Az élősködő

5

Régóta lődöröghetett az utcákon, amikor a Klinikák közelébe érve, eszébe jutott egy találkozás. Néhány hónapja szóba elegyedett egy elegánsan öltözött úrral az egyik presszóban. Első látásra meglehetősen ellenszenvesnek tartotta őt. Csak akkor változott meg a véleménye, amikor a férfi megszólította. A hangszínén, a hanghordozásán csodálkozott el, olyannyira ellentétben állt az megjelenésével. (Az embereket olykor beszédük zeneisége alapján osztotta fel. Az affektálva hadaró barátnőit például a túl magasra hangolt vinnyogó hegedűkhöz hasonlította, míg voltak olyanok, akiket röfögő fagottoknak nevezett magában. Ha óvatlanul közel került hozzájuk, nem csak az arcát fröcskölték be nyálukkal, hanem a szavakat is, amelyeket erőlködve préseltek ki. Csak ritkán találkozott olyan beszéddel, amely a gordonka egyenletesen aláereszkedő nyugalmával, semmiképpen sem behízelgő barnaságával szólította meg. Ilyenkor még afelett is szemet hunyt, ha a másik történetesen badarságokat beszélt... Úgy szerette az emberi beszédet, mint a zenét.) Most is ezért engesztelődött meg, úgyhogy már szívesen beszélgetett volna vele. Éppen csak belefogtak a társalgásba, amikor a férfinak mennie kellett. Távozóban névjegykártyát adott át neki.

Kórboncnok volt. Mivel mindenben jelzést látott, biztos volt abban, hogy nem véletlenül nyomták a kezébe ezt a közepes minőségű nyomtatástechnikával előállított kártyát. Tudta, fel fogja hívni, noha az orvos szándékai felől nemigen voltak kétségei.

Nem sokkal ezután azzal a kéréssel fordult S.-hez, hogy szeretne egy boncolást végignézni. Az orvos a boncolásnál jóval izgalmasabbnak ígérkező jelenetek felvillantásával próbálta erről lebeszélni, de ő hajthatatlan maradt.

Egy hétfői napon találkoztak a kórbonctani intézet kertjében. Előbb megittak egy valamilyen oknál fogva kávénak nevezett löttyöt az intézeti dolgozóknak fenntartott büfében, majd S. bevezette az épületbe, hogy megmutassa neki a bonctermet. Egy óra múlva találkoznak az ajtó előtt – állapodtak meg –, aztán S. elnézést kért, és sietősen eltűnt a folyosó végén. Egy előszobaszerű helyiségben maradt, ahol kétoldalt narancssárga köpenyek lógtak a szokásosnál alacsonyabb fogasokon. Az egyik sarokban falra erősített mosdókagylót látott, felette az átlagoshoz képest jóval nagyobb tükörrel.

Ekkor észrevette, hogy a boncterem ajtaja félig nyitva van. Odamerészkedett az ajtóhoz és benézett. Tekintete a boncmester kezével találkozott. Éppen az egyik asztalon elnyúló élettelen test megnyitott koponyájából emelte ki az agyat. Valójában csak később értette meg, mit is látott. Szédülni kezdett, de mégsem merte behunyni szemét. Körbenézett. A termet a négy-öt méter magas ablakok felől ragyogó fény világította meg, pedig a vastag tejüveg még meg is szűrte az erős napsugarakat. Vékony fémcsövekre függesztett, téglalapalakú neontestek ereszkedtek alá a plafonról. Égtek, noha erre nem lett volna szükség, feltehetőleg csak a házi szabályzat miatt voltak bekapcsolva. Egymástól egyenlő távolságra három magasra emelt, deszkával beborított boncasztal állt, amelyen egy-egy kiterített holttest nyugodott. Hirtelen megijedt attól, hogy a boncmester esetleg észreveheti, ezért megfordult, és kisietett a folyosóra.

Medikusok csoportjába ütközött, akik vidáman gyülekeztek a gyakorlatra. Ebben a percben még az émelygését is jobban viselte, mint ezt az idióta könnyedséget, ezt a kényszeredetten mosolygós fesztelenséget, amely a bennfentesek erőszakos közönyét akarta arcukra csalni. Hányingerével küszködve felment az első emeletre. A széles folyosó jobb oldalán üvegszekrények voltak felerősítve, polcaikon formalinba zárt emberi preparátumok nyugodtak: három-négy hónapos összenőtt fejű ikrek, csapott koponyával egy meghatározhatatlan korú magzat, egy tengeri állatra emlékeztető lény, amelynek egy meredeken aláeső csontlemez vágta ketté a fejét; más és más magzatokból összeválogatott testrészek, madárszárnyakat felidéző kezek, lábak. Az egyik polc szélén az ovális csészében egy rovarszerű magzat olykor mintha megmozdult volna. Összeszorult a torka, és szokatlanul éles szúrásokkal fájni kezdett az alhasa. Hirtelen nem értette, mit is keres ő itt. A szúró fájdalmak azonban hamarosan megszűntek. Nem tudta mire vélni, csak kis idő múlva jött rá a váratlan nyugalom okára. Hiszen itt, az üvegszekrények előtt állva, egyik kényszeresen visszatérő feltételezését látja igazolva, azt, hogy nincs, nem is lehet különbség az emberi és állati preparátumok között!

Már gyermekkorában gondolt erre, akkor, amikor a takarítónő egyszer véletlenül nyitva felejtette a biológiai szertár ajtaját, és ő, mint valami tolvaj, belopakodott a terembe. Most nem hallotta az okosan magyarázó biológiatanár érdes hangját, aki a parafára tűzdelt ízeltlábú rovarokról, kitömött madarakról, formalinban tartott állati szívekről beszélt. Izgatottan járta körbe a termet és azt tervezte, mi lenne, ha egyik éjszaka leemelné a polcokról az edényeket, és azok tartalmát felnőttek szívével, fejletlen csecsemők veséjével, tbc-sek tüdejével cserélné fel. Tizenkét évesen aljasnak, gonosznak érezte magát mindezért, ám mégsem ezért ijedt meg akkor. Az keserítette el, hogy legbelül megtámadhatatlannak találta újonnan felfedezett igazságát.

Most, a kórbonctani intézet első emeletén állva hagyta jóvá akkor csak gondolatban végrehajtott tettét, amelyet ezeknek a kiállítási tárgyként használt magzatoknak a sorsa igazolt. A gonosznak hitt ötlet egyszerre csak felfoghatatlan valósággá lett. Ám hiába állította, hogy mindegy, embert vagy állatot tartanak-e formalinban, valami – amit mostani vizsgálódása közben érzett meg – tökéletesen megmagyarázhatatlanná vált előtte.

Az alhasi fájdalmak erős hányinger kíséretében visszatértek. De hát – jutott eszébe újra – ha akarja, itt hagyhatja az egészet, kimehet a ragyogó napsütésbe, leülhet a kerti padok egyikére a kávéjukat iszogató intézeti alkalmazottak közé, elszívhat néhány cigarettát, aztán bemehet valamelyik közeli kocsmába, és megihat egy-két féldecit. De nem. Végigcsinálja, hajnalban döntött így, amikor álmából felriadt. Halottak mellét ütötte két kézzel, életre szerette volna kelteni őket.

„Még tíz percem van, visszamegyek a földszintre, és megkeresem a női WC-t”. A szokásos módszerhez folyamodott. Fehéres, vízszínű folyadékot hányt, mintha napok óta nem evett volna semmit.

Mire visszaért a boncterem előszobájába, az orvostanhallgatók már felvették narancssárga köpenyeiket. Ezúttal valamivel szolidabb képet vágtak. Kiválasztott magának egy sötétsárgába hajló köpenyt, mély lélegzetet vett, és mindenre elszántan várta a S.-t, aki pontban tízkor meg is érkezett. Az ő vezetésével vonultak át a terembe.

A boncmester még mindig ugyanazzal a halottal dolgozott. Most a mellkastól az ágyékig felnyitott hasfalat varrta be erős, lendületes öltésekkel. Utoljára a zsákvarró asszonyoknál figyelte meg ezeket a jellegzetes kézmozdulatokat. Középtermetű, izmos testalkatú, negyven év körüli férfi volt. Kerek arcát rövidre vágott fekete haja kiemelte. Merev, kifejezéstelen tekintettel nézte a halott hasát, amelyet végre sikerült összefoltoznia, egészen a mellkas aljáig, ahol háromszög alakú rést hagyott szabadon, éppen csak akkorát, amelyen két ökle könnyen belefért. A bonctani előadás után ezen a lékszerű lyukon fogja visszagyömöszölni a belső szerveket, amelyek most még a boncasztalon sorakoztak. Ellenőrizhetetlen, kideríthetetlen volt a tekintete már csak azért is, mert csak néha-néha pillantott fel a munkájából.

Az ajtóhoz legközelebb eső asztalon egy talán hét hónapos koraszülött, középen egy hatvan körüli, mindkét combtőben amputált férfi, az utolsó asztalon pedig egy meghatározhatatlan korú férfi nyugodott. A boncmesternek már csak a középső halottat kellett lemosnia, a varrás közben ugyanis néhány helyen véres lett a test.

S. az utolsó asztalhoz lépett, kezében a zárójelentéssel. „Tegnapelőtt még élt. Egy hete került a belgyógyászatra, fejfájásra, szédülésre panaszkodott. A halál okát kezelőorvosai nem tudták megállapítani.” Letette a papírokat a sarokban álló asztalkára és kesztyűt húzott fel. Ezután szikét vett a kezébe, és a halott feje mellé elhelyezett agyat, ezt a szabálytalan alakú gömböt félbehasította, hogy aztán az egyik félből vékony szeleteket vágjon fel. Ekkor szikéjét kis, hegyes ollóra cserélte, amellyel kiszabadíthatta az agy puha állagából az ereket, melyeket sorban egymás mellé rendezett. Majd ismét szikéhez nyúlt, és gondos vágásokkal elmetszette az agyereket. Elzáródást keresett. És valóban, az egyik tizedmilliméter vastagságú szálban alig észrevehető rögöket talált. „Látják, ezek állták el az utat az agy vérkeringésében.” Magasra emelt ollójával egy piszkosvörös vérdarabot, amely akkora lehetett, mint egy rovar kettéfűrészelt feje. Az ollót visszahelyezte az asztalra, és ujjaival nyomkodni kezdte az érintetlenül hagyott agyfél szürkésfehér kocsonyáját, arra bíztatva a körülállókat, hogy kövessék. Erre azonban senki sem vállalkozott. Ő megérintette volna ezt a masszát, de nem volt bátorsága. Nem a tapintástól félt, hanem a medikusok pillantásától.

Ekkor lépett be a terembe egy fiatal orvosnő. Előbb beöltözött, azután leletekkel a kezében a középső boncasztalhoz ment, ahol az amputált férfi volt kiterítve. Egyedül, magányosan dolgozott, ezért úgy gondolta, legjobb lesz ha S.-t magára hagyja medikusaival, ő pedig átmegy hozzá. Csak most vette észre, hogy a halott hátsó koponyája még mindig nyitott, s a fejbőrt ráhúzták az arcra, egészen az állhegyig, úgyhogy csak a szakálla látszott ki. Az orvosnő magyarázni kezdett. „Tudja, kollegina, a férfi lábait még életében amputálták. A zárójelentés szerint vérmérgezésben halt meg.” Megértően bólogatott, mintha maga is áttanulmányozta volna a papírokat. Ekkor egy nagyobb alakú, vöröses belső szervre lett figyelmes, amely leginkább penészes rongydarabhoz hasonlított, és amit kisebb-nagyobb fekete foltok borítottak. Mivel fogalma sem volt róla, hogy mit lát, rámutatott és megkérdezte, elgombásodott-e ez a valami? Az orvosnő érthetetlen latin műszavakat mormolt, majd fejét oldalra hajtva csodálkozva mondta. „Nem tudom, hol élhetett ez a férfi. Ilyen tüdővel még nem találkoztam.” Azzal maga elé húzta, és ujjaival nyákszerű, sárgás-zöld lepedéket préselt ki belőle. Az elszíneződött felületen kisebb lyukak támadtak, amelyeket időnként a nyomás hatására keletkezett buborékok fedtek el. Az orvosnő érthetetlennek tartotta ezt a vizenyősséget, a tüdő színe azonban nem lepte meg. „Még az is lehet, hogy ez a férfi egyáltalán nem dohányzott.” Tanácstalanul nézett rá, mintha csak tőle várna segítséget.

Úgy érezte, most már meg tudná érinteni az agyat, ezért az orvosnő mellé lépett – éppen az agyérfalakat vizsgálta –, és felemelte azt a félbevágott darabot, amely egy kisebb tálkára volt kikészítve. Súlytalannak, szinte anyagtalannak találta. Ez a szürkésfehér, követhetetlenül erezett puha tömb lenne hát az élet központja, amelyet úgy szeletelnek most fel előtte, akár a túlérett őszi gyümölcsöt? Egy éttermi jelenet jutott eszébe: rántott velőt eszik, és az egyik ügyetlen mozdulatnál a panír leválik a megdermedt velőről. Ebben a pillanatban azt gondolta, hogy az emberi agy valamivel szárazabb, kevésbé kocsonyás, és mintha rostosabb is lenne; voltaképpen a tekervények állnak össze tömör felületté. Finoman belenyomta ujjait a levágott szeletbe.

A bejárati ajtónál feltűnt a boncmester mokány alakja. Az asztalokat jött ellenőrizni. Nyilván meghagyták neki, hogy amennyiben valamelyik halottal hosszabb ideig nem foglalkoznának, azt le kell takarnia. Mivel az első asztalon fekvő csecsemőhöz nem érkezett orvos, dolgához látott. Ha felnőttről lett volna szó, bizonyára lefedi, ám ezt a fél karnyi hosszú, talán egy kilós holtat jobbnak látta levenni az asztalról. Fekete nylonzsákot húzott elő, ebbe csomagolta be, majd – számolva azzal, hogy az orvos esetleg mégis megérkezik – az asztal végéhez csúsztatta, azután kezet mosott és kiment a boncteremből.

A fiatal orvosnő most a szívet vizsgálta. Az aortából kiszabadított ereket vágta fel, amelyek keménynek és száraznak látszottak. Az egyik szálat szikéjével hosszában meghasította, majd óvatosan kiemelte az ér falára tapadt vérrögöket. A gyermekkori disznóölésekre gondolt. Mindig az ablakból figyelte, milyen dühösen fogják le a férfiak a sivító állatot, és a hentes hogyan döfi a nyakába a csillogó kést. Remegő gyomorral követte, amint a nagy, kék lábasba beleengedték a meleg vért, amely párolgott a reggeli fagyban. Soha nem evett a hagymásvérből, noha a család ínyencei ezt ítélték a nap fénypontjának. A disznó hatalmadra tágult, üvegesedő szemét látta maga előtt. Biztos volt benne, ha az emberek ízletesnek találnák az állat szemét, akkor ezt tálalnák fel fűszerekkel ízesítve.

Dél tájban lett elege a bonctani előadásból. Elköszönt az orvosnőtől, a kórboncnoknak pedig megígérte, hogy fel fogja hívni. Az előhelyiségben levette a sötétsárga köpenyt, alaposan megmosta kezeit, miközben hosszasan nézte magát a tükörben. Sápadt és beesett volt az arca, mintha többnapos virrasztás után állították volna a tükör elé. Az lesz a legjobb – gondolta akkor –, ha kimegy a közeli presszóba, és végre megiszik valamit.

A kórboncnokot fogja felhívni – nézett fel a Klinikák ablakaira –, elvégre szándékai mindig is nyilvánvalóak voltak. Holnap estére őt választja. Megborzongott. Hát ennyire kegyetlen lenne magához? Elfelejtené, hogy olyan kezek ölelik majd, amelyek délelőttönként szíveket, agytekervényeket vizsgálnak, érfalakat terítenek szét gondosan, hogy rejtett elzáródásokra, ismeretlen eredetű betegségekre bukkanjanak? Nem, nem felejtette ezt el. Mégis mellette dönt, mert határozott, biztos kezek fogják simogatni, olyan ujjak, amelyek tökéletesen ismerik az emberi szervezetet. Szeretkezésük talán egy olyan boncoláshoz lesz hasonló, ahol az avatott kezeknek nem kell felnyitniuk az ő testét. Lesz mit tanulnia az orvostól.

Ugyanabba a presszóba tért be, mint akkor a bonctani előadás után. Leült az üres bárpulthoz, és kávét rendelt ásványvízzel. Most kezdte csak felfogni, mi is történt vele ezen a délelőttön a 627-es hotelszobában. „Mától aligha elégedhetek meg a napi penzummal, ehhez túlságosan is emlékszem fényes zuhanásomra. Nem felejthetem el ezt az érzést.” A presszóból hívta fel az orvost, aki az aznap esti találkozáshoz ragaszkodott.

„Mondtam én neked, hogy a boncolásnál vannak izgalmasabb dolgok!”, lépett be este a férfi virágcsokorral egyensúlyozva L. lakásába, és belecsókolt az ajtót nyitó nyakába. A férfi szeretőire gondolt. Világos – nézett az orvosra –, a lányok aligha sejtik, hogy elegáns gavallérjuk az orvostudomány melyik területére szakosította magát. Valami miatt ő más elbírálásban részesült.

Mindenesetre túl gyorsan történt az egész, aminek persze megvoltak az előnyei is, például az, hogy amennyiben holnap este találkoznak, bizonyára több oka lett volna a félelemre. Ebben az esetben egész nap a boncolás járt volna a fejében. „Reggel tízkor beöltözik, int a medikusoknak, hogy állják körül az asztalt, aztán magyarázatba kezd. Rövid idő múlva kezébe veszi a szikét, és finoman belehasít az agyba. Közben rám gondolna, fehér hasamra, vékony karjaimra, idegesen rángatózó combjaimra. Amint később ujjaival meg-megnyomkodja a halott mellé kiterített tüdőt, az én kemény melleim jutnak majd eszébe, amin elmosolyodik. Nem hinném, hogy zavarba hozná saját mosolya, megszokhatta már a hullákat. Hetente nyolc-tíz halottal dolgozhat, valószínűleg már csak az érdekesebb esetek villanyozzák fel, egy ideje talán már csak amolyan hentesmunkának tartja az egészet. Semmiképpen sem akarok igazságtalan lenni vele, de valahogy nagyon is gyanúsnak érzem bonvivánságát. Honnan ez az erő, ez a kikezdhetetlen hedonizmus? Vajon a boncteremből? Vagy ő maga is menekülne valami elől? Képtelen volna nap mint nap bemenni a boncterembe, ha éjszakánként nem vigasztalná magát a nőkkel? De hátha azért tart több tucat szeretőt (ebben egészen biztos volt), mert nagyon is világos előtte, hogy ez az egyetlen védekezés a rohadással, az araszolva közeledő végleges felbomlással szemben? Mintha csak a maga kihűlt testét látná délelőttönként a boncasztalon, és meglepetten állapítaná meg újra és újra, hogy még ma sem ő fekszik a szigorlatozó medikusok csoportja előtt. Ilyenkor megkönnyebbülten felsóhajt, hogy az esti barátnő mégsem vár rá hiába. Sokat köszönhet ezeknek az élettelen testeknek, talán állandóan arra figyelmeztetik, hogy minél több szerelemmel, minél erősebb élvezettel dacoljon az ellen, ami őket is leterítette. Talán még az is megfordul a fejében, hogy a holtak szívesebben veszik, ha egy ilyen női simogatásoktól átmelegedett kéz dolgozik velük.”

Nem tudta eldönteni, hogy a férfira van-e szüksége, vagy azokra a képzetekre, amelyeket az orvos akaratlanul is felidéz benne? Most értette meg, milyen beteges erők mozgatják. Igen, ma éjszaka tisztázatlan vágyait is feltérképezheti. Ha lecsupaszítja természetesnek mondható szorongását, akkor be kell ismernie, hogy jól érzi magát a férfival. Régen sejtett érzéseire talált most valamiféle magyarázatot.

Például – jutott eszébe váratlanul – mindig is szívesen sétálgatott a temetőkben. Szerette a félredőlt, gazzal benőtt fejfákat, megmagyarázhatatlan gyengédség fogta el, ha félhangosan elolvasta a halottak neveit. Olykor a fejfákra, kőkeresztekre csúsztatta kezét, mintha csak az elhunytak arcát érintette volna meg. A hivalkodó síremlékek olykor feldühítették. Szánalmas tévedésnek mondta ezeket az erődítményeket, amelyek lebetonozzák a halottak életét. Dániában látta eddig a legszebb temetőt, ahol szabadon lélegezhettek a holtak, még csak keresztekkel sem döfték át a földhalmot, amely immár végérvényesen az ő testükhöz tartozott; egyetlen megformálatlan kődarab könnyű súlyát kellett cipelniük a fej tájékán.

Sohasem értette, mi vonzza a temetőkhöz. Talán az idegenség? De miféle idegenséget hordoz magában? Nyomorult kivétel lenne, aki egy nevetséges félreértés miatt nem kapta volna meg ajándékba a mindennapi tudatot, amellyel meggyőzhetné magát, hogy egy napon majd mindenki elrohad, de ő valamilyen furcsa véletlen folytán ebből kimarad? Hiszen ki az a szerencsétlen, aki reggelente nem így kel fel? Idegensége azonos lenne a tőle megvont illúzióval, amely újra és újra arra emlékezteti, hogy bizony nem vele fog megtörténni ez a csoda? Mindemellett könnyebb szívvel fogadná ezt az érzést, ha az nem erősödne mindjárt a hiábavalóság ítéletévé. Hiszen ha egyszer őt is felzabálja a gyáva sötétség, akkor mire való ez az egész? (Ritka napokon persze fölöttébb gyanúsnak találta naiv kérdését.) Vagy egyszerűen dekadens lenne? Képtelen élni, és ezért dörgölődzik sunyin az elmúláshoz? Hátha emiatt kötött olyan korai barátságot ezzel az érzéssel? Mert ha legyőzni nem is tudja, idővel talán méltó társává erősödhet.

Gyanakodva fogadta ezeket az üres spekulációkat. A tárgyi tényekben inkább megbízott, ezért is volt olyan nagy szüksége a látható jelekre, a megérinthető, megszagolható valóságra. Egyszer arra gondolt, olyan dokumentumfilmet kellene készítenie, amelyben egy tüdőrákos beteg utolsó napjait rögzítené. Könyörtelenséget a beteg kínja igazolná. Mert amikor a fájdalomtól a legerősebb morfiumadagok ellenére is elharapja az ajkát, körmeivel véresre szántja a testét (feltéve, hogy az ápolósereg még nem sorakozott fel mellé, és szakszerűen elő nem készítette a zavartalan szenvedésre), szóval ezekben a pillanatokban miért ne lehetne ezt az átkozott értelmetlenséget újra és újra visszajátszható kazettára felvenni? Vacsora után ki-ki levetíthetné magának a filmet. Sőt, alkalomadtán saját testünket is felkészíthetnénk a majdani bemutatóra. Sejtette, nemigen lenne bátorsága ehhez a forgatáshoz, jóllehet igencsak tanulságosnak tartotta volna, hogy végre felállítsák azt az archívumot, amely a test végső pusztulásának, felbomlásának stációit őrizné a szalagokon.

Gyerekesnek ítélte azt a gyávaságot, amely a pusztulás tényét ki akarja lúgozni a mindennapokból, érdekes módon éppen az élet védelmére hivatkozva. Mintha csak halottak napján lehetne ellenfelünket beengednünk a tudatunkba, hogy huszonnégy órás kötelező szomorúsággal rójuk le kegyeletünk. Igen, lehet, hogy dekadens. Talán azért, mert azt hiszi, az életben az egyetlen tisztességes dolog a halál, amely valahogy még senkit sem ejtett át.

Talán most is ezért örül S. közelségének. Egy olyan kéz vonja majd magához, amely valamiképpen múlandóság-specialista. Igaz, ő is csak a megváltoztathatatlannal szembesül, de legalább állandó kapcsolatot tart fenn vele. Lehet, hogy hallucinált, amikor belecsókolt a nyakába az orvos, de megérezte rajta a felboncolt hullák illatát. Illatot mond és nem szagot, mintha le tudta volna választani a jellegzetes, édeskés bűzről az egyes halottak önálló, csak az ő élettelen szervezetükből kiáramló szagát, amelyet nem tudott nem illatnak nevezni.

A férfi leplezte türelmetlenségét. Nem méltatlankodott, elvégre ő erőszakolta ki az azonnali találkozást. Azért ravaszul megjegyezte, hogy elmehetnének vacsorázni. L. helyeslően bólintott. Tudta, erre az előkészületre mindkettőjüknek szükségük lesz. Nyilvánvalóan profi szeretővel van dolga – kezdett öltözködni –, aki izgalmát nehézség nélkül rejti a könnyed fesztelenség mögé. Régóta értheti már, hogy a szerelem ünnepét az élvezetek lassú kortyolgatásával, fokozatos adagolásával lehet csak megülni. Tanulságos ölelkezések érlelhették bölcsességét, úgyhogy ma már hamiskás mosollyal vallhatja, csupán a kezdők hamarkodják el a dolgot. De neki is kapóra jön ez a várakozás. Nyugodtabban készülődhet az ölelkezésre, felmérheti bátorságát, lecsendesítheti félelmét, mert még mindig nem lehet biztos abban, vajon az utolsó felvonásban nem futamodik-e meg. Eddig ugyan termékenynek ítélte a férfihez kapcsolt képzettársításait, azt azonban nem tudhatta, hogy közvetlenül a szeretkezés előtt mit fog kezdeni esetleges undorával.

Fél óra múlva már a vendéglőben ültek. Mindketten sajtot rendeltek, és egy üveg száraz vörösbort. A férfi folyamatosan beszélt, de ez nem zavarta meg L.-t a gondolataiban. „Csak tisztáznom kell a helyzetet, és akkor minden rendben lesz. Voltaképpen meglehetősen egyszerű a képlet. A mai megfelelő személy majdnem ugyanolyan, mint a többi. Csupán ezt a gyanús 'majdnem' szócskát kell a helyére illesztenem, és miért ne tudnám? Tehát megvacsorázunk, kiisszuk a borunkat, esetleg rendelünk még egy litert, aztán felmegyünk S. lakására. Semmi kedvem a csaláshoz, például olyanformán, hogy az én elegáns hullaboncolómat behelyettesítem akár a délelőtti idegennel. Nézzünk csak szembe a tényekkel. Amikor tehát vetkőztetni kezd, ne fordítsuk el a fejünket, kövessük csak a ruhámon babráló ujjak visszafogott izgalmát. Igen, ez a feszültség egészen más, mint amikor egy különösen érdekesnek ígérkező boncoláshoz készülődik. Már levette a ruháimat, félig lehunyt szemmel vizsgálja a testem, és megborzong: hiszen egy élő, eleven testet figyel! Mozdulatlanul, csodálkozó szemekkel mered rám, mint aki nem tud betelni a látvánnyal. Hosszú percekig meg sem érint, csak feszülten, szinte lélegzet nélkül bámul. Egy lépést sem távolít a testtől, ott akar lenni a közelében, hogy érezze a szagát, hogy beigya az illatát, hogyha lehetetlen is, de kikutassa teste hangtalan lélegzését, a bőrét, a csontét, a húsét. Milyen furcsa, hogy a legtökéletesebb szerkezet működése hangtalan! Olyannak tűnik neki majd ez az egész, akár egy látomás. Mintha ez a fiatal test – jut eszébe talán váratlanul – előbb még élettelenül feküdt volna előtte boncolásra várva, és most valamilyen csoda folytán felébredt, és itt nyugszik előtte hibátlan szépségében. Megölelhetné, csókolhatná! De nem, inkább a háta mögé lép és szagolni kezdi, akár az állatok az idegen vizeletet; a haját, a hónalját, az ágyékát, magába szívja bőre párás melegét. Varázslatnak hiszi ezt az órát, mert neki megadatott ez az átváltozás, nem úgy mint az őrjöngőnek, aki üvöltve fúrja fejét halottja arcába, nem tudván elviselni az elfogadhatatlant. Lehet, hogy villanásnyi időre el is szomorodik, de aztán megrántja vállát és felnevet, elfelejtve a gyerekesen együgyű tréfát. Még hogy ennek a lánynak a teste emlékeztetné őt a holtakra! Hiszen amint kilép az intézet kapuján, maga mögött hagyja az egészet. Hol vannak már a kezdő évek szorongásos estéi, amikor nem tudta kinyitni a hűtőszekrényt anélkül, hogy valamelyik halottja ne nézett vissza volna rá a polcokról?”

Dühös lett. Már megint elkalandoztak a gondolatai, jóllehet mindjárt indulnak a férfihez, és még mindig nem rendezte el megnyugtatóan az ügyet. Valóban hozattak még egy újabb liter bort. Érezte, be fog rúgni, persze inkább a fáradtsága, semmint az alkohol mennyisége miatt. Beismerte, hogy nem látja át a férfi munkájához kapcsolódó képzelgéseit. De ez nem zavarta. A kérdésére kellett végre választ találnia, vagyis azt a „majdnem” szócska körül kialakult pontatlanságot egyértelműsítenie. Ügy vélte, ezúttal kerülők nélkül tudja levezetni gondolatmenetét.

„Mindketten kalandra készülünk.” A férfi legalább egy éjszakára talált magának egy újabb szeretőt, ő pedig ezúttal egy olyan személyre akadt, akivel nem csak a kötelező aktust bonyolíthatja le. Mert könnyű magunkat odaadni egy veszélytelen autószerelőnek, egy kifinomult szoknyavadásznak, de mindjárt félni, rettegni kezdünk, ha olyan kezek érintenek, amelyek a halál tanult munkásai. Bár képtelen volt eligazodni egy olyan felettébb ingoványos területen, mint ahol például a hóhér felesége járhatott. Hazajön a derék férj az akasztásból és kedvességre, szeretetre vágyik. Vajon mit gondolhat ez az asszony ura karjai között? „Nem. Én nem rettegek tőle. Sőt egyenesen hálás leszek neki. Mert amikor ölelni fogom, nem csak az ő testét fogadom el, hanem mindazokat az élettelen testeket is, amelyeken valaha boncolást végzett, olykor megdöbbenve, alkalmanként esetleg viszolyogva, leginkább érzések nélkül, és – talán ez a legfontosabb – tehetségéhez mérten mindig szakszerűen.” Az orvos kezén, izmos karján, hosszúkás ujjain keresztül öleli magához ezeket az időközben rég eltemetett testeket, megcsókolja, megsimogatja őket, és ők tudnak majd erről. Az ország több száz sírja fog megtelni az ő forró leheletével, és a holtak szerettei nem fogják érteni, miféle időjárás miatt nyílnak ki váratlanul a hetek óta elszáradt virágok, és miféle különös áramlatok fedik le színes fénypermettel a sírokat? L. úgy gondolta, ő sem marad ajándék nélkül, bár nem tudta volna megmondani, hogy mi lehet majd ez. „Hát ennyiből állna a 'majdnem' szócska pontosítása. Vállalom, amit a testi együttlét ígér.”

A vele szemben ülő férfi gyakorlatiasabb kérdésekkel volt elfoglalva, éppen fizetett. A második liter bor elfogyasztása után L. érezte, könnyű bódulata a részegség határához érkezett. Tisztában volt azzal, hogy most kell abbahagynia az ivást, különben használhatatlan lesz. S. rögtön észrevette ezt a kényes fordulópontot, ezért azt javasolta, induljanak. Az utcára érve enyhén megtántorodott, bele kellett kapaszkodnia a férfi karjába. Ideges lett. A másik most azt hiheti – bosszankodott –, hogy félelemből ivott. Ezért is vetette oda olcsónak hitt szellemeskedését. „Remélem, nem a hulláidhoz viszel.”

Teljesen kitisztult a feje, mire az orvos lakásához értek. El is csodálkozott, hogy kezét az imént még a férfi karjába kulcsolta. Nyugodtnak és erősnek érezte magát. Néhány napja még szorongva követte az éppen kiválasztott férfiakat! Megszokta volna ezt az álomszerű vonulást? Tudta, éveket öregedett, jóllehet vonásai erről szinte semmit sem árultak el. Talán egyedül a tekintete lett szomorúbb.

Nem szerette a szomorúság szót. Azt tartotta, hogy ezt a kifejezést a ravasz gyávák fedezték fel. Milyen vásári alakoskodás az egész – gondolta sokszor –, a mindig kéznél lévő szomorúsággal fedni el tehetetlenségünk! Milyen szánalmas, hogy e mögé tuszkoljuk be nyilvánvaló sivárságunk, és néha bizony azzal az alig titkolt céllal, hogy a lelki fájdalom majd megszépíti azt. Valamivel elfogadhatóbbnak vélte a keserűség elnevezést. Igen, ez a meghatározás még mindig közelebb állt ahhoz, amellyel tekintetét jellemezte volna. Szerencsésnek mondta ezt a szót már csak azért is, mert ez felidézte benne ellenállása lehetséges stratégiáját. Ilyenkor szokta azt érezni, hogy már csak büszkeségből sem adja meg magát a bánatnak, az együgyű, fáradt lemondásnak, hanem még elszántabb, még könyörtelenebb lesz, és ha szükséges, akkor kegyetlen.

Mégis – tette hozzá rögtön –, mintha valami nagyon nem lenne rendben vele, mintha hiányoznának belőle az érzések! Olykor elviselhetetlenül szenvedett ennek a tudatától, míg más alkalommal azt is kétségbe vonta, hogy ez a hiány egyáltalán fájhat neki. Egyedül a kétségbeeséseiből gyaníthatta, hogy nem teljesen nyomorék. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor meg akart tanulni érezni. Ilyenkor talán még a szomorúakat is irigyelte, noha jól tudta, másféle szomorúságot szeretne magában kilesni. Talán olyat, amilyet a vemhes állat érezhet, amikor elvonul a rejtekhelyére, hogy egyedül hozza világra kicsinyeit. Ha vannak is benne érzések – bizonytalanodott el olykor –, akkor ezek leginkább az állatokéira hasonlíthatnak. Egy biztos, több gyengédséggel gondolt rájuk, mint az emberekre. Régóta gyanította már, hogy védtelensége abból az átkozott képességéből fakad, amellyel mindent túlél, mindent elvisel.

Az orvos a nappaliban ültette le L.-t, ő maga meg kiment a konyhába kávét főzni. A férfi nem szerette volna, ha szerelmeskedésük a szeszélyes részegek vágytalan összesimulásává süllyedne. A lány kijózanodott ugyan, mégis számolnia kellett esetleges legyengüléseivel. Túlságosan drága volt neki ez az éjszaka, hogy efféle bizonytalanságnak szolgáltassa ki. Megtanulta már az óvatos egyensúlyozásnak azt a művészetét, ahol a külső feltételek biztosítását legalább olyan lényegesnek ítélte, mint a később ráháruló „feladatot”.

Kinevette a rögtönzőket, lenézte az improvizálókat, akik szerelmi tehetetlenségüket a spontaneitás mögé rejtik. Sajnálatra méltó kontárokat látott bennük, akik még mindig nem fogják fel, hogy a férfi kötelessége a testünnep rítusának a megtervezése. Aki erre az izgalmas kerülőre nem hajlandó, az bölcsebben teszi, ha megmarad a magányos örömszerzésnél. Mert a nő kéjt-adó képességét el kell csábítani, annyi örömmel kell elhalmozni, amíg el nem érkezik oda, ahol már nem tud több gyönyört magába fogadni. Eddig a pillanatig tart a férfi uralma a nő felett, csak idáig terjed a játékmester hatalma (sajnálatos módon ezt az irányító erőt azonosították vele), ekkor azonban megváltoznak a szerepek. Ezekben a percekben tapasztalhatja a férfi, mit jelent, ha egy kielégített nő folytatja a szeretkezést. Mert mindaz a kéj, amely eddig a nő arcát torzította el, most az ő gerincét fogja összeroppantani, mert a nő gyönyöre visszahull rá. A legtöbb férfi persze irigyen nézi végig, amint a nők újból és újból belesápadnak az örömbe, és csak akkor feledkeznek meg erről, ha féltékenységüket időnként lerombolja egy nem várt orgazmus, amire ők az eddigieknél is mélyebb zuhanással válaszolnak. Igen, ez a többszörösen megkétszerezett gyönyör az, amely kijelöli a határokat a férfi és a nő között. Ő maga valamit megsejtett már ebből, ám – ismételte meg előbbi gondolatát – az ő segítő szertartása nélkül mindebből szánalmas közösülés lesz.

Tehát rendbe szedi a lányt kávéval, friss levegővel, beszélgetéssel – határozta el –, hajnalig épp elég idejük van. Semmiképpen sem engedheti meg, hogy a másik részegségre, önelvesztésre kacsingasson. Másféle öntudatlanságot tartogat ő neki. „Nem akarsz zenét hallgatni?” L. csendet akart, tökéletes szótlanságot, ami nem zavarja meg készülődését. Szinte egészen biztos volt abban, hogy délelőtti öntudatlansága, amely először préselte ki belőle azt a bizonyos forróságot, ezúttal elmarad. Mégis elmosolyodott. A férfi gyanakvóan fordult felé. „Rajtam nevetsz? Igazad van. Lassan azt hiszem, hogy még egy ölelkezés idejére sem vagyunk egymáshoz valók, pedig mindig is ezt az –, 'illik egymáshoz – nem illik egymáshoz' handabandázást tartottam a legbanálisabb tévedésnek.” L. ismét elmosolyodott. „Tévedsz! Nem is sejted, mennyire összetartozunk.”

„Igen, összetartozunk – folytatta most már magában L. –, te az én testemet akarod, én pedig a halottaidat, akiket arcod elé képzelek, tekintetedbe vetítek, izmos karod szőrszálai közé bújtatok, finom, ám valamiképpen mégis érdes ujjaidra tapasztok. Mert csak úgy kerülhetek egészen közel hozzájuk, ha veled vagyok együtt. Perverz számítónak mondhatsz és lehet, igazad van.” Lassú kortyokban kiitta a kávét. Frissnek és kipihentnek érezte magát. Most tudatosult benne igazán, hogy nem sok fáradságába kerül uralkodnia a férfiakon. Az uralkodás szót túlzásnak találta, hiszen ő csak arra várt, hogy az éppen kiválasztott személy megmutassa magát. Arról igazán nem tehetett, hogy ez idő alatt észrevétlenül a másik fölé nőtt. A délelőtti férfi kivételnek számított, bár együttlétük – a parkolóbeli hallgatáson túl – szinte csak a nemi érintkezés idejére korlátozódott, amit rendezhetett volna másként is.

Félnének tőle? Vagy esetleg máshol kell keresnie az okot? Például abban, hogy amíg a megismert férfiak szemmel láthatóan azon igyekeztek, hogy mindenáron megszerezzék őt, addig hűvösen és kíváncsian várta, mikor veszti el a másik a türelmét. Igen, nem tudják elviselni makacs hallgatását. Zavarba jönnek, ha megérzik benne a panasz nélküli elkeseredettséget, ideges pillantásokkal méregetik, mert a könnyű prédának gondolt ravaszul kicselezi őket. És megijednek, ha véletlenül elkapják a szája szélén váratlanul megjelenő keserű vonásokat, az önironikus mindenmindegy ajakbiggyesztéseit, s a mindezt összetartó tekintetet, amely arcukra égeti a kérdést: „Hát te mit keresel nálam? Én magammal hoztalak, de te tudod, hogy miért jöttél?” Lassan érteni kezdte, hogy az idő múlásával miért lesznek egyre tétovábbak ezek az urak, ami mindaddig nyomasztja őket, amíg nem kapják meg tőle a titkos jelet. És amíg ez a huzavona tart, addig ő felmérheti, hogy a másik számára milyen mértékben kínos, ha őt az intim közelségre alkalmatlannak ítélné. A férfi szexuális vágya az, amely az ő szenvtelenségének alárendelődik. Ezért lehetséges, hogy mialatt ő terve előre kigondolt részleteihez igazítja az éjszakát, addig a férfiak fokozatosan vesztik el önbecsülésük, csak azért, hogy végül büszkén elmondhassák, ezt az árut is megszerezték. Erre persze mindenképpen sor került volna. Vagy azért kerekedhetett föléjük, mert az ő mindeddig vágytalan akarata csupán eszközöket látott bennük? Nem tartotta magát aljasnak ezért a számításért, bár büszkeség sem töltötte el, hogy ugyanazt csinálja, mint a legtöbb férfi.

A kórboncnok nem fél tőle – folytatta –, egyszerűen csak lemondana róla, beismerve, ezúttal elszámította magát. Bizonyára különb helyzeteket is megoldott már, mosolyogva nyugtatva meg a másikat, hogy felesleges elnézést kérnie, ő sem gondolta komolyan. De az is lehet, pusztán klinikai esetet lát benne. Ez az oka, hogy továbbra is türelmesen vár, és nem feszeng az egyre kényelmetlenebbé váló csendtől. Elvégre szakmájához tartozik a megértés, vágyait pedig megerőltetés nélkül fegyelmezi, mert tudja, egyszer úgyis megnyílik előtte a beteg. De hát előbbi kételyét éppen ő oszlatta el. Csendes izgalomban készülődhetett, a hosszúra sikeredett előszünetet érzékei megerősítésére használva fel!

L. nem akart visszaélni kiváltságaival, eddig is kellőképpen igénybe vette a férfi nyugalomnak álcázott együttérzését. Igaz, meggyűlölte volna, ha csak halvány célzást is tesz állapotára. Azt, hogy a férfi tapintatosan hallgatott, született egoizmusával magyarázta, amely igen gazdaságosan, a lehető legkevesebb bonyodalommal akar minél több élvezethez jutni. Nem is vonja ezt meg tőle.

A kórboncnok átment a hálószobába és megigazította az ágyat. Az éjjeliszekrényen meggyújtott egy félig leégett gyertyát, mert valami miatt azt feltételezte, a lány jobban örülne a félhomálynak. L. csak ezután követte. Levetkőzött és az ágyra feküdt.

A férfi az ágy végéhez ült le. Legelőször a lány lábait akarta simogatni. Ujjai puhán siklottak végig a bőrén, ezen a lélegző, kreolszínű bársonyon. Vigyáznia kellett, nehogy mohón elsiesse mozdulatait, mert még csak a feltérképezésnél tartott. Lassan, körültekintően ismerkedhet csak a lánnyal. De hát éppen ebből a megfontolásból fordult a bokához, a lábszárakhoz! Itt, ezeken a területeken akarta próbára tenni érzékeit, vajon a régiek-e még, vagy elgyengülten már ők is az olcsó élvezetekre kacsingatnak? L. feszes bőre felizgatta. Több évtizedes tapasztalata súgta meg neki, ez a belépő a szépség tartományába. Mert ha a nő bőre hidegen hagyja, akkor minden hiábavaló. Igaz, az ismerkedés első szakaszában rá hárul a másik felizgatásának kikerülhetetlen feladata, de azért csodákat ő sem művelhet.

L. bőre minden várakozást felülmúlt. A férfi büszke volt magára, amiért nem kapkodott. Hiába, mindig is azt állította, hogy amennyiben az ösztöneire hallgat, nyert ügye van; a kevésbé veszélyes kérdések tisztázását már nyugodtan rábízhatja a közönséges logikára. Mint például most, mivelhogy eléggé ésszerűnek tetszett, hogy a lábak tanulmányozása után a karral, a kezekkel ismerkedik. Megbocsáthatatlan tévedésnek tartotta volna, ha a mellek csókolásával, ne adj' isten a szeméremtest simogatásával folytatná. Alig kijavítható hiba lenne, hiszen a nőnek mindaddig várnia kell erre az ünnepre, amíg maguk a testrészek nem követelik ezt. Ellenkező esetben nem is a megkeményedett mellbimbó kívánná, hogy szájának nedvével megfürössze, hanem a nő gondolná azt, hogy ez a csók jól esne neki, aminek rendre kudarc lesz az eredménye. Különben sem számíthatja ki a másik, mikor érkezett el az öröm fokozásának ez a pillanata, mert a nő teste csak akkor lesz hálás, ha nem várt módon lepik meg.

A lány felső testéhez kúszott, anélkül, hogy a hasát, a csípőjét megérintette volna. Most egyedül a karokkal, a kezekkel foglalkozhat. Kezébe vette a lány hosszú, majdhogynem vézna karját és szájához emelte. Ez a kar többet érdemel a puszta csóknál – gondolta –, ha száját rátapasztaná erre a madárszárnyra emlékeztető evezőre, tönkre tenné magában azt az érzést, amely egyre inkább az áhítatra kezdett hasonlítani. Milliméternyi távolságra közelíti csak meg, annyira, hogy csókját a bőr pórusaiba irányíthassa. Önmegtartóztatásáért persze jutalom jár: a kar illata ráömlik majd az arcára, amelyet alig fog tudni magába nyelni. Ha rászorítaná ajkát a bőrre, ebből semmit sem érzékelhetne.

De a lány keze másfajta ünnepet is tartogat a számára. A kezet felesleges titkos fogásokkal a szépség már-már megközelíthetetlen horizontjára csúsztatni, a kezet csak elcsábítani lehet. Mert a kéz esetében az önmagában való szépség felmutatása ügyes, de terméketlen mutatvány. A szakértők jól tudják, itt az egyetlen lehetséges megoldás a kéz ravasz félrevezetésében rejlik, éspedig úgy, hogy elhitetjük vele, valódi szépsége a másik testének értő simogatásában derül ki. Addig kell hát ingerelni nézéssel, csókkal, cirógatással, amíg ezt szinte már terhesnek érzi. Amikor ez a pillanat bekövetkezik, tapintatosan emlékeztetjük őt, szorult helyzetéből csak a mi testünkön keresztül menekülhet. Ilyenkor azt is felkínáljuk, hogy szépségéről további bizonyítékokat adjon. Tisztában volt tehát a férfi az öncélú szépség határaival, és csak addig kívánta azt, amíg nem veszélyeztette fáradozásait. Ezért is látta elérkezettnek az időt a konkrétabb örömökre.

Mindenekelőtt a lány testének legérzékenyebb zónáit kell megtalálnia. Csak a laikusok hihetik, hogy ez könnyűszerrel felfedezhető. Persze, akik csak a felszínt súrolják, azok lelkiismeret-furdalás nélkül elkerülhetik a kutatást, hiszen a legtöbb esetben maguk a nők sem tudják, hol adnák meg magukat leginkább védtelenül. Magában ezeket a helyeket az öröm kiapadhatatlan kútjainak nevezte, amelyekből csak a mindig éberek, a lankadatlanul keresők ihatnak. Szerencsésebb találkozásoknál rá várt az a fölöttébb izgalmas feladat, hogy a másikkal felkutattassa saját kincsét. Ezekben a pillanatokban szokta azt érezni, hogy képes a nő testébe belehatolni. Ha ugyanis partnere hosszabb ideig érzéketlennek bizonyult, kénytelen volt saját ujjainak igyekezetét megjutalmazni, éspedig úgy, hogy érzékeit, mint valami tapasztalt morfinista, a másik testébe helyezte át.

Ha például egy nő ágyékán simított végig, amit a másik egykedvűen, már-már közönyösen fogadott, akkor megismételte a mozdulatot, ám ezúttal már úgy érezte, mintha saját nemi szervét simogatta volna meg, jóllehet ehhez hozzá sem ért. Érzékiségének ebbe a másik testbe való belevetítésével csak nagyon óvatosan bánhatott, ellenkező esetben a módszer önkielégítéssé fajulhatott volna, amitől pedig viszolygott. Ha olykor ehhez a bocsánatos eszközhöz nyúlt, azt vette észre, a másik teste megérzi ezt a huncutságot, és mintha fokozatosan felnyílnának a zsilipek saját érzékenysége előtt. Nem mondott le soha ezekről a vesződséges kísérletezésekről, akármilyen kimerültté is tette a „kettős érzékelés”. Tudta, ha türelmesen kitart e játék mellett, a másik nem lesz hálátlan.

Másrészt számba kellett vennie azt a kétségen felül álló tényt is, hogy bizonyos lányoknál, asszonyoknál ez az érzékeny zóna nem a bőr felületén húzódik, hanem valahol másutt. Mondjuk a bőr alatt. Ők alkotják a kérdéses tehetségű szeretők csoportját. A különös elbírálást azzal érdemlik ki, hogy meglehetősen szeszélyesek az érzékiség művészetében. Bizonyos éjszakákon ugyanis mintha szitává válna a bőrük, szinte nem lehet különbséget tenni a külső és a belső között. Ilyenkor vadak, merészek és kielégíthetetlenek. Aztán váratlan vészjel, vagy megmagyarázhatatlan okok hatására becsukódnak, szorosra zárják finom bőrük kapillárisait; tompán és fásultan fogadják ekkor a szeretők ujjait, csókjait. A legreménytelenebbnek azokat az eseteket gondolta, amikor ezeknek a túlérzékeny, védtelenül kiszolgáltatott területeknek a kifürkészéséhez spekulálnia kellett. Ehhez csak rendkívüli alkalmakkor folyamodott.

Tenyerét a lány alhasára csúsztatta, mintha csak a zsigerek útját akarná kikeresni. Rövid idő múlva ujjaiban érezte, ahogy a lány hasfala hullámozni kezd. Igen, ez az a pont, ahonnan elindulhat, ahonnan felkeresheti azokat a bizonyos forrásokat. A lány testének ezt a belső táncát előbb azonban le kell fékeznie. Ő majd gondoskodik arról, hogy e csitítás után a véredények ismét megteljenek, hogy az izmok újra megfeszüljenek. Mert a test az izgalomnak és az elernyedésnek ebben a szabálytalanul hullámzó ritmusában szerezhet magáról igazán tudomást. Persze, fennáll annak a veszélye is, hogy a hosszabb ideig kitartott izgalom váratlanul tompaságba fordul. Ezért van szükség a szünetekre, a közbeiktatott pihenőkre. Ha ugyanis újra megérinti a testet, már nem a közönybe menekül, hanem erőre kapva újabb örömök befogadására lesz képes. Épp a szünetek biztosítják az élvezet folytonosságát, merthogy a sejtek megőrzik a pihenőket megelőző utolsó simogatásokat. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy ezzel a lassúsággal a két test között egy olyan tér születik, amely a legvadabb ölelkezéseknél is elemibben forrasztja össze a szeretőket. Nevezhetnénk ezt a teret akár az erotika anyagiasult mezőjének is, amelybe az időtlenség pillanataiban merülünk alá, hogy enyhülni látszó szenvedélyünk ismét fellobbanhasson.

Most volt itt az ideje, hogy megcsókolja a mellét. Valami miatt úgy gondolta, a lánynak ez a leggyengébb pontja. De mint valami csaló, csak az egyik mellbimbót vette a szájába, a másikat árván magára hagyta, mert arra számított, a részleges izgalommal megzavarhatja a lány érzékeit. Darabokra akarta szétszedni a testét, akár egy gonosz varázsló a markaiba hullott áldozatot. Ám mielőtt a mellek, az ágyék, a combok végképp elszakadhatnának majd egymástól, egy jól irányzott csókkal, vagy harapással ismét össze fogja rakni a testrészeket. De nem, nem is ő teszi ezt, mert az összerendezést ténylegesen a lányból felszakadó kéj végzi el, amely szétárad benne. Igen, ekkor fog rádöbbenni a lány, hogy teste egyetlen érzőidegsejttel letakart csomó! A kielégülést követő zihálás pillanatában érzi majd igazán, hogy csontjára, izmaira száradt finom rétegekben a gyönyör.

L. csak akkor vette észre a férfi kezeit, amikor azok az arcához közeledtek. Ezen a véletlenen múlt, hogy az orvosnak nem sikerült a varázslat. Amikor ugyanis kezét a lány arca fölé emelte, L. tágra nyílt, mozdulatlan szemei megrémültek. Csak most fogta fel, miféle ujjak simogatták eddig. Torz grimasz jelent meg az arcán. Vonásai megfeszültek, mintha csak attól tartana, hogy egy láthatatlan kéz mindjárt összenyomja. Néhány másodpercig tarthatott az egész. Ekkor L. váratlanul felnevetett. A férfi azt hitte, kitörni készülő öröme ez, de amikor L. megragadta a kezét, és szemeihez húzta, már nem áltathatta magát.

L. a férfi kezébe mélyesztette körmeit, így akarta megakadályozni szédülését. Képek vonultak el előtte hol kibírhatatlan lassúsággal, hol meg követhetetlen villódzással. Majd a boncteremben látta magát az asztalon feküdni. Régen ott lehetett már, amikor S. megérkezett hozzá, és nekilátott a boncolásának. Szikéjét nézegette éppen, amikor megragadta karját, és felüvöltött: „Ne, engem ne! Nem látod, élek?” De S. felemelte a szikét és belehasított a szíve fölötti területbe.

Az orvos kiszabadította a kezeit és próbálta nyugtatni a lányt. „Nincs semmi baj, mindjárt elmúlik!” Ekkor lepte meg a második jelenés, amely egyetlen kimerevített képből állt. A kórboncnok kezét látta, amint egy idős férfi szemhéját simogatja. Úgy tűnt neki, mintha S. az örökre lecsukódott szem környékén akarná megtalálni azt, ami nem sokkal azelőtt még az idős férfi életét jelentette.

Ez a jelenés megnyugtatta. Szájához húzta az orvos kezeit, és végigcsókolta az ujjakat. Azt gondolta, hogy a láthatatlan pórusok, a bőr finom repedései a soha meg nem ismerhető anyag molekuláival töltődtek fel, hogy a legfinomabb matéria hullámrezgéseivel itatódtak át. Tudta, hogy fantáziál, ennek ellenére képtelen volt megszabadulni feltételezésétől. „Őrültség az egész, hiszen ha halottakat szagolnék végig, hullákat ölelnék meg, akkor sem érhetném tetten ezt a halálnak nevezett valamit.” Mégis, szinte biztos volt abban, hogy az orvos keze megőrizhetett valami emléket abból, amit a halál hagyott hátra – az élőknek.

S. az imént még azt gondolta, megszakítja a szeretkezést. A lány váratlan nyugalma azonban az ellenkezőjéről győzte meg. „Igen, most kell a másik mellét megcsókolnom. Ezzel talán visszacsalogathatom az egyszerű örömhöz. Úgy látszik, vele nem járhatom be az érzékiség összes stációját, mert a kérdéses tehetségű szeretők csoportjába tartozik.”

L. teste ijedten összerándult, amint a férfi csókolni kezdte. „Milyen felfoghatatlan, nem is olyan régen saját ujjaimat nyomtam egy ismeretlen férfi felszeletelt agyába. Lehet, hogy nem csak az elhalt idegrostokat érintettem meg akkor, hanem mindazt a vágyat és kétségbeesést is, amelyet az a férfi valaha összegyűjtött? Milyen szemfényvesztő a természet! Ha majd én kerülök fel arra a bizonyos asztalra, egyetlen orvos sem fogja tudni felfedezni agyamban az előbbi félelemhullámokat. Az én agyamat is felszeletelik majd, és egyik kórboncnoknak sem jut eszébe, hogy ahol ő elzáródást gyanít, ott egy valamikori félelem tekervénnyé összeállt pályájára bukkant!” Az orvos bíztatónak találta, hogy csókjai ezúttal nem zavarják meg a lányt. Úgy érezte, L. teste, az éjszaka során először, kitárulkozik. Ezt a váratlan alkalmat nem szalasztotta el.

L. nem utasította vissza, de miközben majdnem öntudatlanul magába fogadta a férfit, azt vette észre, hogy a hálószobába idegenek lopakodnak be. „Hát mégis eljöttek.” Elmosódottak voltak az alakok. Egyiküknek sem tudta kivenni az arcát, mégis biztos volt benne, hogy mosolyognak. Valami miatt azt gondolta, táncra készülnek. Valóban, előbb párosával felvonultak előtte, majd az első pár rejtett intésére belekezdtek mulatságukba. A táncolók csak rövid ideig tartottak ki választottjaik mellett, szinte mozdulatonként váltogatták partnereiket. L. meredten figyelte ezt az alig követhető képsort. „Meglátogattak hát az orvos valamikori halottai, eljöttek hozzám, hogy táncukkal meséljék el, milyen könnyű halottnak lenni”.

Azt hitte, azért táncolnak ilyen boldogan, mert nekik már nem kell élniük. Csak néhány másodperc múlva jött rá mulatságuk valódi okára, arra, hogy az idegenek emlékeztetésnek szánták táncukat. Mintha azt súgták volna, hogy nem csak a haláltól, az élettől sem kell félnie. Ekkor hallotta meg az orvos hangját, akinek a torkából hörgésszerű üvöltés szakadt fel. Amint a férfi verejtékes teste ránehezedett a mellére, már eltűntek a táncoló alakok.

Jó ideje feküdhettek már egymás mellett. „Most kell elmennem tőle, akármilyen kimerült vagyok.” Hiába ellenkezett a férfi, L. felöltözött, és taxit rendelt. Együtt mentek le az utcára. Beszélgetésre már nem is maradt idejük, mert a kocsi néhány perc múlva megérkezett.