Roland Barthes: Kalandozás a városi jelek világában

A továbbiakban Roland Barthes-ról, gondolatairól és nézeteiről, vonzalmairól és hobbijairól, valamint egyes műveiről szeretnék szót ejteni. Tekintettel a francia gondolkodó széles érdeklődési körére, nem könnyű meghatározni a szűkebb értelemben vett hivatását.

Sokan filozófusnak tekintik őt és neve szerepel a huszadik század legjelentősebb gondolkodóival foglalkozó középiskolai tankönyvekben. Ő maga azonban mindig visszautasította ezt a besorolást azzal, hogy nincs filozófiai műveltsége és soha nem tűzte ki célul egy új filozófiai elmélet megalkotását. Barthes érdeklődési körét inkább az irodalomtudomány és a műkritika területére helyezhetjük. Nem férhet semmi kétség ahhoz, hogy klasszikus irodalmat tanult, számos írása született az ókori görög drámáról, Racine-ről, Balzacról, Brechtről, az ún. új regény képviselőiről és a hatvanas években az „Új kritika” nevű csoport vezéregyéniségévé nőtte ki magát. Ehhez a besoroláshoz azonban rögtön hozzá kell tenni, hogy az irodalom távolról sem merítette ki Barthes érdeklődésének teljes spektrumát. O ugyanis nem csupán irodalomkritikus, hanem a francia politikai rendszer kiváló szakértője is volt. Igaz, hogy behatóan foglalkozott az irodalomelmélettel, azonban legjobb írásai a divatról szóltak. Nem szabad megfeledkeznünk a fényképekkel kapcsolatos elmélkedéseiről sem, amelyek máig nem veszítették el inspiratív jellegüket. Barthes viszont soha nem akart politológus lenni. Hova soroljuk abban az esetben a japán kultúrával foglalkozó szövegeit, amelyeket nem lehet sem útleírásnak, sem pedig Japánnal foglalkozó tanulmánynak tekinteni?

Ennek ellenére Barthes sokoldalúsága, elméleti nomádsága és az egyes szakterületek és témakörök között elfoglalt határozatlan pozíciója közös nevezőre hozható, s ez a jelek iránti érdeklődésben rejlik. Barthes elméletét azzal az alaptétellel fejezhetjük ki, mely szerint a világban nem tárgyak, hanem jelek veszik körül az embert. Az elmélethez fűződő elsőrendű követelmény szerint a dolgokhoz mint jelek hordozóihoz kell viszonyulnunk és ily módon kell meghatároznunk az értelmüket.

A jelek világával a szemiológia foglalkozik, amely abból indul ki, hogy tárgyak helyett jelek vesznek körül bennünket. Barthes több ízben rámutatott, hogy a szemiológus az az ember, aki az utcán sétálva jelentést lát ott is, ahol mások csupán tényeket és személyeket vélnek felfedezni.

Az utca valóban mindenütt jelek segítségével szól hozzánk. Ezek különböző rendszerekhez és nyelvekhez tartoznak. Itt van először is a közlekedési táblák rendszere, amely eligazítja a forgalom résztvevőit a közlekedési szabályok betartásánál. Továbbá gyakran találkozhatunk olyan jelekkel is, amelyek segítségével megtudhatjuk, honnan telefonálhatunk, hol található a kórház és hol vannak a nyilvános illemhelyek. Az üzletek és az éttermek bevezetik az embert a divat és az étkezés rendszereibe, amelyek többféle jelentés hordozói: ez a köznapi, amaz az ünnepi; ez a szerény, amaz a drága, ez a szürke, amaz a feltűnő. Nem szabad megfeledkeznünk a járókelőkről sem, akik öltözködésükkel, gesztusaikkal, lépteikkel és tekintetükkel sokat elárulnak önmagukról és a környezetükhöz fűződő viszonyukról. Ha az utcán Barthes tapasztalataival felvértezve kezdünk sétálni - melyek szerint nem a dolgokat, hanem a jeleket kell figyelni -, azon nyomban rájövünk, hogy mit lehet kiolvasni egy lila öltönyös fiatalember megjelenéséből, aki egyik kezében mobiltelefont szorongat, u másikkal becsapja luxuskocsija ajtaját és bemegy egy étterembe. Az autó, a mobiltelefon, az étterem, az öltöny, a megannyi gesztus és szó számunkra többé nem csupán dolgok és jelenségek, hanem olyan jeleket képeznek, amelyek egy sokatmondó üzenetté állnak össze.

A lingvisztika által ihletett modern szemiológia ezért kutatási témáit a társadalmi élet legkülönbözőbb területeiről meríti és nem korlátozódik a szavakkal kifejezhető üzenetekre. Barthes ezzel kapcsolatban megállapítja:

„A szemiológia, amelyet normatív módon a jelekkel foglalkozó tudományként határozhatunk meg, eszköztárát a nyelvtudományból meríti. Nekem azonban úgy tűnik, hogy a nyelvtudomány valamiben hasonlít a közgazdaságtanhoz (ami talán nem is annyira lényegtelen), és egy bizonyos fokú törés miatt belső szétesésen megy keresztül: egyfelől vonzódik a formális pólushoz és ebben az irányban haladva az ökonometriához hasonlóan egyre formálisabbá válik; másfelől viszont egyre több problémát foglal magába, amelyeknek semmi közük nincs a nyelvtudomány eredeti hatásköréhez: a közgazdaságtanhoz hasonlóan, amely behatolt a politika, a társadalom és a kultúra szférájába, a nyelvtudomány is nélkülöz mindenféle korlátozást: a nyelv (...) maga a szociális. Röviden tehát a nyelvtudomány túlzott aszkétizmusa, telhetetlensége, gyengesége vagy éppen ereje miatt dekonstruálódik. A lingvisztika de-konstrukcióját én magam szemiológiának neveztem el.” (1, 175–76. old.)

A mohó, minden irányba terjeszkedő szemiológiához tartozó mindennapi élet különböző területeinek elemzése Barthes-ot ahhoz a felismeréshez vezette, hogy a körülöttünk levő dolgoknak mindig van valami jelentésük és jelként olyan rendszerekbe és közösségekbe lépnek, amelyek elemzéséből hasznos tanulságokat vonhatunk le.

A szemiotikai elemzések kimeríthetetlen inspirációs forrását Barthes a városban vélte felfedezni. Ott, ahol belemerülhetett a sokrétű üzenetek, kihívások és információk sodrába, a francia tudós elemében érezhette magát. Szemiológia és urbanizmus című előadását Barthes egy hitvallással kezdte: „imádom a várost és a jeleket. Ez a két imádat (ami valójában csupán egy) felkelti bennem azt a talán megalapozatlan hitet, hogy beszélhetünk a város szemiotikájának létjogosultságáról”. (2, 261. old.)

A városhoz és a jelekhez fűződő kettős vonzalom figyelemreméltó megnyilvánulásaival találkozhatunk Barthes-nak a japán kultúrával foglalkozó könyvében. Az érdekes szövegekkel és képekkel teli mű, amely kifejezi a szerző mélyreható érdeklődését a japán társadalom életének különböző jelenségei iránt a vasútállomásoktól és a városközpontok elrendezésétől kezdve a színházakig, vallási szertartásokig, sportrendezvényekig és játékautomatákig, a Jelek birodalma címet viseli.

Japán - ahogy utazásai során megfigyelte, megpróbálta megérteni, miközben elválasztották tőle nyelvi, történelmi és kulturális akadályok, de mindazonáltal megpróbált a képek megfigyelésén és burkolt értelmük kibogozásán keresztül közelíteni hozzá - Barthes számára csakugyan a jelek világa volt. Interpretációra sarkalló jellé vált számára a sumo-harcos fogása, a város térképe, a zen-kert, az egymásra halmozott csomagok, diákok vagy hívők összejövetelei, sőt a fényképeken látható szempárok is. Ahhoz, hogy Barthes Japánban felfedezze ezt a birodalmat, előzőleg évtizedekig gyakorolnia kellett a társadalom szavakkal és szavak segítsége nélkül létrejövő kommunikációjának a megértését. Igaz ugyan, hogy nem értett japánul és a japán írást nem konkrét üzenetek hordozójának, hanem inkább irodalmi alkotásnak vette. Egyúttal azonban Barthes-ot a hirdetőoszlopok, a divatos ruhák és a fényképek elemzése meggyőzte arról, hogy a jelek világa távolról sem korlátozódik a szóbeli megnyilvánulásokra. A jelekkel mindenütt és nem csupán a könyvek, újságok és levelek révén találkozhatunk. Világunk a jelek világa és életmódunk azoknak az üzeneteknek a megértésén alapul, amelyeket a jelek közvetítenek felénk. Szemiológiai ismereteinek köszönhetően Barthes a japán nyelv ismeretének hiánya révén bizonyos előnyökhöz tudott jutni.

„Azt kérdezik tőlem: 'hogyan értett szót velük?' Ezen azt értik, hogy 'hogyan sikerült kielégíteni a kommunikáció létszükségletét?' A praktikus kérdés mögött az az ideológiai meggyőződés húzódik, miszerint szavak nélkül nincs kommunikáció. A helyzet azonban az, hogy Japánban a jelek birodalma olyan nagy és oly mértékben lépi túl a szavakat, hogy a nyelv bonyolultsága ellenére, vagy talán éppen ennek köszönhetően a jelek kölcsönös átadása rendkívül gazdag, rugalmas és elképesztően finom. Ennek az az oka, hogy Japánban a test hisztériától és narcizmustól mentesen létezik, nyilvánul meg és cselekszik a tiszta, diszkrécióval párosuló erotika szabályai szerint. Nem a hang, hanem a test, a szem, mosoly, hajtincs, gesztus és az öltözet kommunikálnak és tartják fenn a párbeszéd egy bizonyos módját, amelynek regresszív, infantilis jellege a szabályok tökéletes ismerete esetén csak csorbát szenvedne. Természetesen eltart egy-két óráig, amíg gesztusok, rajzok vagy nevek segítségével az ember megbeszél egy találkozót, de az információcsere ürügyén, amelyet szavakkal néhány pillanat alatt el lehetne intézni, lehetőség nyílik a másik ember egész testének a megismerésére, kiélvezésére és befogadására, amely szemünk láttára fejti ki saját elbeszélését és szövegét”. (3, 19-20. old.)

A szavak közvetlen értelmének meg nem értése Barthes számára megfelelő alkalmat nyújtott azoknak a jeleknek az értelmezésére, amelyekkel a testek kommunikálnak egymással. Tudta, hogy a szavakhoz hasonlóan a testi kommunikáció jeleiből is egész üzeneteket állíthatunk össze. Ezért a továbbiakban a test beszédére és szövegére összpontosította figyelmét.

Ily módon Barthes nem csupán az egyes emberekkel létesített kapcsolatot, hanem az emberi testeken, gesztusokon és tekinteteken kívül a képek, jelenetek, enteriőrök, utcák és városok is részeseivé váltak a jelek birodalmának, hogy együttesen kialakíthassák a japán kultúra nagy szövegét. Tanulságos lesz felfigyelni arra a szövegrészre, amelyben a város szerepel.

Barthes Japánban bizonyára többször került olyan helyzetbe, amelyet mindannyian jól ismerünk: egy idegen városban vagyunk és el akarunk valahova jutni; ezért kérdezősködünk a helybeliektől, akik megmutatják a helyes irányt, felhívják figyelmünket a legfontosabb tájékozódási pontokra, felsorolják a közlekedési eszközöket és megszámolják a megállókat. Jól tudjuk, hogy a konkrét utca és házszám megkeresése akkor is nagy problémát jelent, ha saját hazánk területén fekvő városról van szó. Ilyenkor megesik velünk, hogy rossz utcába hajtunk be, az ellenkező irányba megyünk vagy egy megállóval arrébb szállunk le. Gondoljunk csak bele, hogy Barthes a világ túlsó felén tartózkodott egy többmilliós városban, szókincse néhány fonetikusan átírt japán kifejezésből állt. Ennek ellenére az ismeretlen és zűrzavaros megapoliszban felfigyelt valamire, ami valószínűleg elkerüli a helybéliek figyelmét is, pedig a város egyik jellegzetes vonásáról van szó.

„A négyszögletes, hálószerűén elrendezett városok, mint például Los Angeles, állítólag erős rosszullétet keltenek az emberben, megsértik a városról alkotott esztétikai elképzeléseinket, amelyek megkövetelik, hogy a városnak legyen egy központja, ahová be lehet menni, ahonnan vissza lehet térni, álmodozni lehet róla, közeledhetünk felé vagy eltávolodhatunk tőle. Egy olyan helyről van tehát szó, ahol az ember megvalósíthatja önmagát. Számos történelmi, vallási és katonai ok vezetett ahhoz, hogy a Nyugat nagyon jól megértette, miéit kell a városnak egy központ köré szerveződnie. A nyugati metafizika mozgásával összhangban, mely szerint minden központ az igazság színhelye, városközpontjaink mindig telítettek: ez egy kijelölt hely, ahol felhalmozódnak és összpontosulnak a társadalom értékei: a szellemiek a maguk templomaival, a hatalomé a maga hivatalaival, a pénzé a maga bankjaival, az árué a maga nagy üzletközpontjaival a szóé a maga agaraival, kávéházaival és sétányaival. A városközpontba menni egyet jelent a társadalmi igazsággal való találkozással, valamint a magasabb és teljesebb valóságban való részvétellel.

Ezzel szemben a szóban forgó város, Tokió, egy értékes ellentétet képvisel: van ugyan központja, ez azonban üres. Az egész város egy olyan hely köré épült, amely tiltott és egyben közömbös, sövény mögé rejtőzik, vizes árkok választják el a várostól és a császár lakik ott, akit soha nem látni. Az egész helyről tehát nem lehet tudni semmit. A taxisok ügyes, erélyes és céljukat soha el nem tévesztő fuvarjaik során gondosan elkerülik ezt a kört, amelynek lapos gerince, a láthatatlannak ez a látható része a szent semmit rejti magában. Az egyik leghatalmasabb modern város tehát egy falakkal, vizes árkokkal, sövénnyel és tetőszerkezetekkel elválasztott üres központ köré épült. A központ középpontjában egy eltűnőfélben levő eszme található, amely nem képvisel semmiféle hatalmat, hanem azért van ott, hogy a városnak támaszt adjon a maga központi ürességével, amely a lüktető városi életet állandó kerülgetésre kényszeríti. Elmondhatjuk, hogy ily módon az eszme képzeletbeli körökben terjed tova az üres szubjektum körül kerülőutak és visszafelé vezető utak formájában. (3, 45–46. old.)

A város különös, láthatatlan és mégis mindenhol jelenlevő, üres és mégis meghatározó jellegű központjának a megértéséhez és funkciójának meghatározásához felesleges volt teljes mértékben megérteni a tokiói utcákon látható feliratokat. A mindennapi városi forgalomban rá kellett tapintani az egyenes iránytól való eltérésekre, amelyek a mozgásoknak egy másik, általános érvényű tervéről tanúskodnak. Az egyenes- és oldalirányú mozgások miatt, amelyek a közlekedési táblák, feliratok és más horizontális jelek segítségével kötik le az ember figyelmét, Barthes-nak lélekben legalább időről időre egy olyan megfigyelő szerepébe kellett bújnia, aki a várost és a benne zajló életet felülről szemléli. Ily módon ábrázolja a térkép is, amely azonban nem elegendő az adott város sajátosságainak a megértéséhez. Az elrugaszkodott állásfoglalás esetében, amely figyelmen kívül hagyja a konkrét cél eléréséhez olyannyira nélkülözhetetlen részleteket, a térképben szükségszerűen többet kell látni, mint a város leegyszerűsített képét. Barthes a térképben felfedezte az ideogrammát, a város vezéreszméjét és észrevette, hogy ez a vezéreszme Tokió esetében üres, hozzáférhetetlen és ismeretlen, miközben minduntalan megnyilvánul a tömegközlekedés működésében és a város általános elrendezésében.

Az elmondottakból kitűnik, hogy Tokió ideogrammájának a különlegessége a Nyugati világ városaival való összehasonlítás során mutatkozott meg. A nyugati társadalom a város központjában helyezte el szellemi, gazdasági és jogi rendszerének legfelsőbb szerveit és intézményeit; onnan áramlanak kifelé a gondolatok, ott szilárdul meg a hit, ott található a pénzeszközök forrása, ott születnek a törvényerejű döntések. Ez a koncentráció megfelel az abszolút szubjektumra törekvő Nyugati metafizikának, amely a megismerés összpontosított megnyilvánulása, az igazság első és utolsó biztosítéka, a hatalmi döntések támasza és az energia kimeríthetetlen forrása. Az európai városok telített és dinamikus központjai bizonyos értelemben megtestesítik a tevékenységek egyetlen, teljes és abszolút középpontja felé tartó metafizikát. Ebből a szempontból az európai város a rendezett és szabályozott világ metafizikai koncepciójának megvalósítására tett kísérletet. Ezzel szemben Tokió a pezsgő társadalmi élettel és élénk forgalommal körülvett üres központjával egy alapvetően más várostípust képvisel, amelyhez szorosan kapcsolódik egy más típusú gondolkodás is: ahhoz, hogy a központ az összes mozgásban és a terjeszkedés irányairól szóló döntésekben részt vegyen, immár nem szükséges, hogy telített, és az összes vonal kiindulópontja legyen. Tokió a lüktető rendszer üres középpontjának gondolatát testesíti meg.

Barthes ily módon a város ideogrammája segítségével megragadta azt a jellemző vonást, amely Tokiót megkülönbözteti az európai városoktól és metafizikai támaszuktól. Az üres központ eltávolodott attól a klasszikus metafizikai rendszertől, amelynek urbanizált formái Barthes-ot mindenütt körülvették, ahol élete nagy részét töltötte. Egyúttal az új ideogrammában olyasvalamire bukkant, amit nagyon jól ismert és gyakran foglalkozott vele. Barthes-ot Tokió ideogrammája ugyanis azokra a szövegekre emlékeztette, amelyek nem egy előre meghatározott központ körül mozognak. Tokió ideogrammájában Barthes a klasszikus és modern irodalom számos jegyét vélte fölfedezni. Ily módon pontosabban értelmezhető az az állítás, miszerint a város ideogrammája számára egyet jelentett a város folyamatos, állandóan bővülő szövegével.

Barthes nem volt az egyetlen, aki a valóságot szövegként igyekezett értelmezni, és közben rábukkant az üres középpontokra. Kortársai közül jó néhányan, köztük Jacques Lacan pszichoanalitikus, Michel Foucault filozófus és Claude Lévi-Strauss etnológus az általuk tanulmányozott rendszerek középpontjában gyakran rátapintottak egy különös, jelenlevő és mégis távoli tárgyra. Lacan Edgar Alan Poe-nak az elveszett levélről szóló közismert elbeszélésének elemzése során a szöveg közepén egy állandóan hiányzó, elillanó és mégis folyton jelenlevő levélre bukkant. Lacan egyik tanítványa arra hívta fel a figyelmet, hogy hasonló szerepet tölt be Shakespeare Otellójában a kendő. Shakespeare más színműveiből sem hiányzanak az ehhez hasonló tárgyak (például a korona a walesi hercegről szóló darabokban). (4, 36. old.-tól)

Sőt, az efféle tárgyak titokzatos jelenléte nem csupán az irodalmi művekben, hanem más - például képzőművészeti - alkotásokban is előfordulnak, amelyeket nem nevezhetünk szövegeknek. Michel Foucault Velázquez Udvarhölgyek című alkotásának tanulmányozása közben bukkant egy ilyen üres helyre. A képen ugyanis a király és a királyné, akikre a többi ábrázolt alak tekintete irányul, csupán egy elmosódott tükörkép alakjában szerepelnek. Foucault erről a Szavak és tárgyak című művében így ír:

„Már első ránézésre világos, kik vannak az ellenkező oldalon. Ők az uralkodók, akiknek jelenlétéről a többi szereplő tiszteletteljes tekintete, a gyermek és a törpék ámulata tanúskodik. Mindkettőjüket a kép hátterében, a tükörben fel-felbukkanó két apró sziluett segítségével azonosíthatjuk. A vigyázó arcok és színes alakok közt ők a leghalványabbak, a legvalótlanabbak és a legesetlenebbek: elég egy apró mozdulat vagy egy fénysugár, és eltűnnek. Az ábrázolt alakok közül ők a legkevésbé feltűnőek, mivel senki sem figyel arra a tükörképre, amely a többiek háta mögül lopakodik be és hangtalanul hatol át a figyelmen kívül eső téren: amennyiben egyáltalán látszanak, úgy a valóság legtörékenyebb és legtávolibb formáját alkotják. (5, 67–68. old.)

Foucault-t azok közé sorolhatjuk, akik a struktúrák középpontjában egy üres helyre bukkantak és rájöttek arra, hogy a látható összefüggések hálózata láthatatlan térből indul ki. Jó példa erre Velázquez képe, amelynek elrejtett, homályos, ám egyben kitüntetett helyén az uralkodópár foglal helyet.

Az ehhez hasonló helyeket többen a recehártyán található vakfolthoz hasonlították, amely vak ugyan, de lehetővé teszi a látást.

A levél, amely a benne szereplő személyek szavain és tettein keresztül van jelen, de mégse látja senki; az uralkodópár, amely magára vonja a többiek tekintetét, ám ennek ellenére csupán egy elmosódott tükörkép erejéig látható; a recehártyán levő vakfolt, amely elősegíti a látást. Mindezek a látható rendszerek középpontjában elhelyezkedő üres helyek, vagy sötét, távoli tárgyak Barthes-nak nagy segítséget nyújtottak a központ szerepének meghatározásánál Tokió ideogrammájának megszerkesztésekor. Ehhez még hozzá kell tenni két további, egymástól elválaszthatatlan példát, amelyekre G. Deleuze hívta fel a figyelmet, és Barthes is jól ismerte őket. Mindkét példa Claude Lévi-Strauss műveiben szerepel.

Lévi-Strauss a „mana" szót tette elemzése tárgyává, abban az értelemben, ahogyan Melanézia őslakossága használja. Ezeknek az embereknek a gondolkodósában a mana természetfeletti varázserőként szerepel, amely az egész testen áthatol. A mana kövekben, halottak koponyáiban, növényekben vagy állatokban lakozhat. Ugyanez érvényes a szélre és a felhőkre is. Ugyanakkor a mana egyes személyek, például a törzsfőnökök erejét is megtestesítheti. A mana szerencsét hoz, amely tárgyról személyre vagy személyről személyre ruházódhat át. Olykor azonban a manát magában hordozó személlyel vagy tárggyal való érintkezés is veszélyessé válhat a törzs többi tagjára nézve. A mana egyes személyek és tárgyak tabuizálásához vezet. Figyelemreméltó, hogy a melanéziai bennszülöttek szerint a mana az érzékszerveinkkel felfogható világ összes megnyilvánulásában és jelenségében szerepelhet, miközben rajta kívül helyezkedik el és nincs benne semmi keresnivalója. Lévi-Strauss megvizsgálta ezt a különös funkciót és egyúttal felhívta a figyelmet arra, hogy ezen a ponton az általunk primitívnek és animisztikusnak tartott gondolkodásnak számos párhuzama létezik a mi gondolkodásunkban és a tárgyak megjelölésének módjában. A mindennapi tapasztalat szintjén gyakran előfordul, hogy meg akarunk nevezni valamit, aminek nem tudjuk vagy nem akarjuk kimondani a helyes nevét. Bizonyára mindannyian jól ismerjük azokat a helyzeteket, amikor a pillanatnyi emlékezetkihagyás, a félelem, a túlzott tisztelet vagy egyszerűen a kellő ismeretek hiánya nem teszi lehetővé egy adott jelenség megnevezését. Mindazonáltal az ember úgy érzi, hogy valamilyen nevet mégiscsak kellene neki adni. Ki ne ismerné azokat a szavakat, amelyeket ilyenkor segítségül hívunk? Ha nem tudunk megnevezni egy műszert és hiányosak a műszaki ismereteink, még mindig lehetőségünk van arra, hogy gépnek vagy szerkentyűnek nevezzük. (L.-Strauss itt párhuzamot von a „mana” és francia „truc” és „machin” kifejezések között.) (1. 6., XLIV. old.)

Vannak azonban még ennél is határozatlanabb szavak, amelyek megvédenek saját tudatlanságunk következményeitől. Az az ember, aki nem rendelkezik semmiféle műszaki ismerettel és kétségbeesetten meg akarja állapítani a motorból kiszűrődő gyanús kerepelés okát, a beteg, aki megpróbálja elmagyarázni az orvosnak, milyen tüneteket érez, vagy az utazó, aki egy távoli országból tért vissza és le akarja írni az ünnepi felvonulást, amelyen részt vett - mindhárom esetben a megfelelő műszaki, orvosi vagy néprajzi kifejezések helyébe az „izé”, „az a micsoda”, „hóbelevanc”, „frász” vagy más hasonló vulgarizmusok lépnek. Az „izé” mögött a körülményektől függően karburátor, epehólyag vagy menyasszonyi fejdísz rejtőzhet. Itt azonban nem csupán tárgyakról van szó. Hasonló kifejezések jutnak eszünkbe akkor is, amikor tevékenységet, tulajdonságokat vagy állapotokat akarunk megnevezni. Az izé izélődhet, kiizélődhet vagy beizélődhet, úgyhogy a végén az egészet elizélhetjük.

Úgy találják, hogy ezekkel a szavakkal túlságosan eltávolodtunk Tokió szent központjától? Nos, mindenekelőtt tudatosítanunk kell, hogy ez a hely nem csupán szent, hanem egyben üres is. Ebből a szemszögből nézve kirajzolódik előttünk az első közös vonás: ha az istenek nevei kiürülnek, ha már bárminek a megnevezésére felhasználhatjuk őket, abban az esetben gyakran ugyanazt a szerepet is betölthetik, mint az ördögök vagy egyéb gonosz lények. Ezek a nevek ugyanis az ilyen helyzetekben tetszés szerinti dolgok vagy tulajdonságok képviseletére szolgálnak. Szókincsünkben a Joly Joker szerepét töltik be. Semmit sem fejeznek ki, és éppen ezért bármit megjelölhetünk velük. Az összes többi szó a maga többé vagy kevésbé pontos jelentésével körülöttük helyezkedik el. Ez az elrendezés valóban emlékeztet Tokióra a maga üres, láthatatlan központjával, amelyet az emberek, közlekedési eszközök áramlásának szakadatlan folyama, a város beszéde vesz körül.

Barthes megértette az idegen város beszédét, mivel egész életét a különböző jelrendszerek megfejtésének szentelte. Tevékenységét óriási hévvel végezte, amelyben a rejtett jelentéstartalmak megfejtése iránti vágy a szövegek vérbeli szakértőjének szakmai élvezetével párosult. Barthes valóban imádta a szövegeket, függetlenül attól, hogy költők vagy hídépítők szorgos keze által jött létre. Figyelmes elolvasásukban élvezetre talált, és ez szerinte bizonyos értelemben erotizmussal is párosult. Ezekkel a diszkrét élvezetekkel Japán áldotta meg, amelynek kultúrája egy figyelemreméltó szöveget képez. Hazatérése után képes volt hasonló jellegű élvezetekre bukkanni a lüktető központok köré rendeződő európai városok szövegében is. A szövegek imádójának bemutatását Barthes-nak a közép-európai városokról szóló gondolataival fejezzük be:

„A város a szó lényege és jelentése szerint a másik emberrel való találkozás színhelye, s ebből kifolyólag a városközpont az a hely, ahol az egész város találkozik: a város központját elsősorban a fiatalok és serdülőkorúak alkotják. Amíg ők kifejezésre juttatják a városról alkotott elképzeléseiket, addig mindig hajlamosak a központ korlátozására, egyesítésére és összetömörítésére. A városközpont a társadalmi tevékenységek, tágabb értelemben pedig erotikus tevékenységek színhelye. A központ ráadásul egy olyan hely is, ahol a felforgató, viszálykodó és játékos erők is találkoznak és érvényesülnek. A játék egy olyan téma, amely gyakran szerepel a központokkal foglalkozó kutatásokban (...) Victor Hugó ezt nagyon jól jellemezte, amikor azt mondta, hogy a város olyan, mint egy vers. Itt azonban nem klasszikus versről van szó, amely egyetlen témáról szól. Ez a vers a jelölőt fejleszti tovább, és a város szemiológiájának végső soron arra kellene törekednie, hogy megragadja ezt a fejlődést és hagyja őt dalolni”. (2, 269-271. old.)

Ezekben a szavakban, amelyek elméleti hitvallást és szerelmi vallomást fejeznek ki, talán minden benne van, amit Barthes a jelekről és jelentésükről szóló tanulmányaiban megírt. Ezek a szavak azonban nem csupán a jelek és a városok imádójának személyes hangú vallomásává állnak össze, hanem egyben üzenetet is hordoznak számunkra, akik a jelek jelentése felett elmélkedünk, olvassuk a városok költészetét és azon gondolkodunk, hogyan lehetne felpezsdíteni a városközpontok életét.

Irodalom

1. Barthes, R.: Prednáška (Előadás). In: Barthes, R.: Radosť z textu (A szöveg mint örömök forrása), Bratislava 1994.

2. Barthes, R.: Sémiologie et urbanisme (Szemiológia és urbanizmus), in: Barthes, R: L'aventure sémiologique (Szemiológiai kaland), Éditions du Seuil, Paris 1985.

3. Barthes, R.: L'Empire des Signes (A jel hatalma). A. Skira, Genève 1970.

4. Deleuze, G.: Podľa čoho rozpoznáme štrukturalizmus? (Miről ismerjük fel a strukturalizmust?) Archa, Bratislava 1993.

5. Foucault, M.: Slová a veci (Szavak és tárgyak). Pravda, Bratislava 1987.

6. Lévi-Strauss, C: Introduction l'oeuvre de Marcel Mauss (Bevezetés Marcel Mauss művébe), in: Mauss, M.: Sociologie et anthropologie (Szociológia és antropológia), P. U. F., Paris 1950.