Kalligram / Archívum / 1997 / VI. évf. 1997. március – A lehetséges világok határán: Made in Slovakia / Holocaust – az örökség kérdése

Holocaust – az örökség kérdése

Juraj Špitzer: Svitá, až keď je celkom tma (Csak akkor kezd pirkadni, ha teljes a sötétség), Kalligram Kiadó, 1996.

-i -n fordítása

Igen, a hajnal csak a sötétség után jön el. Sajnos, teljesen be kell sötétednie, hogy végre hajnalodjon, hogy pirkadhasson. És hál' istennek egyszer, egyszer meg kell virradnia, ha már beköszöntött a sötétség. A mi természeti és emberi meghatározottságainkban rejlik a remény is, amilyen fatálisán, szinte már reménytelenül akaszkodik reájuk.

Juraj Špitzer könyvének címlapja valójában ugyanazt az érzést tükrözi, amelyről gondolatainak szálai is legömbölyödtök. Úgy is mondhatnám, hogy a Svitá, až keď je celkom tma című könyvet ez az érzés – a szkepszis és a remény érzése – írta meg. Bölcs, s már a bölcsessége miatt is gyönyörű könyv, de az időben visszamenve mégis azt kívánnám Juraj Špitzernek, soha ne kelljen megírnia. Hogy ne legyen kénytelen... Csakhogy ő rá volt kényszerítve.

Juraj Špitzer, Gyuri bácsi, ahogyan szívesen szólítottam, Hont megyéből származott, és ha összetalálkoztunk, nem eshetett meg, hogy legalább néhány pillanatig ne úgy beszélgessünk, mint földiek. Ugyanaz volt a gyengénk: a földijeinket rokonainknak tartottuk. És mint rokon a rokonnak, azt kívántam neki, amire valaha vágyott: a szülővárosban öregedni és halni meg, addig is eljárni a közeli termálfürdőbe, akárha horgászni is, mint azelőtt. Gyuri bácsi így szeretett volna megöregedni ott lent Hontban mint orvos – egyszer így mondta nekem: mint az Agáty (Akácok – L. Ballek regénye; a ford. megj.) öreg Varga doktora –, de ez az álma szertefoszlott. Az élete, a nappala elsötétedett, ezért aztán az önéletírása is sötétbe borult, és rettegnie kellett, nem is álmodhatott a korponai szerelmekről, a gyügyi nyarakról, az ipolyi horgászásokról. Beköszöntöttek a negyvenes évek és Gyuri bácsi, az én szülőföld – s közös szülőföldünk történelme és kultúrája – szerinti rokonom egyszeriben zsidó lett.

Juraj Špitzer Svitá, až keď je celkom tma című könyve nagyszerű olvasmány a benne foglalt esszék bölcsessége és a szerző írásművészete miatt egyaránt. Nem kellemes olvasmány azonban a miatt, ami miatt el kell olvasni: a tartalma és az üzenete miatt. Egy másságra ítélt szlovák értelmiségi fájdalmas tapasztalatai ezek. Igen, valóban ezért ítélték el. Azért írom le ilyen általánosan Juraj Špitzer tragédiáját, mert nemcsak az ő személyes sorsaként szemlélem, hanem tágabb értelemben felfogott emberi, tehát általánosan emberi osztályrészünkként.

A zsidók sorsa valamiképp különlegesen általános emberi. Vagy mi is az ő szemükkel látjuk az emberit és egészen az általánosan emberiig látunk... Végeredményben a mi világunk is nagy részben az ő régi nagy költőik világában fekszik. Juraj Špitzer szlovák is volt meg zsidó is volt. Zsidó maradt és nem szűnt meg szlovák lenni. Szlovák maradt és nem szűnt meg zsidó lenni. Itt született, itt vesztette el a rokonait, mert itt született zsidónak. Képtelen volt elmenni innen, mert itt született és itt nőtt fel, és elszenvedte, hogy éppen itt született zsidónak. Másutt gyötrődött volna, hogy elhagyta szlovák szülőföldjét – a vágy gyötörte volna utána. Szlovák szülőföldjéről és annak kultúrájáról ugyanúgy képtelen volt lemondani, mint őseinek hatalmas kultúrájáról. Nagy szerelmeinek egyikét sem volt képes megtagadni, ezért hát mindkettőt a legkegyetlenebb módon vesztette el. Éppen ott vesztette el az állampolgárságát és az emberi jogait, ahol született, és ott vesztette el a zsidó rokonait, a legközelebbieket is beleértve. Végül a két számára közeli kultúrát is elvesztette: a szlovákot megtagadták tőle, a zsidót pedig Szlovákiában elpusztították. Juraj Špitzer könyvét olvasva a leggyakrabban arra gondoltam, hogy ebből az egészből nem lehetett se elillanni, sem elegyedni vele, és ez a helyzet megrémített, mintha csak a saját bőrömön tapasztaltam volna. Ez a tragikus helyzet az egyszerre szlovák és zsidó Juraj Špitzernek, az embernek a helyzete volt. Tragikus. Nincs tragikusabb az emberi lélek számára. És létezik-e még ennél is kétségbeejtőbb? Igen. Még szörnyűbb – és tudta ezt Juraj Špitzer ugyanúgy mint Franz Kafka – sehova sem tartozni. Hát ez az. És ez így még megoldhatatlanabb. Hiszen e miatt a kétségbeesés miatt hány zsidó a legszívesebben önszántából távozott volna el ebből az életből...

Juraj Špitzer a múltról beszél, a kétezer évesről, a hétszáz évesről, a hatvanévesről, a negyven... – és nem a múltat szólítja meg, hanem a jelent. Leginkább a zsidókról beszél, ám mindenekelőtt emberek nevében szól az emberekhez, civilizációnk emberéhez, annak a civilizációnak az emberéhez, amely eltüntette Európából a nagy hagyományú zsidó kultúrát. A történelem, vándorlásaik és a filozófiáik jó ismerőjeként jegyzi meg, hogy ennek a civilizációnak minden bűne, amit a zsidók ellen elkövetett, meglehet, csak egyetlen próbatétel, lehet hogy az egyik utolsó. Ugyanis kezet emelni az emberi kultúrák bármelyikére, egyet jelent az összes elleni támadással. A saját kultúránk elleni támadással is, természetesen, és azzal leghamarabb és legelsősorban. És ennek, itt lassacskán derengenie kéne már számunkra.

„Redukálni a holocaust tapasztalatát, csak a zsidókra vonatkoztatni, egyet jelent a fej homokba dugásával...” – írja a könyvben. Igen, a holocaust egész Európa tapasztalata, annak tapasztalata, hogy a méltatlanok és felelőtlenek kezében mire képes a hatalom, a technika és a gyűlölet. Hiszen a nemzetiszocialisták zsidógyűlölete behelyettesíthető akármelyik totalitárius eszme híveinek bármely embercsoport elleni gyűlöletével.

Juraj Špitzer esszéiben képet kapunk arról, hogy Európában, és elsősorban Szlovákiában mindez hogyan alakult ki, s hogyan alakul, tehát miként válhat valósággá akár ma is. A gonosz térnyerésének lényegében minden esetben ugyanaz a lefolyása, ugyanaz a forgatókönyve: ártatlanul kezdődik, lelkesedéssel valamiért... Mint például – s ezt szeretném leszögezni – akár valaminek a lerombolásáért való lelkesedéssel, valaminek, ami korábban biztonságot adott.

Juraj Špitzer könyvének elolvasása után számomra sem pusztán történelmi esemény már a holocaust – az át-öröklődés kérdését veti fel. Nálunk az antiszemitizmus nem szűnt meg, nem untak rá, nem tette le a fegyvert – a pozsonyi rabbi elleni nemrégi támadásra gondolok –, vannak még politikai irányzatok, melyeket választhat. És nemcsak nálunk. Rossz álomként hatnak rám az abból az időből származó szlovák kormánydokumentumok, amikor az állam a saját zsidó származású állampolgárait koncentrációs táborokba zárta. Néhányan a csodával határos módon túlélték. Egy részük aztán őseik földjén húzódott meg. Nemrég egy televíziós műsorban láttam néhányukat. Egyikük sem feledkezett meg egykori Tátra-alji hazájáról, mindnyájan kifogástalanul beszélték az élő, kultivált szlovák nyelvet. Mert régi-új hazájukban három nyelvet használnak a magánéletben: a hébert, az angolt és a szlovákot. Csak annyit voltam képes mondani: „Úristen!”... Semmi többet.

Juraj Špitzer könyvének hatása már dolgozott bennem. Többnyire már fel-felderengtek a dolgok; hajnalodott.