Nyelvészlőtér és egy könyv

Lanstyák István, a Comenius Egyetem magyar tanszékének nyelvész-tanára és Szabómihály Gizella, nyelvész és jeles szakfordító 1997 tavaszán megjelentetett a Kalligram Kiadónál egy kis könyvet, melynek összetett, nagyon is „szakszerű” címe és alcíme: „Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség. Nyelvi változók a szlovákiai és magyarországi középiskolások néhány csoportjának magyar nyelvhasználatában” első ránézésre aligha vonzza ellenállhatatlan erővel a könyvesboltban böngésző tekintetét. S ha fel is üti, a táblázatok, az avatatlan számára eleinte rémisztőnek tűnő rövidítésekkel zsúfolt fejezetek könnyen elriaszthatják. Nagyot veszít pedig.

A szerzők, elsősorban Lanstyák István neve immár elválaszthatatlan a magyar nyelv többközpontú voltának és a magyar-magyar diglossziának sok vihart kavart elméletétől. A kérdésről magyarországi és határon túli nyelvészberkekben évek óta élénk, mondhatni puskaporos vita folyik. A „hagyományos” álláspontot képviselő nyelvészek, nyelvművelők (Magyarországon olyan tekintélyek, mint Benkő Loránd, Deme László vagy Grétsy László, Szlovákiában az ugyancsak köztiszteletben álló Jakab István) szerint a magyar nyelv egy és oszthatatlan, regionális változatai és nyelvjárásai fölött ott lebeg az az eszményi sztenderd, amelyet minden jóérzésű magyarnak erkölcsi kötelessége elsajátítani, a nyelvi változások pedig jószerivel csak kárára lehetnek. Benkő Loránd például – épp Lanstyákkal vitatkozó cikkében¹ – így ír erről: „Mert mi is a nyelvi sztenderd? Az a nyelvhasználati forma, amely diakronikusan évszázadokon át, nemzedékek hosszú sorának többnyire tudatos alakításával jött létre, fokozatos csiszolás, normalizálás, kodifikálás eredményeképpen, vagy egy belső nyelvhasználati változatnak az összes többi fölé emelkedése, vagy sok ilyennek ötvöződése, vagy mindkét típusú folyamat együttese révén [...]. Szinkronikusan a minden belső használati változatot magában foglaló nemzeti nyelvnek – magyar anyanyelvünknek is – az a lényegében egységes, kodifikált nyelvszerkezettel bíró típusa, amely az azonos nyelvet beszélő társadalom közös szellemi kincse, érintkezésének »emelkedett« értékű eszköze, s ha nem is mindenkitől egyforma szinten elért, de potenciálisan mindenképpen elérendő, használandó kommunikációs eszménye az egész nyelvi közösségnek. Anyanyelvünknek ez az évszázadok óta gondosan ápolt, tudatosan alakított, irányított használati változata tehát egyrészt egész lényegével a szerkezeti egység, szilárdság, állandóság jelképe, másrészt a magyar nyelvi ideál egyetlen társadalmilag elismert megtestesítője.”

A másik „tábor”, az élőnyelvi kutatásokkal foglalkozó, zömükben fiatalabb nyelvészeké (pl. Lanstyák István, Tolcsvai Nagy Gábor, Kontra Miklós stb.) nem társít a sztenderd fogalmához sem etikai, sem érzelmi töltésű értékeket: szerintük ez „mindig a legnagyobb presztízsű változat egy nyelvközösségben – az, amelyet a politikai, gazdasági és kulturális javakat birtokló elit társadalmi réteg használ, amelyen a nyomtatott irodalmat közlik, s amelyet az iskolában tanítanak”², vagy: egyszerűen az a nyelvváltozat, amelyet „az oktatásban, az írott és elektronikus sajtóban, a külföldiek nyelvtanításakor stb. használnak”³.

A kisebbségben élők számára természetesen nem az az elsődleges kérdés, hogy melyik sztenderdfogalom mellett törjenek lándzsát. Számukra fontosabb pontja a vitának az, hogy vajon van-e, lehet-e, sőt legyen-e külön sztenderdje az anyaországnak és a kisebbségeknek (s ki döntsön erről), mit és hogyan tanítsanak az iskolában, s a határon túl rekedt magyarok nyelvének jövője szempontjából ki a „kártékony”: az-e, aki a hagyományos nyelvművelés szellemében és módszereivel harcol a hibák ellen, így próbálva gátat vetni a nemkívánatos módosulásoknak, vagy az, aki a „hibákat” a nyelvi változások kategóriájába utalja és csupán leírja, de nem minősíti, a sztenderd magyar nyelv elsajátíttatását az államnyelvtől markánsan befolyásolt helyi, ún. kontaktusváltozatokkal ütköztetve, a különbségek megvilágítására építve gondolja el, s a nyelvhasználat számos kérdését a nyelvtervezés, a nyelvpolitika és a nyelvi emberi jogokért folyó küzdelem hatáskörébe utalja.

Egy nyelv többközpontú mivolta mindössze annyit jelent, hogy egymással jogilag egyenrangú változatokban több országban is használatos, s ezek a változatok némileg eltér(het)nek egymástól. Arra a kérdésre, mi az anyanyelve, bármely québec-i vagy brazil beszélő habozás nélkül vágná rá, hogy a francia vagy a portugál, jóllehet a sok évszázados időbeli és a sok ezer kilométeres földrajzi távolság miatt a kétféle sztenderd ott jóval több ponton különbözik, mint pl. a mai magyarországi és erdélyi magyar nyelv. (Mellesleg: egyetlen franciának vagy portugálnak sem jutna eszébe „megtagadni” a vele azonos nyelvet beszélőket.) Különfejlődés, vagyis új, önálló nyelv kialakulásának lehetősége (mint Lanstyák István a szakirodalom elképesztően alapos ismeretében nyilván joggal rámutat⁴) csak akkor áll fönn, ha az illető sztenderd változatot beszélők „tudatilag elhatárolódtak az anyanemzettől, önálló nemzetnek tekintik magukat” (L. I. kiemelése). így vált le például a cseh nyelvről a szlovák.

A több egyenrangú sztenderd egymás mellett élése a gyakorlatban nemigen jár mással, mint hogy az igényesebb szótárak és nyelvtanok jelzik a jelentésbeli vagy szerkezeti eltéréseket, segítve a megfelelő változat kiválasztását, az adott országban elfogadott nyelvhasználat lehető legjobb megközelítését. S ahogyan bizony hasznos tudni, hogy az Egyesült Államokban, a felvonók hazájában hiába keresünk liftet, mert azt csak Londonban találunk (náluk ugyanis elevátor visz a huszadikra), hasznunkra lehet az is, ha kölcsönösen tudjuk: Kassán nanukkal, a Balatonnál pedig jégkrémmel békíthetjük nyafogó ivadékainkat a nyári hőségben.

Ennél egy fokkal bonyolultabb kérdés a kétnyelvűség. Önmagában véve korántsem tragikus állapot, sőt. Az emberiségnek köztudomásúan nagyobb része él két- (olykor többnyelvű közösségben, mint egynyelvűben. Sokunk – igaz, főként városlakó – dédszülei számára mi sem volt természetesebb, normálisabb, mint hogy más-más nyelvet használtak otthon, a kávéházban meg a szatócsnál. S ki ne találkozott volna a családi levelesládában azokkal a régi képeslapokkal, amelyeken vagy tíz nyelven büszkélkedett az – egyébként teljesen fölösleges – felirat? Ott viszont, ahol az állam nyíltan vagy burkoltan, törvényekkel vagy puszta megfélemlítéssel kényszerít a kétnyelvűségre, bünteti, korlátozza bárkinek az anyanyelvhasználatát (s ennek sajnos nagyobb hagyománya van Európában, mint a tíznyelvű képeslapnak: nem egy délfrancia bistro-ban ma is ugyanolyan borús tekintettel váltanak nyelvet a bennszülöttek, ha idegen téved a helyiségbe, mint a trianoni utódállamok falusi kocsmáinak egy részében), ott valóban etikai és sorskérdés az anyanyelv megőrzése.

Igen ám, de melyik anyanyelvé? Azé, amit valójában senki nem beszél (Magyarországon sem, s még a nyelvészek is csak ha nagyon összeszedik magukat), vagy azé, ami száz- meg százezer ember hétköznapi érintkezésének jól bevált eszköze, amit mindenki csakugyan az édesanyjától tanul meg – s mint ilyen: rossz nem lehet –, csakhogy teli van tűzdelve szlovák (román, szerb, ukrán stb.) jövevényszóval, -szerkezettel?

Itt érkezünk el a diglosszia fogalmához. Ez már nem azt jelenti, hogy a beszélők pl. magyarul és szlovákul egyaránt beszélnek, gondolkodnak, hanem azt, hogy egyazon nyelvnek – műveltségük függvényében más-más szinten, de – kétféle változatát használják, mégpedig nem egyszerűen a sztenderdet és egy nyelvjárást, hanem két, másmás funkcióban használandó, többé-kevésbé eltérő sztenderdet. Ennek a helyzetnek legismertebb példái az irodalmi és a beszélt arab, görög vagy perzsa nyelv, de ide tartozik a svájci német és az irodalmi német esete is. S netán a magyar?

Lanstyák István korábbi cikkeiben⁵ világosan kifejti, mit ért „magyar-magyar diglosszián". C. A. Ferguson amerikai nyelvész 1959-ben közzétett és 1975 óta magyarul is hozzáférhető híres tanulmányára⁶ támaszkodva nagyjából az alábbiakat állapítja meg: a kisebbségben élő magyarok az E(melkedett) funkciókban szinte minden területen az állam hivatalos nyelvét kénytelenek használni, az anyanyelv K(özönséges) változata pedig csak a mindennapi érintkezés szféráiban használható; az anyanyelv K változatát otthon, E változatát pedig az iskolában tanulják (már aki), de ennek gyakorlására, használatára az előbbi ok miatt alig van mód; az E változat presztízse jóval nagyobb; az E változat kodifkált, a K nem; a két változat között, ha nem is jelentős, de tetten érhető különbségek vannak; a fentebb leírtak kisebb-nagyobb mértékben valamennyi kisebbségi magyar nyelvváltozatra igazak.

Ha Lanstyák István feltételezése helytálló, tehát a fergusoni diglosszia ismérvei a határokon túli magyar nyelvváltozatokra is alkalmazhatók (érvelése mindenesetre nagyon elgondolkodtató), akkor nem azért kell riadót fújni, mert a két változat megléte különfejlődéshez, önálló nyelvek létrejöttéhez vezethet, hanem azért, hogy az anyaországi és a kisebbségi magyarok nyelvi jogai közé kerüljön be e változatok egyenrangú elismerése és szabad használata, az E változat alapos elsajátításának lehetősége és a változatok szótárakban, nyelvtanokban való kodifikálása. Ha a határon túl nevelkedő magyar gyerek megtanulja, hogy az otthoni nyelvváltozat miben is tér el a magyarországitól, tudatosul benne, hogy mindkettő egyformán jó és a maga helyén rendeltetésszerűen használható, s alkalmat kap arra, hogy mindkettőt gyakorolhassa, annak nem kisebbrendűségi érzés, hanem a vállalható, sőt büszkén vállalható helyi anyanyelvváltozat melletti tudatos kiállás lehet az eredménye. Ha viszont folyton azt sulykolják az agyába, hogy „romlott”, „csúnya” magyar nyelvet beszél (ami egyébként nem igaz), az bizony könnyen ahhoz vezet(het), hogy vállat von, és inkább szlovákra (románra stb.) vált, mert annak eleve „szép” változatát tanulta meg az iskolában, s amúgy is ezer ok szól amellett, hogy inkább azt használja... (Persze az anyaországi gyerekekre is ráférne némi okítás: a sokféle „másság” között, amelyek tiszteletben tartására manapság – amúgy: helyesen – próbálják rászoktatni őket, nem mondhatni, hogy kiemelt helyet kap a nyelvi másság, nevezetesen a saját anyanyelvünkön belüli másság tisztelete...)

E hosszúra nyúlt bevezetőre azért volt szükség, mert Lanstyák István és Szabómihály Gizella könyvének jelentősége csak mindennek fényében érthető igazán. A szerzők ugyanis elsőként vágtak bele valóban tudományos igényű vizsgálatába annak, hogy milyen eltérések mutathatók ki a magyarországi és a szlovákiai magyar anyanyelvű diákok nyelvhasználatában, hogyan befolyásolja az iskola tanítási nyelve a változatok meglétét vagy hiányát és hogyan (vagy hogyan nem) segít „a kontaktusjelenségek visszaszorításában és a fejlődésbeli fáziskésés felszámolásában” (7.) az anyanyelvű iskola.

„Ma már a nyelvhasználatra vonatkozó kijelentések közül csak azokat lehet elfogadhatónak tekinteni, amelyek mögött megismételhető, verifikálható és a kor tudományos színvonalán álló empirikus vizsgálat van”⁷ szögezi le Kontra Miklós. Lanstyák István és Szabómihály Gizella vizsgálatai minden kétséget kizáróan alkalmasak arra, hogy eljövendő tudományos kijelentésekhez alapot adjanak. Mint a Bevezetés 1.2. pontjában írják: azokat az eredményeket kívánják közreadni, „amelyek alkalmasnak látszanak [az első alfejezetben vázolt] megfigyelések, nemegyszer közhelyszámba menő, ám eddig empirikusan alá nem támasztott megállapítások egy részének megerősítésére vagy módosítására, finomítására” (7.) [kiemelés tőlem – S. N.]. Három szlovákiai és három magyarországi gimnázium csaknem 1200 diákja töltötte ki néhány éve azokat a kérdőíveket, amelyek adatait a szerzők a kötetben elemzik. A somorjai, füleki és királyhelmeci (tehát 65–80 százalékban magyarlakta kisvárosokban tanuló) fiatalok egyik része magyar, másik része szlovák tannyelvű iskolába járt; az ő kérdőíveik eredményeit szembesítették a nagyjából hasonló lélekszámú, hasonló (nyelv)földrajzi és gazdasági-társadalmi adottságokkal jellemezhető három magyarországi település: Csorna, Bátonyterenye és Tokaj diákjaitól kapott adatokkal. (A kérdőívek a függelékben szerepelnek.) A vizsgálat bármikor megismételhető (bár aligha akad egyhamar bárki, aki erre az óriási munkára ismételten vállalkoznék), s mivel a szerzők a Budapesti Szociolingvisztikai Interjú kérdéseiből is merítettek, alkalmat ad a magyarországi nyelvhasználattal való összehasonlításra is.

„A kérdőív kérdései a társadalmi és/vagy területi, ill. beszédhelyzeti tagoltságot mutató jelenségekre – az ún. változókra – irányultak. Nyelvi változónak a szociolingvisztikai irodalom [...] az olyan jelenségeket nevezi, amelyek nyelvileg többféleképpen valósulhatnak meg” (15). Ilyenek a nyelvi rendszer minden síkján szép számmal akadnak: vannak fonetikai változók (ezekre a vizsgálat nem terjedt ki); fonolexikaiak (pl. fenf; fónt, talán : tán); hangalaktaniak ([én] adnék : [én] adnák); alaktaniak (adj: adjál); morfoszintaktikaiak (házban van: házba van); mondattaniak (Péter és János elment: Péter és János elmentek); í 11. szókészlettaniak (rágógumi: rágó: zsuvacska: zsuvi) (16–17). Ezek a változók természetesen nem egyformán gyakoriak, s gyakoriságuk sok tényezőtől függ. A szerzők négy nagy csoportba osztják őket: 1. az egész magyar nyelvterületen egyetemesen létezők (E); 2. az egész magyar nyelvterületen létezők és egyben szlovák kontaktusváltozattal is rendelkezők (EK); 3. Szlovákiában a standard jelentésen kívül szlovák párhuzammal is rendelkező „analóg” kontaktusváltozók (AK) (pl. a magyar megy vki után kifejezés szlovákiai 'megy vkihez vmilyen céllal' értelmű használata); 4. csak kontaktushelyzetben változók (K) (kulcs a szobától, vmilyen témára ad elő stb.) (19–23.).

A szerzők célja bevallottan elsősorban az adatközlés, nem pedig az elemzés, bár néhány szempont szerint erre is vállalkoztak. A megfogalmazott munkahipotézisek némelyike első olvasásra evidenciának tűnhet: „A standard norma megközelítésének vonatkozásában feltételeztük, hogy a vizsgált változók első változatai mind a négy változótípus esetében az M [egynyelvű magyar] csoport adatközlőinek válaszaiban lesznek a leggyakoribbak, a Bs [szlovák tannyelvű iskolába járó bilingvis] csoportéiban pedig a légritkábbak; a Bm [magyar tannyelvű iskolába járó bilingvis] csoport adatközlőinek válaszai a kettő közé fognak esni. [...] Ami az egyes csoportok válaszai közötti eltérés mértékét illeti [...] feltevésünk szerint az egyetemes változók esetében az egyes változatok gyakorisági arányának alakulásában az iskola tannyelvének, a kontaktusváltozók esetében pedig a diákok egy-, ill. kétnyelvűségének van döntő szerepe” (25–27). Evidencia? Sejthető, hogy így van? Igen ám, de a sejtés nem bizonyítás.

A bizonyítás (s olykor a cáfolat) a következő közel száz oldalon található.

E sorok írója nem nyelvész, hanem francia szakos irodalmár, fordító. Be kell vallania: mérsékelt lelkesedéssel kezdte búvárolni a négy csoportba és 29 alcsoportba sorolt változók viselkedését taglaló táblázatokat, s bizony sokszor kellett ide-oda lapoznia magyarázatért (tegyük hozzá biztatásul: végül mindig rábukkant). „Egynyelvű” magyarként elkerekedő szemmel bámult például a magyarázkodik: kibeszéli magát vmire változó láttán, amelyhez a következő táblázat tartozik (112):

Aztán megtudta, hogy a szlovákban van egy, a második változattal azonos szerkezet; türelmesen kiböngészte, hogy a magyarországi magyar gyerekek közt is akadt jó néhány, aki a kontaktusváltozatot találta helyesnek; hogy a magyar tannyelvű iskolába járó szlovákiai gyerekek körülbelül fele-fele arányban értik másképpen a kibeszélte magát kifejezést; s hogy a „Sohasem ismeri be, hogy őa hibás, mindig kibeszéli magát” mondatot (talán a kamaszok nyelvében gyakoribb kidumálja magát analógiájára?) a magyarországiak kb. 80%-a, a szlovák tannyelvű gimnáziumba járó gyerekeknek pedig mindegyike jónak tartotta, stb.

Minden egyes példa újabb kaland az őserdőben: ki-ki kedvére próbálgathatja rajtuk a maga nyelvérzékét, de nyelvi toleranciáját is; idézhet eszébe párhuzamokat a saját vagy a rokonok, ismerősök nyelvhasználatából, s tanulhat mély alázattal a „szomszéd fejével” (is) gondolkodni.

A kötet végén a szerzők külön fejezetben összegzik a tanulságokat és következtetéseket. A hipotézisek ellenőrzése statisztikai táblázatok elemzése segítségével történik (némi elszántsággal ezek közt is érdemes bogarászni, avatatlanoknak is). Mélyen elgondolkodtató, hogy bizonyos esetekben a szlovákiai magyar gyerekek „sztenderdebbek”, mint magyarországi társaik – e „fokozott normakövetés” lehetséges társadalomlélektani okairól is olvashatunk (125. skk.). A jövőre nézve remélhetőleg változást hoz a szerzőknek ez a (nem először hangoztatott) megállapítása: „a kétnyelvű változók kontaktusváltozatának a nyelvhasználatban való érvényesülését az a tény is elősegíti, hogy az anyanyelvi nevelés ezekkel alig foglalkozik: a szlovákiai magyar iskolákban a magyar nyelv oktatása tudvalevőleg az anyaországi, egynyelvű diákok számára kidolgozott módszereket követi, csekély módosítással”.

A tanulságok közül ki kell emelnünk a „regionális kontaktusváltozó” fogalom bevezetésének szükségességét és a szerzőknek ezzel kapcsolatos megfigyelését. A hasogat a derekam: hasogat a derekamban; műt/operál vmivel: műt/operál vmire és a vminek a kulcsa : kulcs vmihez: kulcs vmitől változókról korábban az a feltételezés volt érvényben, hogy ezek „olyan AK/K változók, amelyek Trianon után keletkeztek Szlovákiában a szlovák nyelv hatására”. A vizsgálatból azonban az derül ki, hogy ezek valójában „Magyarország egyes régióiban is használatosak”. Ez „szükségessé teszi, hogy [...] még egy típust megkülönböztessünk, az olyan változókét, amelyek csupán a nyelvterület egy részén változók, mégpedig úgy, hogy nyelvföldrajzilag átnyúlnak Szlovákia területére, ahol egyben kontaktusváltozók is” (138–139).

S hogy mennyire fontos a magyar tannyelvű iskola? „...a Bm csoport diákjainak válaszai... sok esetben állnak közelebb a tőlük negyven-ötven kilométerre, egy másik országban élő diákokéhoz (akiket soha nem láttak s nem beszéltek velük), mint a velük mindhárom esetben azonos épületben tanuló Bs csoportbeli diáktársaikéhoz (akikkel naponta találkoznak és nagyrészt magyarul beszélnek!).” Hát – ennyire.

Ami a bevezetőnkben már érintett nyelvi különfejlődés kérdését illeti, a szerzők így foglalják össze a felmérés adataiból levonható tanulságokat: „egyedüli számottevő forrása a beszélők kétnyelvűsége”, ám „a másodnyelv hatása jobbára csak ott tud töretlenül érvényesülni, ahol ez összhangban van a nyelvünk egynyelvű változataiban is kitapintható fejlődési tendenciákkal, vagy pedig ezek kézenfekvő továbbfejlesztéseként hat. [...] A szlovák nyelv a jelenlegi politikai körülmények között valóban veszélyezteti a magyart. Ám korántsem azért, mert hatására új szavak, kifejezések, nyelvtani szerkezetek kerülnek be nyelvünk szlovákiai változataiba, hanem azért, mert a magyar nyelvet a nyelvhasználatnak egyre több színteréről kiszorítja, s ennek következtében nyelvi leépülést (pl. regisztervesztést) idéz elő. Ez az, ami veszélyes, nem pedig a kontaktusjelenségek megjelenése. A nyelvi leépülés ugyanis szegényíti a nyelvet, szemben a kontaktusjelenségekkel, amelyek vagy gazdagítják [...] vagy pedig egyszerűen megváltoztatják. [...] Más kérdés persze, hogy a különfejlődés fékezéséhez még kedvező nyelvkörnyezettani feltételek mellett is átgondolt nyelvtervezésre van szükség” (141–142., kiemelés a szerzőktől).

Vitának tehát nem azon kellene folynia, van-e különfejlődés, és megakadályozható-e. Van, és nem akadályozható meg: hisz tudjuk, a nyelv természetéből adódik, hogy szüntelenül változik, ott is, ahol nem éri nap-mint-nap idegen hatás. (Hadd idézzük itt Nádasdy Ádám – egy másik vita kapcsán felhozott – csattanós példamondatait⁸: „A pásztorok szerdánként a kocsmában táncolnak” és „A kompjuteres innováció alfája és ómegája a szoftver”. A névelőket és a kötőszót leszámítva egyikben sincs magyar eredetű szó...)

A különfejlődést fékezni, befolyásolni viszont lehet. Ez az iskola, magasabb szinten pedig a nyelvtervezés, a nyelvpolitika dolga, s ennek mikéntjéről lehet és fontos is beszélni. (E kis könyv olvastán talán már Jakab István sem fogja Lanstyák Istvánt a nyelv „különfejlesztésére” való törekvéssel vádolni⁹, s remélhetőleg Deme László aggályai¹⁰ is szétfoszlanak némileg.)

Ide kívánkozik a nyelvészlőtéren csellengő olvasó még egy megjegyzése, búcsúzóul. Azoknak akik az – ugyancsak elkerülhetetlenül szükséges – kodifikációra, a mindenkori nyelvállapot szótárakban és nyelvtanokban való rögzítésére és szilárd fenntartására áldozták és áldozzák munkás éveiket, nyilván bosszantó kudarcélmény megtapasztalni, hogy még meg sem száradt a lapokon a nyomdafesték, máris megint másképp beszél a fél ország, minden erőfeszítésük dacára pestisként terjednek a „pongyolaságok”, „fölösleges” idegen szavak, s a határon túli magyarság is zavartalanul használja kontaktusjelenségektől hemzsegő saját nyelvváltozatait. Nem csoda, ha türelmetlenek, ha „óvni” szeretnék anyanyelvünknek azt az állapotát, amit jónak, szépnek, értékesnek gondolnak. Csakhogy ez olyasfajta vágyálom, amilyet az alvó kisbaba fölött dédelget az ember. A bűbájos apróságból, mint tudjuk, szőrös lakli vagy nyakigláb, szeplős csitri lesz, pimasz és kibírhatatlan (főleg az öcsénké) – aztán egyszer csak valaki ellenállhatatlanul beleszeret, s kezdődik az egész elölről. A gyerekeket – miközben próbálunk megküzdeni tenyérbe mászó modorukkal – a növésben senki nem szeretné megállítani, s növekedésük mikéntjét sem igen áll módunkban befolyásolni.

A szőrös laklik és szeplős csitrik közül, akik Lanstyák István és Szabómihály Gizella kérdőíveit 1991 és 1993 között kitöltötték, többen nyilván már fiatal apák és anyák: gyerekeik azt a magyar nyelvet tanulják meg tőlük, amelynek kis tükre ebben a kötetben elénk tárul. Remélhetőleg a határ mindkét oldalán lesz olyan politika s olyan iskola, amelyik – például e könyv tapasztalatainak fényében – segít nekik otthonosan lubickolni azokban a nyelvi regiszterekben is, amelyektől szüleik el voltak zárva.

Jegyzetek

1. Benkő Lóránd: Többközpontú-e a magyar nyelv? Magyar Tudomány 1996/3. 310–318. (313.)

2. Kontra Miklós: A sztenderd amerikai és a néger angol különbségekről. Kemény Gábor szerk.: Normatudat – nyelvi norma. MTA Nyelvtudományi Intézet, 1992. 109–115. (109.)

3. Sándor Klára: Az élőnyelvi vizsgálatok és az iskola: a kisebbségi kétnyelvűség. Regio 1995/4. 121–148. (125.)

4. Lanstyák István: Többközpontú nyelv-e a magyar? Irodalmi Szemle 1995/1. 72–83. (76.)

5. Pl.: Diglosszia és kettősnyelvűség. Kétnyelvűség 1993/1. 5–21.; A magyar–magyar diglosszia néhány kérdéséről. Kétnyelvűség 1994/1. 17–28.; Kétnyelvűség és nemzeti nyelv. Irodalmi Szemle 1994/2. 63–75.; Többközpontú nyelv-e a magyar? (ld. 4. jegyzet); stb.

6. Diglosszia. Pap Mária és Szépe György vál.: Társadalom és nyelv. Szociolingvisztikai írások. Gondolat, Budapest 1975. 291–317. Eredetiben: Diglossia. Word 1959, 15. 325–340; kötetben: Giglioli, Pier Paolo ed.: Language and Social Context. Selected readings. Penguin Books 1972, 232–251.

7. Kontra Miklós: Szubjektív megjegyzések a magyar nyelvi tervezésről. Irodalmi Szemle 1994/12. 72–81. (74.)

8. Láncfűrésszel a szavak erdejében. Népszabadság 1997. jún. 21.

9. „Nyelvművelésünk múltja, jelene, jövője” c. cikkében, Irodalmi Szemle 1994/4., 46–57., 57. p. és másutt is.

10. Deme professzor pl. a Magyar Nyelvőr 119/4. számában („Nyelvünk többközpontúságának kérdéséhez”, 357–365. p.) ekképpen látott jónak hangot adni gyanakvásának: „...amennyire jobbról-balról megtámogatottnak tűnik Lanstyák István tanulmánya [»A nyelvek többközpontúságának néhány kérdéséről«, Magyar Nyelvőr 119–213.] »elvileg és általában« a nemzetközi szakirodalom felvonultatásával, olyan gyengén áll saját állításainak bizonyító anyagával. Igaz, sűrűn emlegeti a felméréseket, amelyek szerint... Ám ezek – sajátjai is, a Szabómihály Gizellával közösen végzettek is – a bibliográfiai felsorolás tanúsága szerint egyelőre »megjelenőben«, s így mennyiségük, módszerük, merítési bázisuk tekintetében egyaránt ellenőrizhetetlenek. Forrásuk gyaníthatóan külföldi, tehát nem a mi helyzetünk vizsgálatára születtek; a kikérdezettek körére meg az vet némi – bár korántsem megnyugtató – fényt, hogy jelzik: a »felméréseket több középiskolában« végezték el. Sajnálom, szégyellem is, de erről az jut eszembe: »Még az úton poroszkál Nemde néhány korosztály«!” (365.)