Kalligram / Archívum / 1997 / VI. évf. 1997. május / Bendegúz

Bendegúz

Régóta próbálom az elalvás pillanatát fülön csípni, sehogyan sem sikerül. A majdnemig többször eljutottam, de aztán mintha, megbabonázták volna, a lehunyt pillák mögött futó képsor kivilágosodik, ez kétségtelen az ébrenlét jele. Mint most is. Pedig előbb még a látvány szélei kezdtek elmosódni. Kávéházban ültünk Ákossal. Szavak lebegtek a tárgyak körül, a valóság és a rejtelmesség hátán lovagoltak. Ákos arca gyűröttnek, megviseltnek látszott, idegesen pislogott. Ha táviratoznék, mondta, a szöveg végleges: Macskává váltunk. Nem értettem, miért akar táviratozni nekem, hiszen jóformán mindennap találkozunk, de ugyanakkor a távirat markolható közelségben tartózkodott, a szöveg alatt a két név a gyűrődések dacára olvashatónak sejlett, Ákos – Júlia.

Amikor felébredtem, azonnal a táviratot kerestem, és megelégedéssel vettem tudomásul, semmi közöm hozzá, a történet az álomhoz tartozik. Valami azért mégis hozzám ragadt belőle. A múlt héten ugyanis az ébrenlét dimenziójában ültem Ákossal a kávéházban. Ákos arca gyűröttnek, megviseltnek látszott. A macskává válásról morfondírozott, aminek akkor nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Már csak azért sem, mert a metamorfózisok sem mentesek az előzményektől, s ennek az átváltozásnak részleteibe kezdettől fogva be voltam avatva. A nyitány szemtanújaként ministráltam, amikor közös barátunk öthetes cicalánnyal lepte meg Ákost. A megajándékozott eleddig semmiféle macskaismerettel nem jeleskedett, így nem volt meglepő, hogy a cicalány a Bendegúz nevet kapta. A fatális névadáson a később megejtett állatorvosi lelet sem változtatott. Ákos csökönyösen ragaszkodott a névadáshoz, ellentétben a név viselőjével, aki e névhez tapadó hívásra füle botját sem mozdította. Lehetséges persze, hogy bármiféle más név is hasonló reakciót szül. Vagyis ha hívják, nem jön, ha küldik, hol Ákos, hol Júlia nyakába ugrik. Ilyenkor gyorsan növő karmainak cirógatása sem marad nyomtalanul. Ákos büszkén viselte az egyre szaporodó karmolások hegeit. Fennen dicsérte Bendegúz meg nem hunyászkodó természetét. Jellem ez az állat, nem holmi gazdája kezét nyalogató eb. S a bosszúállás kéjével is megáldott. Ha megbántjuk, a perzsaszőnyegre pisál. Tedd a szívedre a kezed és valld be őszintén, létezik-e ezen a kerek világon Bendegúznál kedvesebb, szebb cica?

Azt, hogy a közmondások számos esetben mennyire hasznavehetetlenek, hamar megtanultam. A jelen gyakorlata csak megerősített ebben. Ha Ákos kezdeti felszólításaira a hallgatás arany igéjével válaszoltam, ő egyre ingerültebbé vált. Rádöbbentem, ha konokul a közmondás tanácsára hallgatok, gellert kap a barátságunk. Így amikor Bendegúz étkultúrájára került a sor, nemcsak bólogattam, lelkesen helyeseltem. Bendegúz nem eszik meg minden szart. De nem ám! Pofázhat a televízió berekedésig, hogy mit rendelnek a macskák a gourmand konzervek közül. Ő odaszagol és csak a lábával kapirgál. Ezt Nektek! Na, mit szólsz hozzá, a teremburáját! Ennél finomabb szimattal, válogatósabb kedvvel szájon csókolt lény...

A refraint már együtt szavaltuk: A kerek világon nincs. Látod homlokán az M-betűt? Talán nem is M, inkább a konyakosüvegek elegáns Napóleon-jelére hasonlít. És az a lompos farka! Puha szőre! különösen a nyaka körül. Észrevetted, milyen hűvös, nedves az orra? Mintha valódi olasz fagylaltot nyalogatnál.

Elvétve igyekeztem Ákos monológjába némi kérdő vagy feltételes mondatszilánkot közbeszúrni, de Ákos következetesen egyes-egyedül a macskának válaszolt. Hallod, mit fecsegnek össze-vissza az emberek? Rá se ránts! Szemétládák. Önzőek, kapzsik, ezzel szemben te, Bendegúz, megvesztegethetetlen vagy. Nekem te vagy a szikla, ezentúl rád fogok építkezni. Ilyen mozgékony alapra, motyogtam a fogam között. Igazad van, Bendegúz valóban fürge, kecsesen ugrik fel a legmagasabb szekrény tetejére, nagy ritkaság, ha összetör valamit. Na és ha összetör? Ákos fanyalogva húzta el a száját. A tárgyak arra valók, hogy tönkremenjenek. Dolgozószobájának bőrgarnitúrájára tévedt a tekintetem. A valamikori puha támlákat mély árkok szabdalták. Ákos követte a pillantásom. Fintorogsz? kérdezte. Igen, folyton fintorogni kell, kaptam a szón. Ezzel tulajdonképpen Ákos intellektusát szerettem volna megcélozni. Kedvenc szavajárása volt. Helyes, hangsúlyozta szinte dacosan. Csak nem buta bútordarabok felett kell fintorogni. A használati tárgyak elkopnak. A használatnak ez a következménye, nemde? Nemde, ismételtem elmésen. És még mi kivetnivalót találsz Bendegúzon? támadt rám már egyáltalán nem barátságos hanghordozással. Én? bámultam rá megszeppenten. A kerek világon semmit. Igazad van. Júliának is ez a véleménye. Pedig amióta Bendegúz belénk költözködött, hozzánk rezdült, szerencsére hangtalanul, filológiai érzékenységem. Amióta belénk költözködött, ismételte Ákos, kevesebbet alszunk. Bendegúz nappal kialussza magát, így egészen érthető, ha éjszaka játszani szeretne velünk. Egyszóval kevesebbet alszunk. De a hosszú alvás egészségtelen. Napóleon például, Bendegúz N-betűnek látszó, N-betűs cicahomloka táncolt előttünk, három óra alvással beérte. A sok csatázásban mégis szívósnak bizonyult. Apró gondok azért még akadnak, szögezte le Ákos váratlanul. Ne mondd, igyekeztem hitetlenkedő arcot vágni. A múltkor villanyvonatot vettünk Bendegúznak és nem örült neki. Nem örült, félt tőle. Ez meglepő. Miért volna meglepő? Ákos gúnyosan végigmért. Egy ilyen okos kis állat miért ne félne egy vacak villanyvonattól, amely világít és zakatol? Erre nem gondoltam. Látod, ilyen marhák az emberek. Ezzel mi se számoltunk. És mi lett vele? Mivel? A villanyvonattal. Mi játszunk vele. Bendegúz utálkozva figyel, néha felrúgja a síneket. Ez is az intelligenciájáról árulkodik. Elvégre felháborító, hogy két felnőtt ember ahelyett... Ne is folytasd! Mit ne folytassak? Hát, hogy Júliával, aki kedves, csinos is, mást is lehetne játszani, ugyebár... Ugyebár, ugyebár. Ákos megint fitymálva méregetett. Ismerem a piszkos fantáziádat. Te bizonyára nem olvastad Tóth Tihamér idevonatkozó intelmeit. Nem, ismertem be megszégyenülten. Egyébként, Ákos elmosolyodott, Bendegúz féltékeny. Az ő érzelmeire is tekintettel kell lenni.

Bevallom töredelmesen, több mint egy hete nem találkoztam Bendegúzzal. Valahogy nem is hiányzott. Holott ez azzal járt, hogy Júliát és Ákost is teljesen elhanyagoltam. Ők is engem. Végül is ráfanyalodtam, hogy keresésükre induljak. Mintha a föld nyelte volna el mindkettőjüket. Sem a munkahelyükön, sem otthon.

Nehezen alszom el. Képeket erőltetek a lehunyt szempillák mögé. Jó lenne az álombalendülés pillanatát utolérni. Sehogyan sem sikerül. Kinyitom a szemem és világosan látom hálószobám ablakát. A lekopott olajfesték mintái is kivehetők. Semmi kétség, ez még az ébrenlét állapota. Hirtelen azonban felpattan az ablak, Bendegúz nyújtózkodik az ablakpárkányon. Szemüveget visel, akárcsak Ákos, a farát úgy riszálja, mint Júlia. Valamit tart a szájában. Alighanem egy táviratot. Szeretném elolvasni a szöveget, de leszökkennek a papírról a betűk, egymásba karolnak és összemosódnak a szemem előtt.