Arisztotelész korsója

A fazekaskorong ismerete az európai kultúrában már a Krisztus előtti második évezredben is bizonyítható, sőt, a civilizáció fejlettségi fokát éppen az agyagművesek alkotásainak színvonala szerint lehet a leginkább megítélni. Az antik korban a kézművesség ezen ágának rendkívüli fontosságát mi sem bizonyítja meggyőzőbben, mint hogy Athén egyik egész külvárosát Kerakeikosnak, fazekastelepnek nevezték.

A fazekasság ötvözte a célszerűséget a szépséggel (a görög kerámiák szélességének és magasságának aránya általában megfelelt az aranymetszés szabályainak), és emellett olyannyira elterjedt volt, hogy még közmondásban is fennmaradt emléke: a tapasztalatlan, erején felüli munkába vágó emberről mondották, hogy „korsókészítéssel vág neki a fazekasmesterségnek”.

Bizonyos tehát, hogy Arisztotelész (i. e. 384–322) – az első átfogó világképet tükröző filozófiai rendszer megalkotója – nem véletlenül választja modellnek a korsót a hely és a világtérség kérdéskörének vizsgálatához. Ha azonban érvelését meg akarjuk érteni, tudatosítanunk kell, hogy az antik görögök érzékelése és felfogása némileg különbözött a miénktől.

A mozgásban lévő változékonysága

A korsó a maga gömbölyded szimmetrikusságával mintha az égitestek körmozgását tükrözné és szinte ezen sokkalta tökéletesebb éterikus fények anyagiasított hasonmásának tűnik. Ellenben léte nagyon is bizonytalan; sérülékeny, és bármely pillanatban széttörhet. A keletkezés és a megszűnés törvényszerűségeinek alávetettje, és a természettel, valamint a benne élő emberekkel egyetemben a szublunáris világhoz tartozik – a változók: a növekvők és elfogyok, az érkezők és távozók övezetéhez, egyszóval a mozgásban lévők szférájához. Az érzékszerveink nyújtotta tapasztalás szerint a korsó nyugalmi állapotban van ugyan, ez azonban, valami egészen más, mint az isteni mozdulatlanság, amely – az istenség létmódjából adódóan – eleve kizárja a mozgás lehetőségét. Ezzel szemben a mi életterünkben megfigyelhető nyugalmi állapot rokonságban áll a mozgással: úgy viszonyul hozzá, mint az egészség a betegséghez vagy a fekete szín a fehérhez. A mozgásban levők időleges, átmeneti nyugalmi állapota ez, legyenek azok akár a természet alkotásai, akár emberi kézé.

Ezen felfogás szerint a törékeny korsó nem különbözik az észlelhetetlen lassúsággal porladozó kőzettől vagy a megsárguló és elszáradó levelektől. Valójában mindezen dolgokban eredendően bennfoglaltatik a mássá válás lehetősége, tehát soha semmilyen mozgásban levő nem lehet egész. Ha akként érvelnénk, hogy a mozgásuk többletet jelent a mozdulatlan dolgokkal szemben, akkor be kell látnunk, hogy ez a „többlet” valójában „hiányosság” – ingatagság, nyugtalanság, bizonytalanság. És ez tulajdonképpen szétválasztódást, sőt (az istenin kívül) minden létező belső bomlását jelenti, mert a mozgás annak a kiváltsága, ami nem válik egy csapásra egésszé és késszé, ami nem egészen önmaga. A mozgó folytonosan valahonnan valahová tart; valahol a között helyezkedik el, amivé lehetne és amivé lesz. És ha szólunk róla, mindig valami máshoz viszonyítjuk – például a minőség és a mennyiség, a tér és az idő viszonyrendszerében határozzuk meg; vagy hat valamire, vagy pedig aláveti magát valamilyen hatásnak.

A mozgásban levők övezetéről érvényes, hogy (Jan Patočka szavaival) itt semmi sem teljes, és hogy ugyanakkor minden egyszerre mindaz, amivé lehet; a lehetőség, a potencia vagy a dynamis mind-mind gyengíti, rombolja a teljességet, amely felé minden dolog irányul. És Arisztotelész ezért – tehát éppen a Hold alatti szféra „széttagolódott” volta miatt – állítja, hogy a létről különböző értelemben beszélhetünk: a lehetőségek és a valóság vagy a szükségszerűség és a puszta alkalmasság „esetlegességének” figyelembevételével, kategóriák sémái szerint (hogyan, mennyi, hol, mikor stb.), avagy az igazság és valótlanság fogalompár segítségével.

Természetesen a tudásra vágyó filozófus is részese a mozgásnak: az ismeretek megszerzésére való törekvése ugyanis szintén azt jelzi, hogy tudása nem teljes, nem egész, hogy nem érte el még célját. Talán Arisztotelész utolsó – a „természetfölötti” létezéséről szóló – tanításának is ezért nincs megnevezése; csak annyit tudunk róla, hogy az valamiképp a fizikai lét „tudományán túl” van, tehát, hogy meta-fizikai.

Világ a korsóban, korsó a világban

A korsó szimbolikus jelentése azonban ennél sokkal sokrétűbb. Amiként egy bizonyos tényből is fölfejthető annak mélyebb szerkezete. Ha a korsó kiképzését és létrehozásának folyamatát megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy megvalósulásában jó néhány körülmény közrejátszott: az anyag (hiszen legelőször csupa, az anyagban rejlő lehetőségként létezett), a forma (amely meghatározza, hogy mi és miként keletkezik az anyagból), a tevékenység (mert a keletkezés mozgásában a fazekas keze vezérli) és a cél (ami a kézművest arra készteti, hogy korsót, ne pedig, mondjuk, fazekat készítsen). A mozgás azonban itt is fontos szerepet tölt be, hiszen nyilvánvaló, hogy az anyag a forma felé halad: a forma a „mozgató”, az anyagot ösztökélő, viszont maga az anyag is a megformálódásra törekszik, mert célja (a benne rejlő lehetőség révén) a valóság, amivé maga is válni vágyik. És Arisztotelész szerint éppen ilyen a világegyetem dinamikus architektúrája is: ami mozgásba hoz, ami felé végső soron minden mozgás irányul – az „első mozgató”, ami/aki önmaga mozdulatlan, mivelhogy tiszta valóság: ugyanis anyagtalan forma.

Így hát a konkrét korsó mint egy bizonyos módon lekerekített és kidíszített tárgy teljesen lehetőségek nélkül marad? Semmi esetre sem – a korsó állandóan formálódó anyag, és ez az anyag túlnyomó részben földjellegű: ha a korsó természetes hajlamát nem előznénk meg azzal, hogy a talpára állítva helyezzük az asztalra, leesne. És azért pottyanna le, mert (mint ahogy Arisztotelész mondaná) a nehéz tárgyak természetes helye lent van. Ám mit jelent ugyan a hely és miként képzeljük el a teret?

Arisztotelész e kérdésre adott válaszának modellje – mint azt már föntebb is elmondtuk – a korsó, és ezért mondja azt, hogy a hely a testet övező határ. Ennél, persze, fontosabb, hogy a dolgokról való fejtegetéseit nem különíti el a helyről és a mozgásról mint belső irányultságról való elmélkedésétől, tehát hogy az ő „tér” fogalma (ám ezt a szót még nem ismeri) nem egészen egynemű és absztrakt, hanem leginkább a tájhoz hasonlatos. Hiszen éppen a táj határozza meg az utakat, amelyeken haladunk, és a táj ad helyet a dolgoknak, melyek saját alkotóelemei.

A világ mint minden tájak tája

A megnevezetlen tudományt kutató Arisztotelész, áthágván az időszakadékon, végül találkozik évszázadunk egyik legnagyobb gondolkodójával, Martin Heideggerrel, és nagymértékben hozzájárul, hogy megérthessük Heidegger kései létfilozófiáját, melyben a „korsó” hasonlat újból előtérbe kerül. Ezúttal a szimbolika módosul: a korsó magába gyűjti, térfogatába zárja a minden tájak táját – melyet világnak nevezünk –, és ugyanakkor annak alapméreteit, arányait is megmutatja. A korsó felhalmoz és összefoglal. A borban, amit ajándékként fogad magába a korsó, megőrződtek a Föld tápanyagai és a Nap éltető ereje, amelyek a szőlőfürt beérését lehetővé tették. A borban, amely ajándékként csobog a korsóból, kedvét leli a halandó ember, aki – mint halandó – jól tudja, hogy ezen ajándék egy része áldozatként a halhatatlan isteneket illeti.

A korsó mint világ. A világ mint korsó. A világ mint táj, amelyben minden korsónak megvan a maga helye. Ám ezek a „mint”-ek olyan határvonalat jelölnek, melyet nem szabad átlépnünk, ha nem szeretnénk – a radikális kérdésfölvetésre való képességünket elvesztvén – a dermedt csöndbe süllyedni.