A találkozók ideje – összeütközések ideje

Amikor néhány évvel ezelőtt Ferko Mikloško könyvét olvastam, azt, amelyikben a papoknak és a keresztény aktivistáknak a kommunista időkben történt üldöztetéséről ír, az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy nem ez lesz az utolsó könyve. Annak az első könyvnek a jellege és szerzőjének karaktere valahogy arra a következtetésre juttatott, hogy amiként írott formában volt kénytelen elszámolni azzal, ami mint hívő keresztényt, mint meggyőződéses katolikust súlyosan érintette, a toll segítségével kell megvívnia mindazzal vagy legalábbis sok mindennel, amivel 1989 után politikusként – tegyük hozzá, egy bizonyos időben magas beosztású politikusként – találkozott. Ezért hát feltételeztem, hogy az írott szó jelenlegi túlzsúfolt piacán előbb-utóbb megjelenik Mikloško második könyve – ez esetben elsősorban a politikus Mikloškoé.

Így is történt, a könyv már elhagyta a nyomdát, és máris felvetődik a kérdés: Mikloško Čas stretnutí (A találkozók ideje) című könyve a kelleténél korábban vagy később, avagy éppen a legmegfelelőbb időben jelent-e meg? A választ elsősorban az olvasók adják meg, a mű iránti érdeklődés, és én nem szeretném a kérdésre adandó választ prejudikálni (ahogyan azt a '89 novembere utáni politikai nyilatkozatokban volt szokásos mondogatni, amikor a kiváró taktika került előtérbe). Inkább rámutatnék a könyv karakterének néhány vonására, amelyek – véleményem szerint – annak szerzőjére is jellemzőek. És ha ezekben a karakterrajzokban tévedek, már előre a tisztelt olvasóközönség, de legeslegelsősorban a nagyra becsült szerző elnézését kérem.

A könyv – mint ahogy azt már a címe is elárulja – találkozókról, a szerző korunk néhány prominens személyiségével való találkozójáról szól. Már a könyv anyagához való közelítés is jellemző a szerzőre: legelőször nem a saját politikai-ideológiai premisszáit definiálja, nem határoz meg egy keretet, hogy a szerint és abban fesse le a politikai színpad főalakjait és mellékszereplőit. Épp ellenkezőleg: azon személyiségek révén jut el bizonyos általánosításokhoz – még ha néha csak egy-egy kérdéskör jövőbeli (a szereplő személyektől és az eseményektől nagyobb időbeli távlatból történő) átfogóbb megértésére való utalással is –, akik mély hatást gyakoroltak rá (vagy egy-két esetben elbűvölték), akik iránt rendkívüli tiszteletet érez.

Habár a Mikloško által felsorakoztatott személyiségek valóban prominensek – II. János Pál, Václav Havel, Göncz Árpád, Alexander Dubček –, nem csak róluk szól, hanem más személyiségeket is melléjük sorol és egyéb politikai eseményeket (vagy inkább a politikai életből származó egyéb történeteket) is megidéz, amelyek segítenek abban, hogy több oldalról világíthasson meg, hogy megsokszorozva tükröztethessen vissza bizonyos – egyetlen személyiség által megtestesített – alapvető kérdésköröket. És mindazon kérdések, amelyeket e könyv fölvet, egyáltalán nem száraz, akademista témák. Ez valamilyen módon már a könyv címében is kódolva van. A címben szereplő „stretnutie” (találkozó, találkozás – a ford. megj.) szó töve a „stret”, ami összeütközést, tehát konfliktust jelent. Igen, Mikloško találkozóinak ideje a konfliktusok ideje, méghozzá a nagy összeütközéseké, olyanoké, melyek során nemcsak hogy a szikrák repültek, hanem a tűz is hatalmasra lobbant, melyben aztán sokan meg is égtek, de legalábbis megpörkölték a szárnyukat. És a lángnyelvek a mai napig sem szűntek meg csapdosni.

A négy nagyra becsült úr nevéből kiderül, mely konfliktusos kérdéskörök dominálnak az egyes fejezetekben: Dubček és a szlovák baloldal, de a november utáni kormánypárti tábor drámai és fájdalmas megosztottsága is, Havel és a magaslatok a cseh–szlovák kapcsolatok szakadékában is, de Szlovákia külföldi kapcsolatai is, melyek az idő tájt rendszerint csak a Prágából nyíló ablakokon és ajtókon át voltak ápolhatóak, Göncz és a vontatottan fejlődő szlovák–magyar kapcsolatok, de a közép-európai térség egészének galoppdinamikája is. És a Mikloško számára egészen kivételes személyiség, a pápa, a maga különleges viszonyával Szlovákiához, de a mai kereszténységnek és különösen a katolicizmusnak, valamint a kereszténydemokrata pártok politikájának nem lankadó hevességgel fölmerülő kérdései is. És sok más téma is, melyet a szerző gyakran csak futtában érint, mintha csak, úgymond, pro memóriám hozná szóba őket, hogy később – higgyük így – könnyebben tudjon visszatérni hozzájuk.

Ha bizonyos fontos társadalmi jelenségek perszonifikációja megengedhető, akkor (kihasználva a szlovák nyelv lehetőségeit – a ford. megj.) említsük meg, hogy ezen négy úr mellett a könyvben két hölggyel is találkozhatunk. Némelyek talán inkább azt mondanák: két bukott nőcskével, én azonban a hölgy megnevezés mellett maradok. Az egyik a Verejnosť proti násiliu (Nyilvánosság az Erőszak Ellen) politikai mozgalom, a másik pedig az 1990–1992-es kormánykoalíció. Ezen utóbbit a mostani kormánykoalíció egyik képviselője a huszonegyedik század koalíciójának nevezte, amivel egyrészt bizonyos reverenciát fejezett ki ugyan, de ezzel egyidejűleg annak a véleményének is hangot adott, hogy a mai Szlovákiában nincs és nem is szabad hogy helye legyen egy ilyen koalíciónak. Természetesen a „vépéenka” története – ahogyan a mozgalom megnevezését háziasította az egyszerű nép fia, amíg még szimpatizált vele, csakúgy, mint a kormánnyal, amely az első szabad választás eredményeképp jött létre és a második szabad választáson bukott meg – egy egész könyvet érdemelne, lehet, hogy több könyvet is, és nem egy aránylag rövid fejezetet. Ezért is maradt meg a szerző a rövid vázlatoknál, megjegyzéseknél és skicceknél még olyan drámai és sorsdöntő események esetében is, mint a szlovák kormány 1991 tavaszán történt újjáalakulása és a cseh féllel folytatott alkotmányügyi tárgyalások, melyek – meglehet, mindkét fél akarata ellenére, mégis feltartóztathatatlanul – zsákutcába jutottak. Ezzel is mintha azt mondaná: várjatok csak, legközelebb erről sokkal részletesebben és terjedelmesebben szólok, meglátjátok, csodálkozni fogtok...

Legalább így, írásom végén nem hagyhatom megemlítetlenül azt az ötödik urat, akinek jelenléte Mikloško könyvének minden fejezetét át- meg átszövi, aki egyszerre valóságos spiritus agensként és detonátorként volt jelen a fönt említett tiszteletreméltó hölgyek életében. Nem nevezem meg, csak annyit mondanék még róla, hogy a november utáni politika színpadára a legjobb ajánlólevelekkel érkezett, később pedig rászokott a legbizalmasabb titkosrendőrségi információk felhasználására, melyeket rendszerint az íróasztalára dobva talált. Egészen biztosan nem tévedek, ha hozzáteszem, hogy Mikloško könyvének ez az ötödik férfi alakja a mai napig az ő nagy politikai – és az is lehet, hogy személyes – ellenfele. Úgyhogy, nem szeretnék fogadni, de lehetséges, hogy Mikloško harmadik könyve elsősorban a V. M. úrral való viaskodásairól fog szólni, és persze nem csak a vele folyó küzdelemről, hanem a mindazokkal szembeni harcról, akiket a fönti úr az 1989 novembere utáni szlovák politikában és társadalomban megtestesített, megtestesít és – úgy tűnik – még hosszú ideig meg fog testesíteni.