A férfi, aki mindig szembejön
1.
Külföld. Főváros. Nemzetközi konferencia.
Egy rakás okoskodó nő. Még több fontoskodó férfi.
Semmitmondó szónoklatok. Színpadias bókok. Kényszerű fejbiccentések reggeltől estig.
Az ember, ha teheti, az illemhelyre menekül. Itt mindig akad valami halaszthatatlan tennivalója. Ha más nem, kezet mos. Vagy frissítő illatot permetez magára.
Ha nagy a zsúfoltság, az illemhelyen tökéletesen egyedül maradhat az ember. Bezárkózhat. Önmagába.
Itt emészthetővé válik a külvilág. Salakjától is itt szabadulhat meg a leghamarabb.
Elhangzott a délelőtti második előadás. Dől az ajtókon kifelé a hadseregnyi nép. Mindenki büfét, telefont vagy illemhelyet keres.
Rágyújtok. Elindulok az illemhely felé. Minduntalan emberekbe ütközöm. Úgy tűnik: visszafelé haladok.
Még pár lépés és a folyosóra nyíló ajtóhoz érek.
Türelem! Kitartás! Ha eddig kibírtad, most már nem halsz bele.
Hirtelen eltűnik az emberforgatag.
Hallucinálnék?!
Hunyd be a szemed erősen. Tartsd úgy négy másodpercig. Aztán egyszerre nyisd ki. És nézz szét még egyszer. Megdermedek.
A küszöbön egy gyönyörű férfi áll velem szemben. Sosem láttam. Mégis ismerős.
Mintha évmilliók óta együtt éltük volna az életünket.
Mintha egyek lennénk.
Kifutott alólam a szőnyeg.
Azon túl csak a sötétséget tapintottam.
2.
Repülőtér. Angol, francia, német, spanyol, japán és arab szókavalkád. Mondatzűrzavar.
Reggel bocsátottak el a kórházból. Már a betegszobán elhatároztam, hogy azonnal hazautazom.
Három napig aludtam egyfolytában.
Ennek ellenére az a benyomásom, mindenről tudok, ami körülöttem történt. A személyzet kifogástalanul működött. Úgy dolgoztak mint a robotok. Megállás nélkül. Szótlanul.
Amíg aludtam, valaki ébren volt bennem.
Azon törte a fejét, honnan ismerheti azt a véletlenszerűen megjelenő orvost.
Szólni akart hozzá, de nem tehette. Mintha egy másik régióban lett volna, ahol nem adatik meg szavakkal kommunikálni.
Ugyanakkor meg voltam róla győződve, hogy a kórházi ágyon fekszem, és nagy sürgés-forgás van körülöttem.
Nem tudok megbékélni a gondolattal, hogy az elmúlt három napban két helyen voltam egyazon időben.
Márpedig így lehetett.
Különben honnan lennének ugyanarról a pillanatról különböző emlékeim. Hogyan fordulhatott elő, hogy ugyanazt az embert két helyszínen láttam egyszerre? Holott csak egy személyt észleltem mindvégig. Nekem nőtt volna még egy fejem?! Szabad a fedélzeti jegyét, asszonyom? Ránézek. Az orvos! A kórházból!
Az ön ágyikója fél napot késik, tekintettel a hirtelen megváltozott időjárási viszonyokra.
Szétnézek. Körös-körül halványsárga falak. Zümmögő műszerek. Nesztelenül libbenő személyzet. Orvosságszag.
Ellenőriznünk kell az ejtőernyőjét. Amellyel majd visszatér. Felsikoltok.
A falak kizöldülnek. A hangok visszatérnek. Körös-körül angol, francia, német, spanyol, japán és arab mondatzűrzavar.
Valami baj van, asszonyom? Miben segíthetek? Hol van az előbbi férfi?!
Én voltam itt az előbb is, asszonyom. Szolgálhatok valamivel? Aki azt mondta, hogy tekintettel a hirtelen megváltozott... ...időjárási viszonyokra. Én mondtam, asszonyom. Ön?! Jaj, Istenem, most mit tegyek?!
Szíveskedjék átfáradni a tranzit várakozóba. A hangosbemondó mindenről tájékoztatni fogja.
Kezében megvillan valami.
Mielőtt elájulnék, gyorsan sarkon fordulok.
Pánikszerűen menekülök.
3.
A gép maximális magasságba emelkedett. A fejem fölé nyúlok. Arcom felé igazítom az oxigéncsövet. Kellemes hűs levegő vesz körül. Kikapcsolom a biztonsági övet. A tranzit váróban nagy volt a zsúfoltság. A gyerekek nyugtalanok voltak. A szüleik idegesek.
Egy-két pofon is elcsattant. Kellemetlen látvány.
Az anyukák sört ittak. Meg whiskyt. Felfoghatatlan, miért nem az apukák tették ezt.
Ők sem voltak józanok. Bár nem voltak berúgva.
A bal oldali szomszédom úgy néz ki, mint egy japán naposcsibe. Bámul a kerekded ablakocskán és mosolyog magában. Jobban el tudnám képzelni ezüstszínű bárányfelhőnek, de ha mindenáron naposcsibe akar lenni, ám legyen.
A jobb oldali szomszédom leginkább egy bölénybikához hasonlatos. Ha jól számolom, a hatodik palack sört issza. És böfög rendületlenül.
Egy idétlen filmet kezdenek sugározni.
A holdvilágfejű hölgy szünet nélkül mosolyog. Negyvenkét foga van. Nem tudja összezárni a száját. De egy ilyen szájat nem is lehet. Az csak összeforrni tud. Legalábbis most úgy éktelenkedik, mint egy hatalmas seb.
A férfinak műfogsora van. Klappog az állkapcsával mint egy ló. Belecsíp a nő fenekébe. Aztán dalra fakad.
Megvonaglok. A csípés az én alfelemet érte.
Körös-körül rügyezni kezdenek a fák. Méhecskék tapsikolnak örömükben. Egy bárányfelhő beúszik a repülőgép légterébe. Sárga szemű bölénybika hancúrozik rajta. Énekel. És böfög.
A bárányfelhő kinéz az ablakon. Fázósan megrázkódik. Lezuhan róla a bölénybika. Egyenesen az étkezőasztalkámra. Parancsoljon, asszonyom. A sör, amit rendelt. Kinyitom a szemem.
A fedélzeti jegykezelő. Nem. Az orvos. A kórházból. Illetve. A férfi. Az a gyönyörű. A folyosóról.
A számlát ráér rendezni távozás előtt. Hirtelen zuhanni kezdek.
4.
Biztosan elég erősnek érzi magát, asszonyom? Igen. Biztosan. Erősnek érzem magamat.
A repülőgépen kétszer is rosszul lett. Nem ártana egy-két napot pihennie. Nem szeretek külföldön kórházba kerülni. Ez nem csupán szeretet dolga, asszonyom.
Köszönöm, hogy aggódik értem. Haza szeretnék menni. Most. Azonnal. Ahogy óhajtja, asszonyom.
A váróterem telis-tele hangfoszlányokkal. Különböző illatok, szagok és bűzök civakodnak a levegőben. Nincs annyi irány, ahány ember csoszog a kövezeten. Levegőt!
Egy mezítlábas fiacskának szem nő a lábfején. A fiú távolodik tőlem. A szem kitartóan kacsingat. Sárga fénnyel közeledik felém.
A hosszú fejű, tudósforma angol úr jobb fülén picike rés támad. Nőni kezd. Már belátni rajta. Egy másik váróterembe. Ahol a hosszú fejű, tudósforma angol úr jobb fülén picike rés támad.
A rés elé egy cigányasszony tartja a tenyerét. Hatalmas barázda éktelenkedik benne. Egyre nő. Megtelik sűrű, gennyszerű folyadékkal. Hullámzani kezd. Csónak ring a hullámon. Egy hosszú fejű, tudósforma angol úr ül benne. Megvakarja a jobb fülét. Az érintés helyén picike rés támad és nőni kezd. A résen át kinéz egy sárga szem. Rám kacsint. Majd kinyúl egy kéz és megfogja a mellemet.
Máskor jobban vigyázzon, asszonyom. Tilos fénynél nem lehet átkelni a zebrán.
El innen!
Mintha varázsszót kiáltottam volna, megnyílik előttem az utca. Elborzadok.
Odalent is egy utca van. Színes autókavalkád. Emberek tülekednek a járdán.
Mindez sötétben. Vakító sötétségben.
Az egyik autónak szárnya nő. Felém repül.
Taxi!
Fékcsikorgás.
Szinte bezuhanok az ajtón. A hátsó ülésen mintha terpeszkedne valaki. Amikor oda nyúlok, magamat tapintom.
Hajtson, kérem, gyorsan az autóbusz-pályaudvarra.
Természetesen, asszonyom.
Ez a hang ismerős!
Egyszerre kitisztul a látásom.
A férfi mosolyog rám. A folyosóra nyíló ajtóban.
Végem van.
5.
Nem tudom, hol vagyok.
A szemem be van hunyva, de látok mindent.
Az autóbusz motorja egyhangúan zümmög. Az ülés az útviszonyokhoz mérten hintáztatja az embert.
Hirtelen megjelennek a szagok. Szalámiszag. Paradicsomszag. Sörszag.
Aztán az illatok. A levendula! Milyen testes! És hogy könyököl! Minden más illatot eltaszít a közeléből.
A bűz lassan szivárog. Alulról. Mintha füst lenne. Színe is van. Kék. Sűrű sötétkék. Észrevétlenül árad. Lassan betölt mindent.
Fuldoklóm.
Sűrű víz vesz körül. Szinte összeroppant.
Látom a partot, de nem tudok elindulni feléje. Fogva tart az őselem.
Valaki lépdel a tükrén. Most fog rám taposni.
Segítség!
Mi baj, lelkem? Rosszat álmodtál?
Hol vagyok?!
Utazol.
De hová?!
Jó helyre.
Ülök a víz tetején.
Nem mozdulok. Mégis közeledem a parthoz. Ezüsterdő.
A nyírfa törzséből egy férfi integet. Napszemüveget visel. A kezében templomi csengettyű. Azt rázza, miközben kézjeleket küld felém fáradhatatlanul. Ismerős az arc. Ne!!! Még ne!
Nem jó a buszon elbóbiskolni, lelkem. Minden kanyarban hajlamos rémeket látni az ember.
Kinyitom a szememet.
Sörszag. Paradicsomszag. Szalámiszag.
Mindjárt otthon leszünk, lelkem.
Ránézek.
Ismerős a napszemüveg. Az arc is. Csak a csengettyű hiányzik a kezéből. Nemsokára megpihenhetsz, lelkem.
6.
Állok a téren.
Mióta vagyok itt? Kire vagy mire várok?
A templomtoronyból kirepül egy kígyó. A szeme sárga. A szája pirosra van rúzsozva. Mielőtt elsuhanna mellettem, köszönésképpen megemeli a kalapját. Ki pottyantott ide? Hol vagyok?
A lábam alatt nőni kezd a macskakő. Elnyávogja magát. Futni kezd velem. Úgy érzem magamat, mintha görkorcsolyáznék. Elindul a templomtorony. Elindul a tér is. Nem nehéz az a poggyász? Megáll a tér. A torony is. Hát maga?! Csak nem a kövek közül nőtt ki?
Én mindig ott vagyok, ahol szükség van rám. No, hadd segítsek vinni a poggyászodat. Gyászomat?!
Fekete a templomtorony. Fekete a tér.
A gyászomban ne segítsen senki. A gyászom az enyém. Csak az enyém. Templomi csengettyű. Énekszó. Koporsó.
Jaj, édesapám! Anyámat soha nem ismertem. Most maga is itt hagyott. Zokogás mindenfelől. Fekete nap süt az égen. Fekete lovak beszélgetnek emberi nyelven.
Melyiket vigyük? Az apát vagy a lányát? Vigyük az apát. Ő majd visszajön a lányért. A fekete fény kifehéredik.
Egy ember ballag előttem. Kezében koffer. Leteszi. Kinyitja. Üres. Visszanéz.
Megint az ismerős arc! Megint.
7.
Végre itthon!
Itt már nem történhet velem semmi. A kapu szinte magától nyílik. Magától be is zárul. Az udvaron semmi változás. Hacsak az nem, hogy teljesen mozdulatlan. Szellő nem leng át rajta. Fű nem ing-ring benne. A fákon nincs levél. A kerítés szurokból.
Az ajtó kulcs nélkül kitárul. Amikor belépek, magától becsukódik.
Hová tűntek a virágok a verandáról? Vagy csak én nem észlelem őket?
Mért nem látok ki az ablakon? Talán befelé kellene rajta néznem?
Milyen színű ez a fal?! Ilyen színt még nem is láttam!
Hány meglepetés vár még itt rám?!
Gyerünk!
Beljebb!
Közelebb a titokhoz.
Előre lépek, de mintha hátrafelé vinne a lábam. Próbáljuk fordítva!
Hátra lépek. Most meg mintha előrefelé mennék. Megállok. Mégis megyek! Mozdulatlanul közeledem a szobaajtóhoz. Ráteszem a kezemet a kilincsre. Várok. Ilyen csöndet még sohasem hallottam. Az ajtó lassan magától kinyílik. Szemben, az asztalnál, egy férfi ül. Ismerős az arca.
Már vártam rád. Mondja a régóta kedves hangon. Anélkül, hogy a szeme rebbenne. Anélkül, hogy a szája mozdulna.
8.
Kiáltanék, de nem jön ki hang a torkomon. Mozdulok inkább.
Ennyire könnyűnek még soha nem éreztem a mozdulatot. Még ilyet!
Lépek és nem jön velem a lábam. Mozdulok, de elmarad a testem. Ez meg hogy történhetett?! Itt is én vagyok meg ott is.
Az egyik testem mozdul, a másik meg fekszik a földön mint a sár. Most mit tegyek?
Felemeljem a földön fekvő testemet is? Hogy ketten legyünk?
Jó lesz az, ha ketten leszünk?
Csak a testem lesz kettő? Vagy az is, ami élteti?
Nem tudom, mit csináljak.
Ne csinálj semmit. Mondja a gyönyörű férfi. Anélkül, hogy a szája mozdulna.
Valamit mégis csak tennem kellene.
Add a kezed.
A régit vagy az újat?
Amelyiket akarod. Amelyiket tudod.
Kinyújtom a jobb karomat.
Megfogja. Anélkül, hogy érezném a tapintását.
Tudod, most mit csinálunk?
Nem. Nem tudom.
Repülni fogunk.
Mint a kígyó a templomtoronyból? Mindenki tud repülni. Csak nem hiszi el. Én még sohasem próbáltam.
Nem próbálgatni kell azt. Csinálni. A próbálgatással csak elrontod. Elfelejted.
Elfelejteni csak azt lehet, amit tudunk.
Pontosan.
Mi már tudtunk repülni?!
Most is tudunk. Hunyd be a szemed. Egy darabig ne gondolj semmire. Aztán összpontosíts a repülésre.
Egy helikopter húzott el mellettünk. Kerestem az ejtőernyőmet, de nem találtam. Hirtelen sötét lett. Aztán semmit nem éreztem. Mintha megszűntem volna.
9.
Mikor kinyitottam a szememet, az udvarunk gyepén hevertem.
Ez az udvar nem az az udvar. Sugallta az ismerős hang.
Hát?! Kérdeztem.
Ez annak az itteni mása.
De hiszen még a fű illata is ugyanaz.
Emlékszel még, hogy nézett ki az az udvar, amikor utoljára láttad?
Nem volt benne fű. A fákon sem levél.
Mert ide költöztek. A fogadásodra.
Ide?! Hát hol vagyok?
Ugyanott, ahol voltál. Csak egy régióval feljebb.
Ki az az asszony a fa alatt. Mintha magamat látnám egy tükörben.
Pontosan. Csak fordítva.
Te vagy a tükör. S ő nézi magát benned.