Duna is, tenger is

Derült időben nagyszerű kilátás nyílik a Pozsony melletti Dévényi kanca nevű hegyről. Megcsodálhatjuk innen a Duna menti síkságnak egy elég terjedelmes részét, amelynek kialakulásánál a Duna és a történelmi események egyaránt igen jelentős szerepet játszottak.

Néha – s ez évente talán ha kétszer fordul elő – megpillanthatjuk innen a behavazott osztrák hegycsúcsokat is. Azt, ami mögöttük van, természetesen a legjobb látási viszonyok mellett sem figyelhetjük meg, ezért aki életében egyszer sem lépi át Szlovákia határait, sohasem látja meg az igazi tengert. Ennek ellenére mégiscsak van valami, ami emlékeztet arra, hogy a régmúltban ettől a tájtól egyáltalán nem volt idegen a tengerek világa. Ha a Dévényi kanca látogatója egy kicsit figyelmesebben néz a lába elé, a sziklák között olyan élőlények maradványaira bukkanhat, amelyek már régóta nem élnek itt: a tengeri állatvilágból csupán kövületek maradtak hátra. Nyilvánvaló, hogy itt valaha tenger hömpölygött.

Ez a következtetés látszólag nem követel meg tőlünk semmilyen különleges ismereteket és ítélőképességet: ahol élőlények kövületei vannak, ott valaha létezniük kellett az élőlényeknek is, s amennyiben ezek tengeri élőlények voltak, úgy joggal feltételezhetjük, hogy olyan környezetet találtak itt maguknak, amely megfelelt a testfelépítésüknek. Bármennyire is természetesnek, problémamentesnek és szinte magától értetődőnek tűnik ez a gondolatmenet, egyes mozzanatai mégis fokozott kreativitásról tanúskodnak. Először áttértünk a megkövesedett kagylóról ennek hordozójára és lakójára, amelynek puha teste réges-rég felbomlott és nem hagyott maga után semmiféle nyomot. Ezután a következő, az előbbihez szorosan kapcsolódó lépésben áttértünk az élőlényről alkotott elképzelésünkről a környezet elképzelésére, amelyben ez az élőlény minden kétséget kizáróan élt. A kagyló maradványa elkalauzolt bennünket annak hordozójáig és arról áttértünk az ehhez kapcsolódó tengeri környezetre és az általa nyújtott életfeltételekre. A tengeri puhatestű lénynek e szárazföldi táj mészkőszikláiba beágyazódott kagylójáról gondolatban áttértünk az óceánok világára.

Ne tévesszen meg tehát bennünket megállapításom egyértelműsége, ami ahhoz az elképzeléshez vezetett, amely kezdetben, a kagylószerű alakulat jelenlétének megállapításakor, egyáltalán nem volt nyilvánvaló. Amikor erről a kövületről áttértünk a néhai élőlényről alkotott elképzelésre, hogy ezután megállapíthassuk: létezésének elengedhetetlen feltétele a tengeri környezet volt, akkor a következménytől az okig, a magába foglalttól a magába foglalóig, a kagylótól annak tartalmáig, majd ellenkező irányban haladtunk. Nevezetesen a magába ölelttől a magába ölelőig, az elemtől univerzális környezetéig, a lakótól annak világa felé vettük utunkat. Elmélkedésünk mindenesetre elvezetett bennünket annak a feltételezéséhez, ami eltér a közvetlenül adottól, hiszen az egész empirikus hagyomány arról szól, hogy a következmény eltér az októl, s elemzés útján az előbbit soha nem lehet kizárólag az okban felfedezni. Az alakzatban, amely a tengeri puhatestűek kagylójára emlékeztet, egyáltalán nincs előre meghatározva, hogy az általunk megfigyelt helyt valaha tenger mosta. A tenger elképzeléséhez csupán az a gondolatmenet vezethetett el bennünket, amely nem mentes ugyan deduktív ténymegállapításoktól, azonban az adott elképzelést nem lehet csupán ezekre a megállapításokra leszűkíteni.

Ha emlékezetem nem csal, Ch. S. Peirce soha nem járt Szlovákiában és ezért nem bukkanhatott puhatestű tengeri lények lenyomataira a Dévényi kanca sziklái között. Az amerikai filozófus által felhozott példa – amelyet azzal a szándékkal vettem kölcsön, hogy hozzáigazítsam a mi körülményeinkhez – eredeti formájában így hangzik: „Kövületekre leltünk: mondjuk, hogy ezek halakra emlékeztetnek, de a tengerparttól messze találtunk rájuk. A jelenség megmagyarázása érdekében abból a feltételezésből kell kiindulni, hogy ezt a tájat valaha tenger mosta.” ([1], 135)

Az általam idézett írásban Peirce a következtetésnek ezt a típusát hipotézisnek nevezi, s ezt a dedukció és az indukció mellé sorolja. A hipotézisek megalkotását szerinte nem lehet leszűkíteni sem a deduktív, sem az induktív módra: míg a deduktív következtetésnél az adott szabályból (a zacskóban az összes babszem fehér) és az adott esetből (ez a babszem ebből a zacskóból származik) elemzés útján levonunk egy következményt (ez a babszem fehér), az induktív eljárás során az ismétlődő esetekből és eredményeikből (ez a babszem ebből a zacskóból származik; ez a babszem fehér) azt az általános szabályt vonjuk le, hogy az összes babszem a zacskóban fehér; a hipotézisek megfogalmazása viszont egy olyan eljárás, amelynek során az adott eredményhez és szabályhoz keresünk egy konkrét példát. Peirce a hipotetikus következtetést így értelmezi: képzeljük el, hogy egy olyan helyiségbe léptünk be, ahol több zacskó található különböző színű babszemekkel: rájöttem, hogy csupán az egyikben van fehér bab s az asztalon egy maroknyi fehér babszemet találtam: megállapítom, hogy az asztalon levő babszemek ebből a zacskóból származnak. Ily módon egy hipotetikus, merész és gyengén megalapozott következtetés birtokába jutok. Nincs rá garancia, hogy a bab nem egy másik zacskóból származik, vagy egy egészen más helyről került ide. Lehet, hogy a fehér babszemek egészen más úton kerültek a helyiségbe, mint a zacskóban lévők, sőt még az sem kizárt, hogy valaki külön hozta ide, vagy még az előző évi termésből maradt hátra. Az is lehet, hogy a fehér babot valaki az összes többi zacskóból válogatta össze. Peirce rámutat arra a tényre, hogy a „hipotézis általános szabályként meglehetősen gyenge érvnek bizonyult”. ([1], 135)

Az indukció persze általában a bizonytalansághoz kapcsolódik, s ezt ugyancsak a következtetés egyik szintetikus módjának tekinthetjük. Peirce azonban erre a tényre hivatkozva elutasítja azt a gondolatot, hogy az indukciót összekösse a hipotézissel. Ehelyett azt mondja: „...az indukció segítségével leszögezzük, hogy az általunk megfigyeltekhez hasonló tények érvényesek lesznek azokra az esetekre is, amelyek nem képezik a megfigyelés tárgyát. A hipotézis segítségével levezetjük annak a ténynek a létezését, amely eltér a megfigyelés bármely tárgyától, s ebből pedig a közismert törvények alapján szükségképpen következik az, ami a megfigyelés tárgyát képezi. Az előbbi az egyes esetekből az általános érvényű törvényekre való következtetést, a hipotézis pedig a következményről ennek az okára való következtetést jelenti. Az előbbi minősít, az utóbbi magyaráz”. ([1], 143)

Az amerikai mezőgazdaság terményeinek világából a Duna menti táj állatvilágába visszatérve arra a megállapításra jutunk, hogy a következményről az okra való hipotetikus következtetés a néhai tenger feltételezését jelenti. Nevezzük el az általunk használt megállapítást eltávolodásnak (abdukciónak) – ez egy olyan fogalom, amelyet Peirce is használt, s amelyet mostanában egyre gyakrabban alkalmaznak a gondolkodás különböző típusainak elemzésénél a tudományos elméletektől kezdve az esztétikai ítéleteken és az orvosi diagnosztikán át egészen az értelem azonosításának mindennapi gyakorlatáig. John R. Josephson, a mesterséges intelligencia szakértője Abductive Inference című könyvét az abdukció alábbi meghatározásával kezdi: „Az abdukció – vagy más szóval a legjobb magyarázat elérését célzó inferencia – az inferenciának egy olyan formáját képezi, amely az őt jellemző adatokról áttér azokra a hipotézisekre, amelyek a lehető legjobban képesek megmagyarázni vagy megalapozni őket”. ([2], 5) Umberto Eco, aki ebben az esetben is szívesen belátja, mennyire értékes inspirációkat merített Peirce filozófiai és szemiotikai hagyatékából, az abdukciót egy olyan szabály feltételeként értelmezi, amely lehetővé teszi számunkra a jelek megfejtését: „Az abdukció... a szignifikáns szabályok rendszerének kísérleti és kockázatos felvázolása, amely a jelet értelemmel ruházza fel”. ([3], 40)

Kísérletképpen egy bizonyos kockázat mellett (amely ezúttal nem volt egy cseppet sem nagy) a kövületnek mint jelnek az interpretációja során egy olyan rendszert vettünk át, amely lehetővé teszi számunkra, hogy áttérjünk az elfogadható értelmezésre és világunk harmonizációjára. Joggal meggyőződhettünk róla, hogy az őslénytanból merített ismeretek pontosíthatják, kibővíthetik, de nem tudják maradéktalanul cáfolni ezt a feltételezést. Eco az abdukció problémájával foglalkozó egyik tanulmányában azonban a szárazföldön előforduló kövületek előfordulásának másfajta magyarázatára is kitér. Miért ne tételezhetnénk fel, hogy itt olyan maradványokról van szó, amelyeket valamiféle ufók hagytak hátra egy piknik után? S miért ne képezhetnék akár egy filmrendező által megtervezett kulissza részét? Eco a „paleontológiái magyarázat” elsőbbségét arra alapozza, hogy mégiscsak ez tűnik az összes közül a leggazdaságosabbnak. Ezután rögtön áttér az abdukció két típusának a megkülönböztetésére: „...az előbbi egy vagy több meglepetésszerű és különös tényből indul ki és az általános törvény hipotéziséhez vezet (úgy tűnik, hogy ez valamennyi tudományos felfedezésre érvényes), míg az utóbbi egy vagy több meglepetésszerű és különös tényből indul ki és egy olyan hipotézishez vezet, amelyről azt tételezzük fel, hogy e tények okozója (úgy tűnik, hogy ez a bűnügyi nyomozás esete)”. ([4], 204)

Eco az abdukció két fajtájának a megkülönböztetését közelebbről is meghatározza abban az értelemben, hogy az előbbi a világokhoz, az utóbbi a szövegekhez kapcsolódik. A világokat ugyanakkor tudósok kreációiként értelmezi, akik ezek megmagyarázása érdekében törvényeket alkalmaznak, míg a szövegek szerinte olyan megnyilatkozások összefüggő sorát képezik, amelyeket közös téma kapcsol egybe. Az abdukció előbbi típusa tehát a tényeket törvények segítségével köti össze, míg az utóbbi típus a tényekből történetet kreál.

Eco alighogy felvázolta az abdukció két típusa közt húzódó választóvonalat, máris megkérdőjelezte kötelező mivoltát és megkülönböztető értékét: „Ez a megkülönböztetés azonban aligha lehet meggyőző. Amennyiben az abdukció egy olyan általános érvényű elv, amely az emberi megismerés egészét irányítja, abban az esetben az abdukció két fajtája között nem létezhet lényeges eltérés. Egy irodalmi szöveg interpretációjánál gyakran alkalmazunk szövegközi szabályokat: ezek nem csupán az irodalmi szövegek műfajára jellemzők, hanem közös normákat, retorikai endoxákat is képeznek (mint például a cherchez la femme szabálya, amikor bűnügyről van szó). A világok interpretációja során is gyakran olyan törvényekhez nyúlunk, amelyek nem ad hoc jellegűek, és a világnak csupán egy bizonyos részében érvényesek, mint például a „komplementaritás elve a fizikában”. Eco arra a következtetésre jut, hogy az abdukció általános mechanizmusát csupán annak a feltételezésnek a segítségével magyarázhatjuk meg, mely szerint „a világokhoz úgy viszonyulunk, mintha szövegek lennének, a szövegekkel pedig úgy bánunk, mintha világok lennének.” ([4], 205) Az író szemszögéből ily módon az abdukciónak mint az emberi gondolkodás általános vezérelvének a segítségével két olyan terület kapcsolódik össze, amelyeket általában elválasztunk egymástól, mivel úgy gondoljuk, hogy egy törvény felfedezése más, mint amikor alapgondolatokat, tetteket és személyeket kapcsolunk össze egyetlen témába. Eco arról akar meggyőzni bennünket, hogy a szövegekhez úgy viszonyulunk, mint a világokhoz, és a szövegek világában általános érvényű szövegközi törvényekre bukkanunk.

Aki csak egy kicsit is jártas Eco szemiotikával foglalkozó műveiben, az tudja, hogy ez az egységesítő hozzállás a szerző analitikai törekvéseinek az intervariánsát képezi. Az emberi gondolkodás ily módon való felfogásának számos következményét ismerjük, s ahogy erről mi is megavőződhettünk, közéjük tartozik az intertextualitás fogalma is, amely Eco szemiotikai koncepciójának a magvát képezi. Ami magát az abdukciót illeti, Eco ennek kreatív alkalmazására nem csupán a tudományos felfedezésekben és a forradalmakban, hanem irodalmi szövegekben – ezen belül főleg Sherlock Holmes következtetéseiben – is talál példákat. A tudományos és az irodalmi módszer egymáshoz való közelítésének az alaptendenciájára nézve meglepő lehet, hogy Eco annak a különbségnek a kidomborítására helyezi a hangsúlyt, amely egy irodalmi szöveg detektívjének abdukciója és annak a tudósnak az abdukciója között létezik, aki új világot hoz létre. A megkülönböztető jegyek ott bukkannak elő, ahol az író elmélkedéseiben megjelenik a „metaabdukció”. Eco szerint a metaabdukció lényege abban rejlik, hogy „el kell dönteni: a kreatív abdukció által felvázolt lehetséges világ (vagy a dolgok állása) azonos lehet-e az »igazi« világgal”. ([3], 42) Az abdukció egy gondolatmenetet képez, s amennyiben ennek során valami igazán új, egy új törvény, a dolgok és jelentéstartalmak új elrendezése jön létre, ez Eco szerint a kreatív abdukció során keletkezik, és ebben az esetben teljes joggal merül fel a kérdés, hogy ez a törvény többet jelent-e egy elegáns, harmonizáló és integráló gondolatnál.

A klasszikus racionalizmus az eszmék objektív érvényességének a garanciáját a párhuzamosságban, valamint a res extensa és a res cogitans közt létező eredendő harmóniában látta. Eco szerint ennek a kapcsolatnak a feltételezése a gondolkodás és a külvilág között nem csupán Descartes-nak és Leibniznek mint a klasszikus racionalista filozófia képviselőinek, hanem Sherlock Holmes-nak is biztos támpontot nyújtott következtetései levezetésére. Holmes soha nem téved és társa, dr. Watson csodálkozása elegendő garanciát jelent, hogy a híres detektív hipotéziseit a jövőben sem fogja tudni senki megcáfolni.

A detektív következtetései megrendíthetetlen voltának az összehasonlítása a fallibilizmus elvi követelményével – amelyet Peirce a tudományos kutatás megértése érdekében hajtott végre – Ecot arra sarkallta, hogy különbséget tegyen a két eljárás között a metaabdukció szintjén. A tudományos megismerés ugyanis nem fogadja el a problémák végső megoldását, s így a tudományos felfedezés mindenkor ki van téve a majdani hamisítás veszélyének. Eco ebből az összehasonlításból kiindulva megállapítja, hogy „a ténytől a törvényekig és a tényektől a tényékig végbemenő abdukciók közt meglévő igazi különbség minden bizonnyal a metaabduktív rugalmasságban, vagyis annak az alapvető fallibilizmusnak a minden kétséget kizáró bátor elutasításában rejlik, amely az emberi megismerést irányítja”. ([4], 220) Ezért az irodalmi detektívek következtetéseiket hatásos zárójelenetek alkalmából fejthetik ki, amikor minden kétséget kizárva és tévedhetetlenül rámutatnak a gyilkosra. Éppen ezért a detektívek az „igazi” életben több hibát követnek el, mint a tudósok. Egyfelől itt van a „metaabduktív rugalmasság”, másfelől az, amit „metaabduktív óvatosságnak”, az eredmények gyanakvással kísért felülvizsgálásának, a hamisítási eljárásokra való hajlandóságnak nevezhetünk.

Eco végül megállapítja, hogy Peirce és Conan Doyle nem ugyanazt a történetet mesélik el nekünk. Ezzel egyet is érthetünk, s én csupán egy rövid eszmefuttatást szeretnék ehhez hozzáfűzni, amely még jobban kidomborítja a világok és a szövegek létrehozása közt létező különbséget.

Térjünk ki egy pillanatra arra a helyzetre, amikor a detektív összehívja az összes gyanúsítottat és egy hatásos előjátékot követően, amelynek célja a feszültség fokozása, bemutatja a szövevényes eset megoldását. Amennyiben detektívünket Nero Wolfe-nak hívják, kiváló következtetései azonnal beigazolódnak és a megjelölt tettes kertelés nélkül beismeri bűnét. Kétségtelenül igaz, hogy a tudós nem számít saját problémájának diadalmas és végső megoldására. Még a legalaposabb és a legkiválóbb megoldás is felülvizsgálat, alternatív megoldások megfogalmazásának – megkérdőjelezés és hamisítás tárgyává szokott válni a tudomány berkeiben. Eco a tényről a törvényekre és a tényekről tényekre végbemenő abdukciók között fennálló különbségeket a fallibilizmusnak a tudományos kutatás köréből való kizárása lehetetlenségére és a teljes bizonyosság elérhetetlenségének a kihangsúlyozására alapozta. Arról van itt tehát szó, hogy mi fog majd történni az abdukció eredményével a gondolatmenet továbbvitele és a világ további elemzése során. Ezzel kapcsolatban emlékeztetni szeretnék arra, hogy ezt a folytatást nem csupán az elért eredmények hitelesítéseként, kiigazításaként vagy meghamisításaként, hanem további abdukciók kiindulópontjaként is értelmezhetjük, amelyek során mindaz, ami magába foglaló, formális, általános és egységesítő szabályként létezett, fokozatosan magába foglalttá, tartalommá és speciális esetté alakul át. A szabály felett ily módon megjelenik a szabályok szabálya, az általános felett az egész, amelybe ez a szabály külön részként tartozik. Ezt az eljárást Ecohoz hasonlóan metaabdukciónak is nevezhetnénk, mi azonban ezt többre tartjuk, mint egy annak eldöntésére szolgáló eszközt, hogy a felfedezett szabály érvényes-e az „igazi” világban: ez pedig a szabály integrációja a szabályok szabályába. Az integráció során valószínűleg az azt megelőző abduktív következtetések hitelesítése, kiigazítása és újrafogalmazása is végbe fog menni; ezzel azonban a metaabdukció lényege távolról sincs kiaknázva, mivel a döntő lépés a „felsőbbrendű” szabály felé történő elmozdulásban rejlik. Az így értelmezett abdukció logikája szerint nem létezik akkora tenger, hogy azt ne lehetne még egy ennél is nagyobb univerzumba belehelyezni. Itt nem csupán az egyik területnek a másikhoz való csatolásáról és szélesebb rangsorok létrehozásáról van szó: egyúttal ugyanis áttérünk a tartalomról a formára és az objektumokról a műveletekre. Az abduktív folyamat egyes fázisainak az általunk felvázolt értelmezése egyre inkább hasonlít a konstruktivizmusnak J. Piaget által felvázolt eszméjére.

Amennyiben ezt összehasonlítjuk az elbeszélés további sorsával, élesen kirajzolódnak azok a különbségek, amelyek Eco szemszögéből – aki csupán a tudományos eljárások fallibilizmusát vette figyelembe – egyáltalán nem voltak magától értetődőek. Mi történhet azonban az elbeszéléssel annak befejezése után? Tudjuk, hogy egy történet zárójelenete újabb történetek kiindulópontjává válhat, s az egyik rejtély megoldásától csupán egy lépésre van egy másik rejtély felbukkanása. A bűnügyi történetek sorozatokba kapcsolódnak, a kalandos történetek újabb és újabb folytatásokat érnek meg annak ellenére, hogy hőseik immár húsz évvel idősebbek lettek. A közvetlen folytatáson kívül a történet azt is megérheti, hogy motívumai, egyes mozzanatai, hősei és cselekményei az intertextuális kapcsolatok talajvizének kapillárisain keresztül más történetekbe is behatolnak: így például Zadig saját nyomkövető képességét átruházza egy középkori szerzetesre, aki egy kolostorhoz közeledik, ahonnan egy pillanattal előbb megszökött egy ló. Mindkét esetben a történet újra csak egy történettel folytatódik. Az Eco által említett intertextuális törvények részt vesznek ugyan a történet létrehozásában és befogadásában, önmagukban azonban egyértelműen nem szerepelnek benne. Amennyiben a történet folytatása történet akar maradni, nem jelenhet meg benne az, ami az új tudományos világok megalkotásának egyik tipikus kísérőjelensége, vagyis a tartalmakról a formára való áttérés.

Mindezzel nem akartam megkérdőjelezni a szövegalkotás és az új világok kreálásának közös kiindulópontját. A folyamat kezdetén tényleg az abdukció áll azzal az egyedülálló képességével, hogy képes felülemelkedni az egyes tényeken. Ebből a pontból két, alapvetően eltérő történet bontakozik ki. Eltérő mivoltukat az is bizonyíthatja, hogy amennyiben a forma reflexiója közvetlenül kapcsolódik a történethez, ennek folytatása az esetek többségében lehetetlenné válik. A metaszintre való áttérés a történet szempontjából nem éppen vonzó távlat.

Irodalom

1. Peirce, Ch. S.: Deduction, Induction and Hypothesis (Dedukció, indukció és a hipotézis). In: Chance, Love and Logic. London 1923.

2. Josephson, J. – Josephson, S. (ed.): Abductive inference. Computation, philosophy, technology. (Az abduktív inferencia. Számítás, filozófia, technológia). The Ohio State University. Cambridge University. Press, 1994.

3. Eco, U.: Semiotics and the Philosophy of Language. (A szemiotika és a nyelv filozófiája). Bloomington, Indiana University Press, 1984.

4. Eco, U.: Horns, Hooves, Insteps. (Szarv, patkó, zabla). In: Eco, U. – Sebeok, T. A. (ed.): Ehe Sign of Three: Supin, Holmes, Peirce. Bloomington, 1983.