Külterület és belterület: a művészet és a tudomány útja

I.

Először ejtsünk néhány szót a tudományról: Amikor a nyugati kultúra keblén nevelkedett ember manapság tudományról beszél, ezalatt a jelenségek okainak leleplezése érdekében kifejtett rendszeres erőfeszítést érti, amely bizonyos módszerek alapján folyik. A megismerés számára egyet jelent az okok feltárásával. A tudomány olyan kérdésekre keres választ, mint például miért zuhan le a kő, ha feldobjuk a magasba, miért váltakoznak az évszakok, miért hasonlítanak az utódok saját szüleikre, miért viselkedik az ember bizonyos helyzetekben másként, mint a traktor vagy a számítógép stb.

Az ókorból vettünk át és mind a mai napig tiszteletben tartunk néhány alapelvet, amelyeket mindig figyelembe veszünk az ilyen típusú kérdésekről folytatott elmélkedéseinkben.

A három legfontosabb alapelv a következő:

Az első alapelv az azonosság elve, melynek értelmében a tárgyak és a jelenségek önmagukkal azonosak. Csupán ennek az elvnek az elfogadása után jutottak az emberek a világnak ebben a részében arra a meggyőződésre, hogy amennyiben például egy vasalót látnak maguk előtt, abból nem lesz egy pillanat múlva (vagy ugyanabban az időben) könyv.

A második alapelv az ellentét kizárásán nyugszik. A dolgok szerintünk, akik Nyugaton élünk, nem állhatnak úgy, hogy ellentétbe kerüljenek egymással.

A harmadik alapelv a harmadik lehetőség kizárásáról szól. A dolgok egyféleképpen vagy másképpen állhatnak, de ugyanakkor eleve kizárunk egy harmadik megoldást, amely a két végpont között foglalna helyet.

Lehet, hogy egyeseknek nehezére esik majd tudatosítani, hogy ezek nem az „egyedüli lehetséges” alapelvek, hanem civilizációnk elválaszthatatlan tulajdonságai. Ez azért van így, mert túlságosan a magunkévá tettük őket, túlságosan mélyen meggyökereztek bennünk. Ezeken az alapelveken nyugszik azonban egész racionális elmélkedésünk, s ezeken az egész jelenkori – ha akarják: modern – tudományunk. A következmények okait kutató tudomány. A tudomány, amely a következményektől az okokig halad a megismerés útján oly módon, hogy a fogalmak és a köztük levő összefüggések rendjét – Thomas Kuhn szóhasználata szerint: paradigmáját (a tudományfilozófus nézeteire később még kitérünk) – igyekszik alkalmazni a tárgyak és jelenségek, a valóság, a világ vagy – ha úgy tetszik – külterület áttekinthetetlen szövevényeiben való tájékozódás érdekében tett erőfeszítések során.

II.

Most egy pillanatra áttérek a művészetekre:

Mi történne akkor, ha a felvázolt úton ellenkező irányba akarnánk haladni, mint a tudomány? Ha figyelmünket az okok következményeire fordítanánk? Ha például nem érdekelne többé, hogy a családokban tapasztalható ellenségeskedés miért gyakorol hatást egy fiatal pár érzelmi kapcsolatára, s ehelyett arra a kérdésre keresnénk a választ, mi adódhat egy ilyen helyzetből, s hogy milyen tanulságok származhatnak ebből más családokra és fiatal párokra nézve? Ebben az esetben – legalábbis nekem úgy tűnik – a bonyodalom elég gyakran alkalmazott sémájáról van szó, és eljutottunk a műalkotások világába. Nyilvánvaló, hogy ugyanazon az úton haladunk, mint a tudomány, csak éppen fordítva – az okoktól a következményekig, a világ szövevényességétől a fogalmi, érzelmi, erkölcsi, esztétikai és ki tudja, még milyen további képződményekig, amelyek az ember belsejében – belterületében – vagyis a tudatában jönnek létre.

Mindezt mostanában már egyes tudósok és művészek is tudatosítani kezdik. Ennek alapján jött létre a posztmodern koncepciója, amelynek keretén belül a tudomány és a művészet között fennálló ellentétek idővel valamelyest mérséklődhetnek. A tudomány és a művészet közös útjukon mintha egy rövid ideig az egyik, egy rövid ideig a másik irányba haladna. Nem tudom, mit szólnak ehhez a posztmodern szakértői, de én ezt az irányzatot így értelmezem, s ez olykor „működik” is.

III.

Egyesek talán hajlamosak a tudomány és a művészet általam felvázolt kölcsönhatásában egy újfajta reneszánsz megjelenését látni. Én ennél valamivel óvatosabb vagyok: A reneszánszot egy olyan korszaknak tekintem, amelyben az ember erőteljesen a valóság felé fordult. A reneszánsz ember felfigyelt arra, hogy az igazság tartalmát az is képezheti, ami a szeme előtt folyik, miközben a világot figyeli, s nem csupán az, amit régi könyvekből tudhat meg. Továbbá az ember felfigyelt arra is, hogy az igazság az érzékszervekkel felfogható valóságon alapul. Útja tehát ettől kezdve a könyvek lapjai helyett a valóságon keresztül vezetett. Egy bizonyos irányba haladva – mint erre az előzőekben már rámutattam – fokozatosan létrejöttek az újkori tudomány alapjai (ezek mindmáig érvényesek). Azok, akik az ellenkező irányba mentek, műalkotásokat hoztak létre, amelyeket teljes joggal csodálunk ma is.

A reneszánsz néhány évszázadra meghatározta a tudomány és a művészet (sőt bizonyos értelemben a technika) mozgásterét. Posztulálta az objektív valóságot és a tudóst mint ennek elfogulatlan megfigyelőjét. A művészetet alkotásként, a művészt pedig alkotóként határozta meg. Az ezt követő évszázadok – különösen a miénk – azonban kikezdték az elfogulatlan megfigyelőről szóló elképzelést. Ezzel kapcsolatban a fizikát szokták leginkább példaként felhozni. A művészetben is olyan törekvések jelentek meg, amelyek szakítást jelentettek a reneszánsz örökségével. Ez főleg a performancera és az ehhez hasonló dolgokra vonatkozik.

A megfigyelt és a megfigyelő kapcsolatának problémaköre megjelent az én szakterületemen belül is. Amint a mesterséges intelligenciával kapcsolatban (emberi) tudatról, elméről és a hozzájuk hasonló jelenségekről vagy tulajdonságokról (tulajdonságainkról) kezdünk elmélkedni, olyan helyzetbe kerülünk, amikor a megfigyelő ÉN-nek mondania kellene valamit a megfigyelt ÉN-ről anélkül, hogy előzőleg megfigyelt AZ-zá válnék. Ez pedig a modern tudomány számára szokatlan helyzet, amelynek megoldására a tudomány nincs módszertanilag eléggé felkészülve.

Az elmondottakat összegezve azt kell megállapítanom, hogy a reneszánsz örökség továbbfejlesztése során valamiféle válságba kerültünk. A tudományban és a művészetben egyaránt. Ez a válság talán emlékeztet arra, amely a reneszánszot megelőzte. Az, ami most fog keletkezni (keletkezőben van? létrejött??), nem a reneszánsz reneszánsza lesz. Ez a posztmodern? Talán. Bizonyára ismerik a shakespeare-i mondatot, miszerint „...a név nem lényeges”. Kétségkívül valami újról van szó.

IV.

Milyen lesz azonban az eljövendő kor tudománya? A mostani tudomány, amint már említettem, igyekszik objektív lenni abban az értelemben, hogy a tudományos eszközök segítségével megállapított törvényszerűségeknek nem lenne szabad függeniük attól, aki megfogalmazta őket. Ezt a célját azonban egyre nehezebben tudja csak elérni. Amint már említettem, ennek elsősorban technikai okai vannak.

Sokan azok közül, akik egyébként a tudomány történetének általános felfogása mellett törnek lándzsát, egyúttal felhívják a figyelmet a tudományos megismerés szubjektív elemeire. így például Thomas Kuhn, aki azzal az elképzeléssel rukkolt elő, hogy a tudomány fejlődése nem más, mint többé-kevésbé szubjektív döntések láncolata. Az ő szóhasználata szerint ezek paradigmaváltások, melyek az adott tudományág meghatározott fejlődési fokán tulajdonképpen a tudós szubjektív döntéseitől függnek és következményük abban nyilvánul meg, hogy a valóság bizonyos szempontjaira tolódik a hangsúly. Egyéb szempontok viszont teljességgel kikerülnek a figyelem középpontjából, s ez a tudósoknak egy ideig egyáltalán nem fog fejtörést okozni. Es így tovább.

Egy egészen más megközelítést képeznek Richard Rorty nézetei. Szerinte a tudomány a társadalom által érzékelt szükségszerűség. Egy adott korszakban a társadalom számára valószínűleg a tudomány mostani felfogása és művelése volt a legmegfelelőbb. Igyekezzenek csak a tudósok tárgyilagosak lenni, hiszen ez úgysem a legfontosabb dolog. Az a fő, hogy a tudományt alkalmazni lehet, és az egyre nagyobb kényelmet biztosít majd nekünk – vélte a társadalom. Figyelmét a kényelemre összpontosította, mert ez hiánycikk volt. Mi történhet azonban egy olyan társadalommal, amelynek nem lesz más célja, mint a kényelem és a gondatlanság elért szintjének a megőrzése? Az efféle társadalom ésszerűséggel szemben támasztott igényeinek – amelyek nálunk ennyire közvetlenül kapcsolódnak a megismerés objektivitásához – nem kell feltétlenül szorosan kötődniük magához az objektivitáshoz. Az a társadalmi réteg, amely a racionalitás mellett fog érvelni és keresni fogja megvalósításának feltételeit és módjait ebben a társadalomban, az fogja jelenteni ennek a társadalomnak a tudományt. Ez így lesz még akkor is, ha mostani felfogásunk szerint nem leszünk ettől nagyon elragadtatva. A reneszánsz tudomány térnyerésének – annak, amelyet mindmáig alapul veszünk – sem tapsolt annak idején mindenki.

V.

Most már csupán egy bizonyítékot kell felhoznom a művészet és a tudomány új irányzatai közt létező bizonyos fokú összefüggés alátámasztására. Egy olyan példán kívánom ezt bemutatni, amely szakterületemhez a legközelebb áll.

Ki lehet találni egy olyan programot, amelynek segítségével a gép (számítógép) gondolkodni kezdene?

A gondolkodó számítógépek kérdésével az akkor még gyermekcipőben járó számítástechnika berkeiben első ízben Alan Turing foglalkozott. A Mind című folyóirat 1950. októberi számában megjelent az azóta legendássá vált, Computing machinery and intelligence című írás. Ebben a szerző annak a meggyőződésének adott hangot, hogy ha egy számítógép képes párbeszédet folytatni az emberrel és ő ennek alapján képtelen eldönteni, hogy két ember, vagy ember és számítógép között bonyolódott-e le a párbeszéd, akkor a számítógépet intelligensnek kell tekintenünk.

Mai szemszögből nézve Turing tesztje az intelligencia általános technikai felfogásának a speciális esete, miszerint intelligencia az, ami képes önmaga fenntartani zavartalan működőképességét a dinamikusan és strukturálisan változó környezetben. Turing tesztje az emberi nyelvi megnyilvánulásokra irányította a figyelmet és a megkövetelt működőképességet az embernek a saját környezetén belül megvalósuló működőképességével azonosította.

Ily módon az ember a mesterséges intelligencia kulcsfontosságú problémájává vált és ez az intelligencia az általam már említett, látszólag megoldhatatlan problémával találta szembe magát: mit mondhat a megismerő ÉN a megismert ÉN-ről, ha előbb megismerendő AZ-zá kell átalakítania? Nem vész el a modern tudomány szokásos módszertani sémájának alkalmazása miatt érdeklődésünk tárgyának minőségi meghatározottsága? Vajon véget ér-e az ÉN-nél az egész tudomány vagy csupán az a válfaja, amely Descartes-tól mostanáig létezett, illetve létezik – a modern kor tudománya?

Turing vitaindító kezdeményezése után sokan nem tartották kulcsfontosságúnak ezt a módszertani problémát és az új szakterület aránylag gyors és sikeres fejlődésnek indult. Ez nem hagyta nyugodni azokat sem, akik ezt tudatosították, s így létrejött a bírálók csoportja is. A mesterséges intelligencia lehetőségeinek és módszertani problémáinak talán az első kritikai elemzését Hubert Dreyfus amerikai filozófus végezte el a 60-as évek végén, bár a számítógépben rejlő lehetőségekkel előtte már más gondolkodók is foglalkoztak, akik közül főleg Mikhael Polanyi nevét kell megemlítenünk.

Dreyfus akkori bírálatának (és az összes további kritikus megnyilatkozásának) központi eleme a következő állításon alapult: bármennyire tökéletesen is alkalmazkodnának a számítógépek a problémák megoldásához, mindig lesz egy határ, amely meghaladja majd a képességeiket, s ez a határ élesen elválasztja a problémáknak a mesterséges információhordozók nyelvén való megfogalmazását az ember általi problémafelvetéstől, aki mindig saját biológiai és társadalmi kontextusában teszi fel kérdéseit. Ami Dreyfusnak – s a 80-as évek közepétől a mesterséges intelligencia témakörében tevékenykedő egyes szakembereknek – hiányzott, az a számítógép teste. A test mint egy különleges „interface” a rendszer külseje (exteriőr) és belseje (interáriuma) között, amely az adott környezettel intelligens interakcióba lép. Ez egyebek közt ahhoz vezetett, hogy a test, ami egy fölöttébb „filozófiai” fogalom (amellyel csupán a lelket vagy a tudatot lehet szembeállítani) egyszeriben a műszaki tudományok fontos problémájává vált.

VI.

Egyes filozófusok a mesterséges intelligenciáról kifejtett nézeteiket az (emberi) tudatról szóló nézeteik rendszerébe más módon illesztették be, mint Dreyfus. Ily módon a mesterséges intelligencia a tudatfilozófia egyik leginspiratívabb területévé vált.

A tudatfilozófia századunk tipikus kísérlete, hogy választ kapjunk a tudattal kapcsolatos egynémely általános és igencsak régi kérdésre: létezik egyáltalán? Mi játszódik le benne? Hogyan függ össze a világgal, amelyben tulajdonosa él és hogyan befolyásolja a világról való gondolkodás, értekezés és a világban való cselekvés módját? Ezekre a kérdésekre kétféle választ adhatunk: a könnyebb úgy hangzik, hogy a tudat az ember biológiai fejlődésének eredményeként jött létre és tartalmas biológiai sajátosságainak részét képezi. A másik válasz annak a mechanizmusnak a működésével függne össze, amellyel a természet az evolúció során megajándékozott minket. Ezt a választ egyelőre nem ismerjük és a tudatfilozófia azt a célt tűzte ki, hogy ezt az űrt minél előbb betöltse. Vessük fel tehát a kérdést: milyen viszonyban vannak egymással a mesterséges intelligenciáról alkotott elképzelések és a tudat.

A mesterséges intelligencia hagyományos kutatása jelenleg egy olyan szakterületként határozza meg önmagát, amely az ismeretek, ezek megszerzésének és feldolgozásának határait, s ezeken belül jelképes képviseletük lehetőségeit kutatja. A. Newell és H. Simon 1975-ben egy hipotézissel álltak elő, mely szerint a jelképeket és jelképes szerkezeteket megőrző és feldolgozó berendezések az intelligencia összes szükséges és elégséges feltételét teljesítik.

John Searle filozófus szerint ez a hipotézis rosszul van megfogalmazva. Szerinte csupán az emberek képesek olyan jelképekkel dolgozni, amelyek minőségi meghatározottságra és jelentésre kizárólag sajátos emberi kontextusban tesznek szert. Nem létezik egyetlen számítógép sem, mely jelképeket lenne képes feldolgozni, állítja Searle. Ezzel a tulajdonsággal csupán mi ruházzuk fel ezeket a kizárólag fizikai alapon működő berendezéseket.

Egy másik gondolkodó, Daniel Dennett, elutasítja ezt a szigorú realizmust és úgy értelmezi az intelligens rendszereket, hogy viselkedésüket hitük és ésszerűségük, vagyis intencionalitásuk alapján magyarázhatjuk meg és jelezhetjük előre. Míg Searle az intencionalitást kizárólag biológiai jelenségnek tartja, Dennett megközelítése lehetővé teszi, hogy megkülönböztessük az intencionalitás több fokát, s az embert rendkívül magas fokú intencionális rendszernek, egyes műszaki berendezéseket pedig alacsony fokú intencionális rendszernek tekinthessük.

A mesterséges intelligencia szerepének nem kell szükségképpen annak a helyreállítására korlátozódnia, amihez az élő anyag fejlődése vezetett, sőt arra sem, hogy létrehozzon valamit, aminek koncepciója az emberi intelligencia leegyszerűsítése nyomán született meg. A mesterséges intelligencia kutatásának sokkal hétköznapibb szerepe lehet majd: törekedni fog arra, hogy feltárja az ismeretek oly módon történő gyűjtésének és kihasználásának a határait, amelyekhez az emberiség kulturális fejlődése során jutott el (azzal, hogy felfedezte pl. az írást, a matematikát, mikroprocesszorokat, adatfeldolgozó berendezéseket stb.).

Tudományos tevékenységem során azzal foglalkozom, hogy miből, hogyan és milyen feltételek között jönnek létre azok a jelenségek, amelyeket létezésük igen magas fokán (emberi) intelligenciának, elmének, tudatnak stb. nevezünk. Ennek során – a mesterséges intelligencia három évtizedes gyakorlatától eltérően – a kimondottan egyszerű rendszerektől a bonyolultabbak felé kívánunk haladni. Hogyan lehetséges, hogy a baktériumok képesek a túlélésre a változó környezetben, miközben úgy viselkednek, mintha saját életüket mentenék? Milyen módon képesek a hangyák olyan hangyabolyokat építeni, amelyek szerkezetileg majdnem annyira bonyolultak, mint nagyvárosaink? Ezek a kérdések sokkal jobban kezdtek érdekelni, mint például az, hogy embereket utánozzunk, akik keresztrejtvényt fejtenek, vagy sakkoznak.

Sokan a szemünkre vetik, hogy elfordultunk a mesterséges intelligencia „klasszikus” problémáitól és ebben a rezignáció jeleit vélik felfedezni.

A valóság azonban kissé másként fest. A hagyományos mesterséges intelligencia kérdéskörén belül tulajdonképpen sikerült kielégíteni minden igényt, ami iránt valós, vagyis anyagilag megalapozott érdeklődés mutatkozott. A számítógépnek sikerült legyőznie a sakk világbajnokát. Az ismereteken alapuló technológiák a tájékoztatási folyamatok természetes részévé váltak, s amit pl. le kell fordítani az egyik nyelvről a másikra, azt a számítógép elvégzi egy átlagos képességű fordító szintjén. A számítógép elfogadható kiejtéssel olvassa fel a világtalan embernek a hagyományos módon kinyomtatott könyvet. S ezek még távolról sem jelentik a modern számítástechnika legprogresszívabb alkalmazási módjait.

Amire most a legnagyobb szükségünk lenne, azok a többé-kevésbé egyfajta rendeltetésű, de nagymértékben önálló berendezések. Ezek apró hardveres vagy szoftveres közvetítők lennének, amelyek céltudatosan beavatkoznának a meghibásodott berendezésekbe és megjavítanák őket (hogy a „békés” alkalmazásnál maradjak). Rá kellene jönnünk arra, hogy a decentralizált rendszer, amelyet pl. több olcsó, egyszerű, intelligens és robusztus számítógép alkotna, mily módon lenne képes kivédeni a helyi meghibásodásokat. Milyenek a minimális kommunikációs igényei ezeknek a rendszereknek, ha fel akarjuk őket fejleszteni az „intelligencia” egy bizonyos fokára?

VII.

Hogy mindez hogyan függ össze a művészettel? Egyelőre kimondottan közvetett módon:

Miközben az ilyen és az ezekhez hasonló kérdésekre keressük a választ, az ember hirtelen rájön, hogyan és mikor működnek együtt s cserélnek egymás közt tulajdonképpen információt ezek a berendezések, s milyen következményei vannak mindennek közösségünkre s annak egyes tagjaira nézve. Közben rájön arra is, hogy elég egy igen csekély számú, meghatározott típusú áqens képesséqe is ahhoz, hogy a közösség, amelynek tagjai, „ésszerűen” működjön. Sejteni kezdjük, hogyan jut el egy bizonyos jelenség addig, amit a jel értelmének nevezünk. Mindez igen alacsony szinten megy végbe, azonban az embernek néha az a benyomása támad, mintha már ezen a szinten érdemes lenne keresni a művészi kommunikáció elő-elő-előképét.

Van itt azonban még egy lehetséges összefüggés. Amennyiben az intelligenciát a mesterséges intelligencia felől értelmezzük, tehát mint a kapcsolat minőségét és a közösség alapvető tulajdonságát, abban az esetben ez a minőség úgy változhat meg, ha megváltozik a közösség és a környezet is, amelyben a közösség tagjai élnek. Gyakran azt szokták mondani, hogy a művészet nemesít. Most immár megfelelő technikai szinten is el tudjuk képzelni, hogyan kell ezt érteni. Robotok közösségének a szintjén már sikeres kísérletek folynak, hogyan, mikor és mivel kellene kiegészíteni a robotok környezetét annak érdekében, hogy közösségük ésszerűbben működjön és sikeresebben teljesítse kitűzött céljait. Mi, emberek, már régóta helyezünk el az általunk lakott környezetben különféle műalkotásokat. Ki tudja, hogy ennek nem ugyanaz-e az oka, mint a robotoknál? Mindez arra vall, hogy a művészet igencsak fontos dolog, amit egyébként többen eléggé világosan sejtünk. Manapság azonban – s ezt a mesterséges intelligenciának és a robotoknak köszönhetjük – mintha sejtésünket technikai tesztekkel és kísérletekkel is alá tudnánk támasztani. Idővel ily módon talán megtudunk valami érdekeset magáról a művészetről is. Ki tudja?