Gyászmenet; Heinrich, büszke lovag; A hegyek állva alszanak; Olykor irgalmatlanul; Beleszőttelek

Gyászmenet

(Schiller: Gruppé aus dem Tartarus c. verse alapján)

Hallgasd, hogy mormog a tenger,

és patakok sírnak

sziklák odvaiban.

A mélyben kínnal kipréselt,

terhes, üres nyöszörgés.

Fájdalom torzítja arcuk –

ijedt, tátott pofákból

lóg ki a káromkodás.

Üres szemek s félős tekintetek

hidat keresnek

a panasz folyóin.

A síró gyászmenet

körbe-körbe jár,

és suttogva vár

egy végső leszámolást.

Az öröklét lebeg a kis csapat fölött.

Szaturnusz századokat írtó

kaszája eltörött.

Heinrich, büszke lovag

(Töredék egy 19. századi német epikus költeményből)

Heinrich, büszke lovag, jöjj, űzd el a szellemeket! Már

minden rusnya palackból vágyaim ördöge les rám.

Szép vagyok, úgy hallom, s kívánják gömbölyű testem;

kedvesem, ó, Heinrich, lásd ördögök étele lettem!

                                 (...)

Fenséges nyugalommal szálltak az ég peremén ők,

mégis a lucskos esőt megszülték ősszel a felhők,

Így szülöm én a gyalázatomat majd! El se hiszed te,

mennyire lángol a lelketlen vágy ördögi teste.

A hegyek állva alszanak

A tó felfordított hegy. Belülről hólyagzott föl a bőre, s testét elöntötte a színtelen genny. Belső szervei függetlenedtek tőle, szabadon úszkálnak, tátognak lebenyeikkel. Erei, mint betemetett emberek karjai nyújtózkodnak segélykérően. Ürülék szennyezi a tavak belsejét, méreg marja és harapdálja a partjait, súlyként nehezedik az előzőleg letiport, ártalmatlanított ormokra.

A dombok sündisznókká magasodtak, tűlevelű fákat okádtak saját felszínükre, s végül részeg torkukból már csak a kemény, hószínű ragacs dőlt leállíthatatlanul. Amíg aludtak, éles vasak túrták a talpukat, szórták bőrükbe a kórt, s megmérgezték a lefelé futó ereket. Szétvagdosták beleiket is, felszínre fröccsentve a bennmaradt tűzforróra hevült vörösbort.

A hegyek állva alszanak. Sosem nyúlnak el sajgó oldalukon, nehogy húsukba vájjon a sok öngyártmányú sárkányfog. Állítólag a hegyekben azelőtt sárkányok laktak, évszázadokig toporogtak ritmikusan, összeszorított lábbal, s mikor már nem tudták tovább visszatartani, kidőlt belőlük a sárgás folyadék, s az ő vizeletükkel teletöltött hegyek egyensúlyukat veszítve a mélybe zuhantak.

Zuhanás közben kettévágták a nap első sugarait, amelyek emberi lelkeket küldtek volna a földre.

A tavak azóta egytől egyig halottak. Eszeveszetten keringenek a halak, mert beléjük szorultak a temetetlen tavak lelkei.

Olykor irgalmatlanul

Ó, ti matracok és szétdobált ruhák

lelkemben szétszórt leselkedő kémek.

Láttad a felfújódott,

világba pukkadó szobát?

Sarokban a pókok

nyikorgó függőágyai.

Beleszőttelek

A szobámban, ahogy csavarodsz,

sikító csillárzajok.

Kifújtalak, s leheltem beléd

remegő drótokat.

Néha, mint szétnyílt boszorkányok,

csillagfüstöt okádok.