Egy hibrid műfajú forrástanulmányról

Szakál Gyula munkája hibrid műfajú historiko-politiko-informatológiai szándékú forrástanulmány. Stiláris kevertsége, egyéni hangja egyszerre erénye, hibája is. A szerző, mint történész, az elmúlt években a győri Műhely című folyóirat szerkesztőjeként és szerzőjeként a polgárosodás, a helyi identitás, a városi mentalitás regionális sajátosságainak feltárásával foglalkozott, érzékenyen láttatva a mindennapi élet technikáinak, a civil társadalom létmódjának számos alapvonásait, variációt (jelesül leginkább Győr városának 19–20. századi modernizációs átalakulásában). Mostani kötetét úgy tálalja a könyv ismertetője, mint „rejtett dimenziókat feltáró korszerű szemléletnek örvendetes bizonyítékát”, melynek segítségével „a hatalom, a politika, a manipulációk és a kisebbségi magyarság túlélési stratégiáiba pillanthatunk be”. A szerzői szándék tehát fölöttébb izgalmas, hiszen nemcsak a hazai történelemtudományi irányzatok frissítéséül szolgálhat ilyen törekvés, hanem hidat alkothatna a hazai nyilvánosságtörténet, a kortárs politikatudomány és a szimbolikus politikai elemzések között is.

„Forrásként a társadalmi nyilvánosság egyik fontos területét, a sajtót választotta” – igazít el az ismertető, amit a bevezetőben a szerző így pontosít: a szlovákiai Hét című hetilap néhány kiválasztott évfolyamának (1957, 1968, 1977, 1990) tartalomelemzését és kommentálását végzi el. A kötet verzóján közölt ismertető szerint „A szerző tartalomelemzéssel és különféle kommunikációtechnikai eszközökkel feltárta a diktatúra nyelvét és a kisebbség túlélési stratégiáit”, bizonyítva tételét, mely szerint „a verbális erőszak, a korlátozó, irányító és erőltető hatalmi nyelv mögött mindig megtalálható az emberi találékonyság és a nemzeti élniakarás.”

Szakál Gyula kötetének kétségbevonhatatlan érdeme, hogy a hajdani Hungarológiai Intézeti kutatások intézményesült programjaiból tizenöt éve megvalósulatlanul maradt célt teljesíti: a külhoni magyarság léthelyzetét feltáró, áttekintő elemzést, amely a kisebbségi lét szociológiai, politikai és kulturális identitást körvonalazó dimenzióit a helyi értelmiség stratégiát áttekintve, illetve sajtóelemzésekkel tette volna megismerhetőbbé. Szakál Gyula hiánypótló munkát írt tehát, amelynek a szlovákiai magyarsággal kapcsolatos alapvető szakirodalom polcán lesz a helye a jövőben. Amint alább kritikai kifogásaim között talán elrejtek, az mindenképpen az elemzés értékeit elismerő, s a vállalás fontosságának aláhúzása mellett megfogalmazható tudományos teljesítményből ered, de nem nélkülözi a megközelítési hibákat sem.

Szakál kötete a szlovákiai magyar népesség második világháború utáni életkörülményeit úgy taglalja, hogy egyszerre kíséri figyelemmel a hivatalos nemzetiségpolitika sorsdöntő lépéseit és a mintegy 600 ezres létszámú kisebbségi magyarság védekező rutinjait, a szocialista nemzetállami asszimilációs stratégiákat, valamint a kisebbségvédelmi céljait nemegyszer a hatalomszolgálatnak is alárendelő CSEMADOK-ideológiákat is. A szerző a témakör kifejtésében látszólag időrendet tart 1957 és 1990 között, történeti analízisei és csatolt kommentárjai olykor azonban át meg átcikáznak ez évtizedeken, emiatt időnként egy-egy kifejtendő gondolatmeneten néhány politikai töltetű érv kedvéért rendre átszökell. Ezt annál is inkább sajnálhatjuk, mivel az egyes korszakokat minősítő gondolatmenetei viszont újra meg újra visszaköszönnek. Egészében olybá tűnik, mintha egy nagyobb ívű tanulmány lenne kötetformára átkomponálva, utólag bevágott alcímekkel, melyek gyakorta igen sokatmondóak, de számos ízben, mielőtt az igényes kifejtésre sor kerülne, máris újabb alcím tolakszik elő, mely publicisztikai megoldásként kiváló, a rigorózus tudományosságtól azonban távol marad. Egyszer-párszor tanúi vagyunk annak is, hogy a szinte kötetnyi mondandót ígérő hangzatos alcím (pl. a 82. oldalon: Feszültségek és megoldási lehetőségek) alatt a szerző mindössze egyetlen évről számol be, sőt, csupán 1968 áprilisának sajtója alapján körvonalazza az 1960-as évek végére jellemző konfliktushelyzet. S még ezen belül is javarészt arra világít rá, milyen morális alapja volt a kisebbségi politikai képviseletnek, amelynek több mint harminc esztendőnyi sérelmi politikát kellett politikaképes formában tárgyalnia. A szerző időnként tanárosan aprólékos, máskor akadémikus nagyvonalúsággal kezel olyan történeti sorspillanatokat, amelyek értelmezésére mások egész kötetet szánnának (például 1956–57, 1968, 1989–90 eseményeire érdemes lett volna megkülönböztetett figyelmet fordítania).

A szerző témakezelés és arányérzék szabad megmutatkozása persze kívülről aligha kifogásolható. Szakál kötetében végül is arányos képet kapunk a szlovákiai magyarság belső nyilvánosságát és reprezentált politikai valóságát érintő alapkérdésekről, így a mű komoly empirikus hiányokat pótol. Nem mintha a szlovákiai magyar sajtóban ne lenne önreflexiós hajlandóság (épp ellenkezőleg: Fábry Zoltán, Dobos Lajos, Zalabai Zsigmond, Janics Kálmán, Turczel Lajos és mások publicisztikája szép példái ennek), hanem mert Szakál Gyula nem a kisebbség jól ismert szokásos sérelmi pozíciójából ítélkezik, nem kényszerül félreérthetetlen hízelgésre az ismeretlen cenzornak címzett mondatokban, s nem kötelezi párthűség vagy a kisebbségért érzett felelősségteljes félelem. Ellenkezőleg, kritikus kívülállóként tud értékelni, egyúttal belelát a folyamatokba, érti az újság nyelvét és rejtett üzeneteit, tehát magára az értelmezésre fordíthatja kitüntető figyelmét az önfegyelmezés helyett.

Kötetében áttekinti a térség kisebbségpolitikai folyamatait, s azok közt magabiztosan eligazodik, épp eléggé ahhoz, hogy egyfajta megértő szociológia értelmében megértő nyilvánosságtörténetet rajzoljon ki a korszak eseménytörténetéből. Az empatikus szerzői szerepből azonban egyszer-másszor mintha kilépne néhány mondat vagy bekezdés erejéig, s olykor egy-egy mondandójára többször is visszatér (pl. a területrendezési praktikák vagy a „magyarnak maradni” kívánalom recitálásával). Ilyen esetekben nemcsak beszélő, közvetítő, értelmező szerepet vállal, hanem belebeszélő tálalásmóddal hoz tudomásunkra egyes jelenségeket. Ezzel együtt végül is plasztikus képet kapunk a szlovákiai magyarság életesélyeiről, megmaradásának döntő motívumairól, átláthatjuk a hatalmi presszió megnyilvánulásának az egyes periódusokra jellemző jegyeit, változó szituációit és átértelmeződő szerepelvárásait.

A szlovákiai magyarság túlélési esélyeinek, az ezért folyó harc szocializmusbeli stratégiáinak változása igen plasztikusan jelenik meg a kötet lapjain. De miközben a szerző vállalt célja az volt, hogy „kommunikációtechnikai” és politikai nyelvtörténeti megközelítésben mutassa meg a folyamatokról kialakuló képet, eközben keveredik nála (nemcsak a sajtónyelv hangzatos-patetikus szókészlete miatt) a nemzetiség, a kisebbség, a kulturális kisebbség és az etnikum fogalma. Olykor maga is jogos kritikával illeti a bombasztikusán hamis „szocialista nemzet” vagy a „proletár nemzetköziség” fogalmakat, mégsem helyezi el azokat egyértelműen a nemzetiséget a nemzethez viszonyított státusukban; sőt hiányzik a forráskritika, s több esetben elmarad a sajtószövegek „dekódolása”, a gesztusértékű üzenetek desifrírozása szintúgy. Nem mintha nem volna célzott olvasója a kötetnek, de az egyszeri érdeklődőn túl a szakmai közegben fölmerülhet a kétely: vajon a HÉT mint választott orgánum torzításmentes tükre, megfelelő empirikus bázisa lehet-e a csehszlovák kisebbségpolitikának a mindennapi élettől, a kormány- és párthatározatok érvényesülésétől, a külpolitikai programoktól, a nemzetközi egyezményektől, és a polgárjogi mozgalmaktól függetlenül.

A szerző a hivatalos cenzor által tiltott szövegek és a vélt olvasói reflexiók, illetve a befogadók felfogáskülönbségéről gyakorta kevesebbet árul el, mint amennyit ígér. A sajtó mondanivalója, a cikkek címei, üzenetei számos esetben szerzői véleményt, fortélyt takarnak. így, Szakál Gyula értelmezésében, sajátos fogalmazástechnikák tanúi lehetünk, burkolt megnyilatkozások, hasonulások és csúsztatások, belenyugvó gesztusok és hamis azonosulások felfedezőivé válhatunk. De a szerző ebben olykor kevesebbet segít, mint amennyit célszerű vagy lehetséges volna, s nem könnyít felfedezni, hogy végül is milyen ideológiai praktika, ellenformanyelv járul hozzá a kisebbség sajtón keresztüli direkt verbális elnyomásához. Ugyanakkor állítja, hogy a „sematikus felszín” alatt ádáz verbális küzdelem folyt a túlélésért, vagy ami még izgalmasabb: a hatalmi beszédmód elértéséért. Gyakorta beszél a hatalomról, de empirikus szociológiai háttér illetve teoretikus fogalomkészlet hiányában adós marad „a hatalom” jelenségének értelmezésével. Habermasra hivatkozva fölidézi, hogy egyes nézetek „a társadalmi kommunikációt a valódi cselekvések kiemelt aktoraként kezelik...” – elmulasztja viszont megnevezni azokat, akik így tesznek. Ugyanakkor olyan „egységesnek” láttatja „a hatalom” falanxát, mintha az tényleg az egynemű közeg volna, holott ismerjük – egyebek közt – Ota Šík vagy Zděnek Mlynař visszaemlékezéseit e korszak hatalmi csúcsapparátusára, melynek megosztottsága éppoly látványos volt, mint amilyen folytonos.

A szerző következtetései, részelemzéseinek hitelessége mindamellett a szlovákiai magyarság számára is bizonnyal elfogadhatók lehetnek. Ha nem is helyettük, de a körülményeikről mondja ki éleslátóan, hogy a többségi intolerancia, a rejtett vagy vállalt államnacionalizmus inverz módon összefügg a demokratikusnak mondható periódusokkal, a „rendszerváltásokkal” és a reformkorszakokkal, az ideológiai merevség oldódási szakaszaival, amikor a közpolitika engedményei éppen a tiltások ellenében hatnának, ám mégsem így történik. Ugyanakkor nem okvetlenül érthetünk egyet a szerzővel abban a feltételezésben, melyet a pozsonyi képes hetilap címeinek, cikkeinek, fordulatainak, kifejezéseinek gyakorisági mutatóival és ezek szövegkörnyezetének ismertetésével próbál igazolni, mondván: mindezek a szlovákiai magyarság viselkedésformáival, reflexióival és a nyilvánosság egyik meghatározó orgánumának (a kisebbségi mentalitásra hatást gyakorló) mintáival telítettek. Az ugyan igaz, hogy a nyilvánossághoz való hozzáférés, a társadalmi-politikai képviselet, az intézményes érdekközvetítés szervezeti keretei és ideológiái mindig alkalmasint tükrözhetik az állam etnikai, kisebbségjogi és szociokulturális toleranciájának fő vonásait, melyek a sajtópublikációkban, nyíltan vagy rejtetten, hordozzák a kisebbségi önidentifikáció tartalmait, s olykor jól mutatják annak korlátait vagy szabadságfeltételeit is. Ám korántsem mindig így van ez, ezért ebből kiindulni vagy itt megrekedni nem igazán célszerű: az egyes korszakok publikációinak közvetlen vagy rejtett üzenetei alighanem csupán egyfajta visszfényét adják az uralkodó ideológiák szolgálatban fogant politikai beszédnek éppúgy, ahogy minden publikus szövegben, nyilvános kommunikációban rejtett biztatások és korlátozások, burkolt közlések, sugalmazások és kényszerek együtt hordozzák a politikai szereplehetőségek mintáit. Azonban a mögöttes diskurzus, a nyilvános politikai közbeszéd metaforikus tartalmai a manipulált közlések hátterében, a dolgok leglényegesebb változásait is kifejezik. Bennük csak hosszútávon, eszmei trendek formájában nyilatkozik meg egy-egy jelentésháló, amelynek egy-egy konstruált foltocskája még kevés ahhoz, hogy a társadalmi események, viselkedések és történések inherens összefüggései leírhatók legyenek. Hiányolható tehát, hogy az értelmezés, az egyéni reagálások és társadalmi attitűdök magyarázata nem kontextuális elemzés részeként valósul meg.

Nemigen tagadható, hogy a társadalmi eseményeket, eszméket és hiteket kifejező szimbolikus manipuláció bizonyos tekintetben központi szerepet kaphat a politikai rendszer fenntartásában – legalábbis a hatalom stabilitását, a kisebbség jogállapotát, szokásrendjét, félelemszintjét, cselekvő erejének tételezhető vagy valóságos hevességét, adott esetben merevségét illetően, egyszóval a hatalom legitimitása és illegitimitása terén. A politikai közbeszéd nyilvános jellege, közösségi értelme a politikai hatalom jóváhagyását élvezi, ám váltig érvénytelen, ha azt a társadalmi-közösségi jóváhagyás nem erősíti meg. A nyelvi közvetítés, mint a társadalmi rend konvencionális szimbólumkészlete, forrása lehet ugyan a hatalomteremtésnek és hatalomgyakorlásnak, ám ha a politikailag kódolt szövegek pusztán önkényesen kinyilatkoztatások és egyoldalúan értelmezettek, akkor egyúttal hatástalanok is. Ezt lényegében Szakál is kifejti, ám mintha mellékesnek tekintené, hogy a sajtónyelv valóban a jelzés és a jelentés egyfajta sűrítménye, a közvetlen cselekvést helyettesítő kifejezőeszköz, de csak annyiban az interakció eszköze, amennyiben nemcsak ima, nemcsak egyféle válasz a politikai ingerekre, hanem közösen értelmezett jelentéssel és elfogadott tartalommal bíró, önmagán túlmutató és interiorizálható közléseket hordoz. Mármost ennek a szimbolikus folyamatnak, az újságnyelvek (a nyilvánosság adott fokának), a vele kapcsolatos befogadói attitűdöknek nem a legmegfelelőbb eszköze a tartalomelemzés, hiszen a társadalmi valóság elrendeződésének pusztán külsődleges mintái közel sem azonosak a hordozott tartalmakkal. Vagyis a nyelv bár integrál és konzervál bizonyos tartalmakat, de ezek egyéni-közösségi-kisebbségi értelmezésére még nem következtethetünk belőle.

A szerző, kétségtelenül, nem arra vállalkozott, hogy expresszív és kognitív tartalmakat, szimbolikus politikai üzeneteket fejtsen meg. Igaza van abban, hogy a kisebbségi magyarság politikai megszólítottságát, politikai viselkedésének formáit egyaránt uralmi ideológiák, rendszerkonform intézmények és kényszerítő-késztető szereplők közvetítik vagy sugallják. S e hatás megannyi formában megjelenik az ismeretközlő, közvélemény-formáló sajtóban, tehát objektiválódik, vagyis utóbb tartalomelemzéssel feltárható. Szerzőnk érdeme, hogy visszafogottan közöl szemelvényeket a szocialista éra nemzetiségpolitikai megnyilatkozásaiból, emellett a politikai közbeszéd szlogentárát is jellemzi, és e módon elvégzi az egyes korszakok publikus sablonjainak történeti s kritikai átértékelését. Különösen értékes, amit a kisebbségi magyarság intézményes képviseletének kontrollszerepéről, vagyis arról a funkcióról ír, amely nehezítette vagy lehetetlenné is tette a kétértelmű jelentések másfajta konfigurációját egy-egy politikai-szépirodalmi írásműben, ugyanakkor ernyő gyanánt védte az alkotókat, publicistákat is.

Egyik fontos megállapítása Szakál Gyulának, hogy a (cseh)szlovákiai magyarság képviselői fölismerték a szocializmus elvárásainak (a kisebbségek homogenizálásának) célprogramját, és visszafordították az érveket a hatalom körei felé a hetvenes évek során, mondván: szocialista ember és lojális állampolgár csak anyanyelven (adott esetben éppen magyar nyelven) lehet valaki. Ugyanígy jártak el a közös célok megfogalmazásának CSEMADOK-programjaiban: „legyünk kollektívek, ne atomizálódjunk, mert az egységes társadalmi célt csakis úgy szolgálhatjuk, ha összetartunk” – szól a nyilvános politikai üzenet, ám az értelmezési, befogadói körben ez már úgy hangzik: „a magyar közösség összetartása elemi érdekünk, máskülönben fölhasználhatnak, fölmorzsolhatnak bennünket...”! Ezt láttatja a szerző a politikai sajtóközhelyek szintjén is: nem élhetjük át a hagyomány részeként az egész történeti múltat, mivel a politikai vezetés csak a marxista történetszemléletnek megfelelő mozzanatokat népszerűsíti. Nem tiltja viszont, hogy a cseh vagy a szlovák történelmi hagyományok mellett a csehszlovákiai magyar haladó hagyományokat is megfogalmazzák a kisebbségi sorban élők a forradalmi fejlődésfolyamat részeiként. E jelképes beszéd s az ideológiai finomszerkezet elemzése a szerző elsőrendű célja, beleértve azt is, hogy míg a politikai többség, az államalkotó nemzet tagjai számára a túlélés egyik módja az állampolgári apátia, addig ugyanez a kisebbségi sorba szorultak számára végzetes attitűdnek bizonyulhat. Abban a rendszerben, ahol a politikai egység minősült értéknek a hatalom oldaláról nézve, s ez szolgál a nemzetiségi jogok megvalósításának keretéül, ott e jogok hiánya az egységhiány, a szocializmus hiányának formájában jelentkezett, vagyis mint ami az állam erejét gyöngíti, az ellenség számára pedig támadási felületet nyújt. Ezzel érvelhettek a magyarok képviseletében megnyilatkozók a felmorzsolási célok ellenében. Hiszen a kisebbség védelme egyben a demokrácia védelme is, a hiánya pedig nemcsak a kisebbségi megmaradást teszi lehetetlenné, hanem a rendszer sikerét is.

Szakál számos ponton kitér a nyelv szerepére, megismerő és értékelő funkciójára, valamint a társadalmi nyilvánosságot manipuláló politikai diskurzus módjaira, imázsaira. Az utóbbiaknak igen fontos szerepet tulajdonít. Mint írja, a diktatúra nyelvének kettészakadása mellett az 1980-as években már a politikai diskurzusban jelen van a második társadalom tapasztalatainak és védekezési stratégiájának nyelvi formája; sőt, a kommunikáció eszközei a legerősebb hatalmi presszió idején is jelzéseket adtak mind a hatalom, mind az egyének számára. A manipuláció korszakában felnőtt generáció azonban ma, a rendszerváltás időszakában már kevésbé tud védekezni az ilyesfajta hatások ellen, mint korábban. Más kérdés, hogy a szocializmus-kori diskurzusok egyoldalúak voltak és az engedelmességről, a kisebbségi szereptudat vita nélküli elfogadásáról szóltak, nem pedig párbeszédek, kölcsönhatások formájában érvényesültek, vagyis amiről Szakál beszél, az éppen diskurzushiány volt inkább, akárhogy is nevezi ő azokat.

Az új nyelvtörvény 1990. augusztusától 1996. decemberéig egyértelműen nem tiltotta a kisebbségi nyelvhasználatot, ám a magyar gyerekeknek már 30 %-a nem anyanyelvén tanult az iskolában, és szüleik is aktívan felejtették a magyar szót. Azért válik általánossá a romló nyelvállapot, mivel a korosztályi örökség egyre szélesebb körre terjeszti ki a nyelvhasználat további ritkulását, térbeli szűkülését. A büntetőeszközök ma már törvényileg adottak, az elmúlt évtizedben azonban a formálisan bővülő kisebbségjogi keretek miatt tűnt reális perspektívának a nyelvi megmaradás. Eközben pedig az igazgatáspolitikai döntések, az iskolamegvonások, a nyelvhasználat szokásszintjének korlátozása, az egyetemi szintű nyelvoktatás megnehezítése, és számos további intézkedés még erőteljesebben hatott abba az irányba, hogy a tömbszerű egységben élő szlovákiai magyarság áttagolódjék, akkulturálódjék és elszlovákosodjék. Szakál könyvéből csupán egyetlen adatot idézek: ama községek száma, amelyek lakosságának 90 %-a magyar az 1960-as évekre 40 százalékkal csökkent, minthogy a kulturálisan egységes magyar terület dupla akkora járásokra osztották föl, elősegítve ezzel mind a magyarság kénytelen összezsugorodását, mind a pszichés retardáltságot. Ebből, valamint abból, hogy egyre kialakulatlanabb az intézményes jogvédelem, és az iskolai nyelvi oktatás hiánya pedig, amely lassú elhalásra ítélte a szlovákiai magyarok nyelvgyakorlási és nyilvánossági lehetőségeit, a szerző végül levonja azt a következtetést, hogy „az elmúlt negyven évben több generáció született és nőtt fel, akiknek gondolkodása, magatartása, mentalitása a megelőző politikai rendszerben alakult ki, formálódott, rögzült, és hat napjainkban”. Ez alighanem cáfolhatatlan állítás, mégsem érv amellett, hogy ezen az alapon végbe is ment volna az asszimiláció.

Szakál műve korántsem teljes körű művelődéstörténeti és politikatörténeti összegzés, de a benne foglalt nagyobb szabású forráselemzés alapján további vizsgálódások egyik alapvető bázisául szolgálhat.