Hérakleitosz villáma

Nehéz – ha nem egyenesen lehetetlen – arról elmélkednünk, hogy miként alakult ki az emberi gondolkodás. Nem azért, mintha a kezdet a beláthatatlan múltba nyúlna vissza, sokkal inkább azért, mert a gondolkodás mi magunk vagyunk: ezért nehéz olyan helyet találnunk, amely bizonyos rálátást biztosítana, s ahonnan úgy tudnánk szemlélni, mint valami előttünk elhelyezkedő tárgyat. És ugyanakkor már maga ez az elmélkedés is abból fakad, amit a gondolkodásunk ránk erőltet, vagyis hogy a vizsgálódásnak meg kell hogy legyen a maga tárgya, amit úgy kell megközelítenünk, hogy ne a saját képünket lássuk benne viszont, s hogy minden előítélet nélkül tanulmányozhassuk. Ez a magatartás azonban korántsem magától értetődő: egy meghatározott gondolkodásmód következménye, amelynek megvan a maga története és amely azon alapelvekből indul ki, melyek meghatározzák – tehát ugyanakkor korlátozzák is.

Ennek a gondolkodásmódnak a kezdeteit – melyet filozófiainak nevezünk s amely mindannak az alapja, amit leginkább talán európai racionalitásnak nevezhetnénk – viszonylag pontosan behatárolhatjuk az időben. A görög városállam (polis) feltételei között született, mely államalakulatok a Krisztus előtti 8. és 7. évszázad között keletkeztek; az első filozófusok a hagyomány szerint száz évvel később tűntek fel Milétoszban. Ez a történelmi tény azonban önmagában semmit sem árul el az ember világhoz való viszonyának mélyreható változásairól.

A kép mint az önreflexió eszköze

Amint azt föntebb megállapítottuk, a filozófia segítségével bonyolult feladat megragadni ezt a folyamatot, hiszen magának a filozófiának a léte is ennek a folyamatnak a következménye; a filozófia szakítás mindazzal, ami megelőzte, ezért hát ennek a feledésbe ment régmúltnak csupán az emléke maradt meg benne, például mítosz formájában. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az átalakulásnak ehhez a korszakához semmilyen módon nem juthatunk közelebb. Nincs ugyan a birtokunkban az európai szellem „születési bizonyítványa”, visszafelé haladva az időben mégis kísérletet tehetünk nyomainak leolvasására. Leginkább nem is magukat a gondolatokat követhetjük nyomon, hanem a képeket; bennük az értelem elszakad a környező, közvetlenül adott világ konkrét érzékelésétől, ennek a világnak a mindennapos tapasztalataihoz kötöttségétől, hogy így, a közegtől elszakadva szemlélhesse a világot. A képalkotás során bizonyos távlati pozíciót foglal el az értelem s ezzel egy időben már újjá is szervezi a világ érzékelését: a kép az első lépés a valóság lehetséges legáltalánosabb megragadása, a fogalmak, a fogalmi gondolkodás felé. Eszköz, amelynek segítségével a gondolkodás széttagolja és elrendezi az érzékelt jelenségeket. Mert a kép olyan valami, amelyben rögzül számunkra a világ, s így bármikor visszatérhetünk hozzá: a kép érzékelteti, milyen is a világ, mi benne a fontos és mi nem, és emellett – épp azért, mert ez a világértelmezés jelképes – új felismerésekre inspirál. A kép a világ nyitott felfogása, mely ugyanakkor meghatározza az értelmezés módját.

A villám differenciát jelent

Ezen állításokat példákkal szükségeltetik alátámasztani. A villám képét választom, melyet az első filozófusok használtak gondolataik szemléltetéséhez: elsősorban az epheszoszi Hérakleitosz (aki i. e. 540 körül született). Művéből fennmaradt egy töredék, mely így szól: „Minden dolgok folyását a villám kormányozza.” Bizonyos, hogy a kijelentést nem vehetjük szó szerint, de úgy sem, mintha valami egészen mást jelentene. Azt kell látnunk, amit mutat: a villám képét. Ebben a képben az az érzéki-értelmi hatás – az a félelem – őrződött meg, melyet ez a konkrét, hatalmas és kiszámíthatatlan természeti jelenség ébreszt.

Ez a félelem azonban szóképbe van foglalva, mely azt mondja: így van ez a mi világunkkal, és így képzelhető el. A képben megőrződött a meglátás, a felismerés, és ezért a villám már nemcsak egy természeti jelenség, hanem egyben utalás is arra, hogy a mindenség egyáltalán (hogyan) „van”. Éjszaka van és az égbolton hirtelen átcsap a villám, és mintha csak széttagolná: a villám ez a „felosztás”, ez a történő „különbség”. Ám Hérakleitosz mondásában a mindenségről van szó, és nem egyik vagy másik epheszoszi viharról, így aztán sokkal lényegesebbet mond: a különbségtevés minden rendszer alapja, legalábbis ameddig egyáltalán képesek vagyunk a magunk módján elgondolni, belátni e rendszereket.

Rendszer ugyanis csak ott létezhet, ahol a különbözőségek széttagolhatóak: a jelenlét és a hiány, a világosság és a sötétség, a fönt és a lent, az égi és a földi. A villám mint elsődleges felosztás, a villám mint differencia, amely az értelem alapja, amely mindent irányít, elkülöníti a megkülönböztetettet a megkülönböztetetlentől, s ezzel egy olyan egység kialakulásának a lehetőségét nyitja meg, mely harmonikus, kiegyensúlyozott, szép és jó. Hiszen ahol nem létezik a differencia, a különbség osztószempontja, ott nem lehet megkülönböztetni, ott nincs mit megragadni, ott a különbségnélküli megkülönböztethetetlenül egy, nincs se éjszaka, se nappal, nincs benne se világosság, se sötétség, az csak az egyformaság szürke káosza, melyet semmilyen módon nem lehet elrendezni.

A láthatatlan tisztelete és az alternatívák kultúrája

Ám a villám mint a felosztás őseseménye, a villám mint a megkülönböztetettség kormányzója nem is fény és nem is sötétség, nincs se fent, se lent: a különbség a széttagolás feltétele ugyan, de maga a különbségtevő nem tartozik az így széttagozódottakhoz; a dolgok abban a fényben nyilvánulnak meg, amelyet a villám ad, s mivel az így megvilágítottak megkülönböznek egymástól, nem olvadnak össze, eltér egyik a másikától, s mindegyikük önmagával azonossá válik. Ám a villám tüzes ragyogása valami egészen más, mint ezek a dolgok összesen és egészükben. Hérakleitosz látomásának varázsos villáma tehát kétszeresen láthatatlan: láthatatlan úgy, mint ahogy láthatatlan a fehér és a fekete, a fönt és a lent közti különbség, és láthatatlan, mert mint különbségtevő minden megkülönböztetésen kívül esik. A villám éppen ezért ébreszt istenségnek kijáró, rettegéssel vegyes tiszteletet.

Úgy tűnhet, hogy mindez puszta spekuláció. Pedig ebben a „képben” nemcsak a filozófiai gondolkodás alapjait ragadhatjuk meg, hanem a társadalmat igazgató értelemét is. Vernant a görög gondolkodás kezdeteiről szóló tanulmányában ugyanis világosan rámutat, hogy ily módon érthető meg a bölcsességen alapuló politika is, amely felméri „mely elemekből épül fel a világ, milyen erők osztják meg és állanak egymással szemben, hogyan lehet ezeket összehangolni és egységesíteni, hogy ellentétükből szülessen meg az emberi közösség rendje".

A politikai élet az ellentétek összecsapása, mely a nyilvánosság előtt folyik vita formájában. Azonban vita csak ott lehetséges, ahol sokféleség van és ahol küzdelem folyik az ellenséges felfogások, érvek között – küzdelem, amely mintha csak az eredeti különbségtétel eseményeinek folytatása és ugyanúgy csiszolás, finomítás lenne. A kultúra, amely megérti a villám képének üzenetét, a krízist – tehát a világosan megkülönböztethető alternatívák közötti döntés állandó kényszerét – részesíti előnyben a közömbösséggel szemben.