Kilenc kapu

Megérkezés

Prágai ifjú a chaszidok között

(Szemelvények a bevezető fejezetből)

Ezeken a könyvoldalakon csak gyéren fordulnak elő képek a mindennapi életből. Az olvasó inkább úgy érzi majd, hogy egy időre átköltözött valamely távoli egzotikus országba, ahol másfajta virágok nyílnak és másfajta csillagok ragyognak. Ősrégi időkbe, amikor a valóság álom volt, és az álom valóság.

És mégsem egészen így áll a dolog. Minden a mi közvetlen szomszédságunkban történt, és nem is régen, úgyszólván egy perccel ezelőtt. Avagy nem csupán egy perce hetven, százötven év egy olyan kultúrában, amely több mint háromezer éves történelme tükrében szemlélheti magát?

Göröngyös út vezet a chaszidok birodalmába. A tapasztalatlan, rosszul felszerelt utas, aki őserdők bozótján igyekszik áthatolni, nem vakmerőbb annál az embernél, aki elszánja magát arra, hogy behatoljon a nem tetszetős, sőt különcsége miatt visszataszító chaszid világba.

A Nyugatnak csak kevés fia tette meg ezt az utat. Ha jól meggondolom, alig annyi, ahány ujj van azon a kézen, amely ezeket a sorokat írja.

Egy tizenkilenc éves fiú, akit, mint az akkori egész ifjúságot, nemzedékének halódó hagyományai szellemében neveltek, 1913-ban egy nyári napon elhagyja Prágát, és olyan titokzatos vágytól hajtva, amelyet még ma, annyi év eltelte után sem tud megmagyarázni magának, idegenbe, Keletre utazik.

Sejti, mi mindent veszít el ezen a napon?

Az európai civilizációt, annak kényelmét és vívmányait, az életben elérhető sikereket, amelyeket karriernek hívnak? Sejti-e, hogy lelke már sohasem lesz képes teljességükben átélni azokat a verseket, amelyeket mindeddig oly szeretettel olvasott, sejti-e, hogy attól a perctől kezdve, amikor először hallja a chaszid dalok ritmusát, azok élete végéig túlharsogják majd benne minden másfajta zene varázsát, és hogy minden szépet, amiben szeme mindeddig gyönyörködött, ezután be fogja borítani a jó és a rossz Tudásának misztikus fátyla?

Aligha érzi, hogy abban a pillanatban, amikor véleménye szerint célhoz jutott, útjának legjárhatatlanabb szakaszához érkezett. Mert a chaszidok birodalmának kapuja senki előtt sem nyílik meg egy csapásra. Testi és lelki nélkülözések hosszú lánca zárja el. De aki akárcsak egyszer is mögéje pillantott, sohasem felejti el azt a gazdagságot, ami szeme elé tárult.

A világ tekintete elől elrejtve élnek e birodalom urai. Csodálatos tetteik és mindenható szavaik itt valamiféle mellékes megnyilatkozásnak számítanak. Csak ama fátyol szegélyének, amely lényüket fedi, mialatt arcuk, tőlünk elfordulva, valahova az abszolútum távoli csendjébe réved. Csupán lelkük halvány visszfénye hull túlságosan anyagi árnyékunkra. És mégis, annyi év után máig is minduntalan fölelevenednek bennem annak a birodalomnak lakói. Nemcsak azok, akiket személyesen ismertem, de azok is, akikről csak hallottam vagy olvastam a régi héber fóliánsokban. Ők is teljes nagyságukban és erejükben kelnek életre előttem. Érzem, hogy hatalmukba kerítettek. Valami arra kényszerít, hogy tollat fogjak és mindent leírjak. Olyan híven, amennyire tőlem telik.

* * *

Noha ma mindenfelé nagy a sürgés-forgás, az egész község tudja már, hogy Belzbe egy bócher, azaz egy fiú érkezett egyenesen a távoli Prágából. Száz kérdés záporoz minden oldalról. Zavarban vagyok, mert egy szót sem értek. Még sohase hallottam jiddisül beszélni. Nem ismertem eddig ezt a héberből, középkori németből, lengyelből és oroszból összeálló vegyüléket. Csak később tanultam meg lassan, fokozatosan.

* * *

A könyv nagy tiszteletben áll itt. Szinte imádattal veszik körül. Senki sem ül le például egy padra, amelynek másik végén könyv fekszik. Ez a könyv megalázása volna. Sohasem teszünk le könyvet fejjel lefelé vagy úgy, hogy az eleje alul legyen. Ha a könyv a földre esik, fölemeljük és megcsókoljuk. Akkor sem felejtjük el megcsókolni, ha abbahagyjuk a tanulást. Félredobni, vagy valami tárgyat rátenni – bűn. Mégis csaknem minden könyv kétségbeejtően elnyűtt. Ez a szorgalmas tanulás következménye. Amikor a könyv már olyan rongyos, hogy olvashatatlanná vált, a templomszolga a temetőbe viszi, és ott elássa. Még a legkisebb papírdarabkának, amelyre héber betű van nyomtatva, sem szabad a földön hevernie, nem szabad rátaposni, el kell temetni. Mert minden parányi héber betűcske az Isten neve. Könyvet sohasem hagyunk nyitva, hacsak éppen nem tanulunk belőle. Ha egy percre kénytelenek vagyunk elugrani valahova és nem akarjuk becsukni, hogy aztán ne kelljen fáradságosan keresnünk azt az oldalt, amelyet nem olvastunk végig, akkor nyitva hagyjuk ugyan, de legalább letakarjuk kendővel. Ha látjuk, hogy valaki eltávozott a könyvtől anélkül, hogy összecsukta vagy betakarta volna, odamegyünk és becsukjuk. De előbb belenézünk és elolvasunk néhány sort. Mert ha becsuknánk anélkül, hogy belenéztünk volna, a nyitva hagyott könyv mellől eltávozott társunk emlékezetének erejét gyengítenénk. A Törvény pergamentekercsét, amely kézzel van írva, még nagyobb becsben tartjuk mint a nyomtatott könyvet.

* * *

Testileg gyengülök és napról napra soványodom. Érzem. A reggeli imádkozás előtti mindennapi fürdők, a rossz táplálkozás, a túl gyakori önkéntes böjtök, a kevés alvás, a mozgás- és levegőhiány, ez mind nem kis mértékben rombolja a prágai fiú egyébként erős szervezetét. De még ellenáll, még nem adja meg magát.

* * *

Még mindig idegen vagyok; udvariasan és tapintatosan bánnak velem, de nem bíznak bennem. Hiába tartom be a legpontosabban és leglelkiismeretesebben a vallási előírásokat, hiába tanulok a lehető legszorgalmasabban, ez itt nem elég a bizalom elnyeréséhez. Ellenkezőleg. A túlzásba vitt aggályos szenteskedést nem szeretik. De amikor arcomat lassan befedi a szakáll, mikor már pájeszem nőtt, amikor már tudok egy kicsit jiddisül, amikor rövid kabátomat kaftánhoz hasonló felöltővel, hosszú „sipkával” cserélem föl, és akárcsak a többi chaszid, hétköznap fekete bársonykalapot viselek, akkor lassan olvadni kezd a bizalmatlanság jégfala. De miért nem vagyok még most sem egészen olyan, mint a többiek? Miért nem vagyok például folyton-folyvást vidám, ahogy az egy valódi chaszidhoz illik?

Végül, amikor az elégtelen táplálkozástól és a betegségektől megsápadt az arcom és elkínzott testem meggörnyedt, akkor már mindannyian elhiszik, hogy „komolyan gondolom a dolgot”. A chaszidizmus kapuja nem zárul be többé a prágai fiú előtt.

(Szemelvények a legendákból)

Régi, nagyon régi a Rokachok, a belzi csodarabbik családja. Azt a kérdést, hogy valóban Dávid király nemzetségéből származnak-e, itt most nem fogjuk taglalni. Ezt szilárd chaszid hitünk tiltja. De annyi bizonyos, hogy a Rokach név viselői már valamikor a tizenharmadik században tudós rabbik voltak Németországban. Anyai ágon a belzi Rokachok a prágai Nagy Rabbi Lőw és a nem kevésbé híres amszterdami Chacham Cwi leszármazottai voltak. Ez nem vitás.

Ám a chaszidizmus útjára csak a mostani rabbi dédapja, Szent reb Súlem lépett.

Reb Súlem selyem emberke volt. Selyem? Igen. Azaz fölöttébb nagy tudású, tökéletesen istenfélő és minden erényben bővelkedő, egyszóval ritka becses ember, selyem emberke. A zádener jinger mancsik – másképp ezt bizony nem is lehet kifejezni.

Reb Súlem nem akart rabbi lenni. Hogy miért? Szerénységbői – ez nyilvánvaló. Egész egyszerű kereskedő zsidó akart lenni. Csakhogy ennek volt egy bökkenője. Szent reb Súlem – óvjon bennünket érdemeink fénye – ugyanis nagyon tehetséges volt. Tanulásban és elmélkedésben persze. De hogy üzleti érzéke is lett volna, arra nincsenek bizonyítékaink. Idáig minőig csak a talmudot bújta, és most egyszerre kereskedni fog. De hogy is kell ízt csinálni? Éppen ez az, amit a mi Súlem barátunk nem tudott. Összetársrult hát egy másik fiatalemberrel. Ez a fiatalember ízig-vérig kereskedő volt, és amellett becsületes és megbízható, szóval eszményi társ.

De a két nagy reményű vállalkozó legelőször is tudni akarta, mit szól a dologhoz a szent Látnok. Hiszen a tanítójuk volt. Elzarándokoltak hát hozzá Lublinba.

Különös volt a tanács, amelyet a Látnók adott nekik. Súlemnek javasolta a kereskedést, de társát óvta a Súlemmel való közösködéstől. És így ezek kerten megint csak tanakodni kezdtek, hogy voltaképpen mit is tegyenek, mert a Látnok szavaitól bizony nem lettek okosabbak. Végül megállapodtak abban, hogy lesz ami lesz, együtt fognak kereskedni. Súlem minden pénzecskéjét befektette a vállalkozásba.

Csakhogy az üzlet nem ment. Súlem rövid idő alatt mindenét elvesztette, és a társa szintúgy.

– Hát nem megmondtam neked, hogy ne közösködj vele? – kérdezte a szent Látnók Súlem társát, amikor ismét megjelentek nála Lublinban.

Súlemhez pedig így szólt:

– Amíg pénzed volt, nem akartál rabbi lenni, habár eleve erre rendeltettél. Most, hogy semmid sincs, akár tetszik, akár nem, rabbinak kell lenned, hogy magadat és feleségedet eltartsd. Talán most már megérted, miért tanácsoltam neked a kereskedést...

És így a mi kedves Súlemunk, ősei nyomdokait követve, mégiscsak rabbi lett Belzben.

* * *

– Élt hajdanában egy nagy bűnös – mesélte egyszer Szent reb Súlem. – És ez a vétkes ember világ életében semmi jót nem tett. Csak bűnt bűnre halmozott, és az Isten sohase jutott az eszébe. De egyetlen parancsolatot mindig híven betartott, úgy ahogy arra anyja már gyerekkorában megtanította: az étkezés előtti kézmosás parancsolatát. Hihetetlennek látszik, de ehhez a parancsolathoz csökönyösen ragaszkodott.

Ez az ember egyszer hosszú útra indult, és mikor már jó ideje gyalogolt, nagyon megéhezett. Kenyere volt elég, de sehol se látott vizet, amivel a kezét leöblíthette volna. Tudta ugyan, hogy a közeli erdőben forrás van, de azt is tudta, hogy a fák sűrűjében rablók tanyáznak és mindenkit megölnek, aki kezük ügyébe kerül. így hát a mi bűnös halandónk inkább éhesen folytatta útját. De az éhség egyre kegyetlenebbül kínozta.

Lehet, hogy éhen halok – gondolta. Micsoda ostobaság részemről, hogy ma sem akarok mosatlan kézzel enni! Hiszen ez csak a rabbik egyik jelentéktelen parancsa, és az én lelkemen sokkal, de sokkal súlyosabb bűnök száradnak. Különben is, a Törvény megengedi, hogy bármit együnk, ha azzal meamentjük életünket.

És a mi gyarló barátunk elővette tarisznyájából a kenyeret, szelt belőle egy karéjt, és már-már beleharapott. De keze félúton lehanyatlott.

Nem, nem, mondta magában. Ez az egyetlen parancsolat, amely ellen sohase vétettem. Nem szegem meg most sem, lesz ami lesz. Bemegyek az erdőbe. Ha megölnek, hát megölnek. De mosatlan kézzel nem eszem kenyeret!

És nem evett. Bement az erdőbe vízért, és ott megölték. Bűnös lelke a mennyei ítélőszék elé került.

Abban az órában, amikor az ember lelke az örökkévalóság felé száll, minden tettei előtte haladnak. Azt mondják neki: Ezt meg ezt tetted ezen meg ezen a napon, ezen meg ezen a helyen. És az ember így felel: Igen. Ekkor így szólnak hozzá: írd alá! Es az ember aláírja. Ez áll a szent talmudban.

A mi bűnösünket is elkísérték a tettei. Szörnyűséges bűnök. És megszámlálhatatlanok. De azért, mert egész életében betartotta a kézmosás parancsolatát és még az életét is feláldozta érte, minden bűne megbocsáttatott. A Kegyelem Kapuja megnyílt előtte, és őt befogadták az igazak közé.

– És ha egy ilyen megátalkodott bűnöst is bebocsátottak a mennyországba – fejezte be szent reb Súlem a történetét –, ha őt is bebocsátották a mennyországba csak azért, mert feláldozta magát egyetlen parancsolatért, milyen jutalom vár azokra, akik egész életüket jótetteknek szentelik, ahogy azt nekünk Isten és a szent tudósok elrendelték.

* * *

A mikulovi rabbik jövedelme abban az időben tekintélyes volt. De szent rebe reb Smelke örökké rosszul állt pénz dolgában. Minden koldust, aki bekopogott az ajtaján, olyan bőkezűen ajándékozott meg, hogy neki magának meg a családjának úgyszólván egy garasa se maradt. Még napnyugta előtt szétosztott a szegények között minden pénzt, amit a nap folyamán kapott. Mire a csillagok feljöttek, egyetlen krajcárnak sem volt szabad a házban maradnia. E téren szent Baal Sem Tov volt reb Smelke fényes mintaképe. És ha véletlenül nem volt otthon pénz, akkor a ház berendezéséből adott valamit a nincsteleneknek. Akármit, amit adni lehetett.

Az egyik koldusnak drága gyűrűt ajándékozott.

– Mit csináltál megint? – méltatlankodott Sajndl-Bíne asszony, rebe reb Smelke gondos felesége. – Hiszen az a gyűrű négyszáz rénes forintot ér!

Persze Sajndl-Bíne is fölöttébb szent asszony volt. Védjen bennünket érdemei fénye! Jótevő és kegyes szívű. A szegényekkel még aranyszívét is megosztotta volna. De négyszáz rénes forint az négyszáz rénes forint. És azt nem lehet csak úgy kidobni.

Szent rebe reb Smelke meghökkent. Felesége örömére elrendelte, hogy hívják vissza a koldust.

– Idefigyelj – mondta neki –, most hallom, hogy az a gyűrű négyszáz rénes forintot ér. Hát vigyázz, majd ha eladod, nehogy becsapjanak!...

* * *

Minden embernek külön lámpása ég a magasabb világban, és ez a lámpás különbözik valamennyi többi ember lámpásától. Ha két barát találkozik ezen a világon, akkor lámpásaik ott fönn egy pillanatra egyesülnek, és a két lámpás egyesüléséből angyal születik. De ennek az angyalnak csak egy évnyi életerő jut osztályrészül. Ha a két barát egy éven belül megint találkozik, akkor a találkozás újabb életerőt ad az angyalnak. De ha egész évben egyszer sem találkoznak, akkor az angyal lankadni kezd és fény hiányában elenyészik. A talmud azt parancsolja, hogy ha olyan barátunkkal találkozunk, akit egész évben nem láttunk, magasztaljuk az Istent, amiért „halottakat támaszt föl”. Furcsa parancsolat! Hiszen sem egyikünk, sem másikunk nem halt meg. Hát akkor kit támasztott föl az Úristen? Az a halott minden bizonnyal nem más, mint az elenyészett angyal, akinek életerejét találkozásunk megújítja.

Egy üzleti útján reb Szimche Binem megismerkedett egy fiatalemberrel, akiben rendkívül szent lélek lakozott. Ezt reb Szimche Binem nyomban észrevette. Csakhogy az a fiatalember szenvedélyes kártyás volt. Reb Szimche Binem ki akarta szabadítani az ördög karmai közül, és ezért leült vele és asztaltársaságával kártyázni. Természetesen sejtelme sem volt róla, hogyan kell játszani, a kártyát nem is ismerte. Ezért úgy dobálta a lapokat az asztalra, ahogy épp keze ügyébe akadtak. De csodálatos módon egyik játszmát a másik után nyerte meg. Isten akarata volt, vagy talán az ördög próbálta így magát reb Szimche Binemet lépre csalni, hogy ő is a kártya rabjává váljon? Ki tudja? Reb Szimche Binem persze észre sem vette, mikor és miképp nyert, és nem is értette, mit jelent a győzelem. De amikor látta, hogy a játékosok az asztalon hagyják a pénzüket, és zavartan néznek rá, kitalálta, hogy ő nyert, tehát a pénz az övé. És reb Szimche Binem egyik pénzkupacot a másik után süllyesztette kaftánja mély zsebeibe.

Ettől kezdve a fiatalember nagyon tisztelte reb Szimche Binemet. Semmi kétség, gondolta, a cadik ismer valami kabalisztikus titkot, ezért nyer egyfolytában. Rövidre fogva a szót, a fiatalember egyenesen imádta reb Szimche Binemet a feltételezett titkáért. Szüntelenül a sarkában volt, abban reménykedve, hogy reb Szimche talán egyszer majd elárulja neki titkát. Egy szép napon reb Szimche Binem kiment a város határába sétálni. A fiatalember vele tartott. Szótlanul lépkedtek egymás mellett a réteken és mezőkön. A fiatalember sejtette, hogy ezen a napon reb Szimche Binem meglepetést tartogat számára. – Biztosan el akarja árulni a titkát – örült magában előre.

Besötétedett, és az égre feljöttek a csillagok. Reb Szimche Binem ekkor végre megtörte a csendet. A csillagokra emelte tekintetét, és erős hangon, szinte kiáltva idézte Ézsaiás próféta egyik verssorát: „Emeljétek szemetek a magasba és lássátok, ki teremtette ezt?” Hangja emberfelettien csengett. Valami titokzatosság remegett benne. Valami, amit a fiatalember eddig nem ismert: a szent ember szíve. És most először megérezte, hogy az életben más dolgok is vannak, fennköltebbek, gyönyörűbbek a játéknál. Ez a felismerés megvilágosította és megmentette. Nem nyúlt többé kártyához, és igazi chaszid ember lett belőle. Ahogy a szent talmud mondja: „Vannak emberek, akik életüknek egyetlen órájával elnyerik az örökkévalóságot.”

„Két dolog mindenkor át tud változtatni és az elragadtatás állapotába hozni minden embert” – szólt azon a napon egy bölcs a világ másik végén: „Egy pillantás a csillagos égre és saját lelkiismeretébe.” Azt a bölcset Kantnak hívták. Reb Szimche pedig azt mondta: – Minden bűnöst jó útra tudok téríteni. Csak a hazugokat és a csalókat nem.