Kalligram / Archívum / 1997 / VI. évf. 1997. május / Baráth Ferencről

Baráth Ferencről

Baráth Ferencről sok mindent elmondtak már eddig, holott épp csak ötvenéves. Klasszikusoknak kijáró tisztelettel kezelik – és valljuk be, sokszor a klasszikusokat övező hűvös és figyelmes ismeretlenség veszi most Magyarországon körül. Baráth becsületére legyen mondva, ő ezzel a ténnyel nem kezd semmit, feltehetőleg azért, mert nincs hozzá se ilyen, se olyan fajta köze. Baráth, amióta csak ismerem, s ha jól számítom, ez van vagy tizenkét éve, mást sem csinál, mint hogy eszeveszett következetességgel dolgozik, gondolkodik, szakmát művel – és tudja, neki mindenekelőtt Európa a terepe, no és egy Vajdaság-karú Magyarország. Ő nem sztárfi, nem világpolgár – ő autonóm grafikus.

Ő az, aki az elmúlt négy-öt évben egymagában képes volt Magyarországon – áttelepedése után – a hazai értékeket megjelenítő könyvkiadók könyvészeti arculatát teljes egészében átalakítani. Ha addig a klasszicizálódott Szántó Tiborról beszéltek a hazai könyvesek, azóta már a konstruktivista és metafizikus Baráthról is – általa megjelentek a kézhez illő, olvasásra alkalmas betűket tartalmazó, sok fehérséggel tagolt szövegoldalak és a csíkokba-hasábokba eléhelyezett – lemnikus – szövegfragmentumok a visszafogott eleganciájú, kitűnő papírminőséggel rendelkező borítókon.

Továbbá Baráth az, aki olvas. No, nem csak azokat a könyveket – évente akár harmincat-negyvenet is – amelyeket vizualizál, hanem mást is, szakirodalmat, szépirodalmat, finom kis esszéket és hártyapapirosra nyomtatott naplójegyzeteket, de mindenekelőtt költészetet és sok-sok drámát. Tapasztalhatóan különös érzéke van a lírai műfajokhoz, kényes ízléssel kiválasztja a neki kedveset s tartja magát távol azoktól, amelyekkel nem érez testi-szellemi rokonságot. Hozzá hasonló kiművelt ízlésű irodalomértő kevés van Magyarországon. De vélem, abban sem tévednék, ha ezt tovább tágítanám – s éppen a dráma felé. Ha van valaki, aki abban a szerencsében részesedett az életben, hogy mindazon színpadi darabot látta, amelyhez Baráth Ferenc plakátot készített (köztük van például az áldott emlékű Harag György több rendezése, vagy Csiszár Imréé, Székely Gáboré, vagy éppen Jancsó Miklósé, s a darabok között pedig olyanok, mint Mrožek Tangója, Pintér A gondnoka, Örkény Tótékja, Tolnai Bayer-aszpirinje, Csehov Cseresznyéskertje, Zalán Azután megdöglünkje vagy éppenséggel Büchner Leonce és Lénája, hogy a sok nagyszerű rendező és szerző közül néhányat felemlítsek), akkor tudja, hogy ide vagy oda az a sok-sok zseniális szerzői szöveg, frenetikus rendezés, pontos és hatásos színészi alakítás – Baráth plakátjai számos alkalommal sok szinttel jobbak, mint az egyik-másik, általa nagy művészi alázattal kiszolgált színházi produkció.

Mindez annak is köszönhető, hogy barátunk szerelme a művészet, és bármi művészeti produktumról van saját, karakteres, árnyalt és kifejthető véleménye – hajlandó egy-egy csapatmunkához is – nagyvonalúan – felajánlani, odaadni. Baráth egyébként sokszor dolgozik társakkal – fotóaplikációi mögött más-más szakemberbarátok tudása áll.

S hogy tovább soroljam mindazt, amiért az alkalmazott grafikát művelők egyik élő klasszikusának mégsincs kultusza, el kell azt is mondanom, de elég, ha megnézik a fényképét vagy őmagát: cseppet sincs habókos, selyemsálas, affektáló művészformája, nem kerít magának visszhangosítható mítoszt, és nem forgolódik olyan helyeken, ahol mindenféle kézfogásokkal együtt mindenféle kitüntetés, kiküldetés, ajándék, dicséret járna. De azért nézzék meg a cipőjét is – kérem, ilyen elegáns, tükrös és férfiasan gusztusos lábbeli sehol nincs több Magyarországon és a Balkánon, ilyen vasalt nadrág, ilyen pontosan elválasztott haj sincs, nem hogy ilyen érdeklődéssel telt – mondhatni orvosi – tekintet. És ez a megjelenés, a mi lerongyolódott Közép-Európánkban sokakban visszatetsző – holott csupán normális.

Szóval, Baráth Ferencnek sok olyan nem-művészi allűrje, illetve lelki tulajdonsága van, amivel manapság nem szokás a művészet környékére merészkedni – s inkább lehetett volna elfogadható valahol Guttenberg nyomdájában vagy Dürer mesteriskolájában. A grafikai eljárások egyébként is a középkori, kora újkori mesteremberek szemléletéhez, kitartó munkálkodásához állítják közel grafikusunkat, s nem a mai eksztatikus létezéshez.

Magam egyébként ezekért a különös, fanyar ellentmondásaiért szeretem Baráthot. És ezért szoktam, ha csak tehetem, az előbb fölvázolt nimbuszát is rombolni. Például azzal, hogy elmondom, hogy Baráth minden rövidebb és hosszabb utazásakor magával visz egy elegáns dobozkában egy gombostűre tűzött trópusi pillangót. Kék színű az, és olyan tömör alakú, határozott kontúrú, csak a lényegi által megvalósult, mint bármelyik Baráth-plakát. Nincs abban semmi mellébeszélés, semmi árnyék, és persze esetlegesség sem. Baráthnál még ez a pillangó is halálosan kész, megváltoztathatatlanul befejezett.

Aztán arra is célozgatni szoktam, igaz kajánul és komiszul vigyorogva, hogy nem is olyan makulátlan az a vajdasági életvitel, amelyen mesterünk átvergődte magát. Olvassanak bele Benes József, a paprikások fóliáiból monstrumokat képező kecskeméti mesternek a Forrásban megjelent szabadszájú visszaemlékezéseire, hát ott olyasmikre bukkanhatnak, amelyekkel kapcsolatban maga Pázmány Péter, aki köztudottan szabad szájú literátor, veresre pirulna.

Bizony ennyi minden belefér polgári munkamódszerű és műveltségű művészünk szolid életébe.

S talán csak ráadás, hogy annak idején ő volt, aki a magyar irodalmat az avíttasságból kiráncigáló Új Symposion arculatát kialakította, aki a vajdasági, európai levegőnek ablakot nyitó könyvkiadás reformjában jó sok tettel benne volt, aki egyszerre tudott európai és magyar plakátművészetet folytatni, miközben kiegyensúlyozott kapcsolatot tartott fenn hazai pályatársaival, mindenekelőtt Orosz Istvánnal és Pócs Péterrel (olyannyira, hogy manapság a nagy Triásznak csúfolják őket), s ő volt az, aki nagyon gyorsan eljutott a világ legjobb képzőművészeti galériáiba – természetesen nem mint látogató, hanem mint műtárgy.

Ha ránéznek ezekre az általában fotó-alapokból tovább egyszerűsített, kevés, de intenzív motívumból felépülő, sok homogenitással tüntető, az iróniát és a humánumot sosem nélkülöző plakátokra, figyeljenek meg legalább egyet különösen. 1986-ban készült, Belgrádban. Kommunista-piros alapon van egy szép ívű fehér sarló – a kalapács helyére azonban az értelmiségiekre, illetve még inkább: a hivatalnokokra jellemző attribútum, a csavaros töltőtoll került. Ez a plakát – ugye, egyáltalán nem tolakodó, nem irányzatos, nem külsőségektől hangos, s minden Baráth-féle szürreális és konstruktivista montázstechnikát összegez: zseniális – kérem, ebből a plakátból megtanulhatjuk, mi a jó plakát. Nem véletlenül került be a világ legjobb 50 plakátja kollekciójába.

E sok személyes megjegyzést egy még intimebb megjegyzéssel szeretném zárni. Magam az írói pályámon Baráth Ferencnek sokat köszönhetek, utóbbi tíz könyvemnek, köztük a válogatott művek sorozatának a könyvtervezője. Van ám titkos vágyam is, hogy majd egyszer, egy drámámhoz ő csinál majd plakátot – mondtam ugye, hogy a legjobb magyar műértők egyike lenne ő; hát ezért.