Faforgácsok Trxynből

Csomó Tihamérnak

Egy létrán kapaszkodtam fölfelé. Egyenletesen lépkedtem. Vigyáztam, ne szűrődjön szálka a tenyerembe. Mindig a magasba néztem, hogy ne szédüljek. Percek teltek el, órák. Még nem látszott a legfelső fok. Lábam fokozatosan elnehezült, karom elernyedt. Fejem lüktetett. Úgy éreztem, ritkul a levegő. Sietnem kellett a mászással. Halántékomon patakba gyűlt a veríték, végigcsiklandozta nyakam. Valami régi mese is eszembe jutott közben a csodálatos lajtorjáról. Könnyebb lett a kapaszkodás. Aztán már nem éreztem lábammal a létra fokait, tenyeremet utoljára kicsit megkarcolta az érdes fakéreg, és mégis haladtam fölfelé, nem repültem, nem úsztam, valami gyöngéden emelt, és mindig fölfelé néztem, a fehér semmibe; emlékszem, sokszor álmodtam már ilyet, de ez most nem álom, mert ilyen álomban mindig rosszul éreztem magam, féltem, összeszorult torokkal vártam az ébredést, most viszont nagyon kellemesen érzem magam, puha és langyos és illatos körülöttem minden, kedvenc illatom, a friss faforgács áraszt el, a fehérség megnyugtat, már egészen ellazult a testem, nem gondolok semmire, mert tudom, hogy ezentúl mindig így lesz.

Láttam egyszer, hogy a diófa alatt ettek. Nem is nyár volt, inkább koraősz, szokatlanul hűvös szél fújt, ezért is volt furcsa, hogy kinn tálalt az asszony. Az asztal közepén egy nagy piros fazék állt, abból mert a tányérokba. A férfi az asztalfőn ült, sűrű, hullámos haját szanaszét fésülte a szél. A fiúk közül ketten egymást rugdosták az asztal alatt, jól látszott kintről is, hiszen nem volt terítő az asztalon. A harmadik fiú mereven nézte apját. A család egyszerre fogott neki az ebédnek. Az asszony evett a leggyorsabban. A férfi lassú mozdulatokkal emelte szájához a kanalat. A harmadik fiú hozzá igazította saját ritmusát, le nem véve szemét az apjáról. Amikor az első dió nagyot koppant az asztal lapján, senki sem rezzent össze. Folytatták az evést. A szél egyre erőteljesebb lökései azonban mind több diót levertek a fáról. Az asszony kezét a fejére szorította. Ugyanígy tett a két fiú is. A férfi azonban nem hagyta abba az ebédet, annak ellenére, hogy a záporozó diók a hátát, vállát, karját verték. A harmadik fiú követte apja mozdulatait. Olyan volt, mint valami szörnyű ítélet végrehajtása. Elfordultam, futásnak eredtem.

Találtunk egy jó helyet a patakparton. Oda nem járnak a libák. Lehet hemperegni a fűben. Meg fűzfavesszőt vágni.

Jó bokrok is vannak arra. Bunkert is csinálhatunk. Jöttök?

A parittyát se felejtsétek itthon!

Halászni is lehet?

Csak kishalak vannak arrafelé.

Nem baj, viszem a pecát.

Ő is jön? Szóljatok neki is!

Tiszta fölösleges. Egyedül szeret. Mindig a kukoricásban mászkál. Mi a csudát csinál ott?

Tudom is én! Fütyörészik. Ölelgeti a kukoricaszárat. Bolond?

Lehet. Akkor mehetünk?

Várjatok, még beszaladok egy darab kenyérért!

mohabársony száraz falevelek sóhaja gallyak hieroglifái égbenyúló fatörzsek integető lombok kéklő égfolt fénypöttyök zöldrengés erdő

Kiléptem a fák közül. Az út mentén virágok nyíltak. Megpillantottam a házat. Barátságos ablakszemeit rám villantotta. A kémény keskeny füstcsíkot eregetett. Ahogy közelebb léptem, a ház hirtelen nőni kezdett. Első része magasba nyúlt, ablakai megkarcsúsodtak, a tető kigömbölyödött, majd ismét az égbe fúródott, a hátsó fele széltében terebélyesedett. A toronyban harang kondult. Megsimogattam a templom falát. Továbbmentem. Az úton találkoztam valakivel. Éppen úgy nézett ki, mint én. Homloka komor, szeme beesett, álla borostás, szája szegletében keserű ránc. Egymásra néztünk, nem szóltunk. Egy gondozott kertbe vezetett az út. Olyan rend volt – tökéletesre nyírt bokrok, mértani formákra ültetett virágok, sehol egy száraz levél –, mint otthon, a lakásomban. Az egyik padon ketten ültek. Mindketten rám hasonlítottak. Nem is pusztán hasonlítottak. Pontosan olyanok voltak, mint én. Egymásra néztünk, nem szóltunk. A rózsalugasból egy szabadtéri pódium elé értem. A pódiumon szimfonikus zenekar ült. Magamat láttam minden zenészben. Egymásra néztünk, nem szóltunk. Leültem a pódium előtt egy fehér karosszékbe. Keresztbe tettem a lábam. A hangverseny akkor elkezdődött. A művet nem hallottam még sosem, nem hasonlított egyetlen ismert zeneműre sem. Gyönyörködtetett és fájt egyszerre. Nem bírtam ülve maradni. Akkor hirtelen elhallgatott a zenekar. A zenészek felálltak, meghajlás nélkül lementek a pódiumról, majd eltűntek a szomorúfűz mögött. Nekem is mennem kellett. De már nem éreztem a magányt.

Azt olvasta egy könyvben, hogy vannak fák, melyeknek oly szélesek az ágaik, hogy házat lehet rájuk építeni. Homályosan emlékezett egy filmre is, mely egy őserdőben játszódott, s a főszereplő egy óriási fa égbenyúló karjainak elágazásában építette meg házát. Ezért egy napon döntött. Apja szerszámoskamrájában magához vette a kalapácsot, egy láda mélyéről előkotort néhány hosszú, rozsdás szöget, majd deszkadarabokat és kiselejtezett ládákat hordott a diófa alá. A diófának magas volt a törzse, ezért kerített egy létrát is. Az alsó ágat találta a legalkalmasabbnak. Nagyapja akkor ért haza a szőlőhegyről, amikor az első szöget beverte egy deszkán keresztül a fa ágába. A kapu nyikorogva nyílt, de nem zárult be. Az öreg lába földbegyökerezett. Tarkóján érezte tekintetét. Azonnal abbahagyta a szögverést, lemászott a fáról, mindent a helyére rakott, majd odaállt a nagyapja elé.

Résnyire nyitott ajtó mögül figyel. Egy lány és egy fiú áll a szobában. A lány felsőteste meztelen. A fiú a haját simogatja. Hosszú aranybarna hajtincset teker a mellbimbója köré. A lány halkan nevet, hátrafeszíti a fejét, majdnem hanyatt esik. A fiú a hajtincsbe takart mellére hajtja fejét. Halkan betaszítja az ajtót. Résnyire nyitott kapu. Az úton egy bicikli gurul. Vén, ráncos arcú férfi tartja a kormányt. Aztán egy öregasszony lépdel tolókocsi mögött. A tolókocsiban egy kisebb hordó. Egy nő kamaszlányt vonszol kezénél fogva. A nő üvölt, a kamaszlány visít. Összemosódnak a szavak. Halkan betaszítja a kaput. Rések a padlás cserepei között. Hanyatt fekszik a szénaillatban. A halványkék égből olykor árnyak esnek be a réseken. Bárányfelhő vagy madár szárnya. A rések kitágulnak, összefolynak. Az ég hatalmas halványkék üvegburaként borul rá.

Apám sámán volt. Sokáig nem tudtunk róla, mert eljárt dolgozni, csak kéthetente vagy még ritkábban járt haza. Általában sok pénzt hozott, anyám ilyenkor boldog volt. Apám engem is megörvendeztetett mindig, rengeteg cukorkát hozott, egyszer pedig egy fából faragott mozdonyt négy kicsi vagonnal. Egy ilyen hazaérkezésekor különösen sok pénzt hozott. Szemében furcsa fények villóztak. Anyám átfutott a szomszédba diódarálóért. Mire megjött, apám a földön feküdt, rángatózott a teste, habzó szájából furcsa, ijesztő hangok törtek elő. Ott álltam fölötte, mereven néztem, nem értettem, mi történik vele. Nagyanyám sikoltására rezzentem csak össze, aztán valaki elrángatott onnan. Amikor ismét láthattam apámat, már olyan volt, mint máskor. Az eset után a szomszédok sokáig pusmogtak valami betegségről. Én meg a tévében láttam egy filmet a sámánokról. Azok is úgy viselkedtek, mint apám. A bemondó szerint révületbe jutnak, így tudnak érintkezni a földöntúli hatalmakkal. Ezek után nem ijedtem meg, amikor legközelebb kitört rajta az önkívületi rángatózás. Anyám nem hitt a sámánokban, eleinte jajveszékelt és a kezét tördelte, engem pedig elküldött. Aztán ő is megszokta a rohamokat, jajszó nélkül ápolta apámat. Egyszer dióverés közben révült el. Magasan járt a fa ágai között, aztán maga is leesett, mint egy nagy dió. Szerencséje volt, csak a lába tört el. Ezután nem járt el messzire dolgozni. Révülése egyre ritkábban támadt, már-már gyanakodni kezdtem, hogy a lábtörés miatt kiesett a földöntúli hatalmak kegyeiből, amikor egy nap együtt mentünk ki a folyóra, arra a részre, ahol a patak belefolyik. Apám a víz szélén állt egy darabig, én elmentem a füzesbe körülnézni. Éktelen kiabálásra figyeltem föl. Futni kezdtem. Egy öregasszony állt a parton. Apámat sehol se láttam. Sokáig tartott, míg az öregasszony csaknem összefüggéstelen szavaiból kiderült, mi történt: apám rángatózva összeesett, majd elvitte a víz. Az öregasszony a rét közepéről látta, de mire odaért fájós lábával, apám eltűnt. A földöntúli hatalmak mégis kegyeikbe fogadták.

Temetése napján komor felhők gyülekeztek a falu fölött, majd nagy szürke cseppekben eleredt az eső. Két hétig egyfolytában zuhogott. Meghiúsította nyári kóborlásainkat.

Összehúzott szemmel távolról figyelte. Lágy körvonalak, hajlatok úsztak be a tudatába a keskeny résen át. Kívánta az érintést, mégis sokáig érlelte a pillanatot. Már-már kínná vadult a vágy, amikor végre közelebb lépett, mutató és középső ujját finoman végighúzta rajta, majd hüvelykujjával körkörösen simogatta-masszírozta. Nem feszíthette tovább a húrt. Elővette vésőjét.

A diófa kiszáradt. Gyújtós és tűzifa lett belőle. Akkoriban keveset jártam haza. Saját lakásom, külön életem volt. Anyám neve napja pünkösd táján van, egyszer hazamentem, hogy felköszöntsem. Ebéd után valahogy megrekedt a beszélgetés, ezért kimentem az udvarra. Nekitámasztottam a hátam a farakásnak. Eszembe jutott egy hajdani ebéd, amikor tányérunkba potyogtak a hatalmas diók, amikor házat akartam építeni a diófa ágára, amikor apám leesett dióverés közben. A rakás tetejéről leemeltem egy száraz tüzifadarabot. Faricskáltam rajta valamicskét, aztán hazahoztam. Már két napja tartom az ölemben. Lassan átalakul. Valami szoborféle. Nem ábrázol semmit. Vagyis apámat és anyámat látom benne... és magamat.

A napsugarak a leeresztett redőny résein át bújnak be a szobába, fénycsíkokat rajzolnak rá. Simogatom, becézgetem. A tenyerembe feszül. Óvatosan hatolok belé, ne fájjon neki túlságosan. A lassú mozdulatok táncára szépen alakulnak a rések, vájatok, hajlatok. Növények indáznak, kígyó tekeredik ránk. Nem érzékelem az idő múlását. Arra ocsúdok, hogy a szobára félhomály telepszik. Elrakom a szerszámokat, összeseprem a faforgácsot. Összehúzott szemmel távolról figyelem.

Messze, messze, a világ végén van egy ország. Trxyn a neve. Közepén áll egy fa, olyan magas, hogy nem látszik a teteje. A trxyniek kedvenc időtöltése a fáramászás, s mindnek titkos vágya, hogy egyszer feljusson az ország közepén álló fa legtetejére.

Egy nap titokzatos idegen érkezett a fához. Körbejárta, végighúzta kezét az érdes kérgen, majd sokáig szemlélte az égbe fogódzkodó ágakat. Másnap egy hosszú létrát támasztott a fatörzsnek. A trxyniek megdöbbenve látták, hogy az idegen, az ország törvényeit figyelmen kívül hagyva, létra segítségével mássza meg a fát. Az idegen csaknem egy óra hosszig állt hátát a fatörzsnek vetve, hunyt szemmel. Majd megindult felfelé a létra fokain, egyenletes léptekkel. Kis idő múlva eltűnt a fa lombjában. Azóta senki sem látta.