Kalligram / Archívum / 1997 / VI. évf. 1997. június – Szőrös Kő / Át; -ike; Bőszidő; Az alámerült; Kinomban

Át; -ike; Bőszidő; Az alámerült; Kinomban

                 

Át

                         

A tajga haragos tapétazöldje mohón falta a szerelvény kupéit. Lemaradt felhők eltévedt cseppjei csipkézték az ablakot. Hosszasan nézték egymást, majd elmentek lefeküdni. A szeretkezés rövid volt...

                         

Szavaim partra vetett tintahalak. Még csak tejfogaim szopogatom. Fordulok a sarkon, de az velem fordul.

                       

(Úgy érezte, bölcs. Úgy érezte, öregszik.)

(Úgy érezte, bölcs.                            Öregszik.)

                         

Két acélkönyök hajtotta a mozdonykerekeket; cafatosra őrölték a holdfényt a síneken. Véres csillagok kacagtak az égen.

                     

                       

-ike

(bejegyzések egyike)

                   

Egy alkalommal ő...

Ő. A név legszemélytelenebb mása. (Ő.)

Alany a tömegben, gyakran rejtetten a mondatok végén és után, mellőzöttségében is zárójelesen. Állítmányokat hurcol, kálváriái, stációinak keresztjeit. Körötte lator bővítmények. A többes számban elveszik. (ŐK)

Hiába élni csak bűnösen tud: tétlenül. Tettlegességig fajul a tömeggel. Fülébe(n) súgott (zúgott) miséknek hitelez. Dobhártyája a szó monstranciája. Teli tereken szitáló eső mossa homályossá a gondolat szárnyas oltárait. Habzó felhők közt elhajtott magzatok a pufók angyalok.

Előbb szobát kap minden hang, később bezengi a képzeletet. Körben sötét kapualjakban csak a lassú falázalgás csöppenő neszei. Hangos gangokon rögeszmék defenesztrálják a tisztánlátást. Teli tereken szitáló eső. Teli tereken szitáló eső. És ő. És ő nem ő.

Kimozdulnak és visszahőkölnek a testek. Porcok és csigolyák ropogó szabadságharca fullasztja vérébe a szívet, az élet végig örökös forradalmát. Egyszer csak porcok és csigolyák maradnak majd, meg koponyák. Mégis már az életben fájnak a húsban és fáj bennük a velő.

Itt csontvázak gyertyás tánca. Kegyetlen kényszer kap szentséget. Teli tereken szitáló szenteltvíz.

Egy alkalommal... több.

                             

                   

Bőszidő

                         

Hol volt, hol nem volt, éppen kőkorszak volt, és cseperészett az eső A törzsfőnök1 a barlang szájában a vállán keresztülvetett kacaggúnyában szomorkodott bújában, jobbján jobb híján a jobbja híján balkezes fia, az apa egyetlen reménytelensége.

A barlang mélyén két nő veszekedett: az anya és az anyós. Az anyát forróság öntötte el, elhajította a tapsifüles tepsit, és harsány sikoltozás közben égette le az anyósát. A vén nénémber csak szétszórtan füstölgött magában, noha2 szemmel láthatóan epésebb asszony volt.

– Az anyád még abba is beleavatkozik, hogyan készítsem ki! Nem mindegy neki, hogy pörkölt lesz-e vagy vadas? – rivallta az anya.

– Anyám mindig azt kívánta, hogy vasárnapi ebéd legyen. Mondhatom, nagyon kiborítottad. O, te szerencs, étlen maradunk! – morgott az apa.

Erre az anya hirtelen elhatározással feleségül iramodott a szomszéd barlanglakóhoz.

Közben a vadászatból hazatérő férfiak három mamutot vonszoltak a törzsfő sziklakéglijéhez. Hosszas hallgatással szemlélték az elejtett állatokat. A fiú vágott a csend szavába:

– Behúzhatok egyet?

Az apa gunyorosan mosolygott, majd bólintott. Ha tudni akarjátok, olyan ámulatos balegyenes végzett vele, hogy a barlang szája máig tátva maradt.

1. szlovákul hordár

2. magyarul láb

                       

                         

Az alámerült

(részlet)

                       

A városban a fényből utcákat amputál a sötét. Árnyék-tagjaikat vesztik a tárgyak, maradt anyaguk rokkantán nő a fekete semmibe. A képzelem füve sárgára lobban, de füstje már a kéményeké,

                                                           [A tolakodás villanegyedében kémények füstölögnek. Fuldokló kutyák pengetik dühösen a kerítésléceket, rózsaszín vicsorgásukban a gazdáiké. Az egyik házsoron túl erdő kezdődik, mert az erdőnek vége van. Egy völgy szájában még villanypóznán deret teregetnek a verebek: csipeszek a dróton. Elrebbennek a közeledből, a szárnyverésükből elszabaduló párába bábozódsz. Eljátszik veled a saját mitológiád. Tekintet nélkül mész. Zsebedben füst, íny, fogak.]

                                               kéményeké, melyek cserephajú házak választékából rakoncátlanul kilendülő téglatincsek, s régvolt kéményseprők kormos szellemét eregetik. Gondolatok a képzelet (kép)viseletében – mások, kéményseprők gondolatai, ezért hát képzelődések. Szűk, kanyargó utcákat emelnek hirtelen, kisvárosi zsidó kiskereskedők életének útját, odébb nem létező drótosokkal foltoztatják a hiánynak hitt koroméjt.

Egyszerre ezer ideginda ered gerincedből, fonja melledre az apró rémületek kasát, a mentedben pergő vaskerítés agyarai marnak beléd, vagy a fapalánk léceire aggatott köcsögök fogzománca robban testedbe, akár az emlékezés gránátszilánkjai: viskók cserepei, mint villanó napok, amelyeknek a felületén kell meg-és elégned, megelégedned.

Minden monológgá apadt párbeszéd kifér a kutyák torkán. A parton a várakozás torát ülik a halászok némán. Mire az utcán is a port, felveri őket az eső, mint a szekér is a sarat. Kenetlen tengellyel megy el a reggel tornáca előtt – tegnapi rögeszme.

Itt, erre és errefelé is csak a pocsolyák a talpadéi, sarukban is sarukban gravitálsz, a cipőtalpad is lehetnél, Newton óta szabadon. Vágyad csoszogása vagy.

                           

[Csámpított szándékok az utcákon, a tömeges nemtudom kőbélletein. A városnak éppen vége, az emberek csak a lábukkal vannak benne, de a város élni kezd: a mozgólépcsők, a felvonók és a középületek lassított guillotine-jei, az ajtók, melyek megfosztanak keltett örvényeidtől, jelenlévőre nyesve jelenvalódat és meghagyva a fejed – bevásárlószatyornak.]

                           

                             

Kinomban

(bestthriller)

                         

...már a jegyemet is... kilyuggatták..., mint a kalauz..., pedig én nem vonatra, pedig nem buszra, trolira..., jaj, istenem, villamosra még úgyse ültem..., de egészen biztosan felültem valamire valakinek, mert... már a jegyemet is, már a bejáratnál... szétszaggatták!

Elsötétült a szemem előtt, jaj, istenem, pedig én nem...!

Mozizom. Szélesvásznú, szélesvállú izommozi: mozizom.

Egy sorozat..., kettő.................... , három................. , legalább ha bélyeg..., azt gyűjtöttem régen..., de szétszaggatom otthon!

...pedig én nem..., már a bejáratnál sem úgy jöttem be, ahogy a kijáratnál kimennek..., már a jegyemet is jó előre megvettem.

                   

(...)

                         

Hát persze! Ő az összekötő! Egy... sorozat..., kettő.......................... , három................. , három szétlyuggatott összekötő... ha, haha, ha... szita-kötő.

Kinomban kirobban a kacaj, ...fetreng a sok áldozat. Kukorica pattog, ropog a perec.