.

Az utánzott és az utánzó, a tárgy és a fogalom viszonya tulajdonképpen a lényeg és a jelenség viszonyán alapul, amelyet leegyszerűsítve az azonosság és az ismétlés ellentétpárjával fejezhetünk ki. Amíg ezt a feltételt fenntartjuk, addig az ismétlés nem szabadulhat ki az azonosság hatalmából. Ez azt jelenti, hogy kezdetben volt az alap, a jelenvaló jelenvalósága, amely azután másolatok, hasonmások, reprezentációk formájában ismétlődik újra meg újra. Ezek azonban mindenkor az alap maximális ellenőrzése alatt állnak, és csak az a másolat lehet egyenértékű a valósággal - vagy lehet maga a Valóság -, amely átment ezen az ellenőrzésen. Amíg azonban különbséget lehet tenni valós és hamis képek, valamint igazi reprezentáció és fantazmagória között, addig fennáll majd a probléma, hogy ki garantálja majd ezt a megkülönböztetést. Már megszoktuk, hogy ezt a hatalmat a tudomány, a műelemzők vagy egyszerűen az állami hivatalok gyakorolják. A felsorolt intézményekbe vetett bizalom elfajult elemeket is hordozhat magában.

Ezért nem árt, ha időről időre akad valaki, aki megrendíti ezt a bizalmat. Valahogy úgy, ahogyan ezt Michael Serre tette ebben a rövid írásában:

Folyami rendőrség

– Maga viccel? Soha nem fogjuk tudni elkészíteni azt a térképet.

– Rögtön megmondom, hogyan. Akarok magának mondani valamit a fivéremről.

– Hagyjon már békén a fivérével és ne beszéljen butaságokat! Milyen jogon beszél így velem, vannak róla papírjai? Mit tud maga a valóságról?!

– A fivérem nem ismeri a tengert, hanem ezt a Garonne folyót. Születése óta vele és benne él; apja valaha a partján halt meg; azelőtt ötven évig élt itt. Higgye el, hogy ismeri!

– Van neki erről valamilyen hivatalos dokumentuma?

– Mondtam már, hogy nincsenek papírjai, de állandóan a folyó közelében tartózkodik, a folyón dolgozik, ismeri a legkisebb nádszálat, a fűzfákat, a nyárfákat, kerüli a veszélyes részeket. Árvíz idején megmentette az életét. O ne ismerné a folyót?

– Nem, el kell hagynia lakhelyét és a munkahelyét. így döntött a hivatal.

– Tudja a hivatal, mi a jó ezen a folyón?

– Nem, de rendelkezik iratokkal, információkkal és számbeli adatokkal. A fivérének el kell onnan menni.

– Vajon számokból és iratokból áll-e a valóság? A fivérem soha nem látott még a parton senkit azok közül az aktakukacok közül, akik ezeket az iratokat elkészítették.

– Mondom magának, hogy egyedül ők tudják, mit kell tenni. Szabadidejükben néha ellátogatnak a vitorlás klubba. Az ön fivérét ki fogják penderíteni. Mielőtt elmegyek, még annyit teszek hozzá, hogy a Le Monde-ban feltett kérdésre világos és egyszerű a válasz. A valóság az, amit a hivatal mond. O dönti el, mi a valóság. Ennyi az egész. Ön egy szép napon ugyanúgy ki lesz ebrudalva az elképzelt valóságból, mint a fivére. Az idegeimre megy a locsogásával. Ön semmit sem ért a nyelv kifejezőeszközeiből.

– Csak hát...”⁶

A mimetizmus hagyománya és a filozófiai reprezentáció túlságosan fondorlatos csapdát állítottak nekünk, amelyből nem lehet egykönnyen kiszabadulni. Lépjünk tovább és tegyünk fel még egy ennél is kihívóbb kérdést: van egyáltalán módunk rá, hogy kiszabaduljunk belőle?

Egyértelmű választ adni erre a kérdésre nem csupán kockázatos, hanem felelőtlen dolog is lenne. Azt lehet mondani csupán, hogy meg kell próbálni, s ehhez megfelelő segítséget nyújthat az „eltérés filozófiája”, melyet Gilles Deleuze képvisel (ismét felbukkant észrevétlenül a reprezentáció - képviselet fogalom).

Deleuze ezt javasolja: „Vegyük szemügyre ezt a két mondatot: 'csak az tér el egymástól, ami hasonlít egymásra'; 'csak az eltérők hasonlíthatnak egymásra', felen esetben a világhoz való két különböző hozzáállással van dolgunk, miközben az egyik arra szólít fel, hogy az eltérést egy eleve adott hasonlóságra vagy identitásra alapozzuk, a másik hozzáállás arra ösztönöz, hogy a hasonlóságot, az identitást egy alapvető eltérés eredményeként értelmezzük. Az első megközelítés pontosan a másolatok és elképzelések világát határozza meg; a világot ikonként tárja elénk. A másik viszont az előzővel szemben a hasonlóságok világát határozza meg, és a világot mint olyat fantazmagóriaként kezeli. A második megfogalmazás szerint vajmi keveset számít, hogy kicsi vagy nagy-e az eredeti eltérés, amelyen a hasonlóság alapul; előfordul, hogy az első sorozat példányai alig térnek el egymástól. Tulajdonképpen elegendő, ha a kiinduló eltérést önmagában ítéljük meg annak érdekében, hogy ne hozzon létre semmiféle előzetes identitást, s hogy a különbözőség váljon a mérték és a kommunikáció alapegységévé. Ebben az esetben a hasonlóságot nem vehetjük úgy, mint a belső különbözőség eredményét. Szinte egyáltalán nem számít, hogy a rendszer jelentős külső vagy belső különbözőséggel bír-e, vagy az ily módon decentralizált rendszer központjába nyomul abban a pillanatban, amikor a hasonlóság kirajzolódik a görbén.”⁷

Az első csata, amelyet meg kell vívnunk az Egyformával annak meggyengítése érdekében, a hasonlóságért, a fantazmagóriáért és mindazokért a dolgokért folytatott harc, amelyeket az identitás nevében kiszorítottak a köztudatból és elnyomták őket. A hasonlóság és a fantazmagóriák megjelenése jelentős mértékben problematizálja az identitás és az ismétlés kapcsolatát, ami foucault-i eszközökkel kifejezve azt jelenti, hogy az ismétlés ezentúl nem korlátozódik az azonos egyhangú átvitelére, mert a szilárd alapban, a jelenvaló jelenvalóságában meg nem alapozott hasonlóság többé nem képes „valódi” reprezentációra.

A hasonlóság nem az identitás és az ismétlés, hanem az eltérés és az ismétlés viszonya révén jön létre. „A hasonlóság olyan sorokban fejlődik, amelyeknek nincs se végük, se hosszuk, át lehet rajtuk haladni mindkét irányban és nincsenek alávetve semmiféle rangsorolásnak, hanem az egyik apró eltéréstől a másikig terjeszkednek. Az utánzás a rajta uralkodó reprezentációt, a hasonlóság a rajta áthaladó ismétlést szolgálja. Az utánzás egy minta alapján megy végbe és az a feladata, hogy kapcsolódjon hozzá és lehetővé tegye a felismerését; a hasonlóság által megjelenik a simulakrum mint a hasonlónak hasonlóhoz fűződő végtelen és ingatag viszonya”.⁸

A simulakrum alulról kerül forgalomba, s ez mintha megvédené őt az alap vagy a központ ellenőrzésétől. A simulakrum nem csak hogy „illegálisan” lép színre, hanem felbukkanása ráadásul még az „alap eltűnéséhez”, a központ decentralizációjához is vezet. Röviden tehát: eltűnik a szilárd hivatkozási alap. A simulakrumok immár semmire sem utalnak, úgy tesznek, mintha valaminek a birtokában lennének, de a valóságban nincs semmijük. A simulakrumok látszólag átfedték a valóságot és erőszakkal hatalmukba kerítették a világot. Uralkodásuk következményeit eddig még senki nem vetette alá részletes elemzésnek.

Most még korai lenne felsorolni a simulakrumok uralkodásának összes következményét. Az egyik következmény azonban, amelyet a térképek mostani készítésének példáján mutatunk be, már világosan kirajzolódik. Ezek az új térképek kreatív ambíciókkal lépnek fel, és elutasítják a szolgai szerepet, amelyet másolatnak nevezünk. „Amennyiben a térkép a másolat ellentéte, ez azért van így, mert a valóságba való beavatkozásként értelmezett kísérletezésre irányul. ...A térkép a maga összes dimenziójában szétnyitható, összehajtható, megfordítható és mindenféle változtatást tesz lehetővé. Szét lehet tépni, az egyes részeket új módon össze lehet rakni, használhatják egyének, társaságok vagy állami intézmények. A térképet fel lehet rajzolni egy falra, művészi alkotásként lehet értelmezni, a napi politika szolgálatába állítani, vagy meditációs eszközzé lehet tenni... A térképet számtalan módon használhatjuk fel, szemben a másolattal, amely mindig 'ugyanolyanra' sikerül. A térkép mindig az előadással függ össze, míg a másolat az állítólagos 'illetékességre' utal”.⁹

Az aktív, kreatív térképeket nem nevezhetjük másolatoknak, mert ahhoz túlságosan „képlékenyek”. Létezhetnek egyáltalán ilyenfajta térképek? Kétségkívül igen, hiszen amint erről Italo Calvino beszámolt, Kublaj kán nem csupán birtokolt ilyeneket, hanem Marco Pólónak is megmutatta őket. Ezek a térképek egy furcsa atlaszt alkottak, melyet Calvino így jellemez: „Az atlasz olyan városokat ábrázol, amelyeknek még se nevük, sem alakjuk nincs. Létezik egy város, amely Amszterdamra hasonlít: ez egy északi irányba nyitott félkör, szabályosan elhelyezkedő csatornákkal: a Herceg-, a Császári- meg az Úri csatornával; létezik viszont egy Új Amszterdamnak vagy New Yorknak nevezett város is, amelyet két folyó közt építettek fel egy hosszan elnyúló szigeten. Ez a város telis-tele van üvegből és acélból épült toronyházakkal, utcái mély csatornákra hasonlítanak, és a Broadway-től eltekintve mind egyenesek.

A formák katalógusa szinte végtelen: amíg mindegyik meg nem találja a konkrét alakját, addig a városok fejlődni fognak. Amikor az összes variáció kimerül és a formák bomlásnak indulnak, ez a városok végének a kezdetét fogja jelenteni. Az atlasz utolsó lapjain végtelen hálózatok voltak, amelyek a mai Los Angeles-re vagy Kjótó-Oszakára hasonlítanak, s immár semmiféle alakjuk nincs”.¹⁰

Jegyzetek

1. Marin, Louis: Kritika klasického pojetí divadla jako predstavy v kláštefe Port-Royal: Komentáre k pojednaní o komédii od P. Nicola. (A színház elképzelésként való klasszikus értelmezésének kritikája a port-royal-i kolostorban: kommentárok P. Nicolának a komédiáról szóló értekezéséhez, in: HOST 3–4/96, Brno, 1996, 69. old.

2. Derrida, Jacques: Texty k dekonstrukci (Szövegek a dekonstrukcióról). Archa, Bratislava 1993, 283. old.

3. Borges, Luis Jorge: Obecné dejiny hanebnosti (A gyalázat általános története), Práce, Praha 1990, 104. old.

4. Foucault, Michel: Toto nie je fajka (Ez nem pipa), Archa, Bratislava 1994, 36. old.

5. lásd Foucault, M.: Slová a véci (Szavak és tárgyak), Pravda, Bratislava 1987, 71–135. old.

6. Serres, Michael: Skutečnosti (Valóságok), in: SCIPHI 2-1991, Praha, 92. old.

7. Deleuze, Gilles: Logik des Sinns (Az értelem logikája), Suhrkamp, Frankfurt/ Main 1993, 320. old.

8. Foucault, M.: i. m. (Ez nem pipa), 57. old.

9. Deleuze, Gilles – Guattari, Félix: Rizoma, in: HOST 3–4/96, 12. old.

10. Calvino, Italo: Neviditelná mésta (Láthatatlan városok). Odeon, Praha 1986, 141. old.