Szomjúhozó víziók

És mikor majd felénk nyújtják a kelyhet, abban az áldott, áhítatteljes pillanatban, mintha újjá születtünk volna, igazi nevünkön szólíttatunk. Nem belső hang lesz, nem is csupán valódi, hanem az igaz megszólítás.

Hát valóban igaz, hát mégiscsak megérjük, hihetetlen az egész. Eddig mindannyian álomban élünk, rózsaszín, zöldessárga, halványkék, olykor piszkosszürke vagy egészen komor felhők vonulnak felettünk. Nem tudjuk, most még semmit sem tudunk. Vagyunk. Testben itt, lélekben néha már ott.

Körös-körül ez az állandó, meghatározatlan ritmusú, zaklatottan zizegő szitálás. Nem tudjuk már azt sem, mi az, ami hull, csak egyre hull, mint valami émelyítően ragacsos slágerszövegben, és eltakar mindent, gyereket, asszonyt, szülőt, házat, hazát, rokont, ismerőst, ősöket, múltat és jövendőt. Azért megvannak valahogy. De azt az ünnepet, az ünnepet szintén beígérték, hogy lesz még. Egyszer...

Jótékonyan balzsamozva takar be minket ez a meghatározatlan valami. Jobb is, gondoljuk, így legalább feledve van egy s más, ha nem is süllyedt még el örökre. Már az is enyhülést ad, hogy kezdenek elfelejteni bennünket. Néha-néha, ha rájuk jön a dili, lekiabálnak, mindennek elmondanak, szidnak, mint a bokrot, leszedik rólunk a keresztvizet is.

Ilyenkor értetlenül nézünk. Mi van, ordítunk, hát nem elég, hagyjatok bennünket végre nyugodtan megdögleni, mit akartok még?

Csigavér, csigavér, maszatkáim, mondja a krapek, aki értünk jött. Hát megfeledkeztetek az üzenetről, jobban mondva a meghívásról, arról, hogy még a mai napon, talán még a mai napon meglesz az a várva várt ünnep, melyen a szomjúhozok enyhülést nyernek.

Megitatnak talán? – kérdezzük hitetlenül.

Valószínűleg, hangzik a sejtelmes válasz.

Mintha maga sem lenne még az egészben biztos.

De hát mi állandóan úton vagyunk, egyfolytában arra készülődünk, hogy egyszer majd... Jó, jó, mondja a küldönc, csak szedelőzködjetek már fel lassan, és induljatok.

Jó, ha eljött az ideje, akkor megyünk. Csak lélekben is erősnek kell lennünk, ha már egyszer nekiveselkedtünk. Mégsem állíthatunk be felkészületlenül, mint aki csak ügy bezuhant a kapun. Jól körbe kell járni az egészet mindenféle szempontból.

Ezen a szent helyen, toporgunk majd hitetlenül még akkor is.

Úgy tudom, szent az a hely, mondja kissé kitérően az emberünk. A civilizáció legfontosabb intézménye. Legalábbis úgy hírlik. Meg hogy fontosabb, mint a parlament.

Neve, az nincs...?

Vanni van, de mindenhol másképpen hívják, úgyhogy inkább nem mondom.

Toporgunk hát tovább. Ezt is gyakorolnunk kell: van olyan hely is, ahol Toporgónak hívják, úgyhogy nem mellékes. Itt-ott pityergünk hozzá egy keveset, mert van ahol meg Pityergő a neve, mosolygunk olykor, mert van Somolygó elnevezésű is. Szóval sokféle van, és mindegyikhez gyakorolni kell egy keveset.

De a toporgást, az ácsingózást, miért kell külön gyakorolni, nem ülve szolgálnak ki...?

Nem, nem ülve, és szolgálnak ugyan, de ott majd nem egyszerűen csak kiszolgálnak. Ez annál jóval több lesz...

És miért kell toporogni, pityeregni, vagy somolyogni az egészhez.

Egyszerű. Általában a többiek is így szokták. S ha lehet, főleg nem taszigálják egymást, mert kilöttyen. No és a hangnemet is gyakorolni kell ám, mert nem lehet csak úgy bunkó módra, hogy taszajtsd ide, faszikám.

Ahá, valami illendőség, no jó, akkor indulunk is.

Egymás kezét fogva, nagy testvériesen, lassacskán felcihelődünk. Talpra állunk, mint aki eleve talponállóban jött a napvilágra. Meg-megbotlunk, de azért megy. Mennie kell neki, nekünk ne menne...?! Megtapogatjuk magunkat, egymást, a zsebünket, fülünket, orrunkat, szemünket, hogy mindenféle szempontból és mindannyian megvagyunk-e. Megpróbálunk nem egyszerre beszélni, van úgy, hogy néha ez is sikerül. Leginkább azonban még mindig csak a Bábel. Megszoktuk, hiába...

Aztán olykor a tükörbe nézünk. Hogy jól emlékezetbe véshessük esendő földi arcunkat. Hogy majd egy más perspektívából is felidézhető legyen, és hogy jól emlékezzünk még a legapróbb részletekre is. Nevünket mormolgatjuk időnként orrunk alatt, hogy pontosan érezzük szánkban az ízét, hangzásának minden felfelé ívelő és lefelé húzó varázserejét. Néha-néha szorongás fog el, majd akkor, pontosan akkor, amikor erre a legnagyobb szükségünk lenne, semmit, az égvilágon semmit sem tudunk felidézni, sóbálvánnyá válunk, és ettől már most teljesen lebénulunk. Rettenetes érzés, néha még a saját nevünk sem jut eszünkbe, nem még az, hogy az épp mellettünk állót hogy hívják.

Mások, mások bezzeg mindannyian jól felismerhetőnek vélnek, alig észrevehető, visszafogottan és kissé alattomosan sunyi fejmozdulattal felénk biccentenek. Igen, ők azok. Vagy csak úgy, ha valamelyikünk egyedül botorkál. Na, nézzétek, ő az, aha, ott megy, már megint erre hozza a nyavalya, vagy éppen most viszi valahova az íz, biztosan most is oda megy, ahová a többiek, szakadjon rájuk az ég. Legszívesebben kolompot akasztanának a nyakunkba, hogy kendőzetlen, egyszerű mindennapiságuk, állandó, nyilvánvaló hangzással is visszaigazolódjon számunkra. Mert mi nyilvánvalóan, a nyilvánosság előtt élünk, nem úgy, mint az álszent alibisták: a ZUGIVÓK, a ZUGEVŐK, és a ZUGSZERETKEZŐK. No persze, hiszen a nyilvánosságnak mindehhez semmi köze, persze hogy nincs, mi is így gondoljuk. Ők is így gondolják, hát persze hogy így, csak a vicc az egészben annyi, ők az ő esetükben, mi meg a mi esetünkben vélekedünk ugyanúgy. Aztán, mint mindig, itt is a többség szava nyom többet a latban; ez a mindennapi élet maga felé hajló, álszent demokráciája.

Mindezen túl, mi csaknem kizárólagosan gyalog közlekedünk, múlhatnak bátran az önfeledt századok. Nem oszt, nem szoroz, csak legyen a zsebünk mélyén mindig megfelelő apró a múlandó idő zökkenőmentes múlatására szánt ügyeletes fizetőeszközből, jól bírja cérnával olykor kifeslő, agyonnyúzott nadrágunk, kikönyökölt pulóverünk, slamposan elcsámpázott cipőnk.

Így aztán külsőre szinte semmi különbség nincs a hebegő Ha, a vihorászó Hi, avagy az általában búvalbélelt Bú között.

A gyerekek? A gyerekek azért egészen másak. Velük szinte természetesen közvetlen a kapcsolat. Míg az ellentábor egészen ellenünk nem hergeli őket. Aha, itt mennek a szomjúhozok, terem előttünk egyikük hirtelen, akár a gomba. Ők azok, mondja szenvtelenül; ő az, akivel értünk üzent a Csapos.

Tényleg mindig szomjasak, kérdezi tágra nyílt szemmel a lurkó?

Tényleg.

És ez maguknál, no hogy is mondják, izé, no, valami olyan, mint a gyereknél, ha egész délután futkos, aztán igen-igen szomjas?

Nagyon, de nagyon hasonló valami, de a kettőt azért mégsem lehet sem összehasonlítani, sem összetéveszteni.

Hogyhogy...?

Nem könnyű erre egy szóval, akár egy mondattal rövidke magyarázatot adni, de a lényeg, azt hiszem, sok más dologhoz hasonlóan, csak annyi, hogy a gyerek még nem érett meg az igazi szomjúságra.

Az meg hogy lehet, hogy ha én például nagyon kimelegszem a fogócskázástól, és majd megfúlok a szomjúságtól, nem is vagyok igazándiból szomjas...?

Igazándiból valóban szomjas vagy és innod is kell, de ez még mindig nem az igaz szomjúhozás.

És látni az igaz szomjúhozást...?

Nem, csak az igaz szomjúhozókat. Olykor... Itt mennek éppen.

De én mégsem hiszem, hogy ezek lennének az igaziak, hiszen néha úgy mennek, mintha jönnének, némelyikükről meg aztán végképp nem lehet megállapítani, hogy honnan jön és hová megy, sőt azt sem, megy-e vagy jön, úgy tűnik, mintha csak egy helyben állna és csak bambulna a nagy büdös semmibe.

Mondasz valamit. Nem tudni, honnan jönnek és hová mennek. Olyanok mint a szél. Lélektől születtek...

Se apjuk, se anyjuk?

Talán már el is felejtették őket, sok minden egyre megy nekik. Mindent összetévesztenek?

Azt azért nem mondhatnám, sőt, ha a többiek a nagy forgatagban elbizonytalanodnak vagy eltájolódnak, igyekeznek a közelükben ólálkodni, hogy kiszimatolják, mi az, ami mindig alapvető. Persze, ezek aztán rohannak tovább, hogy majd megint jól elbodásszanak a szürke labirintusban.

A nagy szürke labirintusban?

Igen, és a végeláthatatlan papírhegyeken, papírsivatagokban és papírfolyosókon.

Akkor ez nagyon szomorú és fárasztó lehet...

Meghiszem azt, a végén közülük kerülnek ki a legnagyobb szomjúhozok.

A gyerek elunja a küldönc faggatását és hozzánk fordul.

Én nem is hiszem, hogy ti szomjúhozok lennétek. Biztosan csak részegesek vagytok, mert keresztbe áll a szemetek, büdös a leheletetek és húgyos a pantallótok szára. Biztosan teljesen le vagytok züllve, ahogy anyukám meg a nagymamám is mondja.

Ők már csak tudják.

És mindig csak kuncsorogtok, nincs egy perc nyugtotok sem, mintha be lennétek sózva.

Így van. Mi csak ritkán vagyunk egy helyben, de akkor aztán nagyon, és majdnem egyfolytában, egészen záróráig. Nem unjátok?

Nem. Ahol mi vagyunk, mindig odavetődik valaki. Például a múltkor is, mintha a függönymintából lépett volna ki, megjelent Bari.

Bari, az valami állat, vagy az is valami szomjúhozó féle?

Á, csak erre járt és beugrott, biztosan szomjas volt. A kettőt nem szabad összetéveszteni.

És aztán?

Semmi. Fröcskölt kabát volt rajta, aktatáska volt a kezében, bőr volt a nyakán, megitta a fröccsét, aztán szaladt tovább, hogy elmúljon... Vannak ilyenek is...

Ti amúgy házakban laktok, vagy csak úgy vagytok mint a verebek vagy a kóbor kutyák?

Sokszor van így is, meg úgy is, de legtöbbször csak ránk fogják, hogy a lehető legjobban lejárassanak bennünket. Egyszer az egyikünkre azt mondták, hogy hordóban lakik, pedig csak kicsi volt a vityillója, de az emberek szeretnek bogaras agyrémeket terjeszteni. Főleg arról, aki sokat elmélkedik, mert az belelát a kártyájukba, piszkos kis ügyleteikbe. Így inkább lejáratják...

Ti most mentek valahová? Mintha nagyon készülődnétek.

Hivatalosak vagyunk, meghívott minket a Csapos.

Ismeritek?

Nem, nem ismerjük, csak nagyon sokat beszélnek róla, aztán a küldönc is azért jött, mert üzent, hogy egyszer, ha ráérünk, majd menjünk el. Mi pedig mindig ráérünk.

Az meg hogy lehet?

Hát az a dolgunk, hogy egyszerűen ráérjünk és alaposan megfigyeljük a dolgokat. Ugyanúgy, mint a Csapos. Csak ő mindig a másik oldalról. És ti nem mehettek át a másik oldalra?

Nem, mi mindig csak ezen az oldalon vagyunk. Itt beszélgetünk mindenféléről, utazgatásokról, arról, hogy bizonyos dolgokban mi lehet az igazság, egyszóval az élet dolgairól.

Ő meg a másik oldalról szépen kihallgatja amit beszélgettek...

Sok mindent meghall, de a zajban hozzá sem jut el minden.

Úgyis lehet rajtatok látni, hogy miben sántikáltok, ti is olyanok vagytok, mint mi, gyerekek, nektek is mindig csak a másé kellene, legyen az bármilyen hitvány apró kis vacakság.

Mondasz valamit. Sok helyen nagyon hasonlítanak egymásra a dolgok, néha már úgy tűnik, majdnem ugyanazon a helyen vagyunk, ugyanabban a hangulatban és egyazon dolgokról beszélgetünk, szinte már magunk is unjuk.

Ilyenkor mit csináltok?

Kitalálunk valami jó nagy marhaságot, vagy valami csendes bolondnak való szórakozást. A hiba ebben csak annyi, hogy ezek nem igazi szomjúhozónak való szórakozások, mert itt is minden valami mást helyettesít csupán, és végső soron nem ad enyhülést, csak az időt odázza el, úgyhogy a végén ugyanott vagyunk, ahol voltunk, és napról napra kezdhetjük elölről az egészet.