Pintilie provokációi

Sikereinek egyik színhelyén, Párizsban nyilatkozta Lucian Pintilie, néhány hónappal ezelőtt: szégyell filmet forgatni egy olyan szegény országban, mint Románia. A kortárs román színház és filmművészet 1933-ban, a besszarábiai Tarutinóban született fenegyereke, akit ma inkább lázadó klasszikusnak illene nevezni nemzetközi elismertsége okán, ezzel a kijelentésével inkább a filmvilág gazdagjait akarta figyelmeztetni, semmint itthoni pályatársait sérteni. Egyébként a koprodukciók az utóbbi években (évtizedekben) nem váltak sem Pintiliének, sem a román filmnek a kárára. Közülük a legutóbbi, a méltán nagy visszhangú Túl késő (Prea tirziu) francia-román együttműködés eredménye – akárcsak Pintilie valamennyi 1989 decembere után készült filmalkotása.

Mint minden igazi művész, Lucian Pintilie szüntelenül provokálja közönségét. És ami nem ennyire általános: provokálja a Hatalmat is. Pintilie ugyanis kifejezetten politikus, azaz politizáló alkotó. Nem úgy, mint például a jeles bukaresti színész, Ion Caramitru, aki '89 decemberében barikádszerepet vállalt, majd 1996 végén az új (Iliescu politikájával szemben a választásokon győztes) koalíció kormányának művelődési minisztere lett. Pintilie annyira ártotta és ártja bele magát a politikába, amennyire ez feltétlenül szükséges, hogy művészi szabadságát, műveinek megvalósulását biztosítsa. A Túl késő bemutatása alkalmából írta le egyik francia kritikusa, Philippe Roger, hogy Lucian Pintilie új filmje a már-már elfelejtett igazságot idézi fel, azt, hogy nagyságát a művészet jórészt a politikai gesztusnak köszönheti. A fogyasztásra koncentráló nyugati világban abszolút kivételnek számít egy olyan filmes, aki tudatában van munkája politikai összefüggéseinek, s aki emlékeztetni mer arra, hogy a film nem egyszerűen fantázia szüleménye, hanem egyfajta erkölcsi nézőpontot képvisel abban a társadalomban, amelyben született. Philippe Roger a Pintilie által sikerre vitt román filmet az 1989 decembere utáni szakaszban a neorealizmus történelmi megfelelőjének látja – itt azonban összekapcsolódik a valóság és a képzelet. A Túl késő (a Răsvan Popescu azonos című regényéből készült forgatókönyv alapján) valóban igazolja ezt a jellemzést, hiszen a kilencvenes évek Romániájában annyi zűrzavart, politikai konfrontációt és nyilvánvaló manipulálást asszociáló bányászvilág a filmben a maga konkrétumában (itt rejtélyes halálesetek kinyomozásában) és erkölcsi konfliktusok sorozatában jelentkezik. A romániai néző egyértelmű politikai állásfoglalásként érzékelte ezt a filmdrámát – kevéssel az 1996 novemberi országos választások előtt –, jelentése azonban nyilván egyetemesebb (ezt a francia visszhang is igazolja). Pintilie művészetének ismerője ezt természetesen el is várja.

Hogy a Pintilie-provokációk honnan eredeztethetők, annak jelzését alighanem egy közelmúltbeli interjúban található utalás kiemelésével kellene kezdenünk. Besszarábiai gyermekkorát meghatározta az a sokszínű közösség, amelyben élt: románok, zsidók, németek, ukránok, tatárok, törökök, ruszinok – Pintilie emlékezete szerint harmóniában fértek meg akkor. A traumák az ifjú számára később következtek. Menekülés, üldöztetések, szekuritátés házkutatások, apja letartóztatása. Mondják, Lucian Pintilie már tizenhét évesen lázadó volt, tehetsége tudatában nem hagyta magát politikailag manipulálni a főiskolán sem. A következő években még kevésbé. A nagyközönség ezzel a művészetbe emelt ténnyel akkor ismerkedhetett meg – igaz, csak rövid ideig –, amikor bemutatták a Visszajátszás (Reconstituirea) című Pintilie-filmet. Emlékszem, micsoda szenzációt keltett az 1969-es Romániában egy ilyen (és ráadásul az országhatáron belül készült!) film. Kolozsvárt egy hétig vetítették. Ceauşescu országában az volt a csoda, hogy egyáltalán elkészülhetett és (bár kevés időre) beengedték a mozikba. Később jobban vigyáztak, hogy ilyesmi meg ne történjen.

A kommunista hatalmi mechanizmus lényegére tapintó, tulajdonképpen szimpla „igazságügyi” történet, az embertelenség még stílusban is a neorealizmushoz közeli ábrázolása egy időre megszakad – már csak azért is, mert a Caragiale-vígjáték, a Farsang nyomán tervezett újabb Pintilie-film, a mostani századvégbe meghosszabbított társadalomkritika már nem kapott zöld utat. A romániai filmkészítés kálváriáját, de tulajdonképpen annál jóval többet: a diktatúra művelődéspolitikáját leíró 1981-es Pintilie-levél az a dokumentum, amelyből a színpadi rendezéseit és filmjeit nem ismerő is megsejthet valamit erről a rendkívüli művészemberről, és összekötheti máshonnan szerzett ismereteit ezzel az életművel.

Szerencsésnek tudom magam, hogy kezembe került ez a levél, meglehetősen különös körülmények között. Valamikor a nyolcvanas években a Korunk akkori főszerkesztőjének címzett, felbontatlan borítékban akadtam rá, kidobandó papírok között. A kísérőlevélből tudtam meg, hogy az igazságát kereső Lucian Pintilie minisztériumokhoz, alkotási szövetségekhez, szerkesztőségekbe (stb., stb.) küldte szét levelének másolatát, amelynek eredetije az ideológiai kérdésekért felelő központi bizottsági titkárt szólította meg. Meggyőződésem, hogy ez a levél a „tábor” (a szocialista) egészére jellemző, következésképpen az utókor figyelmére méltó. Ezért közöltük a Korunk már cenzúramentes, harmadik folyamában (1991. 5.).

Három bekezdést másolok ide a hosszú episztolából; ez a részlet egyúttal a Pintilie számára ugyancsak kiemelkedő sikereket hozó színházi világba is bepillantást enged, összekapcsolja a színházi és filmrendezőt ért sérelmeket, a román színházat és filmművészetet megnyomorító pártirányítás rémtetteit. Az itt olvasható utalások előzménye, hogy a Pintilie rendezte, szemtanúk szerint kiváló, ám egy törpe szerepeltetésével Ceauşescu (illetve a pártilletékesek) félelmét-haragját kiváltó Revizort öt előadás után az ország egyik első (ha nem legelső) színházában, a Bulandrában letiltották, az igazgatót, a nemzetközi tekintélyű Livin Ciuleit pedig leváltották. A történetet Pintilie levele így eleveníti fel:

„Ön elnökölt azon a gyűlésen, amelyen Liviu Ciuleit leváltották a »Lucia Sturdza Bulandra« Színház igazgatói székéből. Ez a színház akkor Európa egyik legjobbja volt. Kilenc év telt el ama gyűlés óta, és az emberek, akik elmesélik és emlékeznek a módra, ahogyan Ciuleit kirúgták, sírnak megalázottságukban és elkeseredésükben. Hogy mi következett ezután, ön nagyon jól tudja! Semmivé lett a Bulandra Színház. A Revizor betiltása okozta sokk atomrobbanásszerű volt – sterilizáló kisugárzása évekre kihatott.

Mi történt Ciuleijel, Pintiliével? Azon két művésszel, akik meghatározták a román színház művészi arcélét a hetedik évezredben? Az országban Ciulei megpróbálta még néhány évig ennek a színháznak a méltóságát menteni, amely valaha bámulatra késztette Európát, próbálkozásai idővel ritkultak – s lám, ma természetesen diadalt arat az Egyesült Államokban, pontosan abban a funkcióban, amelytől Romániában (ön nagyon jól tudja, miként) megfosztották.

Ami engem illet, külföldi tevékenységemről a román sajtóból nem lehet értesülni, mert itt mindent rendszeresen cenzúráznak – még a külföldi tudósítók telexeit is, amelyekben tudtára adják az Agerpressnek, hogy filmem Cannes-ban díjat nyert, természetesen a Jugoszláviában készült filmem (A 6-os számú kórterem). De bővebb és pontos információt arról, hogyan értékelik hozzájárulásomat a mai francia kultúrához, pontosabban, mit jelent a nevem Franciaországban, funkcionáriusaik a legilletékesebb forrásból szerezhetik be: Franciaország kulturális miniszterétől, Jacques Lang úrtól.”

A levél nagyobb része persze a Caragiale–Pintilie film cenzúra-történetét eleveníti fel. Az eredményt – a dobozba zárt film (Miért szólnak a harangok?) vászonra kerülését – csak ez, a század utolsó évtizede hozta meg. Es ezek az évek hoztak újabb, jól megérdemelt nemzetközi sikereket Lucian Pintiliének a filmvilágban (miután Franciaország, az Egyesült Államok, Anglia, Kanada, Olaszország színpadjai nyíltak meg előtte, már a hetvenes évektől). Számomra – a Visszajátszás után – egy más természetű remeklés, a Felejthetetlen nyár (1994) jelenti a legtöbbet. Provokációnak tekintették ezt a művét is számosan, főképp azok, akik román nemzeti büszkeségükben érezték sértve magukat. Tarutinói emlékeivel Pintilie (a Franciaországban élő Petru Dumitriu novellájára építve) egy Duna menti határvidék nemzetiségi konfliktusait vitte filmre, csehovi mélységeket célozva meg, főként a román katonatiszt és félmagyar felesége tragédiájában. Egy humanista provokálni merte az etnikai tisztogatás és a homogenizálás őrületétől szabadulni nem tudó politikát.