Kalligram / Archívum / 1997 / VI. évf. 1997. június – Szőrös Kő / A kapus öröme a tizenegyesnél

A kapus öröme a tizenegyesnél

A nagy kérdések egyike, hogy vajon van-e kezdete az irodalomnak, vagy sem. A kérdést valóban úgy lehet a legkönnyebben lezárni, hogy az írott művek megjelenésétől számítunk be az irodalomba egy artefaktumot, s mindazt, amit nem az írásbeliség adott, kizárjuk ebből. Ha viszont a szóbeli közlést vesszük alapul, máris bonyolultabb lesz a helyzet, sőt: menjünk csak vissza az első auditív közlésig (erre igen jó példák a XX. század hangköltészeti kísérletei, amelyek írott formában is megjelentek, persze kérdés, mennyit adnak vissza az eredeti hatásból), arról a virtuális élményről már nem is beszélve, amely talán még tárgyiasultságának alsó lépcsőfokát sem találta meg, de a tudat néhány érintkezési pontját már lefoglalta.

Legjobb lesz tehát abból kiindulni, hogy az irodalomnak van kezdete, ez könnyebbé teszi az én helyzetemet is, hiszen még mielőtt szót vesztegettem volna rá, már akkor elhatározott szándékom volt, hogy ebben az írásban az irodalmat egy futballmérkőzés keretei közt fogom vizsgálni. Sőt, hogy még inkább őrültnek tűnjek fel, még „tanácsokat" is fogok osztogatni, vagyis olyan ácsokat, akik valamilyen általam kifejtett stupid tant fognak előre megácsolni.

Ha tehát az irodalomnak kezdete van, akkor el is kezdődött valamikor, van olyan mű, amelyhez az összes többit viszonyíthatjuk, tehát létrehozott valamiféle temporalitást, más szóval: a mérkőzés elkezdődött. Van, aki játéknak nevezi, van, aki játszmának, én mérkőzésről fogok beszélni. Az első másodpercekben nem szokott gól születni, azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam. Különben sem ezzel akarok foglalkozni. Hanem menjünk tovább.

Ha tehát létrejött az előrehaladó időfaktor az irodalomban, önkényesen, véletlenszerűen, automatikusan vagy metafizikusán arra is lehetőséget biztosít, hogy bizonyos intervallumokat különítsünk el benne. Nem fogok belesétálni abba a csapdába, amit az „irodalomtörténet" szó állít ennek az írásnak, hiszen én most egy mérkőzésről írok, méghozzá futballmérkőzésről, úgyhogy az „irodalomtörténet” szót akár föl is használhatom.

A futballmérkőzésnek különben két félideje van. Mindjárt az elején azt is le kell szögeznem, hogy a két csapat ún. kiesési rendszerben játszik, szóval, ha rendes játékidőben döntetlenre végződik a meccs, akkor hosszabbítás következik, s ha az sem hoz eredményt, jöhetnek a tizenegyesek (??). Az irodalomban viszont ez úgy fest, hogy a játékosok még nem tudják, hogy itt a tizenegyesek sem hoznak majd döntést. Ez a lehetőség különben az ismert futballmérkőzésekben is benne rejlett, mondjuk egy a néhány trillióhoz arányban (lásd végtelenek találkozása a párhuzamosokban vagy fordítva). Elég baj, hogy az ismert kupákban eddig még nem éltek ezzel a lehetőséggel. Sebaj, én megteszem.

Az irodalomban is a győzelemre megy ki a játék, de ugyanúgy, ahogy, mint tudjuk, gyakran a profi futballban is, itt mind a huszonkét játékos egymás ellen is játszik. Ehhez persze mindenki más-más stratégiát alakított ki. Van, aki tudatosan játszik a többi ellenére, van, akinek csak sejtése van arról, mi megy végbe saját magában, és van, aki mit sem tud róla. Ez persze nem jelent köztük értékkülönbséget. Van, aki több létezőből áll mint játékos, van, aki csak fél életével vesz részt benne, és még rengeteg, rengeteg emberi álláspont, tulajdonság, személy és személyiségzavar jelentkezik egy-egy játékosban. Kár is beszélni erről.

Eljutottunk tehát addig a pontig, ahonnét most már, ha valami bazi érdekeset nem írok, lassan leszállóágba kerül ez a szöveg, ezt viszont nagyon nem akarom. Úgyhogy most gondolkodom kicsit, aztán megyünk tovább.

Úgy gondolom, hogy ha már eljutottunk odáig, hogy az irodalom mérkőzés, meg minden, akkor azért már el kéne gondolkodnunk azon is, hogy hol vagyunk mi ebben (vagy ki ebből). Véleményem szerint per pillanat mi most a második félidőben járunk, hogy pontosan hol, nem tudom, kb. a derekán, vagy azon is túl, de erősen p. m.

Ezt, azt hiszem nem is kell bizonyítani. Valahogy úgy minden erről szól most, hogy túljutottunk bizonyos dolgokon, már nem csinálhatjuk azt a pályán, amit mondjuk tíz-tizenöt perccel ezelőtt, az a támadás, kapura lövés, labdavétel már régen rossz – vagy pontosabban: meg lehet csinálni még egyszer, de látsszon, hogy az illető játékos mögött már ott van az a legürcölt hetven-hetvenöt perc, az viszont még ne, hogy az utolsó erőtartalékait szedi elő. Hát erről van szó! Még tegyen úgy, mintha nem érdekelné saját fáradtsága vagy az eredmény, de már legyen lábában az egész meccs, sőt, legjobb, ha a végeredmény tudatában játszik. Őrültség, az edző, úgy látszik, megbolondult, pontosabban az edzők meg az egész futballvilág.

És itt lép be az én bombasztikus koncepcióm. Fiúk, lányok, ne törődjetek a mérkőzéssel. Biztosíthatlak benneteket, az eredmény úgyis döntetlen lesz, s a hosszabbításban, hiába vezették be újabban a gyors halált, már száz százalék, hogy nem esik gól. Ezeket a végkövetkeztetéseket egyébként már ti is levonhattátok eddigi bizonyítékaim hatására. A lényeg most a tizenegyesrúgásokban van.

A koncepcióm, vagyis a koncepció zsenialitása egyszerűségében rejlik, abban a megállapításban, hogy az irodalom első és második félideje között itt, az európai pályákon valami történt. A szünet, amely az öltözőben a huszonkét játékos keveredését okozta, megbontott valamilyen elemi elkülönböződést az emberi szenzusban. Azután már két másik csapat jött ki a pályára. Az első félidőt én elneveztem ókornak – rövid, fura, de tetszetős név. A másodikat, az első analógiájára – újkornak (egyszerűségében rejlik zsenialitása). Ami történt, azt talán le sem kéne írnom – annyian elmondták már

csak a lényeget, ami a legfontosabb nekünk.

Arról van szó, amit a második félidő hozott arról az átkozott monoteizmusról. Az irodalom évszázados mérkőzése során ez nevelte belénk azt, hogy magunkat többnek lássuk, s nevelte ki belőlünk a magunkat sokként való látást. De a legutálatosabb szó, amely erre az egészre vizeslepedőként húzta rá magát, a: „más”.

Hány szerencsésebbnek induló eszmére húzták rá és húzzák rá ma is, hogy fuldoklók gondolati restségünk szégyenétől, és csak annyit mondhatok, ne foglalkozzatok a hátralevő tizenöt perccel, ill. a hosszabbítással, arra nézzünk, ami a szünetben történt, de főleg az első félidőben.

És most egy illusztratív nyelvi példát hozok, a két félidő játékfelfogásának grammatikai vetületét, egy mondatot, amely, remélem, majd mélyenszántó és felszínes gondolatok bonyolult mérkőzésében lesz és tesz láthatóvá. Tehát figyelj!: több vagyok a többieknél, de sok vagyok, ahogy a többiek. Érzed? Na persze, az első létrehozza a különbséget, a második megteremti az egyezést. A fenét! Ebben van a trükk. A különbség az első esetben csak egy egyleges, vagyok én, aki az érzelmeim, vágyaim, gondolataim, ...meg van a más, ami vagy aki külön van tőlem és vége, aztán vagy így vagy úgy döntök. Viszont a másodikban eleve benne van a különbség, vagyis bennem, azzal már nem is kell foglalkoznom, hogy megteremtsem, sőt. Annyiféle különbség osztódik, szorzódik, vonódik ki és adódik össze benne magamban, ami csak megfojtaná ezeket, hiszen világértelmezésem politeizmusának egy teljesebb tudása eleve magába foglalja az előző relációt is, mint egyet a közül a rengeteg viszony és viszonyrendszer közül, amely létezik bennem.

Na már most, hát akkor mi köze mindennek a labdarúgáshoz és az irodalomhoz? Majd ha a tizenegyeseket rúgjátok, akkor fog mindenki szóhoz, ill. labdához jutni, s én csak annyit szeretnék, ha nem csak a második félidei görccsel a lábatokban rúgnátok a gólokat vagy hagynátok ki a tizenegyest, hanem néha emlékezzetek vissza az első félidőre is, ahol még, ha ügyesen eltüntetted a lasztit, akkor isten látogatott meg, mondjuk Hermész, és mindazokkal együtt látogatott meg, mindazokkal a történetekkel, amelyekről már tudomást szerezhettél. Az irodalomban is: ha szerelmes voltál, akkor Aphrodité jött el hozzád, és ha mindazokkal, kikhez már eljött, szerelmesekkel és csalódott öngyilkosjelöltekkel éjszakázhatsz hetekig, sőt hónapokig az isteni önkény és emberi találékonyság lehetőségeiben gázolva. Tizenegyesrúgáskor ne a fáradságot próbáld érezni, hanem azt, hogy sokat játszottál, ne az örömet, hanem azokat is, akik már örültek, az öröm istenével együtt.

És valami, mert gyorsan akarom befejezni: ha tizenegyesrúgáskor az előző párod berúgta, rúgd be, ha kihagyta, hagyd ki te is a helyzetet. De azt hiszem, ez az egész írás szelleméből most már egyenesen következik.