Guruk a hamu mögött; Részegen még ölelek

Guruk a hamu mögött

Anyád benyit. Fájlalod, hogy menni készül és nem csak Medárd teszi be az ajtót. Hegek. Mögöttük semmi. Nem kitudható.

Csak sejtjük, hogy Párizsban ötvenhaton halnak meg másodpercnek darabjában és csontfehéren szeretkeznénk szétvándorolt négerek tam-tamjára, akikkel valaha majdnem vagy mégis, de inkább mással, más szédület homloklebeny zenéjére. Persze csak a gyertyák leolvadtáig, utána úgyis házasságnak levelét aszalják nagymenőkkel. Kellő türelem meg a jó anyád, aztán mehetsz a kerouac-i úton, szakadt szerelmek szilánkjain. Már ha tudnál. Mert ugye már megint nem gyengéd már rég nem vad, emancipálódni kéne meg patkányméreg meg üdvözlöm a jó édes télikabátodat.

Esendő barátunk az eső, barna bakterekből szól. Eleredhetne már. Kezemrenőtten fekete a táska, agyamig visszavarrt a kabát. Csak néha veszem le. A tutyimutyi pincérlányok mégis éhesek, egy a hathoz rád is. Hány órán át vagy képes. A csúcs a pincében vár. Hamupincékben. Andrássy út ki ne mondd hány vagy Szőny vagy Komárom és barnára kopott arcod és köntösöd, csövek lógnak ki belőled, meg ávóslegények. Moccanásaid bádogkísértetek. Nem olvastad Orwellt, nem lehet elég vastag az ajtó. Fürdőkáddarabkák borotválatlansága, a symphonia álmok tüdődben kopások. Fémes az ébredés. Ha költő lennél éveket falaznál beszéd-magadba. Talán Angliában billiárdasztalon az esőnek épp aktuális lányával, aztán hátradőlve, a márkát nem tudom, de jó volt leszívni. Szartál a kultúrára, de bevetésed kontinensekbe ütközött. Rézboxeres őröd mosatlanul oson, áll még az. Áll, nagy pével. Három ászt adnék, de mellé két tizes jutott, hát vérrel ébredtél és ápolóleányok döbbenete vitt tova lábbal kifelé.

Vesztünkre játszanak, a vágányokon vagányok üldöznek: Alvó gégénkre zuhannak az ütések. Tengerészek álmait és pezsegő pezsgőket küldök. Megnyúlt utcaseprők poroszkálnak csontjaimon és egyedüllétemet fésülgetik, nem hogy összekócolnák. Kezezz hát le a gurukkal! Utolsó reményünk, Szomorú János, az ismert optimista, délután fél ötkor kijelentette: Falánk a magány! Aztán mérlegre állt, 89 kilót nyomott. Papírkosarában hirdetés lapult: Csillárlátott hosszú távú nő „Majd rájössz, amit én soha meg nem értek" jeligére messzemenőleg elzálogosítaná magát. Keservek Kongresszusának korosodó koponyái meghozták a végzést: Nem kopognak! A tűzoltók mindig is könyveket égettek. Csak a bazmeg-reklámok végtelenek.

1995. június

Részegen még ölelek

Apák osonása a drótfolyosókon hajnal előtt. A gang felől a siratóasszonyok fekete kántálása. Már csempészni kell a múltat. Valaki fegyvert vesz a téren, a kurva, szájában a pénzzel, magához nyúl. Senki nem teszi meg neked, a lakosságcsere perverzitás marad.

Elém állt egy autó. A sofőr gégéjét kerestem. Ölelést szavak helyett, a mód feltételes. Rockzenére együtt lenni, aztán sírni, ahogy évek óta nem és elégetni minden hangulatjelentését. Szédült vagyok, csak intravénásán kérhetlek. Falas, hát kiszálltál! A szétrohadt kapuban mégis azt mondod, maffia. Véres a nyálam, baszhatom az útlevelemet, én otthagytam volna mindent. Azóta rajtam a csók, csak rohanok. Tudod, hogy megölöm mindet. Már nem állítasz meg.

A billiárdgolyók korán halnak, nevetnek a mosónőkön. Újra koccan a rozsdás szomorúság, egyedül veszem a számba. Szerettelek. Kivérzett illúziók. A bőrönd az ajtó előtt. Belém csúsztatod a nyelved, és nem szólsz, hogy mi lesz holnap a természetes halál. Keresztül köpött Kárpátok. Mennek az iratmegsemmisítők. Jóllakott kasztok emésztik az amerikai „zabáld meg”-eket. Az új nemzedék bézból sapkát vesz a sarkon. Újra elért a lefogott sikoly, mama! Megfizetek minden évért, amit elvettek. Aszott arcok, avagy a súlyavészett tudat, póráz helyett szájzár. Bárcsak kézen fognál, ha utántölteni már nem tudsz.

1996. február