Folytatásos regény

A nevezett személy tisztelettel kéri, legyen szíves elolvasás után továbbadni.

Ez már csak így járja.

Ha jutna sörre, jó lenne, ha jutna kettőre, még jobb.

*

1916-ban rukkolt be, tizenhét és féléves volt akkor, tizennyolc évesen megjárta a frontot – és egészen 1918 szeptemberéig volt ott; visszatérte után munka nélkül maradt.

Kódorgott a városban és rugdosta a kavicsokat.

Ahogy mondani szokás.

1919–20–ban kitanulta a cipészmesterséget.

És 1921-ben megismerkedett a feleségével: szobalány volt a híres gyárosnál, Schrödernél.

Summa summarum: háború, béke és asszony.

A nő összeismerkedett a gyáros fiaival; olyan idősek lehettek, mint a nevezett személy. És nagy németek voltak. És még nagyobb dohányosok.

Gizellának hívták. Már állapotos volt, mikor odaadta magát neki, csak úgy kutyafuttában.

Ez már csak így szokás.

Bár inkább levágatta volna a férfiasságát.

Summa summarum: jobban járt volna. Ahogy mondani szokás. Plusz, mínusz: sokkal jobban.

1921. október 21-én mozgósítás volt, az asszony sírt és könyörgött, hogy vegye el. A nevezett személyt a mozgósítás egészen megzavarta, úgy érezte, úgysem térne vissza, megsajnálta az asszonyt, bejelentkeztek és másnap összeházasodtak.

És akkor elkezdődött.

Hoztak a tanúknak két-három liter bort, lassacskán megitták – és amikor elérkezett a pillanat, hogy valamennyien eltávoztak, gyorsan meg akarta csókolni az asszonyt, de az elfordította az arcát.

Azt mondta: „Mire jó az?”

A nevezett személy szégyenében a körmét kezdte tisztogatni. Ezután már nem próbálkozott, mintha az asszony megölte volna őt, de maga tehetett róla. Számolnia kellett volna vele.

Legalább az ujjain.

A mézesheteket az ifjú urakkal töltötte.

Este kilenc körül járt haza, bűzlött a cigarettától – s még énekelt is. Úgy viselkedett vele, mint egy idegennel. És nem adott lehetőséget: semmire. Még az utcára se kísérte ki. És még azt mondják: a felesége.

Aztán berukkolt, vonattal vitték el őket, és Érsekújvárból írt az asszonynak, ám választ nem kapott.

Megszokta: ahogy mondani szokás.

Néha bizony ez vár, sőt nehezedik ránk, s aztán csak nyom, nyom lefelé.

*

A felesége a mozgósítás után is a gyáros fiaival élt; azután azok Németországba menekültek. Közeledett a nyár.

Az égen fecskék cikáztak – annyi volt belőlük, mint eső előtt –, éjszaka csillagokkal volt tele, fehér pontok a fekete háttér előtt, napközben pedig fecskékkel, fekete villanások a fehér mozivásznon.

Keveset keresett; nem tellett se lakásra, se bútorra, se ruhára. Aztán összetalálkozott Fan cipészmesterrel, akinél annak idején kitanult – és az azt mondta neki, hogy lakjanak nála, amíg nem találnak jobbat.

Egyetlen vaságyuk volt, azon aludtak.

A felesége egyenesen elutasította házastársi kötelességének teljesítését –ezért a nevezett személy az ágyról a földre rugdosta.

*

Summa summarum: kislányuk született. A szájából néha kiesett a dudli. A felesége ilyenkor tarkón vágta, majd a dudlira mutatott, hogy vegye fel. Szavak nélkül éltek.

Máskor az asszony letette a kislányt az ágyra és kijelentette, hogy a Dunába ugrik; azután elment.

A suszterné a felesége után küldte, merthogy mi lesz a kislánnyal, hogy ő még ilyet nem látott.

A nevezett személy csak bólintott.

És azt mondta: „Én sem.”

A felesége a Dunaparton sétált, közben meggondolta magát – így kis idő múlva hazatértek.

Szomorkodott a németek távozása miatt. És ez így ment nap mint nap.

*

A nevezett személy rájött, hogy lakást egykönnyen nem szerez, vonatjegyet váltott – és az asszony anyjához utaztak Magyarfalvára, aki viszont kijelentette, hogy nem hajlandó sem az ágy alatt aludni, sem pedig a tyúkokkal hálni.

Néha bizony a dolog így is elsülhet.

Felkereste a helybéli borbélyt és megkérdezte, hogy nem tud-e valahol egy kiadó szobát – tudott: volt neki egy a borbélyműhely mögött.

A szoba mintha csak rájuk várt volna; körülnézett benne, megegyeztek a bérleti díjban és máris költözhettek.

A borbélyműhely a falu közepén állt: városias kapuval, környékén üzletek, csendőrség és vendéglő, sőt a jegyző is a fogorvossal, tehát minden a közelben.

Visszatért az udvarba – a feleségének hűlt helye.

Saját szobát talált a falu legvégén.

O szemet hunyt a dolog felett: ahogy mondani szokás.

Csupán vasárnaponként látogatta az asszonyt, ilyenkor pénzt vitt neki, de az a köszönését sem viszonozta. Mindig hidegen fogadta. Közben viszont énekelgetett. Kislányuk úgy féléves lehetett: az asszony mindig maga mellé fektette az ágyban, hogy a nevezett személy ne férjen hozzá és ne tudjon vele enyelegni.

Így mondta: enyelegni.

Az asszony koraősszel félénken, szinte lélegzetvisszafojtva közölte vele, hogy állapotos.

Summa summarum: ekkor már több mint fél éve nem enyelgett vele. Úgy érezte, hogy megáll az esze.

A borbély elmondta, hogy ismer egy pozsonyi orvost, aki biztosan tudna segíteni, de az asszony nem volt hajlandó őt felkeresni. Végül mégiscsak meggyőzte.

*

És akkor hirtelen rámosolygott a szerencse: egy hét alatt szerzett lakást, majd munkát is.

Két hónapig szalmazsákon aludt, vacsora helyett csak citromos teát ivott, bútorra gyűjtött, ám közvetlenül a beköltözésük után egy német – bizonyos Franz Deckel – kezdett hozzájuk járni.

Állítólag: az asszony ismerőse.

Az meg nemsokára a szokásos helyzetbe került: állapotos lett. Ezért is neki kellett megdolgoznia.

A házasságuk egész ideje alatt védekezett – mégis öt vagy hat abortuszt kellett megfizetnie. Vagy talán hetet.

*

Összeveszett a galambokkal, átkozta a gerléket. A fejére piszkítottak. Ez az állapot több mint egy hétig tartott, vagy talán tíz napig, amint kilépett, máris ott volt a homlokán a jel.

Ahogy mondani szokás: szerencse.

De a nevezett személy tébécét kapott és kezelésre szorult. Néha beüt az ilyesmi is.

A városi galambok is gyakran kapnak tébécét.

A felesége dühös volt: „Miért nem lett belőled inkább pap?” És hozzátette: „Te közönséges suszter!”

A szlovákok szerinte csak buta szlovákok voltak, a magyarok meg cigány nemzetség, csak a német az ember.

A kitisztított zakón a madárpiszok után fehér foltok maradtak: akár a krétanyom. A cipők: ugyanúgy.

Vasárnap sétálni mentek, az egész család, de az asszony hol előreszaladt, hol mögöttük vánszorgott, csak ne kelljen belékarolnia; erről hallani sem akart. És soha nem szólította őt a keresztnevén.

Mindig csak így: „Te.”

A házastársi kötelességének teljesítése elől továbbra is kitért: csak akkor adta meg magát, amikor semmiképpen sem tudta elhárítani, azt is csak úgy futtában, s közben az arcát letakarta egy törülközővel, hogy meg se csókolhassa.

És újra eltalálta egy galamb.

És megint a homlokán.

És még azt mondják: szerencse.

Inkább a fejét vágatta volna le, jobban járt volna, sokkal jobban, nyugta lett volna mindentől.

*

Summa summarum: a kislány után fiú született, s még az is lehet, hogy az övé, titokban az arcát figyelte.

És ugyancsak titokban egyszer vett egy madáratlaszt. A fiú szeplős volt: mint a madártojások.

*

A nevezett személy leszokott a dohányzásról.

Saját műhelyében dolgozott, annyit kereshetett, amennyit csak akart, de a felesége haragudott, hogy folyton otthon van. Ahogy mondani szokás: rágta a fülét, így hát elszegődött dolgozni egy gyárba.

A felesége rohant Deckelékhez; azt is tudta, mennyit keres a Deckel, semmi más nem érdekelte.

Ez ment napestig: Franz ide, Franz oda. A nyomdaiparban jól fizetnek.

Egy előnye azért mégiscsak volt a dolognak: Deckel felesége állásban volt – így hát a nevezett személy is azt tanácsolta a feleségének, hogy menjen dolgozni, hogy talál neki valamit.

Az olyan képet vágott, mint a vasárnapi séták alkalmával, amikor arra kérte, hogy karoljon belé: hallani sem akart róla. Nem azért ment férjhez, hogy dolgozzon, hogy nézne az ki, mit gondol ő róla.

A nevezett személy újra megbetegedett és háromszor is a Tátrába kellett utaznia: szanatóriumba Vyšné Hágyra.

Csak ilyenkor volt tiszta a körme, ha nem dolgozott.

Az asszony végül egy üzemben helyezkedett el. A postás segített nekik. Fél év várakozás után felvették őt a dinamitgyárba. Pénzt ugyan soha nem látott tőle. Félrerakta: gyűjtögetett, akár a hörcsög.

Azt mondta: „Takarékoskodom.”

Takarékoskodott a zsírral is, amelyben a húst sütötte a vasárnapi ebédhez, de előbb a halat sütötte meg benne, így hát a húsnak is hal íze lett. Aztán az asszony mérget adott be neki.

*

Ahogy az már lenni szokott: először csak haldoklott, aztán úgy érezte, hogy tényleg meghal, látta az összes szenteket – és velük együtt a madarak szárnyát is, amelyek a fejük körül röpdöstek.

A kislány sírt, hogy apa meghal, de a felesége azt mondta, hogy mindenkinek meg kell halni egyszer.

És közben járkált. És közben énekelgetett.

Summa summarum: nem halt meg.

Lehet, hogy a madarak mégis szerencsét hoztak: azok a fehér foltok a fekete zakón.

De egy idő múlva érezte, hogy fáj a szíve, mintha hirtelen megváltozott volna a légnyomás és nem volna elég oxigén. Zúgott a feje: nem kapott levegőt. Súgott, akár az erdőben.

Kiitta a kávét a pléhbögréből – és az alján apró gyökereket fedezett fel. Megkérdezte tőle: „Mi ez?”

Szó nélkül elvette tőle a bögrét, kiöntötte a maradék kávét a mosdó alatti vödörbe – onnan pedig a lefolyóba.

Éppen akkor tudatosította, hogy már azelőtt is adott neki mérget, de megrémült saját magától és taktikát változtatott.

A legegyszerűbbet: hogy elválik.

De végül a legőrültebbet is: hogy egy beteg fazonra nincs szüksége, hogy majd addig fogja őt üldözni, míg meg nem döglik, vagy meg nem szökik otthonról, hogy a kislányt megtartja, a fiút meg elviheti magával, hogy soha nem szerette őt, hogy ő mindig csak albérlő volt ebben a házban.

Leitta magát és szidta az asszonyt; mindenből elege volt.

Fortyogott, mint a lúg.

*

De ez még csak a kezdet volt: a felesége megegyezett Deckellel, hogy diliházba dugják, és tervet eszeltek ki ellene.

Újra le akarták itatni a nevezettet, amit ő meg is tett, össze kellett vesznie az asszonnyal, amit úgyszintén megtett, a kislánynak ordítania kellett – Deckel is kiabálni kezdett, hogy micsoda egy őrült, diliházba való, hívjanak rendőrt, amíg nem késő.

Hívtak is; de a rendőr nem jött.

Másnap a lánya elmesélte, hogy parancsolták meg neki, hogy ordítson – és már jó előre úgy intézték, hogy úgy tűnjön, égő lámpát vágott beléjük. Summa summarum: most már ő adta be a válókeresetet. Azután elköltözött. Mindenből elege volt.

De mindig tudta, mi a kötelessége – és önként fizette a tartásdíjat. 50 koronát küldött hetente. Szombaton a fia és a lánya mindig érte jöttek. Még fagylaltra és adott nekik. Vagy moziba vitte őket.

Plusz, mínusz: jobban érezte magát.

Ahogy mondani szokás.

Lassan az ivást is abbahagyta.

A válóperük is rendben haladt előre.

Erre megjelenik a felesége és ott reszket előtte, hogy térjen vissza. Nagy színjáték volt, nagy cirkusz. Leteremtette a főbérlőt, hogy lakást adott neki, aztán berohant a műhelybe, megragadta a cipőmaradékokat, hogy az utcán majd a fejéhez vagdoshassa őket és még utánuk is rúghasson.

Két nap múlva ugyanez.

És még egyszer; harmadszorra.

Minden vevőjét elveszítette – és ugyanott volt, ahol azelőtt: a nullán. Még az is lehet, hogy két nullán. És még azt mondják, szerencse.

*

Rugdoshatta a kavicsokat. Ahogy mondani szokás. Ehelyett a fecskéket számolta a villanydrótokon – csak innen tudta, hogy szeptember van. Afrikába repültek.

A nevezett személy legszívesebben a szárnyukra ült volna és elrepült volna velük: legalább egy új lakásba. De még bérletre sem volt elég pénze. Mi több, még sörre sem.

Ez már csak így van.

Végül elválasztották őket.

Megkapta feketén fehéren – fütyörészhetett is volna, csakhogy mindez nyolc évig tartott, elhúzódott, a végtelenségig.

Közben kétszer költözött és munkát talált egy pékségben; esténként meg cipőt javított.

Vett egy öreg rádiót. Később egy kanárimadarat is. Madártenyésztő lett belőle.

És nyugalma volt.

*

És megint fizetett tartásdíjat. És senkivel nem kezdett ki. És hosszú sétákat tett.

És új ágyat vett.

És vacsorát főzött hús nélkül. És citromos teát ivott. És a körmét tisztogatta.

És üldögélt az ablak mellett. És rádiót hallgatott.

És fütyülni tanult a kanáritól.

És néha beszélgettek.

És vett neki egy lánykanárit.

És már sörre is tellett. És már kettőre is.

És nem volt sokkal jobb.

És adják tovább.