Egy letűnt világ üzenete

A budapesti Liget című lap hasábjain néhány évvel ezelőtt szép és tanulságos írás jelent meg a chaszidizmusról (Hidvégi Máté: Mit mond a kakas? Liget, 1989.1. sz.). A témához most nem azért térünk vissza, mert „posztmodern” korunk a tudományos, pozitivista, racionális gondolkodásmódtól mintha a környezet intuitív, irracionális érzékelése, alternatív teóriák felé tolódna el, és ennélfogva napjainkban szinte világszerte valamiféle reneszánszukat élik a misztikus tanok, hanem egy hétköznapi és mégis figyelemre méltó irodalmi esemény okán: Prágában a legutóbbi rendszerváltás után harmadszor adtak ki, és végre – első ízben – lelkes kritikai fogadtatásban részesítettek egy olyan könyvet, amelyről jó ötven évig hallgatott a kritika, miközben a könyv külföldön látványos sikereket aratott. Jiří Langer Kilenc kapujáról (Devĕt bran), erről a műfajilag sokrétű mesterműről van szó.

Még a furcsa sorsú könyvek között is különös hely illeti meg a Kilenc kaput. Első kiadása idején, 1937-ben Csehszlovákiában már túlságosan lekötötte a közfigyelmet a fasizmus fenyegető veszélye, a háború már előrevetette árnyékát, és így a kritika és az olvasók érdeklődése legföljebb politikai vonatkozású szépirodalmi művekre irányult. A második kiadásra 1965-ben került sor, a totalitárius cenzúra átmeneti és nagyon viszonylagos enyhülése időszakában, amikor az irodalomkritikusok óvakodtak a tabunak számító vallásos és különösen zsidó-vallásos műveket előtérbe állítani, és így csak a harmadik, az 1990-es kiadás talált megérdemelten lelkes kritikai visszhangra és hozott közönségsikert. Mindkettőt nemcsak vérbeli íróra valló igazi műalkotás voltának, hanem tematikája európaiságát meghazudtoló egzotikumának is köszönhette. És köszönheti ma még inkább, mert azt a létformát, amelynek az író emléket állított, és amellyel – legalábbis viszonylag hosszú időre – összeforrott, a holocaust örökre eltörölte a föld színéről. Ez a létforma a galíciai chaszidok sajátos világa volt.

Maga a mű genezisét is különös titokzatosság lengi körül.

Soha senki sem tudja már meg, mi vette rá Jiří Langert, a tökéletesen asszimilált, jómódú prágai cseh zsidó polgárfiút, hogy tizenkilenc éves korában néhány könyvvel és a legszükségesebb ruhaneművel kis táskájában a „chaszidok Rómájába”, a galíciai Belzbe utazzon ennek a különös, zárt közösségnek életét tanulmányozni. Az okot egész létét meghatározó magányérzetében sejthetjük, amelyből a miszticizmusban keresett menedéket. A miszticizmus iránti érdeklődésének első felvillanása idején, tizenöt éves korában megkérdezte hat évvel idősebb medikus bátyjától, a későbbi híres írótól, van-e újabbkori cseh misztikus irodalom. A válasz Otakar Březina volt, az európai hírű költő és esszéista. A fiatal Langer Březina minden szavát elolvasta, hatására lázasan belemerült a hasonló szellemű világirodalmi művek tanulmányozásába, és a miszticizmus teljesen hatalmába kerítette. Ezzel függ össze zsidóság-tudatának felébredése is és életvitelének e tudatból eredő szinte excentrikus megváltoztatása. Elsajátította és magáévá tette az ortodox zsidó rendszabályokat azok minden tartozékával, az étkezési, ruházkodási, viselkedési normákkal együtt. Családjától csaknem teljesen elszigetelte magát. Éjszakánként kalappal a fején a talmudot böngészte, lemondott minden szórakozásról, s végül még az iskolából is kimaradt. Bátyja kései pubertális pszichopátia tünetének tartotta ezt a soha nem látott különcködést, amelyet múlónak vélt.

De a diagnózis téves volt: Jiří, mint már említettük, 1913-ban vonatra ült és elutazott. Úti célját csak házvezetőnőjüknek árulta el, aki ugyanolyan mélyen hívő katolikus volt, mint amilyen mélyen hívő zsidó ő, és amellett az egyetlen a családban, akivel folyamatosan, tehát misztikus metamorfózisa után is bensőséges kapcsolatban maradt.

Belz, ahol Jiří Langer háborgó lelke megnyugvást keresett, akkoriban a chaszidizmus központjának számított, ha ugyan ezzel az irányzattal kapcsolatban egyáltalán lehet központról beszélni. De annyi bizonyos, hogy sehol sem volt olyan nagy chaszid közösség, mint itt.

Martin Buber szerint a chaszidok „anélkül, hogy a Törvénynek, a rituálénak és a hagyományos életnormáknak egyetlen betűjét is megváltoztatták volna, új megvilágításban mutatják meg nekünk a régi ismert dolgokat, új értelmet adva nekik”. Mindenesetre szakítottak az évezredes kodifikált szabályok merevségével, szabadon interpretálták azokat, inkább emocionálisan, mint racionálisan. A műveltségnél, a tudásnál többre becsülték a jámborságot, egyszerűséget, a bensőséges hitet és annak közvetlen megnyilvánulásait, ezért tartozik oly szorosan az életükhöz a tánc, az ének, a vidámság. A szekta nem egységes; annyi – igaz, egymástól alig különböző – irányzatra oszlik, ahány eszmei vezető, cadik, szent ember (rendszerint rabbi) körül csoportosulnak a hívők. A újabb kori chaszidizmus a 18. században keletkezett, alapítója a közhit szerint Baál Sem Tov – eredeti nevén Israel ben Eliezer –, Miedzyboz rabbija volt.

Belzi tartózkodásának történetét „Prágai ifjú a chaszidok között” címmel könyvének bevezető fejezetében meséli el Jiří Langer. Élményein, küzdelmes beilleszkedésén és tanulótársai, a bócherek bizalmatlanságából eredő vontatott befogadásán kívül leírja a háromezer lakosú városka feleannyi zsidósága, különösen pedig a szent rabbi vezetése alatt működő jesiva életét, meglepően sivár képet festve lakói szigorú szabályokba kényszerített hétköznapjairól, szokásairól, de hangja megváltozik, amikor a szombati előkészületekre, az eksztatikus tánccal köszöntött ünnepekre tér rá, és különös bensőségességgel, szeretettel vegyes csodálattal rajzolja meg a belzi cadik alakját, meggyőzve az olvasót arról, hogy a nimbusz, amely a szentet körülveszi, nem hamis hírverésen, hanem magasrendű emberi tulajdonságokon nyugszik.

Az író néhány hónapot töltött Belzben. Hogy miért nem többet, azt is megírja műve bevezető részében. A világtól való elszigeteltség, a nyomorúságos életkörülmények, az elmaradottság, a szenny és a lehangoló, kietlen mocsaras táj kergette haza.

Ezek után várható volt, hogy újra beilleszkedik exhibicionista vallási rajongása előtti civilizált életformájába – de nem ez történt. Amint bátyja írja: „Öcsém nem szökött haza Belzből a civilizációba, öcsém magával hozta Belzet”. Nemcsak hogy nem hagyott föl különcködéseivel, hanem még tetézte is őket, nőkkel nem fogott kezet, ha beszélt velük, elfordult tőlük vagy éppenséggel hátat fordított nekik, nem járt többé a prágai kóser vendéglőkbe, mert nem bízott bennük, otthon spiritusz-főzőn készített magának mindenféle kásákat, de főként kenyéren és hagymán élt.

A család számára persze külső megjelenése: kaftánja, tarkójára tolt kerek fekete plüsskalapja, rendetlen szakálla és főképp hosszú pájesze volt a legkellemetlenebb. Ilyesmit a prágaiak három nemzedék óta nem láttak. A szomszédok és környékbeliek részvétteljesen megkopogtatták homlokukat, miután elhaladtak mellette. Bátyja szerint a család úgy érezte magát, mint Kafka novellája, az Átváltozás ormótlan rovarrá vedlett hősének, Gregor Somsának a családja.

Egy idő múlva külsőben valamelyest alkalmazkodott ugyan hazai környezetéhez, de chaszid hovatartozás-tudata még jobban elmélyült. És – mint maga írja – „most már szilárd elhatározással” ismét elutazott Belzbe. Vallomása szerint távozását látomás előzte meg: egy álmatlan éjszakán ragyogó fénysugaraktól övezve megjelent előtte a belzi rabbi, s ezt ő hívásnak tekintette. Napról-napra nyájasabb chaszidjai között érte a háború kitörése. Galícia Belzcel együtt hadszíntérré vált, a rabbi „udvarával” (és Langerrel) együtt Magyarországra, Újfehértóra menekült. Langert besorozták, haza kellett mennie Prágába és bevonulnia az ezredéhez, ahol vallásos meggyőződése, a szombati tilalmak következetes betartása miatt állandó zaklatásnak volt kitéve, míg ezredorvos-bátyja közbenjárására 1915-ben elmebetegség ürügyén le nem szerelték. Meg volt győződve róla, hogy a belzi rabbi csodát tett vele, ő mentette meg a háború borzalmaitól. Langer természetesen visszament a chaszidjaihoz, és a háború végéig velük maradt.

A húszas évek elején új korszak kezdődött szellemi életében. Vallásos hite ugyan nem ingott meg, de tudományos kíváncsisága újabb tárgykörrel bővült: a freudizmussal. Asztalának egyik oldalán héber könyvek a másikon németek feküdtek a freudisták bécsi folyóiratával, az Imagóval együtt. Minden igyekezete arra irányult, hogy a zsidó szertartásokat, vallási törvényeket, szokásokat, és különösen a zsidó misztikát a freudi elméletekkel magyarázza, sőt hogy a zsidó vallás eredetét is a freudi tudattalanban keresse, s így ő, a hithű zsidó abba a groteszk helyzetbe került, hogy vallását logikailag szükségszerűen ugyanazokból a lélektani forrásokból volt kénytelen eredeztetni, amelyekből a fétisek, totemek, tabuk születtek, és a legmagasabb szellemi szférákban mozgó zsidó elméleteket és etikai szabályokat összefüggésbe hozni az erotikával. Kutatásának eredményét 1923-ban megjelent, németül írott Die Erotik derKabbala című könyvében foglalta össze.

Anyanyelvén, a csehen kívül nemcsak németül írt, kiadott két héber verseskötetet, egy régi, 10–19. századi héber költészetből összeállított cseh antológiát, és sok más nyelvből is fordított.

Amikor 1939. március 15-én a németek megszállták Csehországot, bátyja Lengyelországba, onnan Franciaországba menekült, és a Nyugaton megalakult csehszlovák hadsereg egészségügyi szolgálatának parancsnoka lett, a középső Langer-fiú, Josef, a fenyegető koncentrációs tábor helyett az öngyilkosságot választotta, Jiří Szlovákiába szökött, ahonnan – egy máig sem pontosan tisztázott akció keretében – a Gestapo hallgatólagos jóváhagyásával mintegy ezer zsidó távozhatott kimustrált, rozoga teherhajókon le a Dunán a Fekete-tengerig, onnan Isztambulba és végül Palesztinába. (Egy ilyen hajó útját írja le Ladislav Fuks az Utazás az ígéret földjére című csodálatosan szép kisregényében.) Az út a németek minduntalan akadékoskodása, sőt kegyetlenkedése miatt gyötrelmes volt és a végtelenségig húzódott. És amikor a hajók már-már elérték a tengert, Szulina kikötőjében oly sokáig kellett vesztegelniük, hogy belefagytak a Dunába. Számos nemzetközi szervezet közbenjárására idegen hajók szabadították ki őket, de akkorra már betegségek tizedelték meg az utasokat. A túlélők 1940. februárjában érkeztek meg Palesztinába, Jiří Langer nagybetegen, tüdő- és vesegyulladással. Sohasem épült fel többé. Tel Avivban telepedett le, és amikor egészségi állapota megengedte, írt. Héberre fordította chaszid legendáit, verseket tett közzé folyóiratokban. Ezek halála évében kötetbe gyűjtve is megjelentek Meat cori (Egy csöppnyi balzsam) címmel. 1943. március 12-én halt meg Tel Avivban.

*

Kevés nyugat-európai ember ismerte meg úgy a chaszidok életét mint Jiří Langer, vagyis közösségük egyenrangú tagjaként. És ha akadt is ilyen, ő volt az egyetlen, aki visszatérve a nyugati civilizációba ellenállhatatlan késztetés hatására hű képet festett róluk és ércnél maradandóbb emléket állított nekik Kilenc kapujában. Igaz, hogy Martin Buber a Die Erzahlungen der Chassidim című könyvével messzehangzó hírt adott erről a különös, egzotikus világról, de csak közvetve, írott forrásokból merített legendák és híres csodarabbikról szóló történetek összegyűjtésével és kiadásával. És éppen itt a különbség közöttük. Buber könyve egy néprajztudós műve, Langeré egy elhivatott szépíróé. És még valami: Buber – ahogy tudóshoz illik – kívülállóként közli, amit óriási szorgalommal végzett munkája eredményeképpen megtudott, Langer belülről, időleges, de mégis valóságos chaszidként mondja el mindazt, amit e szinte valószerűtlenül sajátos világban megélt, élményei közben látott, hallott, megtudott, és az olvasóközönség legszélesebb, de elsősorban nem-zsidó rétegei számára följegyzett. Tehát a Kilenc kapu ízig-vérig szépirodalmi mű annak ellenére, hogy a chaszid élet és gondolkodás megjelenítése során a beavatatlanok kedvéért magyarázatokat és fejtegetéseket is tartalmaz. De ezek simán és szervesen illeszkednek bele a szövegbe, mert a mű kompozíciója eleve kerüli a zsáner- és stílusegységet. A belzi élménybeszámoló objektív, elbeszélő tónusát az író mindjárt a bevezető fejezet végén naiv verses szöveggel váltja fel, amellyel elmondja a következő fejezet, vagyis kapu tartalmát, majd cirkuszi kikiáltóhoz illő rigmusokkal invitálja az olvasót a következő kapuba – és ez a játékosság még mintegy kiterebélyesedve kilencszer megismétlődik. A tulajdonképpeni legendákat sokszor a szentet dicsérő versek után szándékosan dísztelen, kiműveletlen nyelven mondja el, hogy utána meg-megszakítva a történetet első személyben kommentátorként, interpretátorként szakítsa félbe vagy fejezze be a mesét, vagy esetleg, hogy párhuzamot vonjon egy-egy cadik és egy-egy közismert filozófus gondolatai között, persze már az ennek megfelelő formai szinten, így az olvasó nemcsak megszokja, hanem már előre várja a stílusrétegek váltakozását a bibliaitól a legendák jiddis eredetét idéző népin át az értekező beszédmódig.

Ezzel a módszerrel adja tudtunkra mondanivalóját: a chaszid élet reáliáit, alakjai egyéni szokásait, gondolkodásmódjuk jellegzetességeit, az álom és a valóság, a múlt és a jelen határán játszódó eseményeket.

A mű egyik legszembetűnőbb sajátossága a miszticizmus, amely gyakran még az adomákat is belengi. Különös, egyedülálló miszticizmus ez, a chaszid világlátás terméke: vidám, napsugaras. Minden bizonnyal a chaszid hitelvekben gyökerező múlhatatlan reményből és annak forrásából, a szinte tételszerűen megkövetelt jókedvből, örömből sarjad.

Langer szerint a chaszidizmus „népszerűsített kabala”: panteizmus, amelyet át-meg átszőnek a rabbinikus neoplatonizmus és pszeudopithagoreizmus szálai, és amely évezredekkel ezelőtt csírázott ki Palesztinában vagy Egyiptomban vagy Mezopotámiában, de csak kétszáz évvel ezelőtt bontotta ki virágait Észak-Kelet-Európában, a kárpáti erdők árnyékában és az ukrán síkságokon. Az író ezen kívül rokonságot vél felfedezni a chaszidizmus és a brahmanizmus, valamint a buddhizmus között, különösen a lélekvándorlás és az átlényegülés hitében, azzal a különbséggel, hogy a kabala szerint az emberi lélek tárgyakban, növényekben, ásványokban és vizekben is testet ölthet.

Már az első történetből megtudjuk, hogy reb Súlem Isten és az isteni parancsolatok iránti nagy alázatában „eszriggé”, azaz „Palesztinából behozott citrommá” változott, melyet „Mózes törvénye szerint imádkozás közben a kezében tartott”. És ilyen, a Szentírással összeegyeztethetetlen elképzelés garmadával fordul elő a chaszid néphitben. Ilyen például a Genezis első szavának (aberésisz – kezdetben) értelmezése: ebből a szóból „bújt ki minden, ami létezik, mint csiga a házából, és oda menekülünk vissza, amikor lelkünk a legnagyobb bajban van”. Vagy: ahogy az Isten az embert a saját képére teremtette, úgy teremtette a többi élőlényt a rég letűnt világok képére, és ilyen világ a mienk előtt számtalan volt... „De” – teszi hozzá az író – „ne akarjátok, hogy erről is beszéljek veletek, mert ezek nagy-nagy titkok.” Nincs köze a bibliához a túlvilági élet elképzelésének sem. „Hogy a cadik a másvilágon a maga chaszidjait az édenkertbe vezeti, az közismert és egyszerű dolog. A chaszidok belekapaszkodnak ruhája övébe, és ő behúzza őket egyenesen az édenkertbe.”

A cadikok cselekedeteit, mondásait elmesélni a chaszid ember erényei közé tartozik. És akárhányszor mondja is el őket, mindig végighallgatják, mert félbeszakítani vétség. Bármit mesél is a chaszid, abból – Langer szavait idézve – „korlátlan hit, állandó, szinte metafizikai örömérzet, alázat, szeretet, és mindenekelőtt a lélek egyszerűsége sugárzik”. Ebből ered a történetek mosolygós világossága, szívet derítő kedvessége.

Olvasásukkor mintha a naiv festészet egyszerű, szelíd és bájos világába lépnénk, amelyben nincs helye fájdalomnak, pesszimizmusnak, mert noha a földhöz kötött élet bőkezűen osztja a gyötrelmeket, nem érdemes keseregni miattuk, hiszen múlékonyak, mint minden a világi létben. Ahogy rebe reb Zsise mondja: „Hogy lehet az ember egyáltalán szomorú?! Hiszen ami volt, azon csak nem fogunk búsulni, az már mögöttünk van. A jövő – azt úgyse ismeri senki, hát akkor mi gondunk vele? És a jelen? – Hisz az csak egy rövidke pillanat, mindjárt elmúlik. Hát megéri a bosszúságot?”

De szóljon néhány szemelvénnyel maga a mű.